Tudom, hogy most másféle posztot kellene írnom, és ezért PuPilla most biztos felszisszen, de a vasárnap reggeli kreatív energiáimat most ebbe az összevissza posztba fogom felhasználni, csak azért is.
Mint látjátok, sabloncsere volt a blogon, de lapozzunk.
Vasárnap van, és hajnalban csattogós, ijesztően dörgős vihar vonult el felettünk, úgyhogy úgy gondoltam mindezért megérdemlem, hogy fél tízig az ágyban heverjek és olvasgassak. Hogy mit? Rejtélyes nőszemély leszek: ezt-azt.
Tudjátok az ember, ha sok év óta blogol, akkor eljuthat arra a szintre, hogy akkor is blogol, amikor épp csukott szemmel az ágyban pihen. Szóval bár nem volt nagy élet a blogon, néhány poszt megszületett a fejemben, amit szépen elengedtem a nagy világmindenségbe, szóljon valaki, ha a poszt nála landolt... (Tudom, ez nem vigasztal senkit . )
 |
| Kép a Pinterestről |
Tegnap este például a Beavatott második részéről filozofáltam egy sort, és rájöttem, hogy én sokkal-de sokkal elnézőbb vagyok a könyvekkel szemben, mint a filmekkel. Könyvnél nem éreztem még olyan fájdalmat, mint mondjuk tegnap, amikor a főhősnő egy darab életlen ollóval úgy levágta a haját a pajtában, mintha épp a fodrász stúdióból szambázott volna ki, ja és tökéletesen be is melírozta magának. Sikerült a forgatókönyvbe egy olyan mondatot is beleírni, hogy ő most erre vágyott. Nem tudom, milyen ez a Beavatott könyvben, a film első része még tetszett is, de ez most eléggé ledöbbentett és lehangolt. Sajnos, amikor már azt hittem vége lesz, rá kellett jönnöm, még csak a film közepénél járunk. De erről ennyit.
A minap felmerült ez a kérdés a barátaim körében, hogy milyenek is a magyar írók könyvei. Ez nagyon kardinális kérdés egy magyar blogger életében, mert lassan az lesz a szokás, hogy a hazai íróról a csak jót vagy semmit elv az irányadó, és ezt én még megspékelem azzal, hogy van bennem egy vágy, hogy minden magyar írót a barátomnak nevezhessek, mert hát ők nagyban írnak, én meg kicsiben az asztalfióknak, szóval szeretnék mindegyikükért rajongani és szeretném mindegyiküket tisztelni. Szóval nehéz kérdés a magyar írók kérdése, mert nagyon érzékeny a határvonal, hogy mit tehetsz és mit nem. Megremeg a blogger keze, ha magyar íróról ír... Persze mondhatjuk, hogy nem minden magyar író viselkedik neccesen - csak nagyon icike-picike betűvel merem leírni, hogy akár hisztisen-, csak olyan fura ez az egész, mert ha jót írsz róluk, van hogy megbélyegeznek, hogy bértollnok vagy, ha meg nem írsz jót, hát az Isten irgalmazzon meg neked. És ez fura dolog. Már majdhogynem egészségtelen.
Mostanában nézegettem azokat a könyveket, amikről nem írtam a blogon, és elég sok regény hever itt, amiket hazai szerző írt. Vannak olyan könyvek, amiket olyan íróktól kaptam, akiket személyesen ismerek, és tudom, hogy talán illett volna rögtön posztot írnom a regényükről, de úgy éreztem kicsit jó lenne érzelmileg eltávolodni a könyvtől, hogy megpróbáljak kicsit objektívan írni róla. Mert hát egy ismerős könyve, az egy lesz azzal az örömmel, hogy vááóó, az ismerősnek KÖNYVE JELENT MEG! Én az ilyen dolgoknak teljes szívvel szoktam örülni, és a poszt nem lenne megfelelően informatív, ha folyton csak lelkendeznék róla.
Aztán vannak azok a magyar könyvek, amelyekről tudom, hogy nem fognak tetszeni, és valahogy nem fűlik már hozzá a fogam, hogy cikizzem őket. Tudom, hogy tudjátok, hogy régen bármit szétcincáltam, de most már egyrészről nem olvasok olyan könyvet, amiben nem látok fantáziát vagy bármiféle reménysugarat, másrészről meg nem szeretnék öncélúan, vagy akár a népszerűség kedvéért bármit is kritizálni. És mivel nem ismerjük a magyar író reakcióját a legkisebb - de akár nagyobb- kritikára, ezért szerintem nem szoktuk teljes lelkesedéssel azokat elvállalni.
Egyébként én úgy hiszem, hogy a könyvtár változtatott meg. A könyvtár még mindig királyság a maga módján, olyan akár a könyves turkáló, az emberben benne van minden alkalommal a versenyszellem, amikor belép, hogy vajon, most mi a fenét fog ebből a nagy könyvhalomból megszerezni??? És természetesen a legnagyobb perverz örömöt az okozza, hogy tudjuk, hogy megszereztük ezt vagy azt a könyvet MÁSOK ELŐTT! Ahh, ez olyan doromboló érzés, ha értitek mire gondolok, így vasárnap reggel, nem is tudom másképp leírni. Na de elég az hozzá, hogy mikor könyvtárban van az ember, megfigyelhet másokat, olykor szóba elegyedhet idegenekkel, és én tudom, amit tudok - akik olyan könyveket olvasnak, amit én akár szeméthegynek is gondolok, általában ugyanolyan normális emberek, mint bárki más. Ezért is mondom mindig, hogy a büdös életben nem fogok senkit sem általánosítani semmiért sem, de azért, hogy mit olvas, azért meg pláne nem. Emlékeztek a Fejős Éva posztomra? Elbeszélgettem egy komoly, kontyos hölggyel, hogy ő mennyire szereti őket. "Én neem"- , mondtam hosszan, elnyújtottan, és elkezdtünk nevetni. Jó lenne ilyen könnyedén kezelni ezeket a dolgokat. ( Arról nem beszélve, hogy olyan nagy Go-go girl fan módban vagyok, hogy kezdem Fejős kiadóját egészen megkedvelni. )
Visszatérve a magyar írók könyvére, nekem abból a szempontból egészen könnyű dolgom volt, hogy nem vagy inkább a legritkább esetben vállaltam régen recenziókat, így megírhattam, hogy ez az oka, amiért nem vállalom a könyveiket. Most mivel ritkán írok, elég kevés recenziós felkérést kapok, szóval nem kell ezzel foglalkoznom. Apropó felkérések, ha nem válaszolnék rögtön kommentekre- levelekre, az azért van, mert általában csak a nap végén tudok felnézni a netre, és ha fáradt vagyok, csak megnézegetem őket, és igen, van, hogy elfelejtkezek válaszolni. Próbálom amúgy jobban beosztani az időmet...
Mit is akartam még mondani? ( Már a szobámban is illatozik a vasárnapi húsleves.) Ja igen... Nem is átlátszó, hogy a Sanoma októberben indít egy kreatív írós tanfolyamot, így a mostani Nők Lapja vezércikke a nőkről szól, akik ugyebár írnak. Megmondom őszintén, néha elnéző mosollyal olvasgatom a Nők Lapja cikkeit. Még nem jutottam odáig, hogy rájöjjek, mi a problémám velük, lehet csak nem nekem szólnak. Na de van ez a cikk arról, hogy a nők írnak... Egy mondatban az lenne a cikk lényege, hogy divatos dolog írni, sok nő akar írni, ami nagyon jó, de: nagyon sokan rosszul írnak, és hát az írást, azt tanulni kell. Mörk Leonóra szokott nyilatkozni általában a Nők Lapjában a kreatív írásról, és egyébként szimpatikus dolgokat mond, pl. - hogy a kedvenc témámból idézzek- lehet a csajos könyveket is jól írni, mert a csajos könyveknek nem feltétlenül csak arról kellene szólniuk, hogy a főszereplőnő két pasi között csapódik ide-oda. Aztán belefutottam egy ilyen nyilatkozatba, melyet ha jól értelmezem a cikket már Horváth Judit pszichológus mondott:
" A gond az, hogy rettenetesen sokan írnak- rosszul. Blogol boldog-boldogtalan, büntetve vele a többi halandót. Aki írásra adja a fejét, annak felelőssége van, hogy tiszta gondolatokat adjon tovább nívósan. Sok az indulatos megnyilvánulás, a szélsőségesség, a közönséges stílus. Hozzáteszem, hogy aki nagy felületen használja a magyar nyelvet, attól elvárható, hogy ismerje a szabályait, a szavak jelentését. "
Azért elég kardinális vélemény nem? Kicsit szerintem hiányos a nyilatkozó fogalma arról, mit jelent a blog, és mit jelent blogot írni. Szerintem, igenis blogoljon boldog és boldogtalan, és a nagyérdemű majd eldönti maga a kecses kis kacsójával, hogy milyen blogot fog olvasni. Senki nem áll pisztollyal a hátunk mögött, hogy ezt vagy azt kell olvasni. És a vicc az, hogy ha megnéztek jó pár internetes híroldalt, nem blogot, rengeteg az elírás, a helyesírási hiba, az alpári szövegkörnyezet, vagy akár rosszul értelmezett következtetést is lehet olvasni. Olykor még a címet is sikerül hibásan leírni.
A blog önkifejezés, fejleszti az embert, nem csak abba az irányba, hogy nívós legyen. Persze az is cél. Lehet, hogy egy szélsőséges vélemény poszt pont arra jó, hogy levezessük vele a szélsőséges érzéseinket. Persze nem mondom, hogy nem kell a jó helyesírás, hogy nem kell az igényes nyelvezet, de akkor is ellenszenvet váltott ki belőlem ez a nyilatkozat. Hiszek abban, hogy akinek nagy olvasó közönsége van, az meg is érdemli azt, és nagyon sok olyan bloggert ismerek, akik nívósan, szépen írnak, még sem ismertek. Ha valamit komolyan veszünk és örömet okoz, meg fogja hozni az eredményét.
Persze lehet, hogy ez az egész nyilatkozott azért került így, és ilyen szövegkörnyezettel be a cikkbe, hogy jelentkezzünk a kreatív írás tanfolyamra...
Ha már bloggerkedésről van szó, van még egy téma, amit szeretnék itt kicsit megpendíteni. Szerintetek ki az, aki másokat betaníthat bloggerkedni? Direkt ilyen nyakatekert kifejezést használtam. Manapság már komoly pénzeket elkérhetnek arra, hogy megtanítsanak mondjuk arra, hogy menő divatblogger legyél. Vagy hogy egyáltalán nívósan, szépen tudjál blogolni. Szükség van vajon erre? És ott a másik példa, amikor valaki ír mondjuk egy blogot egy, másfél éve, és elkezdi osztani az észt másoknak, hogyan is kell jó blogot vezetni. Normális dolog ez? Régen én is gondoltam rá, hogy indulatból írok pár posztot arról, hogy mennyire felháborított ez vagy az mások blogján, mostanában igyekszem ezeken túllépni. Hogy mondják? Mindenki seperjen először a saját portáján, és mivel tudom, hogy itt is van bőven sepregetni való, hát befogom a számat. Én mindig amondó voltam, hogy a jó bloggert a kitartás és a stílus emeli ki a többi közül, és blogot írni csak akkor kell, ha igazán vágysz rá. Szóval kell a blogolást ilyen formában tanulni? És ki predesztinálhatja magát arra, hogy tanítsa?
Azt hiszem, ahogy PuPillával kezdtem, vele is fejezem be: igen, rohanok azt a másik posztot is megírni. Hamarosan az is kikerül ide... Ha bármilyen gondolatotok, óhaj-sóhaj felmerült olvasás közben, csinos új kommentmező nyílt a poszt mögött, tágas kilátással.
/ Cikk forrása: Író nők és írónők- Önkifejezés, Terápia, Trend cikk- Nők Lapja 38. szám- 14-16 oldal- /
