Problémás eset...

Forrás

Ebben a posztban szó lesz nagy fehér madarakról, üresfejű nőkről, és arról, hogy bár többször felhúzott Kinsella, de azért úgy hiszem, még nincs itt a világ vége. 

Bár mindig próbálom szeretni, de az igazság az, hogy nem kedvelem Sophie Kinsellát. ( Ugyanitt egyszer olvasott Sophie Kinsella könyvek olcsón eladók!) 

Tudom, hogy sok olvasómnak már a témái is túl felületesek, de én hajlandó vagyok a felületesség oltárán áldozni, ha jót nevethetek, ezért is próbálkoztam az utóbbi időben velük. ((Kedves Kinsella rajongók, még ezt a posztot bírjátok ki, esküszöm többször nem próbálkozom vele, és soha semmi rosszat nem fogok róla írni. De ezt az egy bejegyzést, még engedjétek meg nekem...))

Ami eszembe jut a Kinsella történetekről, hogy borzasztó buták a szereplői, felületesek a kapcsolatábrázolásai, és összességében üresek. Meg hogy remélem, a hülyeség nem ragadós. 

Az utóbbi időben egyébként sztoikus nyugalommal zárom be azokat a könyveket, amik nem tetszenek, és nem pazarolok időt arra, hogy leírjam, számomra miért nem jött be az adott történet. Azért is teszem ezt, mert tudom, hogy az ízlés változó, valakinek ez jön be, nekem meg az, és talán már elmondhatom, hogy nincs kedvem gonosz posztokat írni, mert az egész nem tölt el örömmel. 

Kinsellánál viszont most olyan dolgokra bukkantam, amik kissé felhúztak, és még objektíven, hónapok távlatában is viszolygásra késztettek. 

Az egyik - számomra - borzasztó dolog, hogy ezekben az állítólag romantikus regényekben a két főhős sosem beszélget egymással. A boltkóros naplójában tulajdonképpen két idegen él egymás mellett, soha nem mondják el egymásnak a problémáikat, főhősnőnk folyton hazudik, mint a vízfolyás, de tényleg, a regények 95 százaléka arról szól, hogy épp mit hazudjon a másiknak. A srác sem jobb, mert az meg annyira munkamániás és zárkózott, hogy az ágyán meg a pénzén kívül szinte semmit nem oszt meg a másikkal. Ez olyan szintre megy, hogy életük válságait is úgy élik meg, hogy egyszerűen nem is beszélgetnek. Van az a felületesség, ahol a jó szex, meg a pénzköltés elegendő, hogy eladjunk a női olvasóknak egy kapcsolatot, de remélem, sokan túl vannak már ezen a szinten. Azt hittem, hogy a Tudsz titkot tartani végre valami más lesz, de igazából a főhősnő titkai pont ugyanolyanok, mint a boltkórosé, gyakorlatilag jó sokat hazudik élete során, de tényleg ő is folyamatosan hazudik, és a könyv elején elárulja ezeket a hazugságokat. ( Aztán pedig megbánja, hogy megtette, majd mégsem bánja meg. ) 

A másik dolog, amit imádok ezekben a regényekben, hogy a főhősnőkkel hiába történnek hatalmas nagy krízisek, a karakterük sehogy sem fejlődik, vagy csak nagyon minimálisan. Külön imádom, hogy a hazugságok a regényekben így-vagy úgy, de meghozzák gyümölcseit. Követendő: hajrá, legyünk felületesek, költsünk sokat, és hazudjunk profi módon csajok! 

Amit pedig végképp nem értek, hogy Kinsella szerint tényleg ilyenek a nők? Kijegyzeteltem a Tudsz titkot tartani Emmájának néhány szokását, és most arra kérlek, hogy írjátok meg nekem, tényleg ilyen egy átlag nő? Ennyire ... ( a poszt végére mindenki válasszon ki egy szimpatikus jelzőt). És amúgy van pasi, aki tényleg erre bukik? ( Költői kérdés volt.) 

Tehát: tudsz titkot tartani Emma....

 Legnagyobb titka, hogy a márkás táskája hamisítvány! 

További titok, hogy gőze sincs arról, mi a NATO, vagy mi a célja. ( Ezen gondolom illik nevetni...)

Amikor azt mondják neki, hogy "logisztika", fogalma sincs, miről beszélnek.

Bár az egyetlen munkát is, amit rábíztak teljesen elbaltázza, de őszintén meglepődik, hogy nem léptették előre, pedig már a névjegykártyáját is megtervezte. 

* Itt említem meg a tipikus Kinsellás előrejutást: nem azért fog Emma előrejutni, mert mondjuk a regény során okosabb vagy bármi módon érettebb, talpra esettebb lett, vagy bármi módon megerőltette volna magát, hanem mert Emma kitalálja, hogy a nagypapának jó lenne pár kupon, hogy olcsóbban vegye a kedvenc csokiját ( ez a húzás pedig siker lesz.) Szóval a nagypapa miatt Emma marketinges lesz, zéró tudással. 

A csaj a könyvben sorozatosan keresztbe teszi az ujját a háta mögött, mikor hazudik. Ez kérem egy felnőtt ember, számomra teljesen nevetséges. ( Főleg hogy ez egy visszatérő motívum.)

A hattyúkat nagy fehér madaraknak, konkrétan ludaknak nézi. És nem érti, mi baj van ezzel. 

Az újságokat csak azért veszi meg, hogy a horoszkópot elolvassa - de még abban is válogatós. 

Ellenben a divatmárkákkal tökéletesen képben van. Hogy még milyen, azt nem igazán tudom. Bizonytalan. Mint látjuk, buta. Na jó, ne legyünk elfoglaltak, sokat mosolyog. A karakter ily mértékű mélységére nem jutunk el.

Szerintem nem tudtam jól érzékeltetni, hogy folyamatosan ilyen hülyeségeket olvasva mennyire fel mehet az emberben a pumpa. És nem azzal van baj, hogy önmagában véve szerintem ez nem vicces, hanem inkább szánalmas. Azzal van baj, hogy ez az üresfejűség megint csak jutalmazva van a könyvben. Mert a szuper okos és gazdag és jóképű pasi pont egy ilyen csajra vágyik, és igaz, hogy kábé semmiről nem tudnak beszélgetni, de a lényeg, hogy ez a csaj, ugyanúgy mint a boltkorós egyszerű és lehet, hogy hülye, de legalább kedves. Mert amúgy másokból biztos ennyire hiányzik a kedvesség. 

Én nem vagyok amúgy feminista, de ilyenkor kitör belőlem a harcos amazon, aki szeretné megrázni Emmát, Kinsellát és mindenkit, aki azt sugallja a nőknek, hogy ennyik vagytok, és ez teljesen elég. Szeretném azt látni, hogy a női karakterek, még ha épp gyengék is, de egyéniségek, és többre képesek néhány kedves locsi-fecsinél. Álmodom csak talán? Ennél már csak talán az rosszabb, ha egy regény úgy kezdődik, " csak átlagos lány volt".  Bárhol olvasok ilyet, bezárom a könyvet.

Mert szerintem nincs olyan, hogy átlagos. Csak a felületes emberek nem veszik a fáradtságot, hogy a dolgok mélyére nézzenek. 

Kerstin Gier- Silber

Első mondat: " A kutya a bőröndömet szaglászta."

* figyelem, ez egy nem szeretem poszt* 

Épp az imént fejeztem be a regényt, és gondoltam jobb lesz hamarabb letudni a bejegyzést, nehogy túl sokáig bosszankodjak rajta. 

Kerstin Gier Időtlen szerelem trilógiája számomra  a No.1 az YA tingli-tangli, romantikus, kedves-vicces könyvek között, de az összesített YA regények között is kiemelkedő helyet foglal el. 

Annyi jót hallottam a Silber sorozatról, gondoltam ennyi év kihagyás után- itt úgy értem, hogy asszem kb 3-4 éve nem olvastam VP könyvet-  esélyt adok neki. 

Sajnos csalódnom kellett benne. A Silber sorozat első része olykor kifejezetten bosszantott, összességében pedig egy közepes YA regény lett, amit csak az mentett meg nálam, hogy Kerstin Gier még nem felejtette el, hogy lehet az embert megnevettetni. 

Liv Silber élete nem egyszerű, tekintve, hogy édesanyját követve folyton új suliba kell járnia. Ráadásul anyja összeszerelmesedik egy londoni ügyvéddel, így Liv hamarosan fejest ugrik a mozaikcsaládok problémáiba, és hogy még bonyolultabb legyen az élete, az álmai is egyre furábbak. Legújabb sulija a számomra kimondhatatlan nevű elit suli, ahol négy szőke és gyönyörű srác ejti rabul a lányok szívét. Lassított felvétel szerűen járnak, és nekem a fiúk körülötti hype olyan, mint amit régen láttam az első Twilight filmben, ami baromi elcsépelt. De lépjünk tovább, a lényeg az, hogy Liv valahogy bejut a mostohatestvére álmaiba, és a srácokkal is egyre furább szituációkban  találkozik. Természetesen megtörténik a nagy szerelem is, és a rejtély kulcsa valami olyan dolog, ami - szerintem- elcsépeltebb már nem is lehet. De ugyan már Zenka, nem kell fanyalogni! Hiszen a srácok álmukban titokzatos folyosókon járkálnak, ahol minden ember álmát egy ajtó védi, és Liv társaival kifürkészheti az óvatlan álmodók titkait, megnézheti ki kivel és miért álmodik, és a regény vége felé egyre zűrösebbé válik - a nem mondhatom el, de úgy szeretném- kalamajka is. 

Ah, kicsit kegyetlen vagyok ezzel a könyvvel, mert lehet, hogy nem is volt olyan rossz, de eléggé gyengének tartom az Időtlen szerelem után. Az eleje még ígéretes volt, de a közepétől folyton arra gondoltam, hogy oké, látni, hogy Kerstin Gier írta, de számomra így is kevés. A rajongók nyilván megköveznek érte, de a Gossip Girl vonal szerintem nem túl eredeti, és ha lehetett még elcsépelt dolgot beletenni, na az a démonos dolog volt. A karakterek eléggé rendben vannak- bár a főszereplő lány számomra olykor iszonyatosan butának tűnt-, a tesója viszont nagyon jó fej, és tetszettek a mellékszereplők, sőt néha még a pasik is.

Nagyon nem tudom, mit kezdjek ezzel a sorozattal, mert több olyan ember, akinek az ízlésében megbízok, ugyanezt írta, hogy az első rész gyengébb volt, de sokkal jobbnak tűnt a folytatás. Adjak neki esélyt, vagy fejezzem be itt? Mégiscsak Kerstin Gier sorozatról van szó... De ami itt volt, arra biztosan mondhatom, hogy összességében nem tudtam érte rajongani, és gyengének tűnt.

Na mindegy, fiúk-lányok, olvassunk jó könyveket, amik inspirálnak és tűzbe hoznak! Éljen a szenvedély, így március 15. napján! ( Remélem, mindenki vette, hogy nem a szerelmi szenvedélyre gondoltam ;) )

Kerstin Gier- Az álmok első könyve

2017. Vörös pöttyös Könyv- KMK

326. oldal

10/ 5.5  ( jól lehúztam.)

Lindsey Kelk: Aki mer az nyer

Tess Brookes munkamániás, évek óta szerelmes a legjobb barátjába, és egy diktátor az albérlőtársa. Egy nap arra ébred, hogy nincs munkája, a legjobb barátja pedig bár megtehetné, mégsem szerelmesedik belé. Mit tehet ilyenkor az ember lánya? Idegösszeroppanást kap, kiadja magát a diktátor albérlőtársnak, és csapot-papot ott hagyva, elindul a mesés Hawaii felé. 

Egyetemes törvény a világmindenségben, hogy ha szingliként Hawaiira visz az utad, ott biztos egy jóképű fickó vár. Nick feladata az, hogy interjút írjon ahhoz a cikkhez, amiben Tess- álnevén: diktátor Vanessa- épp a fotós. A cikk megírása ugyanakkor igencsak elhúzódik, és hát sok minden megtörténhet, ha folyton süt a nap, meleg tenger mossa a lábad, és egy Kempini névre hallgató meleg komornyik (?) gondoskodik a koktélokról...

Erről a könyvről annyit tudok mondani, hogy amikor olvastam, odakinn ilyen idő volt: 

SAJÁT FOTÓ

És mikor olvastam, teljes mértékben ide tudtam képzelni magam...

SAJNOS NAGYON NEM SAJÁT FOTÓ

Hála és köszönet az élményért! Pár hét elteltével kicsit hiányzik is a Hawaii klíma, meg a talpam alól a homok... Azon kapom magam, hogy kapcsolgatom a tévét, és keresem azokat a régi, fényeket. Hogy merengve elidőzöm egy shaker előtt, azon gondolkodva, hogy a könyvben milyen koktélokat is ittam. (Volt hibája a könyvnek, de én csak a jóra emlékezem.)

Jön a folytatás is, ami Olaszországban játszódik majd. Hümmmm.

Karácsonyvárók klubja

Csíz Kata nem akármilyen dolgot vesz a fejébe, amikor a nyirkos Skóciába utazik. A terve nem más, minthogy részt vesz egy több mint kétszáz éves kastély felélesztésében, ha kell, hát takarít, vagy akár kisegítő lesz! A vendégek első nagy rohama karácsonykor várható, így Kata és társai, az angyalbolond Luca, a két orosz pincér, Jurij és Dolgopov, valamint pár lelkes karácsony rajongó skót attól tartva, hogy a Heart Hollow House és a vár morcos ura igazi Grincsként elrontja az ünnepet, megalapítja a KARÁCSONYVÁRÓK KLUBJÁT. 

Ahogy az ünnep egyre közeledik, Kata élete olyan gubancossá válik, mint a tükrén lógó fenyőfa imitáció, az előző lakótól örökölt, zöld boa. Meg tudják- e szervezni a nagy karácsonyi partit, s vajon Kata frizurája akklimatizálódik a folytonos ködhöz egyszer? Meg tudja-e valami dobogtatni Ewan Grincs Mackintosh szívét, s Luca angyalai valóban léteznek? Ki a kastélyban kísértő szürke ruhás hölgy? S egyáltalán: Kata meg tudja menteni az ünnepet? Ez mind olyan kérdés, amit csak a jövő válaszolhat meg. 

Kata nemcsak Skóciába, hanem annak nagy, büszke embereibe, és az ijesztően nagy bárányaiba is beleszeret,  miközben nappal suvickol, felszolgál, rendezvényt szervez, éjjel pedig a Csendes éjt dúdolászva építgeti az ellenállást. Márpedig Heart Hollow-ban igazi ünnep lesz!  ( De ha nem, az természetesen Mackintosh hibája. ) 

 A történet írója nem is tagadhatja le, hogy túl sok romantikus regényt olvasott, és túl sok karácsonyi filmet nézett, amikor úgy döntött, hogy a Karácsonyvárók klubját megírja. Valószínűleg az volt a mozgatórugója, hogy végre egy olyan karácsonyi történetet olvasson, aminek nem az a csúcspontja, hogy a jó öreg, fehér szakállas Mikulás lecsúszik a kéményen, és ajándékot csempész a karácsonyfa alá, miközben az aktuális szerelmesek gerlepárként turbékolnak a fagyöngy alatt. 

Igazi, - némiképp a földtől elrugaszkodott-, de életszerű történetet szeretett volna, ahol a karácsonyvárás nem lesz egyenlő a giccsel, ahol a romantika nem fullasztja a cselekményt nyáltengerbe, és ahol a tél és az adventi készülődés hangulata mosolyra készteti az olvasót, megmelengetve még a legfagyosabb Grincset is, és újabb tagot toboroz Csíz Kata klubjába. 

A sztori érdekessége ezen kívül, hogy egy írástechnikai kihívásra íródott. Csíz Kata története napról napra, blogbejegyzések formájában bontakozott ki, egy-egy fáradt nap utáni tíz-tizenöt percben íródott meg az aktuális rész, melyben egyrészről a karakterábrázolást, másrészről pedig a napi írásra való ösztökélést- mert hogy el lehet ám szokni a rendszeres írástól- gyakoroltam. 

Igen, lebuktam. Ez az én történetem, és arra gondoltam, megosztom veletek adventi ajándékként a fiktív fülszöveget, ami szerintem tök jóra sikerült. Bevallom, nagyon élveztem a történet írását, ami igaz, már több éves, és talán ma már másképp rendezném a sztorit, de volt egy főszabályom írás közben: nem akartam erőlködni, egyszerűen csak élvezni akartam,  hogy szabadon alkothatok, hogy nem kell figyelnem a részletekre, hogy nincsenek elvárások. Nem is volt más a cél, mint hogy élvezzem az írást, és ne görcsöljek rá a formai szabályokra, hanem csak írjak valamit. 

A Karácsonyvárók klubja először az nlcafe blog oldalán jelent meg, - utazás, karácsony és ego blog kategóriában - nézettség tekintetében közepesen jó volt, de volt egy sikerélményem: advent harmadik vasárnapján a Nők Lapja karácsonyi netes oldalának főlapjára került ki egy poszt, amit több mint ezren olvastak. A vicc az volt, hogy páran tényleg elhitték, hogy ez egy Skóciába szegődött lány blogja, és elkezdtek kérdezgetni, hogy melyik városban vagyok, stb, amitől nagyon megijedtem, mert bár a fiktív napló-regény egy jó ötlet volt, de nem akartam másoknak hazudni. Azt hiszem egy idő után nyilvánvaló volt egyébként, hogy egy fiktív történetről van szó, amiben annyi kanyar volt még, hogy az ihletet a velem történt, vagy általam hallott események adták. Jó poén volt, most is szívesen olvasgatom december táján. 

Nem tudom megállni a kérdést, a fülszöveget olvasva, gondoltátok volna, hogy ezt én írtam? :) 

Illetőleg kedves, romantikus lelkületű olvasóim, ha látnátok ilyen fülszövegű könyvet, elolvasnátok?

  Várom válaszotokat, és remélem, most jól megleptelek titeket! ;)

Szép hetet, békés, örömteli készülődést!

( Ha nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon kíváncsi vagy, mutatok egy linket:  http://katamennialbion.blogspot.hu/ )

Szent szilvamag! - avagy vakációztam Mr. Darcyval

A fene sem gondolta volna, hogy ennyire szeretni fogom ezt a könyvet. Tényleg csak azért vettem ki a könyvtárból... hogy más ne kaparintsa meg. Aztán ült egy hónapig olvasatlanul a polcomon.

És amikor - egyféle kötelességből- elkezdtem olvasni, - mert hogy az nem lehet, hogy ne olvassak ki egy olyan könyvet, amiben Mr. Darcy van - úgy gondoltam - ez tényleg nem is lesz olyan nagy szám...

És aztán... BAMM. Azt kell, hogy mondjam, ez a regény vicces, könnyed, szórakoztató, elgondolkodtató, jól vegyíti a chik-lit és az Austen könyvek elemeit, és hála a jó Istennek, mindezt úgy teszi, hogy nem akar Austen lenni, nem utánozza a stílust, hanem egyszerűen csak mindenféle erőlködés vagy sallang nélkül- szórakoztat. Az vesse rá az első követ, aki nem akar szórakozni.

Szeretem ezt a regényt... Egyrészről mert - szerintem- ez egy fricska, hogy mi nők, mennyire szánalmasan odáig vagyunk képzeletbeli regényekért, szereplőkért és miliőkért, amik - sajnálatos módon- csak a papírlapokon működnek olyan varázslatosan romantikusan, mert egyébként...meg (nem)?? ... Másrészről viszont egy tiszteletadás és meghajlás azelőtt, hogy... milyen klassz regények vannak a világon, és ugye nem kell mondanom, micsoda regényhősök! Darcyk, meg Rochesterek, meg mindenféle újvonalas romantikus hősök, és... és... No de várjunk csak.

Írok egy kicsit a történetről is...

A történet szerint Jane Hayes harmincvalahány évesen úgy dolgozza fel folyamatos és végeláthatatlan szerelmi csalódásait, hogy a BBC Büszkeség és balítélet sorozatát bámulja. A dolog fonákságát az adja, hogy egy idő után annyira belecsavarodik a történetbe, no meg annak morc férfi főszereplőjébe,  - nevezetesen Darcyba,( aki nem ismerné, csak megsúgom, ő egy évi tízezer font  jövedelemmel, boci szemekkel és kiállhatatlanul fennhéjázó modorral rendelkező úr -) , hogy mindez kezd a magánéletének rovására menni. Jane eldönti vénlány marad, nem kell pasi, elég neki Mr. Darcy, még hogy elég, tökéletes! No de nagynénje, aki észreveszi, hogy Jane már a virágtartóban rejtegeti mániája tárgyát, azaz a Büszkeség is balítélet dvd-jét, végrendeletében egy utazást hagy unokahúgára, amely során elutazhat, Észak-Angliába, pontosabban Kentbe, még pontosabban  Pembrook Parkba ahol...

" Térjen be hozzánk három hétre, élvezze a vidéki jó modort és vendégszeretetet! Teázás, egy-két tánc, kis séta a parkban, váratlan találkozás egy bizonyos úriemberrel..., mindennek betetőzése a bál, és talán valami ennél is több...
Itt még mindig a régensherceg uralkodik egy gondtalan Anglia fölött. Nincs forgatókönyv. Nincs előre megírt befejezés. Egy vakáció, amelyet senki más nem nyújthat önnek." 

 Szóval ez vár - vagy legalábbis valami ilyesmi. ( Ezt amúgy a programfüzetből másolom. )

És ez teljesen meggyőző, vagy mégsem?

 Most őszintén! Én olyan szívesen elmennék egy ilyen helyre, csak nem három hétre, és nem úgy, hogy totál üldözési mániám legyen a szervező matróna miatt, attól félve, valami rosszat csinálok. De mondjuk egy bál, korabeli ételekkel, ruhákkal, zenével, gyertyafénnyel, kúriával, Darcyval... Engem még a színészek sem zavarnának, csak mindent a helyén kell kezelni. Na de térjünk vissza Jane-hez...

Ugye Jane helyzete nem túl tökéletes, hiszen szeretne leszámolni a Darcy-féle mániával, és a kutyaharapás szőrével elv alapján elutazik erre a vakációra, ami szerintem kábé olyan, mint egy big-brother, mert úgy kell viselkedne, beszélni és élni, mintha tényleg a régens korabeli Angliában élne, tudván hogy ez egy - stratégiai játék-, ahol van pár fizetős milliomos fanatikus rajongó vendég, és mindenki más csak színész, ráadásul a kiszolgáló személyzet is folyton azt figyeli, minden a szabályok szerint megy-e. Telnek-múlnak a napok, lassan kialakulnak a párok... ééés - Zenka dörzsölgeti a tenyerét- el lehet kezdeni kombinálni, persze csak olyan nőcisen- mert az ugye itt a kérdés, ki-kinek lesz a párja.Vagy esetleg Jane megint egyedül marad?

Helyben vagyunk, kezdődik az imádat.

Van pár dolog, ami kifejezetten tetszett a regényben. Tudom, hogy van pár ember, aki nem érti meg a főszereplőt, de Jane szerintem nagyon aranyos volt benne. Egyrészről ennyi elcseszett kapcsolat után természetesen nem hibáztatom, hogy nem tudta ignorálni Mr. Darcy gyertyafényben csillogó boci tekintetét. Másrészről ennyi csalódás igenis megviseli az ember lelkét- hány pasi is volt, tizenhárom?- és van aki egyéjszakás kalandokkal, valaki sütivel, valaki meg romantikus filmekkel dolgozza fel a csalódásokat. Aztán meg Jane látja, hogy ez az imádat már nem normális, és próbál is ez ellen tenni. A regényben már talán túlontúl is analizál, no de ki ne tenné, ha tudná, hogy minden körülötte csak hamis díszlet és előre megírt szövegkönyv. Hinnél te így az érzéseidben? Határozottan tetszett, hogy Jane-nek voltak gyenge pillanatai, amikor már majdnem feladta, de aztán elkezdett játszani és elkezdte élvezni a játékot. Igazából szerintem sokkal több szomorú ember van a világon, mint amennyi bevallja, úgyhogy én semmiképp nem becsülöm le a főhősnőt kicsit kusza érzelmeiért.

Van még pár élvezetes dolog a regényben. Ugye az alapötlet szerintem nagyon vagány meg ötletes, de nekem kifejezetten tetszett, ahogy az Austen regények elemei belekerültek a cselekménybe. Abszolúte nem volt ez erőltetett, sőt bizonyos esetben kifejeztten talányos és szolid formáját láttuk annak, ahogy mondjuk az Emma vagy a Büszkeség és balítélet, a Meggyőző érvek és még sorolhatnám, melyik regény egy-egy picike eleme bekerült a játék forgatókönyvébe.

Aztán kifejezetten tetszett, ahogy Jane ragaszkodott a korához és a nevéhez, még akkor is, ha így vénlányként élhetett egy olyan korban, ahol a vénlányok utolsók voltak mindenben, még a bevonulási sorban is. Teljes mértékben magamra ismertem például abban, ahogy Jane rajongott és örült, bizonyos szavak-kifejezések használatáért- na ez annyira én vagyok!- például, ki ne szeretné ezt mondani az éjszakának:"- Ha! "- Tudjátok, olyan jó teátrálisan. :) És ki ne szeretne olyan jó modorral évődni, ahogyan csak az Austen regényekben szoktak? Őszintén szólva nem érdekel, ki nem szeretne, a lényeg, hogy én szeretnék.

Ez itt a film plakátja

 Kicsit zavarban vagyok, mert nemrég néztem meg a filmet, ami nem volt rossz, de a fene tudja, néha csak nyomokban hasonlított a regényhez, és pont annyira lebutították, amennyire felületesnek gondolná az egész sztorit első ránézésre az ember.  Tudom, hogy tipikusan az vagyok, aki mindenben talál valami érdekeset, - nekem elég egy fél mondat, ami megragad és már imádattal csüggök olyan dolgokon, amiket más észre sem vesz-  de szerintem azért többet is lehet találni ebben a könyvben, mint üres női csacsogás, meg ákombákom cicoma, pompa, a film jóval felületesebben nyúlt a történethez, mert bár ez a történet nem túl bonyolult, de a filmben sajnos egészen egyszerűvé vált... Szerintem jól megírt regény ez, igazi átgondolt szerkezettel, de nem akarok győzködni senkit sem, nekem újra olvasós, sőt papír példányban megszerzős könyv lesz, szóval, ha valakinek van egy fölösleges példánya, szóljon, mert nagyon szeretném, ha meglenne.

Az egyik kedvenc részem a regényben egyébként az volt, amikor Mr. Nobley visszakérdezett az egyik szóbeli csörte során, hogy most ezt Jane valóban most találta ki? Annyira aranyos részek voltak a regényben. Tényleg fogok nyitni egy olyan listát, hogy... " Regények, amik megmosolyogtatnak - még akkor is, amikor csak utólag gondolok rájuk." És ez bizony benne lesz, rögtön az első körben.

Egyébként azt gondolom, hogy nagyon sok nő azért szereti az Austen meg mindenféle kisasszonyos történeteket, mert akkor a romantika még romantika volt. Úgy értem nem azt mondta a kiszemelt pasi - azután hogy felvetted a miniszoknyádat meg a mélyen dekoltált felsődet -, hogy "he, jössz táncolni?" Hanem meg voltak a szabályai az udvarlásnak,a pasiknak viselkedniük kellett, és nekem az is tetszett, hogy lassabban haladtak a dolgok...  Igenis legyen meg az izgalma, akár annak is, hogy megérintik a kezem, és igenis kiábrándító, ami manapság udvarlás címén folyik. Ó tudom, hogy régen sem úgy ment minden, mint a könyvekben. S hogy visszatérjek ehhez a regényhez, bizony a vége azért összecsapottnak tűnt. Leginkább azért, mert egy repülőtéren végződött - micsoda klisé!-, másrészt meg a regény vége pont azt sugallja, hogy Darcyk bizony léteznek, ott sétálnak mellettünk az utcán, udvariasan, távolságtartóan csak arra várva, hogy valakinek vallomást tegyenek.

Szóval nem jutottunk egy lépéssel sem tovább Austen regényeitől. Kérdezem én, egyáltalán akarunk?

Nicolas Barreau: A nő mosolya

Azért jó ez a könyv, mert egyrészről szívderítő a címlapja, másrészről meg mert olyan sokat sejtet a cím is: A nő mosolya... Lehetne ez egy nőket túlmisztifikáló értekezés is, olyan "Mona Lisa mosolya"-féle, no meg lehetne romantikus csöpögős regény is.

Ellenben ez egy olyan női regény, amiről - szerintem - süt, hogy férfi írta. Nem akar túl szentimentális lenni, és bár a regény tárgya a nő, meg maga a szerelembe esés, mégis valahogy átszövi finoman a regény egészét egyféle férfias látásmód... Vagy csak én képzelem így? Valahogy az egész könyv olvasása alatt éreztem, azt az óvatos egyensúlyozást, hogy a könyv legyen csajosnak csajos, no de ne legyen túl sok, élvezhető legyen annak is, aki imádja a hasonló romantikus történeteket, és élvezhető legyen annak is, aki teszem azt véletlenül nem hozott olvasnivalót a nyaraláshoz, és valahogy ez a regény a keze ügyébe került.

Azért zavarbaejtő erről a könyvről írnom, mert Szilvamag ajánlotta nekem és pont azért, mert  hogy a regény elejét olvasva pont ÉN jutottam az eszébe, és bár a témázós csapat folyton visszadobja azt az ötletem, hogy írjuk le, melyik könyvekre utaltak már úgy, hogy ránk emlékeztetnek, - pedig jelzem ez egy baromi jó téma! - én azért tervezek majd írni erről részletesebben. Szóval kicsit amúgy féltem olvasni a könyv elejét, mert hát mit láthat ez a Szilvamag bennem? kérdésekkel volt tele a fejem, amikor belefogtam. Aztán igencsak örülni kezdtem, mert a könyv eleje valóban elég önazonos volt.

Véletlenek pedig nincsenek! – vallja Aurélie Bredin, aki édesapja halála után átveszi egy kis párizsi étterem irányítását. Azon a végzetes novemberi napon, amikor olyan boldogtalannak érzi magát, mint még soha, a Szent Lajos-sziget kis könyvesboltjában különös könyvre bukkan: A nő mosolya című regény egyik helyszíne nem más, mint az ő vendéglője, a főhősnő pedig mintha…
Nem, ilyen nincs! Aurélie elhatározza, hogy utánajár a rejtélynek: meg kell ismerkednie a regény írójával. Csakhogy próbálkozásai sorra kudarcot vallanak, mígnem egy szép napon az író levele a postaládájába pottyan. Találkozásuk azonban egészen másképp alakul, mint ahogy elképzelte…

Szóval ilyen teljesen bűbáj a regény története, ráadásul átmegy az egész egyféle francia hangulatú romantikus komédiába, szinte filmszerű volt szerintem pár jelenet, könnyen el tudnék képzelni egy ilyen sztorit - persze neves sztárokkal- a mozivásznon. Ami kicsit nekem visszavetette az élményt, hogy bár a regény női főszereplője Aurélie Bredin teljesen aranyos volt, addig a férfi főhősről ezt nem mondhatnám igazán el. Szilvamaggal nevettünk egy időben, hogy milyen jelzőkkel illettem Andre-t, de hát biztos ilyenek a francia férfiak, most komolyan :), és hát ugye az is történelmi pillanat, hogy egy szakállas és közel sem tökéletes pasi köré építi valaki a romantikus regényét. Jó, jó tudom ez teljesen lényegtelen.

Igazából ez egy jó -szingli? - regény, erőteljes francia hangulattal, érzésvilággal, vicces jelenetekkel, egészen elfogadható, abszolúte nem giccses romantikával, olyan főhőssel, aki kicsit rám hasonlít - haha :D, - és egyedül ami nekem nem tetszett, hogy a regény második felében már inkább Andre-ról szólt a történet, ami lehetett volna talán kicsit másképp is, de a regény valóban klassz volt. Ajánlom.

Skip és Scooter kalandjai a nagy Hollywoodban

* Elkezdtem ezt a posztot régen, de csak be kellene már fejeznem - gondolta Zenka és a billentyűzetre csapott. *

 -Mielőtt még azt hinnétek, hogy folyton drámázni fogok...-

Akik ismerik, leginkább SEP-ként emlegetik, akik még sosem olvastak tőle, nem tudják, mire jó ez a nagy hype hajcihő. Kétségtelen, hogy Susan Elizabeth Phillips egy dologban nagyon jó: olyan romantikus regényeket ír, amik első ránézésre, hát mit is mondjak... Öhm. 

 Georgie és Bram tinédzser koruk óta ismerik egymást, mivel egy szappanopera jellegű sorozat főhőseiként hatalmas sikereket értek el. Ámde Bram, mint kicsapongó rosszfiú jól elrontotta a mulatságot: a galád módon a média elé tárt szexvideójával sikerült minden támogatást megtorpedóznia a sorozattól, s így rajongóinak igazi kataklizmát okozott:   a sorozatbeli Skip és Scooter - mily szörnyűség- SOHA, de soha nem ért révbe. ( Pedig a producerek már az ikreket várták...) -Na most, az emberek jó pár évvel később még mindig imádják Georgie-t, aki lány, és aki a sorozatban az ártatlan, de kicsit dilis Scootert játszotta, viszont mindenki egy link, léha, iszákos lókötőnek titulálja Bramwellt, aki a fiú- tudod még követni?-, és gyakorlatilag ez a könyv arról szól, hogy hogyan esnek szerelembe ők ketten, tehát a Skip-Scooter és Georgie-Bramwell páros. Egy jól sikerült Las Vegasi este után ugyanis úgy ébred az egymással kutya-macska viszonyban lévő két lecsúszott hollywoodi sztár, hogy közös lerészegedésük közben valahogy jól összeházasodtak, és a nagy médiafelhajtás miatt, meg hogy kiélvezzék a fiaskó pozitív előnyeit, úgy döntenek, hogy ha már úgy esett, hogy megesett, hát ők bizony egy évig házasok maradnak. No de ki lehet bírni egy évet egy olyan ember mellett, akiért majd meggebedsz, de mégiscsak utálod?

 Tudom, mire gondoltok, én tényleg, nagyon-nagyon tudom.

A romantika műfaja olyan, hogy már rég feltalálták a spanyolviaszt, szóval újdonságot - megkockáztatom- nem lehet nagyon írni, próbálkoztak mostanában pornóval, misztikával, nyomozással, mindennel, de hát a romantika mégiscsak egy sémára épül: két ember vonzalmára, meg hogy ez a kettő hosszabb-rövidebb idő után révbe ér...
  ( Gondoljatok csak a Rómeó és Júliára ;) ). Szóval véleményem szerint senki sem olvas romantikust, ha valami újat és meghökkentőt akar, csupán ki akar kapcsolódni, lazulni és nevetni akar - én egyébként mindig nevetni akarok - , és amikor az ember a könyvtár romantikus részlegén csámborog, nem keres mást, mint egy biztonságos kikötőt. Az én értelmezésben tehát: romantikus regény = biztonságos kikötő, ahol a kötelező "romanchise hahh!" elemek mellett - amik között első helyen áll, hogy a szereplők közötti igazi és nem tettetett vonzalom legyen -  jó beszólások, jó karakterek és egy rahedli humor is van, ami nem csak úgy lóg a levegőben, hanem működik is.

Na de visszatérve Susan Elizabeth Phillipshez, az itt a nagy kérdés szerintem, hogy egyáltalán működhetnek az ilyen sablonos sztorik??? Rengeteg alkalommal megkaptam már, hogy kritikus vagyok, és hogy túl őszinte, de őszintén szólva ezt mindig olyan emberek mondták, akiknek hiányzott a kritikai érzéke :), szóval én sosem bánom, ha elmondhatom valamiről, hogy tök jó volt, de ez meg az, hát kifejezetten trutyi.

Nagyon érdekes viszonyom van például ezzel az írónővel is, mert bizonyos szinten nagyon utálom, amit csinál, viszont azért, hogy a könyvtárban megszerezzem bármelyik még nem olvasott regényét, gondolkodás nélkül vállalom a közelharcot.

Akkor csináljunk gyorsan egy negatív listát. Neeeeeheheee.... - Igen, ez van, ha elolvasom bármelyik fülszöveget. Vagy mondhatnám azt is egész egyszerűen: hogy azt a sablonos biztonságos mindenit! Hogy nem lehet valami izgalmasabbat kitalálni? Nem bírom, nem bírom, nem bírom. Egyszerűn nem tudom megérteni. Tíz percet ülök a borító felett, és még akkor is ez motoszkál a fejemben: most komolyan, te ilyet akarsz olvasni? Nem, nem vagyok igazából biztos benne, válaszolom. És akkor? Hát izé, de később biztos jobb lesz. Biztos, biztos? Ööö, hát, izé... ( Nem mindig ugyanígy, de valami hasonló játszódik le.)

Szóval el tudnék viselni egy lelkesedéssel teli " vúúú"-t, miközben olvasom mondjuk a fülszövegeket, de SEP kapcsán még nem éreztem ilyet soha .

Felületes olvasónak úgy tűnhet, hogy a szereplők nagy általánosságban két lábon járó katasztrófák. A felütések számomra kicsit sértőek is a női nemre nézve, de most vágtam magamat képzeletben -csak picit- pofán, mert ilyen szinten azért nem akarok a témába belemenni. De a lényeg, hogy a SEP regények főhősei mind szuper szexi sportolók akiket mindenki a testéért szeret, na jó meg mert mondjuk ügyesen zsákol - jajj ne máár-, first ladyk és udvartartásuk - dupla undoros jajj ne máár - , sportolók menedzserei - ehhh? - , akik korábban sportolók voltak, vagy csak azért nem sportolók, mert azokról már túl sokat írt az írónő- és akkor amitől dupla hátast dobok, tehát miután földet értem, újra a földhöz vágom magam - sztárok. Hát ez fantasztikus, nem? Egész bizonyosan tudom, hogy ennél még a vegán vámpírok is izgalmasabbak... Témát tekintve tehát a SEP regények nagy része- fals csillogás, izmok mögött megbúvó önimádat, emberek, akik über-nagyon szépek és szexik, és az életben általában csak a felületesség és a butaság jut róluk az eszembe, - mert olyan vagyok-,  na ezek az emberek itt a főhősök. És ez számomra annyira mélységesen felháborító felületességet jelez, hogy most is, hogy csak említés szintjén írok róla, a fejemet rázom. Egyszer egyébként olvastam egy SEP interjút, amiben azt mondta, csak szép és híres emberekről ír, mert az olvasók őket szeretik csodálni, én meg nem győztem csodálkozni, hogy miért becsüli le őket. ( Ebben a tekintetben még inkább szeretem Cecelia Ahernt, aki hétköznapi emberekről ír - és úgy is tud vicces lenni, érdekes meg izgalmas. )

Azon a dolgon, hogy kényszerházasság van, meg utállak, de imádlak kapcsolat, stb. stb, én nem lepődöm meg, nem is háborít föl igazán, sőt mondom, egyenesen tetszik, hogy majdnem minden vicces romantikus regény ugyanarról szól, de valahogy nem mindegy kikkel történik a sztori és milyen világban. Meg talán az sem, milyen módon.

Na és itt a nagy pozitív lista.

Susan Elizabeth Phillips ezekből a száraz porhüvely :) karakterekből mindig szerethető figurát csinál. Mint mikor ránézésre utálsz egy embert, aztán találkoztok, és kiderül, hogy bakker, ez annyira jó fej, hogy újra akarod látni . Ezek a sunyi sportolók, ezek általában nem hogy nem hülyék, hanem egyenesen okosak. Nem is foglalkoznak annyit magukkal - vagy ha igen, akkor viccesen teszik. Van humorérzékük úgy általában is. Emberiek. Annyira emberiek, hogy Phillips nem is értem, miért ragasztja rájuk az elérhetetlen híresség címkéjét. És persze sunyik. De csak annyira sunyik, hogy az már szinte jó.  És eljutok mindig odáig, hogy a könyv első harmadánál már biztos vagyok benne, bármelyik bájgúnárhoz azonnal feleségül mennék. Bizony, fehér ruha meg minden.
És ez a dolog megdöbbentő és nagyon fáj... És vúúú! Előbb-utóbb megkapom a vúúú-t :).

Na most a SEP könyvek humora szerintem eszméletlenül jó, azt hiszem azt szeretem a legjobban benne. A Szingli fejvadász sorozat sírva röhögős szintjét mondjuk sosem éri utol, de néha megközelíti azt. Ráadásul az írónő tényleg nagyon jól leírja azt az átmenetet, amíg szerencsétlen főhöseink egymásra találnak, olyan kiábrándítóak tudnak amúgy lenni a romantikus könyvek ilyen viszonylatban, de SEP-re, lehet számítani. Viszont negatív pont nálam a könyvek hossza. Én nem tudom miért, de ha egy szuszra nem sikerül kiolvasni ezeket a könyveket, nekem már kevésbé ad katartikus élményt a második napon. Simán tudnék minden regényéből úgy száz oldalt húzni, és igazából gyakran úgy érzem, hogy a történet a végére elfárad, és már én is azt várom, hogy legyen vége. De minden jó, ha a vége jó alapon, azt kell mondanom, hogy az egyik legegyenletesebb színvonalt nyújtó romantikus szerző akkor is Susan Elizabeth Phillips marad, ha órákig szőrözöm a munkásságát. Ramaty tematika ide vagy oda, ezek a könyvek működnek, jók, megbízhatóak, és azt kell mondjam, szeretem őket.

És hogy mi lett a Skip Scooter párossal? A Mindent a szerelemért egy megbízható, jó Susan Elizabeth Phillips regény, nem tartom ugyan kiemelkedőnek, de biztos vagyok benne, hogy a romantika szerelmesei jól fognak szórakozni az olvasása közben - még akkor is, ha zsigerből utálják a hollywoodi sztorikat. A történet végére ugyan itt is éreztem, hogy kicsit kifulladt a történet, de pont amikor már kezdtem volna unni, előtérbe került a másik romantikus szál - ami meglepően üdítő volt a sok köntörfalazás után.

És most már tényleg csak azt nem értem, miért kell minden ilyen regénynek olyan negédes képeslapszerű epilógussal záródnia, amitől rögtön elmegy az ember kedve attól, hogy újabb romantikázásba fogjon. Haha. :)

Levelek Skye szigetéről

Tisztelt Asszonyom!
Remélem, nem tekinti tolakodásnak, de úgy éreztem, meg kell írnom önnek, mennyire csodálom és becsülöm A sas fészkéből című könyvét. Elismerem, általában nem vagyok oda meg vissza a költészetért. Többnyire a Huckleberry Finn szamárfüles kötetét veszem a kezembe vagy egyéb, halálos veszedelmeket és megmenekülést taglaló könyveket. Az ön verseiben mégis volt valami, ami jobba megérintett, mint bármi az utóbbi években...

Kép innen

Ez itt Skye szigete. A Skócia északnyugati partjainál elhelyezkedő, csodás táj történetünk egyik főhőse, Elspeth Dunn otthona. Skye szigete gyönyörű, misztikus és inspiráló Elspeth számára, aki egész életét a szigeten töltötte, s miközben magányosan a völgyek zegzugos útjait járta, verseket írt. Így ismerte meg Elspeth Dunn nevét a történet másik főszereplője, az amerikai egyetemista, Davey.

Az első levél legelejét be is másoltam, hogy lássátok, milyen jó érzékkel használja a levél formát, mint keretet az írónő. A történet ugyanis egy levélregény: mindent, amit csak tudunk, a levelekből ismerhetjük meg, s pont ez a forma az, ami ki tudja fejezni a két szereplő közötti távolságot és azt, ahogy ez a távolság egyre zsugorodik. Bele lehet szeretni valakibe, csak mert mindig gondol ránk, és leveleket ír szüntelen? Ha a kérdésre igen a válaszod, olvasd el a könyvet. Más egyéb esetben...olvasd a posztot tovább. Hátha meggyőzlek arról, ez a te könyved is.

Tudjátok, ez a regény azokra az időkre emlékeztet, amikor még igazán romantikus volt a romantika. Nem volt benne szaftos hálószoba jelenet, nem a birtoklásról szólt, nem arról, hogy megdöbbentsen. A Levelek Skye szigetéről egy igazi, régimódi történet, annak minden bájával és józanságával. Nem arról szól, ahogy két egymásba szerető ember között hogy tombol a kémia, hanem arról, hogy hogyan találnak egymásra. Hogy hogyan válik egy formális kapcsolatból barátság, a barátságból pedig szerelem. És ez klassz. Ráadásul hiányzott már nagyon. Ahogy elolvastam a könyvet, akkor jöttem csak rá, hogy mennyire.

Azt hiszem, ez az audobook-on található

Davey, egyébként nem egy rámenős fiú. Igazából a levelezés kezdetén, - amikor még a nagy Elspeth Dunnhoz, a költőnőhöz írta a leveleit és nem Elspethez, a legjobb barátjához-  inkább csak önmagukról mesélnek a szereplők. Davey például sokat anekdotázik az egyetemi csínytevéseiről, míg Elspeth lassan megnyílik előtte, és amellett, hogy hétköznapi témákról ír egy-egy félmondatban elmeséli, mennyire magányos életet él. Van egyébként valami mérhetetlenül szomorú Elspeth leveleiben, számomra kézzel tapintható volt a magánya, az elszigeteltsége, és ez élénk kontrasztot képzett Davey mozgalmasabb leírásaival.

Nem hiszem, hogy nagy titkot fogok leírni, hisz úgy is tudjátok, a regényben a két főhős egymásba szeret. De akkor már nemcsak az óceán, hanem a háború is el fogja választani őket . S ráadásul a regényben nemcsak az első, hanem a második világháború is szerepet játszik, hisz a történetbe beleékelődik Elspeth lányának, Margaretnek a levelezése is. Aztán a múlt és a jelen egyszer csak összefonódik, s hogy mi lesz a végső megoldás? Hát persze, hogy egy levél. No meg a szerelem.
De hogy a történet vége bús-romantikus vagy esetleg teljes boldogsággal zárul majd, arról nem beszélek. Annyit elárulok, hogy ha elkezded ezt a regényt, nehezedre esik majd letenni. A rövid részletek miatt ugyanakkor ideális tömegközlekedési eszközre, vagy az elalvás előtti éber pillanatokra. Minden oldal, akár egy kibontott boríték. Kár, hogy hiányoznak róla a tintapacák. Igaz, néha én azt is oda képzeltem.

Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki még szomjazza a régimódi romantikát, no meg a levélregény rajongóknak -  garantáltan nem fognak csalódni. A könyv borítója szerintem tökéletes, a történet nyelvezete szép, nem dagályos, nem túl költői. A regény számomra egy olyan kort idéz, amikor még igazán figyeltek egymásra az emberek. Amikor nem volt fura hetente levelet váltani, és napokat vártak egy-egy gyűrött borítékra. Amikor gyűjtötték őket, és képtelenek voltak ezektől az írásoktól megválni. Amikor még nem volt lehetetlenség egy levelet megválaszolni, és nem csak magunkról írni benne. A leveleknek régen volt igazi üzenete, és ez hiányzik...

Melankolikus regény ez, pont a tél végi időszakra való. Biztosan újra fogom olvasni.

Jessica Brockmole: Levelek Skye szigetéről, Cor Leonis Kiadó, 2013, 9/10, 237 oldal

Akkor most a fiúk sírnak?

Okoztak már kulturális sokkot vámpírok, na de ilyet?

A herceg és én???

 Avagy az év nem is indulhatna jobban, mint egy herceggel... vagy van ennél jobb is? 

boci szemek

Kémregény lányoknak

Charlotte Binghamről szerintem nem sokan hallottak, vagy ha volt is Bingham könyvük az olvasóknak, azt elcserélték. Már nem emlékszem rá, hogy hogyan került hozzám az első rész - azt hiszem megrendeltem a Könyvklub oldaláról-, de azt tudom, hogy szinte rágtam a körmömet, mikor véget ért, azonnal akartam a folytatást. Arra is emlékszem, hogy ősszel olvastam, október táján, arra is, hogy lázas voltam, arra is, hogy megégettem a teásbögrével a kezem, sőt arra is, hogy mennyire klassz volt, hogy odakinn és a könyvben is mennyire nagyon ősz van.

A bevezető kötet tehát az Éden leányai, aminek a címe már két dolgot is előre jelez. Az első, hogy a könyv olyan anakronisztikus kifejezéseket tartalmaz, mint leány - tudom, mire gondolsz, ez nem jó jel - vagy hadd emeljem ki a sorozatos " alant" szó használatát, amitől olyanná válik az egész sztori, mintha tényleg egy második világháborút megélt emberke mesélné el.
A másik dolog meg ez a modoros, már-már negédes cím is jelzi, hogy önmagában nem lesz ez olyan véres, háborús történet.

A történet alapkoncepciója egyébkén Anglia a második világháború idején, nem a frontok és a bombázások, hanem a vidéken ragadt- vagy a vidékre menekült- emberek élete. Ezen belül is, azon fiatal leányok élete, akik bekerülnek az Éden-Park elnevezésű, ódon kúria falai közé, ahol történetesen Anglia egyik kémközpontja található.
A sztori első része inkább a Parkon belüli életet mutatja be, meg az előzményeket, tehát azt, hogy kerül a hírszerzéshez Kate, Marjorie, Poppy és Lilly, de a közepe táján már igazi kémkedésről is lehet olvasni, főleg Poppy kémkedései révén, amit én annyira de annyira szerettem .

Nagyon fura, mert Bingham elég modorosan ír és nem átalkodik olyan idilli kis epizódokat belecsempészni a regénybe, amik hangulatkeltésnek tökéletesek, de amúgy nem nagyon viszik előre a cselekményt és mégis imádom őket. Az első részben például az előtt pár nappal, hogy Anglia hadat üzent volna a németeknek elmennek a szereplők a tengerpatra kirándulni és úgy építgetik a homokvárakat, hogy tudják, napok kérdése és minden megváltozik, vagy ilyen, amikor egy német hadifogoly a csendes éjt kezdi el trombitálni.  Mondjátok, hogy szentimentális vagyok, de nekem ezek a jelenetek nagyon bejönnek.
Szóval Bingham ilyen kis idealizált módon írja a maga kis kémsztoriját, de sikerült olyan döbbenetesen megölnie egy szereplőt, hogy onnantól kezdve folyton attól féltem, valakivel megint megteszi. Az első könyvben amúgy a négy lányból kettő máris párra talál, szóval van benne romantika is, de alapvetően nem olyan hangsúlyos ez a vonal, én nem bántam volna, ha az írónő többet is mutat belőle- örök szerelmem Scott így eléggé a háttérbe szorul.

Jó pár évet kénytelen voltam várni a következő részre, - pedig a folytatás is hamar megjelent-, aztán a rukkolán végre egy olyan könyvet tudtam happolni, amit tényleg nagyon akartam, szóval megkaparintottam a Virágok házát is.

A Virágok házában már inkább a titkos küldetések állnak a középpontban, valamint az Éden Parkba beépülő kettős ügynök kifüstölése- kár, hogy elég hamar rájöttem ki az. Ugyancsak kár, hogy Bingham totál hülye módon nem adott Poppynak nagy szerepet, míg szívem csücske Scott Franciaországba indul titkos küldetésre, nem is egyszer kockára téve az életét.
A Parkban szerelem szövődik a kis Marjorie életében is, de ami még jobb, Billy, a kis srác végre ki tud teljesedni a találmányai által.

Alapvetően a második rész sokkal pörgősebb, mondjuk a kém vonal általában kicsit el van kapkodva, sokkal izgalmasabban is le lehetett volna írni, de még mindig ott van a könyvben ez az ódon fojtott hangulat, meg a szereplők közötti álmos kis kapcsolatok - :)-, olyan az egész, mint egy angol filmsorozat.

Én nagyon szeretem mindkettő könyvet, de én teljesen odáig vagyok azokért a könyvekért, amik a civilekről szólnak a háborúban, még akkor is, ha nem szólnak másról, hogyan ápolják a sérülteket a nők, vagy hogy milyen volt a jegyrendszer, mit hallgattak a rádióban, hogyan szerezték be a gyógyszereket, nem volt ez amúgy egyszerű. Azt hiszem az egyik történelmi dokumentum filmeket adó csatornán volt egy sorozat - sajnos nem jegyeztem meg a címét- , ami pont erről az időszakról szólt, amiben történészek pár hétig úgy éltek, mint a második világháború korabeli civilek és én azt is nagyon élveztem. Szerintem ez egy igazán érdekes téma, a hazafiság, meg a gyakorlatiasság, az élni akarás, meg a részvét, meg egyáltalán az, hogy egy viszonylag elszigetelt országba is hogy bekúszott a második világháború szele. Nem tudok mást mondani, jó volt, szerettem.  Ha valami hasonlót olvastok, rögtön nyomás, írjatok nekem, mert nagyon nagyon szeretem ezt a korszakot.

Ja, a kiadásról még annyit, hogy miniatűr betűk vannak a könyvben, az egyes részeket nem választják szét, mintha nem is ismernék az entert, a szöveg olykor ömlesztetten folytatódik, pedig már más bekezdésnél járunk, és néha a párbeszédek során ki marad a gondolatjel, szóval bizony ám, itt figyelni kell.

Charlotte Bingham: Az Éden leányai , Virágok háza 2004 Skandi- Wald Könyvkiadó 7/10
Nem ajánlom mindenkinek, csak annak, aki kedveli a hasonló történeteket. Azoknak viszont érdemes beleolvasni.

Syrie James: Az elveszett Jane Austen kézirat

Amikor megkaptam a könyvet, azt hittem, hogy egy kalandos történetet fogok kapni, amiben poros padlásokon, levéltárakban, pincékben meg elhagyott parókiákon kutatnak főhőseink, s végül megtalálják Jane Austen elveszett regényét.

Ám, meglepetésemre a történet, amire vártam csupán kerettörténetet alkotott, - mellékes volt, alapvetően felvezette magát, az Austen stílusában megírt regényt, és ezért elég felemás érzéseim voltak az első pár oldal olvasása közben.

Van tehát egy irodalmár leányzó, Samatha McDonough, aki minden felvezetés nélkül már a könyv elején megtalálja Austen egyik levélkéjének töredékét, amiről arra következtet hősnőnk, hogy van valahol egy felfedezetlen regény, amit nagy kedvence, Jane Austen írt.
Angliába utazik, ahol találkozik egy morc, vonzó férfivel, akiről persze kiderül, hogy pont annak a birtoknak az örököse, ahol a regény lapul. Mondom, fél nap alatt megtalálják, közben összemelegednek, ahogy szokás a hasonló történetekben...
Hadd legyek őszinte, van valami tenyérbemászó az első ötven oldalban, kezdve az elbeszélés körülményességével- pl. rosszul vagyok, ha egy könyvben prózában írják le a párbeszédeket, szerintem az annyira nagymamás, olyasmire gondolok, mint 'elmentem az egyetemre, ahol azt mondták, hogy... közben jó egészséget kívántunk egymásnak és elmondták, hogy nagyon sajnálják, de nem tudják megadni csak a néni telefonszámát, stb, stb,- nem bírom ezt az idegörlő passzív stílust. Másik dolog, amit képtelen voltam bevenni, hogy egy pasi, aki eddig nem nagyon olvasott és messziről nem érdekli Austen meg az ő fifikásan nőies stílusa, egyszer csak rajongóvá válik és ez annyira béna -  én nem hiszek abban, hogy a nagy Ő -nek pl. rajongania kellene Austenért, csak viselje el, hogy én rajongok érte - de nem? -, szóval a férfi karakter ily módon történő idealizálástól megint csak a hideg ráz.

De szerencsére az ötvenedik oldalon túl elkezdődik maga az Austen regény, a Stanhope család címmel, ami valóban hasonlít Austen stílusára, ugyanis néha már bosszantóan igyekszik az írónő ugyanazt visszaadni, amit Austen írt volna, és hellyel-közzel sikerül is neki egy kivétellel. Syrie James képtelen arra, amit én leginkább szeretek Austen regényeiben. Ebben a könyvben nincs irónia, nincs játékos humor - humor van, de nem olyan kifinomult, nem olyan enyhén kritikus, enyhén szórakoztató stílusban- , amit megszoktam. Ami egyébként nem lenne baj, csak... a szereplők, a szituációk... legtöbbjükre egy lelkes Austen rajongó vigyázz állásban jelentkezne, hogy ebben vagy abban a sztoriban már olvasott ilyet.
Nem azért van tehát bajom a könyvvel, mert nem jó, hanem az a bajom vele, hogy túlzottan utánozni kívánja a nagy példaképet és nem ér fel arra a szintre. Ugye Julia Quinn könyveire szokták mondani, hogy a modern Austen, de azzal azért nincs bajom, mert Quinn a saját stílusában ír, nem másol, ő inkább humoros, csacska, meg romantikus, de egyszer sem éreztem, hogy Austen kíván lenni. Ellenben ugye James, aki már a regénye témáját tekintve is muszáj, hogy belebújjon Austen bőrébe, neki muszáj próbálkoznia és ilyenkor azért akaratlanul is összehasonlít az ember...  Ráadásul a kerettörténetből én  nem látom, hogy az írónőnek egyedi lenne a saját hangja.

Mindezen megbotránkozások után azért írok olyan dolgokról is, amik tetszettek. A Stanehope család története tehát a fent leírt minden bosszantó tulajdonsága mellett is szórakoztató maradt. A legnagyobb bajom az volt vele, hogy alapvetően akkor tudok ilyen könyveket olvasni, amikor élvezni tudom a csendes békét, ami ezekből a történetekből adódik, amikor nem baj, ha minden mozdulatlan körülöttem, és jelenleg eléggé zsibongok. Esténéként viszont kellemes szórakozást nyújtott, hogy rájöjjek hogyan is veszítette el Mr. Stanhope a harangokra szánt pénzt vagy hogy rájöjjek, Rebeka melyik úriembert fogja végül kegyeiben részesíteni, és nagyon tetszett a bálok, séták, társalgások leírásai is. Ez tényleg egy fotelba vackolódós történet, amit az élvezhet nagyon, aki szereti a hasonló regények hangulatát, mert könnyen el lehet merülni az egymást követő fejezetekben, a cselekmény folyton előre halad a maga kedves módján, és bár én rájöttem, hogy végül mi is fog történni, azért külön dicséret, hogy James megpróbál elterelni minket a helyes vágányról.

Összességében azt kell, hogy mondjam, hogy akik a régimódi, modoros, bájos romantikus történeteket szeretik, nem fognak csalódni, ám mindenkit, aki egy igazi Austenre vágyik, figyelmeztetek, hogy nem kell lehetetlent várni, ez nem Austen, és remélem, James megtalálja majd a saját hangját is. Ajánlom, nem ajánlom? Ajánlom. Mindenkinek, aki a hasonló témájú könyveket szereti.

Syrie James: Az elveszett Jane Austen kézirat, 2013., CorLeonis, 349. oldal, 7/10

B és B

Follow my blog with Bloglovin

Elizának különösen az tűnt fel, hogy milyen rendkívül alázatos hangon emlegeti Mr. Collins Lady Catherine-t, s milyen készségesen vállalkozik híveinek keresztelésérere, esketésére és temetésére, valahányszor a szükség úgy kívánja. 
- Furcsa egy ember lehet - mondta - , nem tudom kiismerni a levélből. Valami rettenetes nagyképűség van a stílusában. És miért kér bocsánatot, amiért ő a birtok várományosa? Alig tételezhető fel, hogy lemondana róla, ha ez módjában állna. Gondolja, papa, hogy értelmes ember lehet?
- Nem, szívem nem gondolom. Minden reményem, hogy éppen az ellenkezője. Ez a levél sokat ígérő keveréke a szolgalelkűségnek és az önteltségnek. Alig várom már, hogy lássam. 


Adott egy hisztérikus anya, egy magába forduló, a világot sztoikus nyugalomban szemlélő családapa, egy végrendelteileg megterhelt udvarház és öt lány. Főhősnőnk Eliza Bennet, okos és játékos, minden mondata célba talál; szeret vitázni, de inkább jókedvű, minthogy sokat rágódjon a dolgokon. Szentül hisz abban, hogy a világot, s benne az embereket helyesen ítéli meg, de a történet végére rá kell jönnie, nem is olyan jó megfigyelő... Jane gyönyörű és jóságos, makulátlan ideálja a férfi vágynak. Rosszat nem igen lehet mondani rá, talán csak annyit, hogy naív. Lydia már más kalap, ő szerfelett bohém, önző és hiú, rámenős, illetlen és gyerekes. Mégis hamarabb megy férjhez, mint a másik kettő. Kittyről nem sokat tudunk meg, ő Lydia nyafogó árnyéka, akinek sorsa előreláthatóan szerencsésebb, mint példaképéé. Mary igazi könyvmoly, folyton magol, szórakozásképpen olykor olvas egy kicsit. Ez lenne tehát a Bennet család. 
Aztán adott egy jó barátnő, Charlotte Lucas, aki nem szép, ráadásul lassan eléri a vén lány státuszt, s egyenesen egy behízelgő, buta lelkész ( Mr. Collins)  karjaiba menekül előle. Adott még egy sármos katona, Mr. Wickham, akiről kiderül, hogy mégsem olyan sármos. Ott van még egy főúri dáma is, Lady Catherine de Bourgh, aki nagyon szeret parancsolgatni, ráadásul megkérdőjelezhetetlen nézetei vannak a poggyász bepakolásáról. Aztán ott van Mr. Bingley, jövedelme évi ötezer font!, mellé  kedves és jókedélyű, megjelenése kellemes, viszont igen befolyásolható. Mr. Darcy-t a végére hagytam. De róla meg mindenki tudja, mennyire büszke. A könyv végére viszont az is kiderül, mennyire magas. :) 
Tudom, nem sok újdonságot árultam el, (én is negyedjére olvasom a könyvet), aki meg még nem olvasta, az biztos látta a Tv-ben,  ha meg még ott sem látta, valószínű nem szereti a klasszikus romantikusokat.  
Nem is akarok igazán kampányolni, inkább csak le akartam írni, hogy mennyire szeretem a könyvet. Ez a történet könnyed, szórakoztató és bájos. Nem igazán hasonlítható a többi romantikus történethez, pedig ebben is csak hajadon lányok vannak és gazdag férfiak, akadályok melyek elhárulnak, aztán happy end, az elérhetetlen boldogsággal. Alapvető sablonokat találhatunk benne, viszont azokkal tudni kell jól bánni, és Austen mestere műfajának. Nem véletlen, hogy könyvek ezrei íródtak és most is íródnak a témában, mégis ha a romantikusokról van szó, mindig előbukkan az Austen neve, aki megkapó bájjal iróniával és társadalomkritikával mutatja be a klasszikus vidéki anglia nemességét. 
Austen a maga korában meglepően modern regényeket írt. Már az is ritkaság volt, hogy egy nő regényeket írjon- első könyveit nem is saját nevén adták ki, hanem csak annyit írtak a borítóra, hogy "egy hölgy tollából"- , de azzal is kitűnt, hogy történeteiben már nem csak a humort és a szórakoztatást kereste, mint mondjuk Henry Fielding, hanem azt részletesen kibontott karakterekkel és a lelki folyamatok  leírásávál ötvözte. Könyvei a szerelemről szólnak, mégsincs bennük sok romantikus sallang, vagy ha van is, azok elhalványulnak az írónő mondatjain átsejlő intelligencia és az irónikus humor mögött. 

/Gondolataim olvasás közben:Mr. Darcy, Mr. Darcy...
Kedvenc, kedvenc: karakter Mr. Bennet, Eliza;  jelenet: Darcy levelet ír a szalonban :)
Értékelés:   10 csillagból 10 csillag: **********/ amit tehát Jane Austen Büszkeség és Balítélete kap...
 
Mondhatnám, hogy kötelező, de hát úgy is mindenki tudja...

Ez az első bejegyzéseim egyike :))