Egyszóval, ő egy arkangyal, én meg egy nagy hülye vagyok...

Az utóbbi napokban nem tudok másra gondolni, mint Nalini Singh-re. Van egy fixa ideám, hogy egyszer, amikor gyanútlanul sétálok valahol, kiugrik egy petúniából, és letámad valami arkangyalos leírással, amit én nagyon nem akarok, és most, hogy nyiladoznak a virágok...

De kezdjük a legelejéről. A könyvet még 2012-ben olvastam, -  tudjátok, blog mentés van - , és a régi posztokat sikerült átmentegetni ide, piszkozatba. Viszont úgy döntöttem, hogy minden régi poszt elé leírom, mit gondolok most a könyvről. A regényre nagyon nem emlékszem, csak az írónőre, meg a petúniákra, de ha jól emlékszem, az nem is a regényben volt, csak annyira idegesített, ahogy Singh a szerepéből kiesve néha kiszólt, hogy olvasás közben ezt a jelenetet vizualizáltam . - Amúgy meg hamarosan elolvasom a második részt, csak úgy passzióból.

Elena vett egy nagy levegőt, és hátralépett egy lépést, mielőtt az angyalra nézett volna. A látvány úgy érte, mint egy valóságos ökölcsapás. Hogy milyen volt az angyal?
- Gyönyörű...

Igazából ránézek erre a könyvre, és nem érzek mást csak elhatárolódást. Picit fáj nekem. Ó, tudom én, hogy sokan szeretik, de én már most biztos vagyok, hogy ez volt 2012-ben a mélypont. Nem létezik, hogy ennél banálisabb sztorit a kezembe vegyek. Persze nem tagadom, nem értek én az angyalokhoz... Tanácstalan vagyok velük kapcsolatban, a könyv borítója is fura módon egy öblítő reklámot idéz fel bennem, semmi mást. Tanácstalanság a köbön, de ez a könyv nagyon, de nagyon nem jött be nekem.

Arhhh... Hol is kezdjem? Megpróbálom nem szaporítani a szót. Kezdem a fogalmazással: ilyen egyszerű fogalmazást nagyon rég nem láttam. Nem tudom eldönteni, hogy a fordítás rossz, vagy Nalini nem foglalkozik ennyire az alapvető írástechnikai szabályokkal, - mondaton belüli szóismétlések, létige halmozás, magyartalan szórend, logikai bakik - , azon meg már meg sem lepődöm, hogy ő is azok közé az írók közé tartozik, aki stilisztika gyanánt úgy használja a költő elemeket, mintha valamit tizenhatodik századi trubadúr lenne.  Például: " a harag fehér villáma csapott át rajta" félmondat - komolyan mondom, felér egy harakirivel.

Újabban az a vesszőparipám, hogy nem olvasok szívesen olyan mondatokat, amit még a középkorban sem használtak sehol, nemhogy napjainkban. Egyszerűen nem bírom. A harag nem szokott fehér villámként átcsapni az emberen, elárulom. Persze jól hangzik, csak hülyeség. Egy pillanatra elképzelem, amint a munkahelyemen megállok teátrálisan egy ügyfél előtt, és azt mondom: - figyu, most ne szólj hozzám, mert mindjárt a harag fehér villáma fog átcsapni rajtam... Az ügyfél pislog, mindketten várjuk az elektromos kisülést.Ugye, mennyire nevetséges dolog?

Hát kisülés az volt ebben a könyvben, átlagban kettő minden másfél oldalon... Annyi szamárfület hajtottam szegényre, hogy már az a szokatlan, ha nincs behajtva a lap csúcsa. Pedig utálom azért behajtani a lapot, mert valami nem tetszik..

Azt azért szeretném előzetesen leírni, hogy egyszerűen nem bírtam beleélni magam a történetbe, és most amit leírok, lehet cinikus lesz, DE mivel nálam nem volt lehúzva a rózsaszín redőny, - pedig esküszöm, próbáltam lehúzni a rolót- , én csak így tudtam túlélni ezt a könyvet. A rajongók szerintem ne olvassák tovább, talán a lényeg annyi, hogy nálam ez a könyv 3.14/10. Pí...

A történetről röviden:: Elena Deveraux vámpírvadász megbízatást kap Raphael arkangyaltól, hogy keresse meg betépett angyaltársát, mielőtt az legyilkolássza az egész várost. Elena maga sem tudja, miért, de folyton a szex jut az eszébe Raphaelről, aki profán módon a farkával kívánja megjelölni a csajt. ( Nem én találtam ki. ) Aztán később inkább beporozza, mint egy virágot...

 

Kezdjük ott, hogy ez a könyv nem szól az angyalokról. Ebben a könyvben nincsenek angyalok, csak nagy hatalmú, mitológiai lények, erős szexuális kisugárzással. Olyanok, mint a srác a képen, gyönyörűek, ha költői meg divatos akarok lenni, akkor úgy mondom, olyanok, mint legszebben megmunkált műalkotások hús-vér másai, rebbenő szempillával, meg göndör elképzelhetetlenül fekete tincsekkel, de hagy ne részletezzem már én ezt, úgy is tudjátok.
A tökéletesen szép pasi amúgy nem unalmas? Szerintem az ilyen férfikép önmagában hamis és nem hogy túl idealizált, hanem nevetséges is.

Attól még, hogy valakinek a hátára ragasztanak két szárnyat, nem lesz angyal. A regényben szereplő arkangyalok pedig gyakorlatilag olyanok, mint a nagy hatalmú főnökök, arrogáns stílussal, szép testtel. Arról már nem beszélek, hogy az angyalok egyébként nemtelenek, de oké, legyenek szerelmesek, alkalomadtán kanosak, én elfogadom, legyen,  nem leszek semminek elrontója, de mint ahogy a vámpíros ponyvákban is megfosztják a vámpírokat a férfiasságuktól, itt is megfosztják az angyalokat a céltól, a létezésük alapelemétől. Egy angyal nem a földjei miatt aggódik, mint Jockey Ewing, nem a pénzt hajtja, és nem is az orális szexet, (bocsiii), hanem valamilyen egzakt eszmény mellett harcol, még akkor is, ha romantikus regényben szerepel. Szerintem. Nekem minimum ilyen elvárásaim voltak... Ezek az angyalok az első pár oldal után nekem inkább az Olümposz gyönyörű és szeszélyes isteneihez hasonlítanak, de azok legalább egyediek és humorosak, itt meg az írónő folyton csak a szárnyakról papol. Leragadt a tollpihéknél, olyannyira, hogy egy darabig nem tudtam rájönni, Raphael most meztelen, öltönyös,  netán tógában jár? Bevallom az elején a tógára szavaztam.
A kérdésre konkrét válasz nem született, kivéve a regény végét, ahol megtudhatjuk, hogy Raphael, szívem csücske, fekete alsógatyát hord!!!! Végülis a lényeget megtudtuk.

Vannak persze emellett köztudott angyalos dolgok, például az angyalok halhatatlanok, tudnak repülni, meg szépek is, és amikor harcolnak, képzeljétek, a város elektromos rendszerét használják fel, mint ahogy Nalini barátnőm megjegyezte a csata közepén, csak azt nem értem, hogy akkor hogy harcoltak akkor, amikor nem volt elektromos áram? Elkértek egy kőbunkót?

Elena a másik főszereplő csak simán ellenszenves, kiismerhetetlen, mondhatnám, ilyen hisztis nőt még nem láttam. Szerintem Singh nem értette meg ezt a csajt, nem tudta, mit kezdjen vele, egyik pillanatban rezeg, mint a kocsonya, a másik pillanatban meg kitör belőle az erőszakos, kemény csaj, kábé, mint az időjárás úgy váltakozik, és engem nem győzött meg egyik variáció sem. Elenaval kapcsolatban két dolgot éreztem olvasás közben: vagy bosszantóan unalmas volt vagy csak simán bosszantó.
Nála jobban csak Singht utáltam. Nem hiszitek el, de ez a nő, miközben egy mindent tudó külső nézőpontból írta le a történteket, képes volt egyszercsak a saját kis poénjait az elbeszélésbe tuszkolni, ami egyszerűen azt a hatást váltotta ki belőlem, hogy hangosan veszekedni kezdtem vele, miszerint: FOOOGD MÁR BEE! Olyan megjegyzéseket tesz folyton, amit a karakter megjegyezhet, de neki kussban kellene lennie, pl. ilyet mond, hogy "Raphael csinos pofikája" lenyűgözte a csajt, komolyan, ennél a résznél gondoltam, hogy lőjenek le, mert ezt nem bírom. Ki a francot érdekel, hogy Nalini szerint csinos Raphael orcája?

Alapszituáció, Elena kaparászást hall az erkélye mellől, és megáll benne az ütő, mi lehet az, ki akarja megölni, fúúú. Aztán hirtelen leírást kapunk a bugyijáról. Nem szeretném kiemelni még egyszer, ez mennyire fontos. Olyan szokatlanul precíz és pontos fogalmazást kapunk erről, hogy nem bírtam a fejemből kiverni:  zöld, francia szabású, sliccel oldalt, ahol rózsaszín " csini" szalagos masnik vannak. Aha.

Apropó a regény folyamán néha kiesünk a regény stílusból és átlépünk a drámák világába, ilyet sem látni sok helyütt, ugyanis nem egyszer előfordul, hogy a dialógusok közepén olvasható egy instrukció, gondolom a színészeknek, miszerint: csend. Jól van, értem én, és meddig van csend?

A könyv jellemző vonása ezen kívül, hogy minden pasi dögös vagy valószínűtlenül helyes, ráadásul még szexre ingerlő illatuk is van, valamint ha Elena rájuk néz, folyton lobogni kezd a szélben a hajuk. Akár egy Tafft reklámban.

Egy pillanatra abbahagytam a posztolást, mert túl felizgattam magam :D. Szóval most még picit csapongok a jegyzeteim között.

Mint jeleztem vannak benne furcsa képzettársítások, amiknél vagy az a gondom, hogy túl jó a fantáziám, vagy az a gondom, hogy egyszerűen nem bírom elképzelni. Pl:

1. A szavak úgy lövelltek ki a lány szájából, mint a jégcsapok. Csak én vagyok vizuális tipus?
2. Mindig megszopogatod az emberek ujját, hogy bebizonyítsd az igazad? XD
- mindig is tudtam, hogy rosszul kezdem az ismerkedést :D-
3. Hidd el angyalkám, minden női fej utánad fordul, ha te megjelensz valahol. Ácsi: ez így azt jelenti, hogy a női fejek valahová le vannak téve, esetleg feltűzték őket pár karóra, és ezek fordulnak meg Raphel láttán. Mert a nők, nemcsak fejből állnak, és nem a fejek fordulnak a mácsó pasik után, hanem az egész nő. ( Biológia + nyelvtan. )
4. Raphalel megállította Elena mozdulatait azokkal az erős kezeivel... Na most azokkal a gyenge kezeivel mit csinál? Mert ez így azt jelenti, hogy vannak olyanjai is...
5. Alapszituáció: Jön Dimitri -, akinek fő tulajdonsága, hogy szexi az illata, és Elenában megint elszakadt egy ideg, és hirtelen bunkó lesz vele- persze közben fél tőle, micsoda költői ellentmondás, és a srác a következőt produkálja: A pupillája helyén egy vörös tüskés gomb volt, melynek tövisei olyan voltak, mint a pengék. Jól értem, a vámpírok szeme helyén gomb van?

Én már magát a világképet sem értem, angyalok, akik gyakorlatilag oligarchákként működtetik a világot, lemondanak az eszményekről, de nem mondanak le a termelésről, már testi szinten, mert termelnek: egyrészről mérget - eh? - , másrészről ambróziát - eh? -, éés, nem egyértelmű, de vagy angyalport termelnek csak úgy, vagy van egy manufaktúrájuk, amikben a kismanók megrendelésre festékport gyártanak, amivel megjelölhetik a "játékszereiket" -  amúgy utálom a kifejezést-, és ami különféle ízesítésben kapható, van pl. szex ízű is, mert hogy Elenának külön olyat készült.

Raphael  egyébként jó gazda módjára játssza a húzd meg- ereszd meg játékot, olykor beugrik Elena fejébe, aki ezután folyton leordítja, ekkor Raphael kiugrik belőle, szerintem azért mert utálja ezt az ordibálós nőt. Annyira logikus, hogy Elena  tízpercenként telefonál viszont neki, hogy mi újság, miközben transzcendens módon tudnak kommunikálni, de kit érdekel, hogy az elmebeteg angyal ott van a csaj közelében, Raphel nem kockáztatja meg, hogy Elenából megint kitörjön a hisztérika, inkább megvárja, míg telefonon üzen neki. Ez annyira édes...

A sztori amúgy ezentúl is tele van logikai bakikkal. A bekattant angyal gyakorlatilag a bekattant vámpírok vonásait mutatja- ez fura, meg unalmas. Elena, a legjobb vámpírvadász szimat pl. a nyelvén érzi a szagokat, azért bízzák meg, mert ő a legjobb a szakmában, de amikor az Angyaltoronyban- ami gyakorlatilag olyan, mint egy repülőtér :D-, szóval amikor elviszi Raphael egy szexi túrára a vámpír részlegen - aminek semmi célja nincs-, megkérdezi a csaj, hogy hol vannak. Azon a helyen ahol nyüzsögnek a vámpírok, mondja Raphael. Fő angyalvadászunk elfojt egy oh-t, bár lehet, hogy azért, mert Raphael ott liheg a fülében. Aztán az egyik fejezetben Dimitri Elenát elviszi egy taxival, majd a következő bekezdésben Raphel figyeli Elenát, ahogy elhajt a taxival és közben Dmitrivel beszélget. De nincs száma a női butaságnak, pl. Elena egy szupertitkos anyagot ken a korlátjára, - ami sok pénzbe, meg fél karba, meg fél lábba került eh?- szóval iszonyú hasznos innováció mert így megláthatja, ha valaki ott csimpaszkodott. Egyet mondok én erre, rég meg van oldva a dolog: fogkrém. De ha kell is ez a gél, ha valaki belenyúl egy gélbe, akkor úgy is észreveszi és letörli a nyomát, ezért fizet ennyit Elena?
A könyv elolvasása után ott tartok, hogy zavartan pislogok, amikor egy tollat meglátok és ellenőriztem a google-ben , hogy mekkora egy angyal szárnya, de nem volt benne a gyakori kérdésekben...
( Azt mondják a második rész egy különösen kegyetlen bálról szól, oh yeee! :D )