szóval hogy: milyen a jó vég?
 |
| Kép innen |
Biztos vagyok abban, hogy sokunk úgy érzi a pozitív kicsengésű regény végzetek a legjobbak. Azok megnyugtatják az ember lelkét, bizonyosságot adnak, hogy minden jó lesz, meg hát úgy vagyunk szerintem vele, hogy ha már végig szenvedtünk ötszáz oldalt, vagy jobb esetben végig jártuk a főhős útjait, akkor már megérdemeljük, hogy legyen a történetnek bizony nagyon jó vége.
Ám sok tekintetben szerintem a tökéletes happy end már a giccs határt súrolja. Idegesítő, taszító, ha a regényben minden, de tényleg minden jól alakul. Szinte elzárkózom előle. Nem kérek belőle! Hiszen az élet nem így működik, nem lehet minden-minden jó, a legkevesebb, hogy valakinek ne jöjjön össze valami. Ami persze a maga módján gonosz dolog. Miért akarjuk bántani a szereplőket, miért ne élhetne mindenki békességben, a fehér léckerítés mögötti családi házban, édes süteményt majszolgatva, miközben az unokáknak elmeséli aktuális főhősünk, milyen kalandos és szerencsés életet élt. Hát, gondolom, mert úgy unalmas lenne...
Vannak tehát a pozitív végzetek, és vannak a negatívak. Megmondom őszintén, szerintem a negatív regény végek a maguk módján bájosak. Olyan jól pofán tudnak csapni, hogy csak tátogok és hebegek és nem tudom, hogy miért, de arra sarkallnak, hogy átgondoljam az életem, és most azonnal tegyek valamit. A negatív vég, akkor fáj a legjobban, ha pozitívra számítottál. Az egy pozitív értelemben vett fájdalmas katarzis. A negatív vég rendesen fájni tud, néha légszomjat okoz, néha úgy érzem utána, hogy üvölteni kellene, s legtöbbször elemzem a helyzetet, alakulhatott volna-e a dolog máshogy.
Persze a negatív végeket sem szokták - hála Istennek- kataklizmaként ábrázolni. Ott pont hogy az van, hogy nem mindenkinél rossz a helyzet, csak a főszereplő szív hatalmasat, elbukik, reményt veszt, vagy ami engem a legtöbbször bántani szokott, ha a főhős felad valamit. Olyankor szinte sírni támad kedvem.
A vég, ugye relatív, hiszen a könyvek csupán a történetek egy részét tartalmazzák. Én ugye - a tovább gondolós típus-, picit el szoktam játszani a gondolattal, hogy mi történik még az utolsó mondat után, ráadásul a történet külön-külön a mellékszereplőket érintve másutt fejeződik be. És másutt folytatódik tovább.
Na most be kell valljam, régen azt hittem, azért van sok folytatásos regény, mert az írók túl sok szappanoperát néztek, és képtelenek befejezni. Állítom, hogy azért van pár ilyen. :) Néha tényleg nem kellene tovább folytatni a regényt, annyira jó lenne lezárni és pontot tenni az utolsó mondat végére. De néha meg annyira jó a regény, és annyi lehetőség van benne, hogy folytatásért kiállt. Kell, kell, minél gyorsabban és minél többet! Én is érzetem már ezt, nem is egyszer.
No de milyen a jó lezárás? Az, amikor a regény minden szálát beszegik, amikor minden kérdésre választ kapunk, vagy az, ami nyitva hagy még kérdéseket. Emlékeztek Zafón Angyali játszmájára? Az olvasók többsége utálta, hogy nem volt egyértelműen lezárva a regény pár igen fontos kérdése, pl. hogy ki is volt igazából Andreas Corelli, de én speciel pont ezt imádtam a történetben. Mert nekem így volt életszerű, vannak dolgok, amiket a büdös életben nem tudunk meg. És igazából olyan jó találgatni...
És mit gondoltok az epilógusokról? Az epilógusokban szokott leginkább szivárványszínű boldogság lenni... Tíz év múlva, Harry Potter elviszi a kicsi fiát a Roxfort Expresshez, bár ne tette volna. Szerintem agyonütötte Rowling vele a regény végét. Viszont kifejezetten szerettem az Éhezők viadala sorozat epilógusát, mert bár azt hiszem a legtöbb helyen azt olvastam, milyen pozitív lecsengésű volt az utolsó pár oldal, szerintem meg egészen keserédesnek tűnt. És ez jó volt, jót tett a lelki világomnak. ( Olyan nagy háború meg szenvedések után igenis jól esett, hogy a szereplők magukon hordták a fájdalmat. )
Szerintetek az írók mennyi gondot fordítanak a regények végére? Biztos nem annyit, mint mondjuk a kezdő mondatra, de azért szerintem ez is nagyon fontos. A legtöbb író , már a sztori kezdetének írásakor tudja, hova jut majd el. De szerintem egyik sem kapja meg azt a végeredményt, amit legelőször megálmodott, vagy amit képzelt írás közben. A dolgok folyton változnak, higgyétek el.
Még egy kérdésem van, ha gondoljátok válaszoljatok kommentben, posztban, kézfeltétellel, ahogy akarjátok.
Függő vég? Naaa? :) Engem általában hidegen hagynak. Úgy értem, nem rajongok értük. Meg lehet írni a regényt úgy is, hogy le is zárom, meg ha folytatást akarok írni, hát nyitva hagyok kérdéseket. Sokkal elegánsabb megoldás szerintem ez, de tény, hogy marketing szempontból baromi hatásos lehet egy olyan függő vég, ahol az egyik népszerű szereplő csávába kerül. Persze az ilyen írók nem foglalkoznak szegény rajongóik lelki világával. És ilyenkor meg is kapják szerintem sokszor a kérdést: hát hogy lehet ilyen véget írni?? Igazából bármilyet lehet. Az író úgy csavarja a lezárást, ahogy neki épp megfelel.
Punktum.
