10 dolog, amit utálok a bloggerekben - vagy legalábbis nem értem őket rendszerint...

Blogger lennék vagy mi a fene. Úgy értem, azért kalimpírozok itt a képernyő előtt, mert van egy hobbim, amibe pénzt és időt, meg persze javarészt kreatív energiát fektetek, és bárki bármit mondjon, ez az energia előbb-utóbb megtérül.

Bloggernek lenni jó dolog.

Még akkor is, ha valamelyest kikopott az elnevezés: régen talán nagyobb presztízse volt a dolognak, most pedig már talán túl is nőttünk rajta, - ugye ott a facebook, meg hát lehet manapság igazi honlapja is az embernek - , a blog meg... a blog az bárhogy nézzük, olyasmi, mint egy napló, csak nem magunknak írjuk, hanem az embereknek. Nyitottan.

A blog hatalom ( is ). De a legkevésbé az. Blogolni, annyit jelent, mint kreatív hobbit folytatni.

Én már belefutottam olyan fórumos beszélgetésbe, ahol az embereknek elegük volt a nagyképű és mindent túl magyarázó blogokből, a könyvesblogok megmondó embereiből, akik között nincs képzett kritikus, mégis folyton a könyveket kritizálja, és egyáltalán mi a fenének? - mondták ők és hát gyerekek, lehet, hogy igazuk van.

Ámde sosem a blogger emeli ki magát a többi közül, a könyvesblogger sosem mondja, hogy NEKEM van igazam - már ha van benne egy szemernyi intelligencia- , hanem egyszerűen leírja a véleményét. És ha valakinek fáj, hogy hivatkoznak a bloggerre, hogy többször emlegetik, akkor le kell nyelnie a békát. Mert ez van.

Talán két hete volt a napja, hogy ott tartottam, mindjárt abbahagyom. Mondtam is Nimának, hogy kész vége, aztán beszéltem még jó sok blogos ismerőssel, akik ugyanúgy fontolgatták a dolgot. Aztán találkoztam két emberrel, és azt mondták miattam olvasták ezt meg azt a könyvet, és az egyik nagyon örült az ajánlásnak, a másik azt mondta, meghatározó élmény volt a könyv - engem az sem érdekelt, ha nem pozitív. De meghatározó. Wow! Ezt gondoltam...

Szóval, hejhó, van értelme ennek, nem kell könyves újságírónak lenni, nem kell tanulni ahhoz, hogy leírd, mi tetszett neked, és mi nem.

A lányok írták a posztokat, mit hogyan kell, és teljes mértékben egyet értettem velük. De úgy képzeljetek el mégis, hogy miután elolvastam a bejegyzéseiket és hozzájuk a kommentek hadát, én ezt gondoltam ( csak piszkozatban írtam le, mert nem mertem közzé tenni) :

 Amikor azt mondjátok, nem szeretitek az idézeteket, akkor szeretnék  idézettel kezdeni minden posztot, amikor azt írjátok, hogy a szimpla sablon leegyszerűsít mindent, na akkor én rögtön szimpla sablont szeretnék, amikor azt mondjátok, a recenzió az a világ egyik legjobb dolga, akkor én nem szeretnék recenziót a világ minden kincséért sem. Amikor panaszkodtok, hogy túl hosszú posztot nem olvastok, akkor én azért is hosszú posztot fogok írni. 
Én önző lélek vagyok. 
Nem akarok senkinek megfelelni, bármennyire szeretek mindenkit itt, még nektek sem. 
Szeretnék fejjel menni a megszokásnak, hogy felrázzalak titeket, hogy érezzétek, úgy is lehet valami jó, hogy nem a megszokott ütemben megy, hogy működhetnek úgy a dolgok, hogy ennek tetszik, a másiknak meg nem, mert a blog, na az, az a tiétek. Senkit ne érdekeljen, hogy másnak mi a jó. 

Tudom, mit gondoltok. Ez egy ijesztő két bekezdés volt :). Nem szoktam ennyire radikális és fanatikus lenni, de tény, hogy imádom a szokatlant, és szeretek lázadó lenni. Annyira sok mindenről kellene írnom, de nincs időm, mert kezdik a BBC -s filmem, úgyhogy le fogom a dolgokat rövidíteni ( jól van na, ilyen is van ...)
Szóval van pár dolog, amit ha megfeszülök sem értek a bloggerekben, és ilyenkor - tényleg, de tényleg -  megpróbálom magunkat kívülről nézni, mert néha szükség van erre is.
Kérek mindenkit, hogy ne vegye magára a dolgokat, nem akarok senkit megbántani, nem is tudok neveket kapcsolni a jelenségekhez, csak úgy általánosságban, legyen tíz dolog, amit nem értek:

1. Recenziós kérdés.
Mi a fenének nektek annyi recenzió? Néha úgy érzem, mintha ezzel mérnétek magatokat valami hülye eszményhez, mintha versenyeznétek, hogy nekem ennyi volt, nekem annyi volt, én ettől a kiadótól kaptam, sőt még ATTÓL is! Egyrészről ez teljesen óvodás dolog, másrészről meg: meg fogtok szakadni a sok reciben és el fogtok idegenülni az olvasástól. Nem olvashatsz recit reci után, mert akkor elveszik magának a blogolásnak meg az olvasásnak a lényege. Tudniillik az, hogy önmagadért csinálod, az, hogy élvezed.
Az nem kell? Elég neked a könyv, ami ott fog porosodni a polcodon, mert annyira megutálod, miközben muszájból olvasod, hogy nem bírsz rápillantani sem? Oké, akkor csináld. A te időd, a te életed...

2.) Ha már recid van, akkor basszus ne siránkozz!
Te vállaltad, akkor edd meg szépen, amit főztél. Jajj, van kilenc reci példányom, de nincs kedvem egyikhez sem! Én ilyet nem akarok látni. Legyél szíves jól megválasztani a reci könyveid, gondolj a kiadókra is, meg arra, hogy ilyenkor mennyire nevetséges vagy. Senki nem mondta, hogy a reci egy ingyen könyv. Azt hitted? Hülye voltál. A reci nemcsak ingyen könyv, egy recenziós könyv munka is. Rá áldozod az idődet, posztot írsz belőle. A reci felelősség is, hogy olyan posztot adj ki, aminek értéke is van.

3.) Ha nincs véleményed, fogd be.
Senkit nem érdekel, hogy nem tudod megfogalmazni a gondolataidat. SENKIT NEM ÉRDEKELSZ, HA MÁSTÓL LOPSZ. Csak egy másolat leszel, mint a régi kazetták kopott, hullámzó szalagjai. Mégis minek blogolsz, ha nem bírod le írni a saját véleményed? Egyáltalán milyen ember az, aki nem tud semmit sem írni az elolvasott könyvekhez?
Oké, előfordul, hogy nem tudod megfogalmazni a gondolataidat, vagy hogy a legkreatívabb gondolatod a könyvhöz, hogy olyan semmilyen volt... Ez előfordul, persze. De nem minden könyvnél, és nem mindig.

HA NINCS VÉLEMÉNYED, NEM VAGY SELEJTES EMBER, DE HA VÉLEMÉNYT LOPSZ, AKKOR NINCS KÉRDÉS. Már ne haragudj meg, de akkor egy nagy gyökér vagy...

4.) Maradjunk témánál. Nézzünk magunkba, és döntsük már el, miért is sajnáltatjuk folyton magunkat?
Gyerekek én nem megyek bele mindenféle etikai vitákba, de ha tőlem lopnának, akkor hajtóvadászatot indítanék. MÉGIS KINEK TESZTEK SZÍVESSÉGET, amikor leírjátok, hogy valaki folyton lop tőletek, vagy szó szerint posztot emelt el tőletek, de ti arra nem vagytok képesek, hogy linkeljétek az emberkét? Igen is össze kell fogni, meg kell mutatni ki volt ez, jól megszívatni, hogy ne legyen többet kedve a dologhoz. Miért jó mártírkodni? Vagy talán mégsem vagytok olyan biztos a dologban, hogy az az emberke lopott? Elegendő, hogy mindenki vállba vereget, szegénykém, szegénykém. Álljatok már a talpatokra- ha pedig nem vagytok biztos a lopásban, akkor ne is említsétek.

5.) Ó, jajj, engem senki nem olvas! - Hadd áruljak már el egy apró titkot. Senki nem úgy kezdte, hogy az egész világ a rendszeres olvasója volt.
Amikor elkezdtem blogolni, a kutya sem olvasott. A google-ön keresztül találtak rám az emberek, aztán meg úgy, hogy elkezdtem kommunikálni más bloggerekkel, akik kitettek a linkfalukra.
A nézettség nagyrészt kitartás kérdése. Annak, hogy mindig írod és írod, és hogy ugyanúgy örülsz annak, ha ketten, meg annak, ha kétezren kattintanak rád. Ha nem tudsz ennyi alázatot mutatni, nem fogod elérni a sikert. Ha nem foglalkozol a külalakkal, a stílussal, az új ötletekkel, az egésszel, csak ímmel-ámmal írogatsz bele, nem fog tényleg olvasni senki. Sajnálom, de ez van.

6. Van olyan, hogy sikeres blog?
Túl sokan vagyunk, nagyon sokan. Mi a sikeres, ki a legnépszerűbb? Az olvasóidnak, akik mindig visszatérnek, úgy is te leszel az. A blogos szavazásokon azok nyernek, akik leginkább aktiválják az olvasóikat. Nincs reprezentatív vélemény. Lehet, azért olvasnak annyian egy posztot, mert botrányos, lehet pont a legjobb posztodat nem akarja elolvasni senki. Mégis mit szeretnél elérni a népszerűségi versenyzéssel? Sok recenziót? Uhh...


6.) Bloggerek, akiknek minden könyv tetszik. 
Gyerekek, ez egy vicc. Komolyan, ha az Én pici pónimat akarom nézni, bekapcsolom a tévét. Ha blogot olvasok igazi véleményt, tartalmat, gondolatokat akarok. Nem tetszhet mindig minden, az nem létezik. Még akkor sem, ha imádod ezt vagy azt a stílust. Pont akkor nem. Pont akkor tudod az egyiket a másikhoz mérni. Szóval ne vicceljünk már kérem szépen...

7.) Másolják az ötletem.
 Ne legyünk már hiúk, nincsenek korszakalkotó ötletek. Az ötletek nagy részét már rég alkalmazták a külföldi blogokon, lehet, tőlünk függetlenül, lehet mi másoltuk le valamelyik külföldi blog rovatát, nincs amúgy ebben szégyellni való, semmi sem. Szerintem az ötlet szabadon vihető. Viszont: az ötlet fejleszthető is, nem kell minden áron beleülni a készbe, alakítsd magadhoz, könyörgöm írd át a nevét, ne legyen tele a blogod angol hozadék szavakkal... Meg amúgy ha az ötlet valóban a tiéd és ki is tartasz mellette, senki nem fogja olyan jól csinálni, mint te. Nem hiszem, hogy aggódni kellene ezért.

8.) Másolom az ötleteket, de jó vagyok. Hát drágám, nem vagy az :)... A jóság fogalma :D, na az nem itt kezdődik. A rovatozás, ötletelés, az egy dolog. E mellé még valamit mutatni is kell.


9.) Bocs, hogy csak kétnaponta posztolok könyves bejegyzést, de csak ilyen iramban tudok olvasni.
Ííííí! - ha valaki nem tudná, most sikítozok. Jajj. Nem tudom szavakba foglalni a sokkot, ha ilyet látok. Nem tartom egészségesnek azt, ha valaki ilyen gyorsan olvas. A könyveket ki kellene élvezni, meg az életet is, mert van élet a könyvek mellett, sőt a könyvesblogok mellett is, szóval ne panaszkodj- főleg úgy ne, hogy közben dicsekedsz vele- mert ez nagyon, nagyon nem jó.

10.) Bejegyzések, amikben osztják az észt.
:)) Az van, hogy ha önmagatokkal szemben nem vagytok kritikusak, akkor ne legyetek senkivel szemben sem. Ezt most amúgy magamnak is mondom. Tele vagyok szmájli jellel, mert képtelen vagyok róla leszokni, ha nincs kedvem, akkor megteszem, hogy nem blogolok hetekig, és mégis milyen blogger vagyok én, hogy mindenkinek az Achilles-sarkára lépek? Meg amúgy is milyen kifejezés ez???

:))

  Na szóval, vannak bejegyzések, amikben osztjuk az észt. Nem tudok mit mondani. Egy rohadt arrogáns népség vagyunk. De a fenébe is, néha olyan jól esik. Mert tudjátok gyűlik és gyűlik és gyűlik, és akkor itt ez a blog, ez az enyém, hát hogyne írhatnám le? Hiszen blogolni ennyit jelent, leírni, ami a szíved nyomja, szeretsz egy könyvet, irtózol tőle, utálod? Taposd meg, ha szeretnéd, vagy csinálj vattacukor posztot, ó, igen, csak ne agyalj annyit rajta. Írd ki egyszer, beszéld meg a többiekkel, és akkor folytasd tovább, de csak addig, amíg szórakoztat a dolog. Ennyi lenne a lényeg. Légyszi, ne utáljatok...

Chilis csokoládégolyó nyalókacipővel

Nem vetek igazán kártyát, mondogatom magamban. Csak találomra felveszem a lapokat, nem foglalkozom a jelentésükkel. És mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy valami mutatkozni szeretne, és a kártyáknak jelentésük van.
 
Elteszem a paklit. Hiba volt. Régen egy varázsigével űztem volna el az éjszaka démonait- Cck, cck, takarodjatok!-, gyógyteát főztem volna, tömjént égettem volna, és egy kis sót szórtam volna a küszöbre. Ma már civilizált vagyok: kamillateánál erősebbet sosem főzök. És - előbb-utóbb- az is álomba ringat.

Beszéljünk a hétköznapi varázslatokról. Mert biztos vagyok benne, hogy nektek is van ilyen. Sót szórtok a hátatok mögé, vagy széttárjátok az ujjaitokat, hogy szétvágjátok a rosszat, négylevelű lóherét hordoztok a levéltárcátokban, vagy csak kívántok valamit, amikor elfújjátok a szülinapi gyertyátokat. Nekem vizsgák előtt kész varázslat arzenálom volt, -  nem tettem ugyan a könyvet a fejem alá, mert az olyan snassz - , de akárhányszor tételt húztam, kiürítettem a fejem minden zsibongó gondolattól és megkértem a világot, minden porcikáját és porszemét, hogy vezesse jó papírcetli felé az ujjam. Most is füstölőzöm, ha úgy érzem, meg kellene tisztítani köröttem a tért, keresztet vetek a templomok és emlékhelyek előtt, s ha úgy érzem, jó ideje egy helyben állnak a dolgaim, kiszortírozom az összes holmimból a felesleget - mert a régi lehúz, és annak helyébe mindig új lép, ez tapasztalat.
Figyeljetek, én úgy érzem lusták vagyunk felismerni pedig alapvető genetikai kódunk, hogy ösztönösen is az életünkbe olvasztottuk a régi varászlatokat, csak átneveztük őket, vallásos, ezoterikus vagy bármilyen más címkéket aggattunk rájuk. Úgyhogy kell, hogy legyen egy kis mágia benned is. Szentül hiszek benne. ( És számomra nincs ellentét ebben a két mondatban.)

Joanne Harris egy majdnem tökéletes könyvet írt. Hogy miért nem tökéletes, azt csak bejegyzés végére írom le, legyen annyi elég, hogy a Csokoládé folytatása számomra kedvenc könyv.
Van valami nagyon fura ebben a történetben. Egyrészről fantasztikus a hangulata, behúz magába, nemcsak a csokoládégőzbe, mint a sorozat első részénél, hanem behúz az apró mágiák világába, a bizonytalanságba, a kételyekbe is. Viszont másrészről ott van az a fantasztikus precizitás, amire esküszöm, csak női író képes: olyan aprólékosan és mégis tökéletesen időzítve mutatja be szereplői gondolatait, azok változását, amit csak nagyon kevés könyvben láthatunk.
Először nem is értettem, mit olvasok, úgy értem, úgy tűnt, mintha az egész könyv nem lenne más, mint egy részletesen kidolgozott életkép, de aztán elég hamar rá kellett jönnöm, hogy lebecsüli magát és a történetet is, aki ebben a könyvben csak az életképeket látja.

Az a szép a Csokoládécipőben, hogy úgy olvashatunk feszültségről, félelemről és krízisről, hogy közben jól érezzük magunkat. Nem nyom le a víz alá, nem gerjeszt olyan problémákat, amihez csak egy akcióhős páratlan érzékei és kitartása kellenek, nem nagyítja fel a dolgokat, mégis ebben a könyvben valahogy úgy sikerült tálalni az elveszíteni valót, hogy az egyszerre elbűvöli és megrázza az embert.

Történetünk főhőse, Vianne még mindig menekül. Menekül a Nyájasok elől, menekül Roux elől, menekül az emlékei elől. A szél bármerre vetheti és bárhová fújhatja, így inkább nem varázsol, nem alkalmazza a régi fogásokat, kirekeszt magából és az életéből mindent, ami mások szerint nem normális. Közben megjelenik egy csodaszép, energiával teli lány, Zozie, aki olyan, mint amilyen Vianne volt régen, s együtt vezetik a kis csokoládézót a Montmarte-on, miközben Vianne arra készül férjhez megy, s szépen lassan elidegenül önmagától és a lányától. S mindeközben Zozie azzal a különös mosollyal, és mint egy macska, összehúzott szemmel figyel. ( Muszáj volt beemelnem a kedvenc mondatom :) ).

Hát ez, gyerekek mesteri. Azt szeretem ebben a könyvben, hogy Zozie végig kimutatja a foga fehérjét, és hogy Vianne mennyire tudja, hogy becsapja magát, mégis a gyereke kedvéért képes önmagát is megtagadni és hazugságban élni. És Zozie, hát ha nagy leszek, Zozie szeretnék lenni... Nem a gonosz képe, hanem amit épp megjátszott. Annyira nagyon tetszik, hogy a titokzatosság nem azokban a dolgokban lett elvetve, mint általában a könyvekben. Itt igenis tudjuk, Zozie rossz és álnok, és mégis valahogy sikerül megérteni őt - mert az álnokok is megérthetőek-, és én még neki is szurkoltam, mert láttam, hogy változik és szerettem, hogy meg tudom érteni őt, ráadásul érdekelt, hogy szövi egyre szorosabbá a hálóját.  Vianne pedig annyira erős volt még úgy is, hogy úgy tűnt, ő a leggyengébb láncszem a történetben, és Anouk meg a temetőben fényképezős barátja, annyira jó volt olvasni minden egyes részt.... Áh, nagyon szeretem ezt a könyvet. Zseniális, ahogy megismerjük ezeket az embereket, ahogy a váltott nézőpontban megértjük, mit gondolnak, mit éreznek egymás iránt, és ha a vége nem is tökéletes, de zseniális kirakós lett ez megint. 

Pár szó a történet végéről. ( spoiler nagyon) A végső nagy összecsapás mindaddig izgalmas volt, míg Zozie hirtelen nem materializálódott át valamivé, aminek nem volt a könyvben a helye. Fúj. Ezt annyira nem szeretem, hogy sikerült a dolgokat egy csavarral a padlóra tenni.
Miért nem lehetett Zozie szimplán egy gonosz kígyó? Nem kellett volna vele ezt tenni. Vagy akkor úgy lett volna megírva, hogy csak Zozie hiszi, hogy ő a szívkirálynő. Ez szerintem nagyon-nagy hiba volt. Le is írom, hogy miért.  ( spoiler vége.)

A Csokoládé történetekben az a bájos, hogy bár tudjuk, hogy a szereplők mennyire babonásak és hogy mennyi mindenre használják a mágiát, mégsem merjük egyértelműen azt írni, hogy igazi boszorkányokról szól a regény. Harris mágiája a hétköznapok mágiája. Nem repülnek a seprűn és nem isznak békanyálat, csupán kártyát vetnek, van képességük a jövőbe látáshoz és ismernek ezt-azt. Ez a mágia, ez teljes mértékben hihető és hiteles, hétköznapi és elfogadható, befogadható, szimpatikussá téve és nem kiemelve a hétköznapi emberek tömegéből a szereplőket. Vianne és Annouk nem szorul arra, hogy szuper képességeik legyenek, nem akarnak világot megváltani, csupán élni szeretnének, meg mondjuk főzni egy chilis csokoládét. Ezt a hétköznapiasságot pofán vágni egy sokkal direktebb mágiával, az tönkre teszi a hitünket. Abban, hogy a hétköznapi ember is lehet különleges, hogy a csokiba mártott aszalt barack is lehet csodaszer, meg hogy ha babonából széttárom az ujjam, elriasztok minden rosszat.

Kérem szépen vissza. A reményt, meg a hétköznapok mágiáját. 

Mindemellett persze képtelen vagyok haragudni a könyvre, még úgy is, hogy most először olvastam, és a végére szétesett, az utolsó pár oldal laponként kihullott.

Nagyon kíváncsi vagyok a harmadik részre, annyira megszerettem a történet hangulatát, a fő kérdéseit, a szereplőit.

Hogy kiknek ajánlom? 1.) A türelmes olvasóknak egy tál csokoládés trüffel mellé, 2.) azoknak, akik szerették az első részt, 3.) illetve azoknak is, akik szeretik a játékos, erős hangulatú regényeket és örömüket lelik abban, ha végre igazi karakterekről olvashatnak.

Kommentben pedig várom az olvasóim házi varázslatait, ha bátrak vagytok, írjátok le ide őket! :)

/ Joanne Harris: Csokoládécipő, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2007; 546. oldal, 9/10 /

Hallatlan eset, Mr. Holmes, felettébb hallatlan...

De milyen is Mr. Holmes, a könyv lapjain? A fordítási hibákat félretéve egész jó. Viszont nagyon sokszor úgy éreztem, semmit nem magyarítottak a mondatokon.  

" Ez a nagyszerű, sötét színpad valami más után kívánkozik – felelte Holmes – , és igazán szerencse erre a városra nézve, hogy én nem vagyok bűnöző."


Gyerekkoromban azért szerettem Sherlock Holmest olvasni, mert megmozgatta az agytekervényeimet. Tudjátok, vannak azok a közösségi játékok, amikor valaki kitalál egy rejtélyt, aztán a többiek kérdeznek és kérdeznek, és szépen lassan kiderül, miről is van szó: ki az igazi áldozat, hogyan került a leglehetetlenebb helyzetbe és helyre, ki a tettes. Néha jó Sherlock Holmest játszani. Ha pedig nincs a közelben társaság, jó olvasni róla...


Az utóbbi időben annyi filmadaptációt lehetett látni a tévében vagy épp a mozivászon előtt, hogy jól esett képletesen újra belebújni a szürke detektívköpenybe, pipára gyújtani, és kérdésekkel zargatni a ködös londoni úton sétáló arisztokratákat. Volt otthon még egy novellagyűjtemény, az Arany szemüveg címzetű, amit eddig még sosem vettem a kezembe, de most sikerült lassan kiolvasni. A könyv előtt viszont lássunk pár tényt:

Arthur Conan Doyle négy regényt és ötvenhat novellát írt Sherlock Holmes főszereplésével. Történetei a The Strand Magazine lapjain jelentek meg, és olyan népszerűek voltak, hogy több mint negyven évig közölték őket; főhőse szobrot is kapott, és Doyle hiába akarta megölni, a rajongók kitartottak mellette, visszahozták még a halálból is. (Doyle megölte Holmest az egyik utolsó novellájában, de aztán az olvasói nyomására egy újabb történetben korrigált, melyben kiderült, hogy Holmes nem halt meg, csak visszavonult. ) A jó öreg Sherlock hatással van még a mai krimikre is, de alakja, történeteinek szerkezete megjelenik a gyerekirodalomban is ( vö. Scooby Doo-val, ahol ugyanúgy minden rész végén kiderül, hogy a természetfeletti mégis evilági dolog), sőt Sherlock Holmes múzeumot is nyitottak már, melyben a híres detektív képzeletbeli lakását rendezték be (Baker Street 239 szám alatt- a 221/B-t, a történetek színhelyét nem adta el a tulaj).


Cakk-pakk a tükörfordítás közölték, meglehet, nem végig, de elég sok ponton.

A novellák mind egyediek, önállóan is megállják a helyüket, és szinte sajnálom, hogy én nem olvasgathattam őket reggelente, a teámat szürcsölgetve közvetlen munkába indulás előtt.
Olykor kicsit fura, Watson narrátori stílusa, szinte süt róla, hogy mennyire is tiszteli-szereti barátját ; ilyen mértékű elfogultság az elbeszélő oldaláról a krimikben igen ritkán fordul elő. Viszont a történetek még így is jól működnek. Sikerük egyrészről Holmes karizmatikus alakjában lelhető, másrészről Doyle egyszerű, mégis izgalmas stílusában. Mindig akkor történik valami meglepő, amikor azt hinnénk már helyes úton járunk, és - ami szerintem kiemeli az Agatha Christie-k és más krimik mellől- a megoldás amellett, hogy sokszor meghökkentő, ha jól figyelünk kitalálható. Doyle nem hallgat el olyan információkat, amik nélkül esélyünk sem lenne a megfelelő irányba indulni, bevon a nyomozásba, hagyja, hogy mi is keresgessünk, s az, hogy a végső megoldásba általában beletesz egy Holmes-féle csavart, semmiképpen nem olyan érzés, mint más történeteknél, amikor kicsit úgy érezzük - legalábbis én olykor úgy érzem-,hogy az író hülyére vett, mert direkt elvitt az ellenkező irányba, és a csattanóval jól pofon vágott.


Szóval jó kis történetek ezek, ajánlom őket minden krimi rajongónak, és a krimikkel ismerkedőknek. Hisz, ha már Holmesunk sziluettjét távolról is felismerjük gond nélkül ( és ez általában mindenkinek megy), miért ne kezdhetnénk bele egy novellába? Szerintem senki sem fogja megbánni. 

Gondolataim olvasás közben:Szerettem ezt a füstös-piszkos-ködös-hangulatot.
Cím:A könyv 35. oldaláról csentem, A Bruce Partington-tervek elrablása című elbeszélés végéről.
Értékelés: 10/8 Mínusz két pont "Holmes jéghideg okoskodása" miatt.
Egyéb óhaj-sóhaj: Ez most egyik sem, de nekem nagyon tetszik. (Forrás Wik.)
A Bíborvörös dolgozószoba című regény alapján Doktor Watson szerint Sherlock Holmes képességei a következők:
-Szépirodalmi ismeretek – Semmilyen.
-Csillagászati ismeretek – Semmilyen.
-Politikai ismeretek – Gyenge.
-Növénytani ismeretek – Változó, főleg az ópium és a mérgek általános ismeretére összpontosít. A kertészethez nem ért.
-Geológiai ismeretek – Tapasztalati, de korlátolt. Jól ismeri a különböző talajfajtákat.
-Kémiai ismeretek – Alapos.
-Anatómiai ismeretek – Pontos, de rendszertelen.
-Bulvársajtó ismeretek – Óriási. Ismeri százada összes bűntényét.
-Jól játszik hegedűn.
-Kiváló bokszoló és kardforgató.
-Behatóan ismeri a brit törvényt.

Raana Raas: Az ogfák vöröse

 Az az igazság, hogy nem szeretem ezt a könyvet. Lehúz, untat, de amit leginkább érzek, hogy nem nekem szól. Hatalmas nagy rajongó tábora van/volt, úgyhogy egy félig-meddig negatív kritika gondolom senkit sem hat meg. Igazából megvettem a többi részt is, de szinte biztos vagyok benne, hogy soha nem fogom elolvasni őket. Itt olvashatjátok régi bejegyzésemet:

- Ha nemet mondok apám döntésére, egyszerűen kitesznek a családból és a Kavenből is.- És akkor mi van? - kérdezte Maria. - Legalább szabad leszel.
Az egyszerű válasz megdöbbentette Yaant.- Nem ismerem a külsős világot - mondta kitérően...

Amikor sikerkönyvet olvasok- és szerintem méltán írhatom a Csodaidőkről, hogy sikerkönyv idehaza - mindig gombóc gyűlik a gyomromban. Tudom, ez furán jön ki, de szinte érzem az öklömnyi nagyságú galacsint: az összegyűrt elvárásokat, a ki nem olvasott mondatok és a várakozás kusza keverékét. Szerencsére az oldalszámokkal arányosan a gombóc egyre kisebb lesz. Pár bekezdés/oldal/fejezet után összezsugorodik, aztán könyvtől függően vagy eltűnik végleg, vagy nem. Ez tehát a próba. Ha teszem azt a Harry Potternél el tudtam felejteni, hogy már húszon felül járok, (mégis folyton azt vártam, hogy baglyot kapjak), vajon a Csodaidőknél elhiszem-e, hogy az Alfán az ogfák vörösek és a fű narancssárga színben pompázik?

Az első gondolatom a számomra kusza és érthetetlen előszó után az volt, hogy ez a könyv nagyon nyomott hangulatú lesz. Nem mintha óriási űrbuborékokat képzeltem volna a Csodaidők címet látva, de teljesen más hangulatú történetet vártam. Csodaidők, emlékszem ízlelgettem egy darabig a címét. És a könyvet végig olvasva úgy éreztem, ez az egész félrevezető. Értem, hogy a Szophoklész-féle "sok van" kezdetű passzusra utal - ami amúgy a kedvenc Antigoné idézetem- , de valahogy úgy éreztem, nem stimmel a történethez. Mint ahogy az Ogfák vöröse sem. Mert ismeri-e valaki az ogfák vörösét? Látta-e valaki, miközben olvasta? Volt valami különösen nagy szerepe attól függetlenül, hogy jól hangzik?

Azért valljuk be, hogy a Csodaidők hangulatilag nem egy szuggesztív könyv.
Itt a fő hangsúly nem a részleteken van, nem halljuk, ahogy a talpunk alatt csörren a levél, a tél sem úgy csap le az olvasóra, hogy az ujja is belegémberedik, hanem csak megtudjuk, hogy tél van és kész...
A történet lényege nem a külvilág. A történet lényege a dráma. A társadalomé, a családé, az egyéné. Talán a jövőé is kicsit.

Itt nincs szirupos ömlengés, de még csak a gondtalan jókedv sem tűnik fel: mindenhol és mindenütt behálózza a jelenteket, a gondolatokat, az érzéseket az előrenyomuló komorság és a sötét jövőkép. A három főszereplőre - Judy, Giin, Yaan- sem mondhatnám, hogy teljesen szerethető figura. És persze ez nem is rossz dolog, a jellemek és életek nem kategorizálhatók a jóba és rosszba, de valahogy zavaró volt számomra, hogy mindhárom szereplő élete, gondolatai hasonlóan komorak. Mondhatjuk persze, hogy ez valami társadalmi kollektív öntudat, ami megjelenik a személyiségeken, de számomra érdekesebb lett volna, ha a szereplők világképe sokkal különbözőbb lett volna.

A könyv cselekménye három szálon mozog. Ha szűken nézzük a Raas család történetét mutatja be 3920-tól kezdődve, de nemcsak a család felbomlását élhetjük át, hanem az emellett futó galaktikus - valószínűleg a folytatásban háborúba torkolló - társadalmi feszültségeket is.

Judy, az árvalány szemszögéből úgy láthatjuk az eseményeket, mint egy igazi külsős. Nekünk és neki még meg kell magyarázni, mi az hogy safir, hogy repül a sztratoszférikus repülő, mikor hívják össze a családi tanácsot. (Meg kell tanulnunk nitanul is, fontos például, hogy a ye'ra, igen uramat jelent...) Aztán ahogy a történet bonyolódik, és Judy lassan megtalálja a helyét, már magyarázni - értsd: hátralapozni a kislexikonhoz- sem kell, így pár száz oldal után már meg sem lepődik az ember- vagy legalábbis én cseppet sem lepődtem meg , hogy egy detával álmodtam.

Giin szála inkább a politikai vonalat mutatja be. Ő a nagy safir, a vezető, aki talán még éretlen a jó hírére, és aki érzéketlen a családi gondokra. Az ő fejlődéstörténete a legérdekesebb a számomra. Hogyan lesz hősből antihős, meghasonlott egyszerű ember, s hogyan emelkedik megint fel? Le lehet-e vedleni a fagyos, sarkvidéki modort? Mi is az ő igazi hivatása? Engem ez érdekel a legjobban...

A harmadik szál pedig ifjabb Yaan története. Yaan lázadó, nem világos mindig, hogy mit miért, és hogy tesz, de pont ez teszi őt esendővé és érdekessé. Nem igazán ismerhetjük meg az első könyv alapján, talán még önmagát sem ismeri eléggé, nemhogy a számára ismeretlen, bizonytalan külsős világot, ahová foggal-körömmel be akar illeszkedni. Azt is mondhatnánk róla, hogy fejjel megy a falnak, de szerintem csak hagyja hogy sodorja magával a sors. Az első könyv végén még csak kis csavarja a nagy gépezetnek, de lemerem fogadni, sokkal feljebb is jut majd.

Az írónő által kitalált világ, hogy majdnem olyan, mint a miénk, elég sok a párhuzam. Komplex, nem fedi el a társadalmi problémákat, sőt egyenesen ki is élezi őket, betekinthetünk a családi és a családon kívüli lét hogyanjába, a biztonság és a kitaszítottság kontrasztjába, a politikai vonal pedig határozottan második világháborús deja-vu érzést mutat, persze majd meglátjuk merre megy tovább. A Csodaidők társadalma két csoportra oszlik: a külsősök- gondolom nyugodtan mondhatom rájuk, hogy az átlagemberek csoportjára- valamint a kaveniek, az idilli, kissé archaikus elveken épülő vallásos közösségre. A társadalom forrong, a külsősök többsége a létminimum alatt él, a kaveniek egymás között házasodó, zárt köre megpróbál falat vonni a világ és az életterük köré. De ez az életmód már nemcsak biztonságot és békét ad, hanem egyenesen falat von a generációk és a családból kiszakadtak közé. Nincs harmónia még az idillben sem, forrong a világ, egymásnak ugrik apa és fia, közeledik a világégés...

A főszereplőkről már írtam, de nem tudok elmenni a mellékszereplők mellett, akik szerintem eléggé haloványak, némelyikük épphogy eltűnik már el is felejtem őket, kevésbé kidolgozottnak érzem a motivációikat, és mintha nem is élnének, csak egy eszköz lennének az írőnő tollából. A másik zavaró pont pedig számomra idősebb Yaan volt, a nagy-nagy antiszereplő, aki számomra annyira sablonos, hogy még utálni sem tudtam, folyton az járt a fejemben, hogy a világirodalom első regényeiben írtak ennyire nagyon anti hőst, nem fűszerezték semmivel, rossz volt és kész. Egyszerűen semmit nem tudok mondani róla, csak hogy gonosz, meg hogy alacsony az érzelmi intelligenciája, de ha ennyivel ki lehet magyarázni a gonoszságot, az nálam már rossz pont.

Most gondolom azért felvetődött bennetek, hogy végül láttam/éreztem-e az ogfák vörösét, és azt kell hogy mondjam, nem. Nem vont annyira magába a történet, nem volt olyan erős hangulata, amire én minden történet kapcsán vágyok. Érdekelni érdekelt a történet, a cselekmény, azt is mondhatom, hogy szerettem olvasni, de rajongóvá - most, jelen állás szerint nem váltam.

De hogy a végére legyen egy duplacsavar, talán nem is muszáj látni a nagy-nagy ágakat és a vörös lombot. Mert a címbeli ogfa mégiscsak a családot jelképezi, azt ahogy az szétszakad, ahogy erőszakkal leszakítanak róla egy-egy ágat. Azt hinnénk kipusztul, elszárad, nem növeszt új sarjat. De az mégis áll, színesen, büszkén, minden zűrzavar felett.

Gondolataim olvasás közben:Nem tudtam eldönteni, a könyv kinek szól. Nem tartom sci-finek, mert a történet bárhol, bármilyen időben játszódhatna, nem is olyan hangsúlyos a sci-fi vonal; nem tartom kifejezetten ifjúsági könyvnek sem, kalandok még nem voltak annyira benne; a mélylélektan mégsem olyan mérvadó, hogy azt mondhassam rá, lélektani;  marad a családregény, ifjúsági dráma? :) Na majd a következő részek után kiderül...

Kedvenc, kedvenc: Giin
Cím:maradt a cím, mert sokat agyaltam rajta, mit jelenthet

Rajongási faktor: gyenge--közepes--nagyon-nagyon--fanatizmus
Értékelés: 10/7 A gombóc itt-ott újra feltűnt...
Egyéb: Nézzétek meg a könyv honlapját, azon belül is a fórumot, Eta nagyon jó fej :). Ide klikkeljetek ni.

Egyszóval, ő egy arkangyal, én meg egy nagy hülye vagyok...

Az utóbbi napokban nem tudok másra gondolni, mint Nalini Singh-re. Van egy fixa ideám, hogy egyszer, amikor gyanútlanul sétálok valahol, kiugrik egy petúniából, és letámad valami arkangyalos leírással, amit én nagyon nem akarok, és most, hogy nyiladoznak a virágok...

De kezdjük a legelejéről. A könyvet még 2012-ben olvastam, -  tudjátok, blog mentés van - , és a régi posztokat sikerült átmentegetni ide, piszkozatba. Viszont úgy döntöttem, hogy minden régi poszt elé leírom, mit gondolok most a könyvről. A regényre nagyon nem emlékszem, csak az írónőre, meg a petúniákra, de ha jól emlékszem, az nem is a regényben volt, csak annyira idegesített, ahogy Singh a szerepéből kiesve néha kiszólt, hogy olvasás közben ezt a jelenetet vizualizáltam . - Amúgy meg hamarosan elolvasom a második részt, csak úgy passzióból.

Elena vett egy nagy levegőt, és hátralépett egy lépést, mielőtt az angyalra nézett volna. A látvány úgy érte, mint egy valóságos ökölcsapás. Hogy milyen volt az angyal?
- Gyönyörű...

Igazából ránézek erre a könyvre, és nem érzek mást csak elhatárolódást. Picit fáj nekem. Ó, tudom én, hogy sokan szeretik, de én már most biztos vagyok, hogy ez volt 2012-ben a mélypont. Nem létezik, hogy ennél banálisabb sztorit a kezembe vegyek. Persze nem tagadom, nem értek én az angyalokhoz... Tanácstalan vagyok velük kapcsolatban, a könyv borítója is fura módon egy öblítő reklámot idéz fel bennem, semmi mást. Tanácstalanság a köbön, de ez a könyv nagyon, de nagyon nem jött be nekem.

Arhhh... Hol is kezdjem? Megpróbálom nem szaporítani a szót. Kezdem a fogalmazással: ilyen egyszerű fogalmazást nagyon rég nem láttam. Nem tudom eldönteni, hogy a fordítás rossz, vagy Nalini nem foglalkozik ennyire az alapvető írástechnikai szabályokkal, - mondaton belüli szóismétlések, létige halmozás, magyartalan szórend, logikai bakik - , azon meg már meg sem lepődöm, hogy ő is azok közé az írók közé tartozik, aki stilisztika gyanánt úgy használja a költő elemeket, mintha valamit tizenhatodik századi trubadúr lenne.  Például: " a harag fehér villáma csapott át rajta" félmondat - komolyan mondom, felér egy harakirivel.

Újabban az a vesszőparipám, hogy nem olvasok szívesen olyan mondatokat, amit még a középkorban sem használtak sehol, nemhogy napjainkban. Egyszerűen nem bírom. A harag nem szokott fehér villámként átcsapni az emberen, elárulom. Persze jól hangzik, csak hülyeség. Egy pillanatra elképzelem, amint a munkahelyemen megállok teátrálisan egy ügyfél előtt, és azt mondom: - figyu, most ne szólj hozzám, mert mindjárt a harag fehér villáma fog átcsapni rajtam... Az ügyfél pislog, mindketten várjuk az elektromos kisülést.Ugye, mennyire nevetséges dolog?

Hát kisülés az volt ebben a könyvben, átlagban kettő minden másfél oldalon... Annyi szamárfület hajtottam szegényre, hogy már az a szokatlan, ha nincs behajtva a lap csúcsa. Pedig utálom azért behajtani a lapot, mert valami nem tetszik..

Azt azért szeretném előzetesen leírni, hogy egyszerűen nem bírtam beleélni magam a történetbe, és most amit leírok, lehet cinikus lesz, DE mivel nálam nem volt lehúzva a rózsaszín redőny, - pedig esküszöm, próbáltam lehúzni a rolót- , én csak így tudtam túlélni ezt a könyvet. A rajongók szerintem ne olvassák tovább, talán a lényeg annyi, hogy nálam ez a könyv 3.14/10. Pí...

A történetről röviden:: Elena Deveraux vámpírvadász megbízatást kap Raphael arkangyaltól, hogy keresse meg betépett angyaltársát, mielőtt az legyilkolássza az egész várost. Elena maga sem tudja, miért, de folyton a szex jut az eszébe Raphaelről, aki profán módon a farkával kívánja megjelölni a csajt. ( Nem én találtam ki. ) Aztán később inkább beporozza, mint egy virágot...

 

Kezdjük ott, hogy ez a könyv nem szól az angyalokról. Ebben a könyvben nincsenek angyalok, csak nagy hatalmú, mitológiai lények, erős szexuális kisugárzással. Olyanok, mint a srác a képen, gyönyörűek, ha költői meg divatos akarok lenni, akkor úgy mondom, olyanok, mint legszebben megmunkált műalkotások hús-vér másai, rebbenő szempillával, meg göndör elképzelhetetlenül fekete tincsekkel, de hagy ne részletezzem már én ezt, úgy is tudjátok.
A tökéletesen szép pasi amúgy nem unalmas? Szerintem az ilyen férfikép önmagában hamis és nem hogy túl idealizált, hanem nevetséges is.

Attól még, hogy valakinek a hátára ragasztanak két szárnyat, nem lesz angyal. A regényben szereplő arkangyalok pedig gyakorlatilag olyanok, mint a nagy hatalmú főnökök, arrogáns stílussal, szép testtel. Arról már nem beszélek, hogy az angyalok egyébként nemtelenek, de oké, legyenek szerelmesek, alkalomadtán kanosak, én elfogadom, legyen,  nem leszek semminek elrontója, de mint ahogy a vámpíros ponyvákban is megfosztják a vámpírokat a férfiasságuktól, itt is megfosztják az angyalokat a céltól, a létezésük alapelemétől. Egy angyal nem a földjei miatt aggódik, mint Jockey Ewing, nem a pénzt hajtja, és nem is az orális szexet, (bocsiii), hanem valamilyen egzakt eszmény mellett harcol, még akkor is, ha romantikus regényben szerepel. Szerintem. Nekem minimum ilyen elvárásaim voltak... Ezek az angyalok az első pár oldal után nekem inkább az Olümposz gyönyörű és szeszélyes isteneihez hasonlítanak, de azok legalább egyediek és humorosak, itt meg az írónő folyton csak a szárnyakról papol. Leragadt a tollpihéknél, olyannyira, hogy egy darabig nem tudtam rájönni, Raphael most meztelen, öltönyös,  netán tógában jár? Bevallom az elején a tógára szavaztam.
A kérdésre konkrét válasz nem született, kivéve a regény végét, ahol megtudhatjuk, hogy Raphael, szívem csücske, fekete alsógatyát hord!!!! Végülis a lényeget megtudtuk.

Vannak persze emellett köztudott angyalos dolgok, például az angyalok halhatatlanok, tudnak repülni, meg szépek is, és amikor harcolnak, képzeljétek, a város elektromos rendszerét használják fel, mint ahogy Nalini barátnőm megjegyezte a csata közepén, csak azt nem értem, hogy akkor hogy harcoltak akkor, amikor nem volt elektromos áram? Elkértek egy kőbunkót?

Elena a másik főszereplő csak simán ellenszenves, kiismerhetetlen, mondhatnám, ilyen hisztis nőt még nem láttam. Szerintem Singh nem értette meg ezt a csajt, nem tudta, mit kezdjen vele, egyik pillanatban rezeg, mint a kocsonya, a másik pillanatban meg kitör belőle az erőszakos, kemény csaj, kábé, mint az időjárás úgy váltakozik, és engem nem győzött meg egyik variáció sem. Elenaval kapcsolatban két dolgot éreztem olvasás közben: vagy bosszantóan unalmas volt vagy csak simán bosszantó.
Nála jobban csak Singht utáltam. Nem hiszitek el, de ez a nő, miközben egy mindent tudó külső nézőpontból írta le a történteket, képes volt egyszercsak a saját kis poénjait az elbeszélésbe tuszkolni, ami egyszerűen azt a hatást váltotta ki belőlem, hogy hangosan veszekedni kezdtem vele, miszerint: FOOOGD MÁR BEE! Olyan megjegyzéseket tesz folyton, amit a karakter megjegyezhet, de neki kussban kellene lennie, pl. ilyet mond, hogy "Raphael csinos pofikája" lenyűgözte a csajt, komolyan, ennél a résznél gondoltam, hogy lőjenek le, mert ezt nem bírom. Ki a francot érdekel, hogy Nalini szerint csinos Raphael orcája?

Alapszituáció, Elena kaparászást hall az erkélye mellől, és megáll benne az ütő, mi lehet az, ki akarja megölni, fúúú. Aztán hirtelen leírást kapunk a bugyijáról. Nem szeretném kiemelni még egyszer, ez mennyire fontos. Olyan szokatlanul precíz és pontos fogalmazást kapunk erről, hogy nem bírtam a fejemből kiverni:  zöld, francia szabású, sliccel oldalt, ahol rózsaszín " csini" szalagos masnik vannak. Aha.

Apropó a regény folyamán néha kiesünk a regény stílusból és átlépünk a drámák világába, ilyet sem látni sok helyütt, ugyanis nem egyszer előfordul, hogy a dialógusok közepén olvasható egy instrukció, gondolom a színészeknek, miszerint: csend. Jól van, értem én, és meddig van csend?

A könyv jellemző vonása ezen kívül, hogy minden pasi dögös vagy valószínűtlenül helyes, ráadásul még szexre ingerlő illatuk is van, valamint ha Elena rájuk néz, folyton lobogni kezd a szélben a hajuk. Akár egy Tafft reklámban.

Egy pillanatra abbahagytam a posztolást, mert túl felizgattam magam :D. Szóval most még picit csapongok a jegyzeteim között.

Mint jeleztem vannak benne furcsa képzettársítások, amiknél vagy az a gondom, hogy túl jó a fantáziám, vagy az a gondom, hogy egyszerűen nem bírom elképzelni. Pl:

1. A szavak úgy lövelltek ki a lány szájából, mint a jégcsapok. Csak én vagyok vizuális tipus?
2. Mindig megszopogatod az emberek ujját, hogy bebizonyítsd az igazad? XD
- mindig is tudtam, hogy rosszul kezdem az ismerkedést :D-
3. Hidd el angyalkám, minden női fej utánad fordul, ha te megjelensz valahol. Ácsi: ez így azt jelenti, hogy a női fejek valahová le vannak téve, esetleg feltűzték őket pár karóra, és ezek fordulnak meg Raphel láttán. Mert a nők, nemcsak fejből állnak, és nem a fejek fordulnak a mácsó pasik után, hanem az egész nő. ( Biológia + nyelvtan. )
4. Raphalel megállította Elena mozdulatait azokkal az erős kezeivel... Na most azokkal a gyenge kezeivel mit csinál? Mert ez így azt jelenti, hogy vannak olyanjai is...
5. Alapszituáció: Jön Dimitri -, akinek fő tulajdonsága, hogy szexi az illata, és Elenában megint elszakadt egy ideg, és hirtelen bunkó lesz vele- persze közben fél tőle, micsoda költői ellentmondás, és a srác a következőt produkálja: A pupillája helyén egy vörös tüskés gomb volt, melynek tövisei olyan voltak, mint a pengék. Jól értem, a vámpírok szeme helyén gomb van?

Én már magát a világképet sem értem, angyalok, akik gyakorlatilag oligarchákként működtetik a világot, lemondanak az eszményekről, de nem mondanak le a termelésről, már testi szinten, mert termelnek: egyrészről mérget - eh? - , másrészről ambróziát - eh? -, éés, nem egyértelmű, de vagy angyalport termelnek csak úgy, vagy van egy manufaktúrájuk, amikben a kismanók megrendelésre festékport gyártanak, amivel megjelölhetik a "játékszereiket" -  amúgy utálom a kifejezést-, és ami különféle ízesítésben kapható, van pl. szex ízű is, mert hogy Elenának külön olyat készült.

Raphael  egyébként jó gazda módjára játssza a húzd meg- ereszd meg játékot, olykor beugrik Elena fejébe, aki ezután folyton leordítja, ekkor Raphael kiugrik belőle, szerintem azért mert utálja ezt az ordibálós nőt. Annyira logikus, hogy Elena  tízpercenként telefonál viszont neki, hogy mi újság, miközben transzcendens módon tudnak kommunikálni, de kit érdekel, hogy az elmebeteg angyal ott van a csaj közelében, Raphel nem kockáztatja meg, hogy Elenából megint kitörjön a hisztérika, inkább megvárja, míg telefonon üzen neki. Ez annyira édes...

A sztori amúgy ezentúl is tele van logikai bakikkal. A bekattant angyal gyakorlatilag a bekattant vámpírok vonásait mutatja- ez fura, meg unalmas. Elena, a legjobb vámpírvadász szimat pl. a nyelvén érzi a szagokat, azért bízzák meg, mert ő a legjobb a szakmában, de amikor az Angyaltoronyban- ami gyakorlatilag olyan, mint egy repülőtér :D-, szóval amikor elviszi Raphael egy szexi túrára a vámpír részlegen - aminek semmi célja nincs-, megkérdezi a csaj, hogy hol vannak. Azon a helyen ahol nyüzsögnek a vámpírok, mondja Raphael. Fő angyalvadászunk elfojt egy oh-t, bár lehet, hogy azért, mert Raphael ott liheg a fülében. Aztán az egyik fejezetben Dimitri Elenát elviszi egy taxival, majd a következő bekezdésben Raphel figyeli Elenát, ahogy elhajt a taxival és közben Dmitrivel beszélget. De nincs száma a női butaságnak, pl. Elena egy szupertitkos anyagot ken a korlátjára, - ami sok pénzbe, meg fél karba, meg fél lábba került eh?- szóval iszonyú hasznos innováció mert így megláthatja, ha valaki ott csimpaszkodott. Egyet mondok én erre, rég meg van oldva a dolog: fogkrém. De ha kell is ez a gél, ha valaki belenyúl egy gélbe, akkor úgy is észreveszi és letörli a nyomát, ezért fizet ennyit Elena?
A könyv elolvasása után ott tartok, hogy zavartan pislogok, amikor egy tollat meglátok és ellenőriztem a google-ben , hogy mekkora egy angyal szárnya, de nem volt benne a gyakori kérdésekben...
( Azt mondják a második rész egy különösen kegyetlen bálról szól, oh yeee! :D )

Victoria Schwab: Az Archívum

A Sikátorok az augusztusi éjszakákra emlékeztetnek délen. 

 Minden embernek van egy története, mondják, és milyen jó lenne ezeket a történeteket megőrizni, elidőzni felettük, megérteni amit még ők sem tudnak.
Victoria Schwab világában a halottak életét, mint egy képsorozatot, összegyűjtik és elrejtik egy emberek által nem ismert intézményben, az Archívumban, ahol egymást érik a polcok és a sorok, s ahol az emberi életek már csak Történetek, melyeket egyedül a Könyvtárosok tudnak elolvasni.

Az Archívum ugyanakkor nem csak titkok és emlékek forrása, hanem a veszélyé is. A Történetek ugyanis felébredhetnek, s ilyenkor a lefagyasztott életképek nem tudják, kik ők valójában, nem értik, mi történhetett velük, s a nyugtalan alakjaik olykor erőszakos menekülésbe fognak, hogy ne kerüljenek vissza az Archivum katalogizált nyugalmába.

Fontos itt megjegyeznem, hogy megértem a szökevény Történeteket. Megértem, hogy félnek, megértem, hogy ha öntudatra ébrednek, összezavarodnak, hogy erőszakossá válnak. Ez annyira emberi dolog és annyira érdekes, ahogy egyik-másik reagál, hogy már ezért is kíváncsi voltam, és folyton csak lapoztam előre és előre, hogy megtudjam, mivel fog az írónő még előrukkolni.

Ha egy Történet ugyanis felébred, a Sikátorban találja magát. A Sikátorok, meleg, sötét, huzatos folyosók, telis-tele ajtókkal, melyek vagy az Odakibe- tehát a mi világunkba-, vagy a Visszavétbe- vagyis azokra a helyekre nyílnak, amik  visszavezetik a Történeteket az Archívumban őrzött kis fiókjaikba.

Azért nehéz ezt leírnom, mert elég különös misztika lengi körbe az Archívumot. Főhősünk Mackenzie Bishop Őrző ugyan- az ő feladatuk, hogy visszavezessék a szökevény Történeteket az Archívumba -, de még ő sem tudja, mi történik a Visszavétben, nem ismeri az Archívum működését, nem lát bele a Könyvtárosok munkájába. Magát a feladatkörét is a Nagyapjától örökli, aki már régóta nincs vele, mégis megismerhetjük őt is, Anthony Bishopot a visszaemlékezésről szóló részekben, amik egyáltalán nem unalmasak, sőt egészen meghatóak.

Az Archívum, mint regény, egészen tónusos történet, olvasás közben a félhomályos zeg-zugok, ismeretlen helyre vezető ajtók, sötét sikátorok és elhagyott szállodai szobák vezetnek bennünket egyre mélyebbre a múltba, a gyászba, az emlékezésbe.

Mackenzie elveszítette a Nagyapját, - úgy lett őrző, hogy a helyébe lépett-, mégis szinte részletes pontossággal le tudja írni, milyen volt, mit mondott, hogy nevetett, még a történet során is tudja, mit mondott volna neki. Ugyanakkor elveszítette az öccsét is, Bent és az ő emléke egyre távolibbá vált, bárhogy erőltette, nem tudta elengedni. S mégis ott az Archívum, a tiltott lehetőség...

És mindeközben kapunk egy  krimi vonalat is,  ami ráadásul engem meg is lepett, - Mack ugyanis megpróbálja kinyomozni, hogy mi történt az ódon, poros szállodában jó pár évvel a beköltözése előtt, rájönni, hogy vajon a régi balesetek/gyilkosságok összefüggnek-e, s mindeközben mellészegül egy feketébe öltözött, rocker srác is, aki többet rejt, mint amit a külső alapján gondolnánk róla - megjegyzem, fogtok még érte rajongani...

Szeretem ezt a regényt, igazából még most is azon gondolkodom, hogy bekedvenceljem-e. Leginkább azért, mert tetszett a felépítése, ahogy az írónő játszott a múlttal és a jelennel, ahogy cseppenként adagolta az információkat, ahogy sűrítette a fájdalmat és a veszélyt.  Az Archívum karakterközpontú ifjúsági regény: meglehet főhősnője nem lesz mindenkinek a legszimpatikusabb,  de én őt is nagyon megkedveltem, és talán a téma  megérdemelt volna egy árnyalatnyival sötétebb hangulatot is, de még így is, az ifjúsági regényekre jellemző ártatlansággal is tetszett. A történet erőssége az alapötlet valamint a hangulat, de nem lehet nem megemlíteni a mellékszereplőket is, úgy mint Rolandot - a közönség kedvenc, piros tornacipős könyvtárost-, vagy a Wesley nevű srácot, aki az egyik kedvenc ifjúsági regényes mellékszereplőm lett, mert egyrészt vicces, másrészt a szemsatírjával nagyon bájos.

Ráadásul folyton - folyvást ott az a visszatérő motívum a regényben, ami már-már zseniális módon megszólít mindenkit. Hogy tudjátok, ott az a zárt ajtó... Megállsz előtte, hallgatózol, aztán vajon mi történik? Lenyomod a kilincset vagy félsz benyitni? Az Archívumot olvasva van lehetőséged játszani a gondolattal... 

Úgyhogy már csak egy kérdés maradt a végére: kipróbálod?


Victoria Schwab: Az Archívum
Főnix Könyvműhely, 2013

9/10

( A poszt elején az első mondatot olvashatjátok.)

Hová futnál?

"Az igazság valahol olyan magasan lakik, hogy még az istenek sem láthatják meg az Olümposz tetejéről. Te azt hiszed, carissime, hogy a ti Olümposzotok még magasabb, és leszólsz hozzám: "Mássz fel, és olyan tájat látsz, amilyet még soha!" Lehetséges. Csakhogy én azt felelem: "Barátom, nincs lábam."
...

Már most a legelején leírom, hogy félek ettől a poszttól. Annyi mindenki olvasta már a könyvet, és annyi ember szereti, ráadásul annyiféleképpen lehet vizsgálni, nyújthat nagyon sokat, vagy  kevesebbet - azt nem hinném, hogy valakit hatás nélkül hagyna... Sokáig halogattam az olvasást, még tovább a bejegyzés megírását. Mert valahogy nehéz, túl nehéz megfogalmazni, mit is gondolok a könyvről. Lelki hullámvasút, számomra ezt jelentette. Erről viszont -itt- nem írhatok.
Hová futsz, hová futnál? Hová futhatnál?
Van értelme a futásnak? -Fogalmam sincsen...
Sienkiewicz Quo Vadisa azt hiszem, ugyanúgy megszólítja az olvasóját, mint ahogy a legenda szerint Jézus a Rómából menekülő Péter apostolt. A történet látszólag egy szerelmespárról szól, arról, ahogy a gyönyöröknek, harcnak élő Viniciust meghódítja Lígia, és a keresztény vallás, mégis talán sokkal hangsúlyosabb a régi és az új értékrend kontrasztja, a fény és a sötétség, a rend és a káosz ellentétpárja. Új vallás születik, a dolgok kuszán átrendeződnek. Róma három napon át ég, az istenek templomai összedőlnek, Nero tombol, és keresztények tömegei vállalják a kínhalált. Minden egy irányba terelődik, mintha választás sem lenne...



Biztos mindenki gondolta már, milyen jó lenne valahol megbújni, és mindent megfigyelni részletesen. Ebben a könyvben szinte úgy érezhetjük, mintha belépnénk a történetbe. A leírások olyan színesek, és olyan érzékletesek, hogy mindenféle nehézség nélkül el tudtam képzelni, az aranyozott szegélyű gyaloghintókat, az isteni szépségű férfiakat és nőket, a magas, aranyfülbevalós numídiai rabszolgákat, a koldusokat, a Rómán keresztül kasul húzódó ünnepi kavalkádot. Herkulesre! :) Mennyire távoli és mennyire fura élet ez, költői és gyönyörű. Színes, kaotikus és üres. 

Ez a Róma már nem tudja, merre menjen. Ez a Róma már emészti magát. Az élvhajhászat elfoglalja a költészet helyét, a gyönyör megfojt minden szépséget. És a polgárok már csak babonából áldoznak az olümposzi isteneknek. Meghasonlottak. Ugyan élvezetes ez az érzés, hisz ott ez a rend, mégis maguk a szokások azok, amelyek teret nyitnak az új szektának, a kereszténységnek. Hogyan alakult ki ez a vallás? Hogy lett világvallás, és miért? Hogyan tudta legyőzni a Nero személyben terpeszkedő világiasságot? Számomra ez volt a legérdekesebb kérdés. 
Mert tegyük fel, hogy a világ a többistenhitre épül. Ez a rend, és az egyistenhit csak egy fura valami, ami az abszurd szeretet tanával érthetetlen és idegen az embereknek. Miféle átalakulás kell ehhez? És elegendő lett volna az átalakulás Nero őrültsége, Róma leégetése és a bosszúhadjárata nélkül? Elkerülhette volna az emberiség ezt a váltást? Nem, nem hiszem. 

Az tetszett a leginkább a könyvben, hogy nemcsak a keresztények szemszögéből mutatja be a világot, hanem Petronius személyében a régi kor emberét is megismerhetjük. Olykor talán túlságosan is kiélezettek az ellentétek, és kicsit talán zavaró, hogy a cselekmény fő szála végülis egy szerelemi történet, ami nélkül, (vagy legalábbis ha nem lett volna ennyire hangsúlyos), talán még inkább hiteles lenne számomra. Mert mennyivel jobb lett volna, ha Vinicius önmagában, a lelkiismeretével őrlődve veszi fel a kereszténységet, nemcsak mert a szerelme csodálatát akarja elnyerni... 

Jelenet a filmből

 De mindegy is. Vinicius eszét vesztett szerelmében megjelenik a kor élvhajhászata, Ligiában pedig a keresztények tisztasága. A szerelem nem lehet erőszak kérdése, a hit pedig nemcsak egy elhatározás. Tetszett, ahogy megjelentek a nagy apostolok; ahogy az író megjelenítette, hogy ők is emberek, és ők is gyengék; tetszett az is, ahogy megmutatkozik, mennyire rossz, ha demagóg módon értelmezzük a hitet. Bevallom, számomra Petronius személye sokkal érdekesebb volt Vinicius és Ligia szerelménél, a legdöbbenetesebb dolog viszont az volt, ahogy a keresztények feláldozták magukat. Emlékszem annyira dühös voltam, és folyton azt mondogattam, ezt nem olvasom, nem olvasom tovább. Aztán egyszercsak vége lett a könyvnek. És aztán hirtelen szétpattant egy burok. Zokogni kezdtem. Magam sem tudtam, miért... 

Gondolataim olvasás közben: Mondom, lelki hullámvasút. Néha azt gondoltam, sok az áthallás Róma és a mai világ között. Szerencsére nem mindig...
Cím: A címoldalról csenve: a latin közmondás fordítása...
Értékelés:  10/9
Egyéb óhaj-sóhaj:örülök, hogy nem láttam egyetlenegyszer sem filmen, mert a képekből ítélve én mindenkit, de mindenkit másképp képzeltem el.
Még valami (forrás a wik):
Ady Endre szuperlatívuszokban írt a regényről: „Olyan szép könyv, olyan nagy, csodás könyv a Sienkiewicz könyve... ”
A Nyugat köreiben azonban több kritikusnak volt az a véleménye, hogy a Quo vadis inkább a giccs kategóriájába sorolható: „... igen rossz könyv - majdnem olyan rossz könyv, mint a Quo Vadis” (Ignotus); Kosztolányi Dezső középszerű írásműnek tartotta, Babits Mihály pedig tudatosan hagyta ki a szerzőt Az európai irodalom története című munkájából: „Mellőztem a divat által időről időre fölkapott írókat is, Sienkiewicztől Galsworthyig..."
Sienkiewicz később irodalmi Nobelt kapott. A közhiedelemmel ellentétben nem ezért a könyvért, hanem kiemelkedő epikai munkásságáért.