Raana Raas: Az ogfák vöröse

 Az az igazság, hogy nem szeretem ezt a könyvet. Lehúz, untat, de amit leginkább érzek, hogy nem nekem szól. Hatalmas nagy rajongó tábora van/volt, úgyhogy egy félig-meddig negatív kritika gondolom senkit sem hat meg. Igazából megvettem a többi részt is, de szinte biztos vagyok benne, hogy soha nem fogom elolvasni őket. Itt olvashatjátok régi bejegyzésemet:

- Ha nemet mondok apám döntésére, egyszerűen kitesznek a családból és a Kavenből is.- És akkor mi van? - kérdezte Maria. - Legalább szabad leszel.
Az egyszerű válasz megdöbbentette Yaant.- Nem ismerem a külsős világot - mondta kitérően...

Amikor sikerkönyvet olvasok- és szerintem méltán írhatom a Csodaidőkről, hogy sikerkönyv idehaza - mindig gombóc gyűlik a gyomromban. Tudom, ez furán jön ki, de szinte érzem az öklömnyi nagyságú galacsint: az összegyűrt elvárásokat, a ki nem olvasott mondatok és a várakozás kusza keverékét. Szerencsére az oldalszámokkal arányosan a gombóc egyre kisebb lesz. Pár bekezdés/oldal/fejezet után összezsugorodik, aztán könyvtől függően vagy eltűnik végleg, vagy nem. Ez tehát a próba. Ha teszem azt a Harry Potternél el tudtam felejteni, hogy már húszon felül járok, (mégis folyton azt vártam, hogy baglyot kapjak), vajon a Csodaidőknél elhiszem-e, hogy az Alfán az ogfák vörösek és a fű narancssárga színben pompázik?

Az első gondolatom a számomra kusza és érthetetlen előszó után az volt, hogy ez a könyv nagyon nyomott hangulatú lesz. Nem mintha óriási űrbuborékokat képzeltem volna a Csodaidők címet látva, de teljesen más hangulatú történetet vártam. Csodaidők, emlékszem ízlelgettem egy darabig a címét. És a könyvet végig olvasva úgy éreztem, ez az egész félrevezető. Értem, hogy a Szophoklész-féle "sok van" kezdetű passzusra utal - ami amúgy a kedvenc Antigoné idézetem- , de valahogy úgy éreztem, nem stimmel a történethez. Mint ahogy az Ogfák vöröse sem. Mert ismeri-e valaki az ogfák vörösét? Látta-e valaki, miközben olvasta? Volt valami különösen nagy szerepe attól függetlenül, hogy jól hangzik?

Azért valljuk be, hogy a Csodaidők hangulatilag nem egy szuggesztív könyv.
Itt a fő hangsúly nem a részleteken van, nem halljuk, ahogy a talpunk alatt csörren a levél, a tél sem úgy csap le az olvasóra, hogy az ujja is belegémberedik, hanem csak megtudjuk, hogy tél van és kész...
A történet lényege nem a külvilág. A történet lényege a dráma. A társadalomé, a családé, az egyéné. Talán a jövőé is kicsit.

Itt nincs szirupos ömlengés, de még csak a gondtalan jókedv sem tűnik fel: mindenhol és mindenütt behálózza a jelenteket, a gondolatokat, az érzéseket az előrenyomuló komorság és a sötét jövőkép. A három főszereplőre - Judy, Giin, Yaan- sem mondhatnám, hogy teljesen szerethető figura. És persze ez nem is rossz dolog, a jellemek és életek nem kategorizálhatók a jóba és rosszba, de valahogy zavaró volt számomra, hogy mindhárom szereplő élete, gondolatai hasonlóan komorak. Mondhatjuk persze, hogy ez valami társadalmi kollektív öntudat, ami megjelenik a személyiségeken, de számomra érdekesebb lett volna, ha a szereplők világképe sokkal különbözőbb lett volna.

A könyv cselekménye három szálon mozog. Ha szűken nézzük a Raas család történetét mutatja be 3920-tól kezdődve, de nemcsak a család felbomlását élhetjük át, hanem az emellett futó galaktikus - valószínűleg a folytatásban háborúba torkolló - társadalmi feszültségeket is.

Judy, az árvalány szemszögéből úgy láthatjuk az eseményeket, mint egy igazi külsős. Nekünk és neki még meg kell magyarázni, mi az hogy safir, hogy repül a sztratoszférikus repülő, mikor hívják össze a családi tanácsot. (Meg kell tanulnunk nitanul is, fontos például, hogy a ye'ra, igen uramat jelent...) Aztán ahogy a történet bonyolódik, és Judy lassan megtalálja a helyét, már magyarázni - értsd: hátralapozni a kislexikonhoz- sem kell, így pár száz oldal után már meg sem lepődik az ember- vagy legalábbis én cseppet sem lepődtem meg , hogy egy detával álmodtam.

Giin szála inkább a politikai vonalat mutatja be. Ő a nagy safir, a vezető, aki talán még éretlen a jó hírére, és aki érzéketlen a családi gondokra. Az ő fejlődéstörténete a legérdekesebb a számomra. Hogyan lesz hősből antihős, meghasonlott egyszerű ember, s hogyan emelkedik megint fel? Le lehet-e vedleni a fagyos, sarkvidéki modort? Mi is az ő igazi hivatása? Engem ez érdekel a legjobban...

A harmadik szál pedig ifjabb Yaan története. Yaan lázadó, nem világos mindig, hogy mit miért, és hogy tesz, de pont ez teszi őt esendővé és érdekessé. Nem igazán ismerhetjük meg az első könyv alapján, talán még önmagát sem ismeri eléggé, nemhogy a számára ismeretlen, bizonytalan külsős világot, ahová foggal-körömmel be akar illeszkedni. Azt is mondhatnánk róla, hogy fejjel megy a falnak, de szerintem csak hagyja hogy sodorja magával a sors. Az első könyv végén még csak kis csavarja a nagy gépezetnek, de lemerem fogadni, sokkal feljebb is jut majd.

Az írónő által kitalált világ, hogy majdnem olyan, mint a miénk, elég sok a párhuzam. Komplex, nem fedi el a társadalmi problémákat, sőt egyenesen ki is élezi őket, betekinthetünk a családi és a családon kívüli lét hogyanjába, a biztonság és a kitaszítottság kontrasztjába, a politikai vonal pedig határozottan második világháborús deja-vu érzést mutat, persze majd meglátjuk merre megy tovább. A Csodaidők társadalma két csoportra oszlik: a külsősök- gondolom nyugodtan mondhatom rájuk, hogy az átlagemberek csoportjára- valamint a kaveniek, az idilli, kissé archaikus elveken épülő vallásos közösségre. A társadalom forrong, a külsősök többsége a létminimum alatt él, a kaveniek egymás között házasodó, zárt köre megpróbál falat vonni a világ és az életterük köré. De ez az életmód már nemcsak biztonságot és békét ad, hanem egyenesen falat von a generációk és a családból kiszakadtak közé. Nincs harmónia még az idillben sem, forrong a világ, egymásnak ugrik apa és fia, közeledik a világégés...

A főszereplőkről már írtam, de nem tudok elmenni a mellékszereplők mellett, akik szerintem eléggé haloványak, némelyikük épphogy eltűnik már el is felejtem őket, kevésbé kidolgozottnak érzem a motivációikat, és mintha nem is élnének, csak egy eszköz lennének az írőnő tollából. A másik zavaró pont pedig számomra idősebb Yaan volt, a nagy-nagy antiszereplő, aki számomra annyira sablonos, hogy még utálni sem tudtam, folyton az járt a fejemben, hogy a világirodalom első regényeiben írtak ennyire nagyon anti hőst, nem fűszerezték semmivel, rossz volt és kész. Egyszerűen semmit nem tudok mondani róla, csak hogy gonosz, meg hogy alacsony az érzelmi intelligenciája, de ha ennyivel ki lehet magyarázni a gonoszságot, az nálam már rossz pont.

Most gondolom azért felvetődött bennetek, hogy végül láttam/éreztem-e az ogfák vörösét, és azt kell hogy mondjam, nem. Nem vont annyira magába a történet, nem volt olyan erős hangulata, amire én minden történet kapcsán vágyok. Érdekelni érdekelt a történet, a cselekmény, azt is mondhatom, hogy szerettem olvasni, de rajongóvá - most, jelen állás szerint nem váltam.

De hogy a végére legyen egy duplacsavar, talán nem is muszáj látni a nagy-nagy ágakat és a vörös lombot. Mert a címbeli ogfa mégiscsak a családot jelképezi, azt ahogy az szétszakad, ahogy erőszakkal leszakítanak róla egy-egy ágat. Azt hinnénk kipusztul, elszárad, nem növeszt új sarjat. De az mégis áll, színesen, büszkén, minden zűrzavar felett.

Gondolataim olvasás közben:Nem tudtam eldönteni, a könyv kinek szól. Nem tartom sci-finek, mert a történet bárhol, bármilyen időben játszódhatna, nem is olyan hangsúlyos a sci-fi vonal; nem tartom kifejezetten ifjúsági könyvnek sem, kalandok még nem voltak annyira benne; a mélylélektan mégsem olyan mérvadó, hogy azt mondhassam rá, lélektani;  marad a családregény, ifjúsági dráma? :) Na majd a következő részek után kiderül...

Kedvenc, kedvenc: Giin
Cím:maradt a cím, mert sokat agyaltam rajta, mit jelenthet

Rajongási faktor: gyenge--közepes--nagyon-nagyon--fanatizmus
Értékelés: 10/7 A gombóc itt-ott újra feltűnt...
Egyéb: Nézzétek meg a könyv honlapját, azon belül is a fórumot, Eta nagyon jó fej :). Ide klikkeljetek ni.