Kirké

 Körülbelül egy évig olvastam. 

Az elején nagyon tetszett. Lelkes voltam, és felolvastam belőle, mert tetszett hallani a szavakat, ahogy hangosan megtöltik a csendet, mintha én is az istenek hatalmas nagy termeiben ültem volna a sarokban, megbújva, hallgatózva, és gyűjtve a titkokat. 

Aztán felbosszantott, mert Kirké passzív lett, mert nem történt semmi, mert láttam, éreztem, hogy van ereje, csak nincs hite kitörni, és ez végtelenül lehúzott. Így gyakran félretettem a könyvet, és szinte csak kötelességből olvastam tovább. 

Az utolsó harmada izgalommal töltött el. A történet passzivitása lassan cselekvésbe váltott, és Kirké nem szunnyadt tovább, életre kelt. Emlékszem alig vártam, hogy este pár oldalt olvashassak belőle. Látni akartam, ahogy ez az erős női istenség végre megtalálja önmagát, a célját, az életét.  

A vége meglepett. Annyira kerek volt, annyira szép, annyira emberi, és valóban az utolsó pár oldal úgy érzem, annyit adott, hogy kezdtem átértékelni a passzív részeket is. Régen lepett meg ennyire egy könyv vége, csak ültem kezemben a könyvvel, és arra gondoltam, ez valóban szép. 

Kirké azóta is velem van. Sokszor eszembe jut, reflektálok rá, vágyakozva nézem a könyvet a polcon. 

Rákérdeztem magamban, hogy miért is bosszantott annyira, hogy a történet nagy részében passzívnak láttam, és miért zavart, hogy még akkor is rettegett, amikor ereje teljében volt. Aztán rájöttem, Kirké szigete, száműzetése, bezártsága, a saját képességeitől való félelme, mind rezonált azokkal a ki nem mondott, teljességében át nem érzett  félelmekkel, amik kicsit én is vagyok. 

Szeretek úgy gondolni Kirkére, hogy nem istennő, hanem egy erős nő, aki beteljesítette a sorsát. Szeretem azt gondolni, hogy mindezt mosollyal nyugtázná, ha ismerném őt. A könyvbeli Kirké biztosan így tenne. 

* A poszt Madeline Miller Kriké című könyvéről íródott. 
A képet én készítettem a múlt hónapban. Megtekinthető a Szépművészeti Múzeum ókori kiállításán. Egyébként Kirké nem volt ilyen szép. 

Ma négykézláb akarok járni

 Ma négykézláb akarok járni. Aztán fejen állni. Szabályosan cigánykerekezni, jó nagyot. Szökkenni a szélben. Nevetni. Könnyes szemmel dűlni a falnak, könyörögni, hogy ne nevettessenek tovább, mert nem bírja a rekeszizmom. Mezítláb akarok járkálni a fűben, anélkül hogy arra gondolnék, vizes vagy sáros lesz a lábam, anélkül hogy egy pillanatig is kutyagumira, gilisztára, fűben megbújó gyilkos rovarra gondolnék. Szeretnék táncolni a csillagos ég alatt, anélkül, hogy azt mondanám valakinek, az ott biztos egy szatelit. Szeretnék hajladozni a fűzfa gallyaival, táncolni a széllel, belélegezni az erdő zöldjét, és nevetni a csillagokkal. Megbámulni a tavaszi virágokat, mint két napja, beszívni az édes illatukat, érezni, hogy ez a gyönyörűség nekem teremtett és mindenki másnak. 

Ma szeretnék megbocsátani. Magamnak és mindenkinek, ledobni a harag, a megbántottság, a féltékenység, a sértettség terhét. Ma csak úgy szeretnék lenni. Fogalmak és jelzők nélkül. Lenni. Dúdolni. Nevetni mindenféle kényszer és megfelelés nélkül. Céltalanul játszani, mint régen. Csak úgy élni, szabadon, mindennel együtt. 

Pofára esés, duplán

Tavaly megfogadtam, hogy nem olvasok Sophie Kinsellát. Most mégis megtettem. Még könyvet is vettem hozzá. Mit nem tesz egy jól megvágott mozis előzetes, ami jókor rosszkor, jó a legrosszabb pillanatban raknak elénk?

Nyilvánvalóan a marketing hatalma ez, mert beleégett a retinámba a film kezdő jelenete, meg milyen poén már, hogy egy történet felütése pont az, hogy egy zuhanó repülőn eláruljuk minden titkunkat? És én akkor, pont akkor, arra vágytam, hogy eláruljam minden kis frusztrációmat, és ha ott elém tettek volna egy koszos csehót, ahol egy vadidegennel egész éjszaka vedelhettem volna a pálinkát, miközben elmeséltük volna egymásnak minden bajunkat, hát én bizisten megtettem volna. 

Az ivászat elmaradt, de a film utána vágy folyton a könyvesboltok felé hajtott. Szerencsére sokáig tartottam magam. Smucig voltam. 

Aztán jött a karantén és az akciók. 

Forrás

Tudjátok, van az a pont, amikor döntésre kényszerülsz, nem kerülheted el. És én vásároltam. Kicsit később olvastam. Rögtön utána filmet néztem. 

Mivel a cím már sejteti, milyen volt a végeredmény, gondoltam, csak megkérdezem, 

neked mi volt az a perverz vágy, ami legutóbb vásárlásra késztetett? 

Mert én beszélgetni akartam. Őszintén, sallang mentesen, megjátszás nélkül. Olyan következmény nélkül, hogy valaki úgy nézne utána rád, hogy de kis nyomi vagy, esetleg úgy, hogy azta kurva, milyen elképzelései vannak,  s a többi, s a többi. Egy kezemen meg tudtam volna számolni, hogy az utóbbi időben hányszor beszélhettem valakivel teljesen őszintén. Van veled úgy, hogy valamit mondanál, de teljesen az ellenkezőjét mondod? Mert azt várják el, mert ha nem azt mondanád, megbántanád a másikat, vagy azt érezné, komolytalannak tartod a problémáját, vagy egyszerűen csak túl érzékenynek tűnnél egy probléma miatt, esetleg túl érzéketlennek? Sajnos a hazugságmérő szenzoraim az utóbbi időben nagyon élesen működnek, és nemcsak másokon jeleznek, hanem magamon is. 

Mindenesetre költöttem 2900 Ft-ot egy új, nem túl jó Kinsella könyvre, rendeltem egy farmer szoknyát, ami nem jön fel rám, egy papucsot, ami másfél óra után nyomja a lábam, egy rúzst, ami folyton összekoszolja a maszkom. Ja és megnéztem a nem túl jó Kinsella könyv elég borzasztó filmes változatát. 

De hogy valami pozitívat is írjak, megrendeltem Madeline Millertől a Kirkét. Borzasztóan vágytam arra a könyvre, és most  hogy megszereztem, nem olvasom. Bizony ez is felvet néhány kérdést. 

Na de addig is, várom a hozzászólásokat. Nektek sikerült az elmúlt egy-két hónapban a vásárlással igencsak pofára esni? És utána szoktatok nézni a mozgatórugóknak, miért is vásároltál, pont ott, pont azt, kompenzáltál-e valamit?

Hogy mi a véleményem a szürke könyvről?

Még a tegnapi poszt írása közben találtam rá erre a képre, ami mindent elárul. Murr-murr.