Chilis csokoládégolyó nyalókacipővel

Nem vetek igazán kártyát, mondogatom magamban. Csak találomra felveszem a lapokat, nem foglalkozom a jelentésükkel. És mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy valami mutatkozni szeretne, és a kártyáknak jelentésük van.
 
Elteszem a paklit. Hiba volt. Régen egy varázsigével űztem volna el az éjszaka démonait- Cck, cck, takarodjatok!-, gyógyteát főztem volna, tömjént égettem volna, és egy kis sót szórtam volna a küszöbre. Ma már civilizált vagyok: kamillateánál erősebbet sosem főzök. És - előbb-utóbb- az is álomba ringat.

Beszéljünk a hétköznapi varázslatokról. Mert biztos vagyok benne, hogy nektek is van ilyen. Sót szórtok a hátatok mögé, vagy széttárjátok az ujjaitokat, hogy szétvágjátok a rosszat, négylevelű lóherét hordoztok a levéltárcátokban, vagy csak kívántok valamit, amikor elfújjátok a szülinapi gyertyátokat. Nekem vizsgák előtt kész varázslat arzenálom volt, -  nem tettem ugyan a könyvet a fejem alá, mert az olyan snassz - , de akárhányszor tételt húztam, kiürítettem a fejem minden zsibongó gondolattól és megkértem a világot, minden porcikáját és porszemét, hogy vezesse jó papírcetli felé az ujjam. Most is füstölőzöm, ha úgy érzem, meg kellene tisztítani köröttem a tért, keresztet vetek a templomok és emlékhelyek előtt, s ha úgy érzem, jó ideje egy helyben állnak a dolgaim, kiszortírozom az összes holmimból a felesleget - mert a régi lehúz, és annak helyébe mindig új lép, ez tapasztalat.
Figyeljetek, én úgy érzem lusták vagyunk felismerni pedig alapvető genetikai kódunk, hogy ösztönösen is az életünkbe olvasztottuk a régi varászlatokat, csak átneveztük őket, vallásos, ezoterikus vagy bármilyen más címkéket aggattunk rájuk. Úgyhogy kell, hogy legyen egy kis mágia benned is. Szentül hiszek benne. ( És számomra nincs ellentét ebben a két mondatban.)

Joanne Harris egy majdnem tökéletes könyvet írt. Hogy miért nem tökéletes, azt csak bejegyzés végére írom le, legyen annyi elég, hogy a Csokoládé folytatása számomra kedvenc könyv.
Van valami nagyon fura ebben a történetben. Egyrészről fantasztikus a hangulata, behúz magába, nemcsak a csokoládégőzbe, mint a sorozat első részénél, hanem behúz az apró mágiák világába, a bizonytalanságba, a kételyekbe is. Viszont másrészről ott van az a fantasztikus precizitás, amire esküszöm, csak női író képes: olyan aprólékosan és mégis tökéletesen időzítve mutatja be szereplői gondolatait, azok változását, amit csak nagyon kevés könyvben láthatunk.
Először nem is értettem, mit olvasok, úgy értem, úgy tűnt, mintha az egész könyv nem lenne más, mint egy részletesen kidolgozott életkép, de aztán elég hamar rá kellett jönnöm, hogy lebecsüli magát és a történetet is, aki ebben a könyvben csak az életképeket látja.

Az a szép a Csokoládécipőben, hogy úgy olvashatunk feszültségről, félelemről és krízisről, hogy közben jól érezzük magunkat. Nem nyom le a víz alá, nem gerjeszt olyan problémákat, amihez csak egy akcióhős páratlan érzékei és kitartása kellenek, nem nagyítja fel a dolgokat, mégis ebben a könyvben valahogy úgy sikerült tálalni az elveszíteni valót, hogy az egyszerre elbűvöli és megrázza az embert.

Történetünk főhőse, Vianne még mindig menekül. Menekül a Nyájasok elől, menekül Roux elől, menekül az emlékei elől. A szél bármerre vetheti és bárhová fújhatja, így inkább nem varázsol, nem alkalmazza a régi fogásokat, kirekeszt magából és az életéből mindent, ami mások szerint nem normális. Közben megjelenik egy csodaszép, energiával teli lány, Zozie, aki olyan, mint amilyen Vianne volt régen, s együtt vezetik a kis csokoládézót a Montmarte-on, miközben Vianne arra készül férjhez megy, s szépen lassan elidegenül önmagától és a lányától. S mindeközben Zozie azzal a különös mosollyal, és mint egy macska, összehúzott szemmel figyel. ( Muszáj volt beemelnem a kedvenc mondatom :) ).

Hát ez, gyerekek mesteri. Azt szeretem ebben a könyvben, hogy Zozie végig kimutatja a foga fehérjét, és hogy Vianne mennyire tudja, hogy becsapja magát, mégis a gyereke kedvéért képes önmagát is megtagadni és hazugságban élni. És Zozie, hát ha nagy leszek, Zozie szeretnék lenni... Nem a gonosz képe, hanem amit épp megjátszott. Annyira nagyon tetszik, hogy a titokzatosság nem azokban a dolgokban lett elvetve, mint általában a könyvekben. Itt igenis tudjuk, Zozie rossz és álnok, és mégis valahogy sikerül megérteni őt - mert az álnokok is megérthetőek-, és én még neki is szurkoltam, mert láttam, hogy változik és szerettem, hogy meg tudom érteni őt, ráadásul érdekelt, hogy szövi egyre szorosabbá a hálóját.  Vianne pedig annyira erős volt még úgy is, hogy úgy tűnt, ő a leggyengébb láncszem a történetben, és Anouk meg a temetőben fényképezős barátja, annyira jó volt olvasni minden egyes részt.... Áh, nagyon szeretem ezt a könyvet. Zseniális, ahogy megismerjük ezeket az embereket, ahogy a váltott nézőpontban megértjük, mit gondolnak, mit éreznek egymás iránt, és ha a vége nem is tökéletes, de zseniális kirakós lett ez megint. 

Pár szó a történet végéről. ( spoiler nagyon) A végső nagy összecsapás mindaddig izgalmas volt, míg Zozie hirtelen nem materializálódott át valamivé, aminek nem volt a könyvben a helye. Fúj. Ezt annyira nem szeretem, hogy sikerült a dolgokat egy csavarral a padlóra tenni.
Miért nem lehetett Zozie szimplán egy gonosz kígyó? Nem kellett volna vele ezt tenni. Vagy akkor úgy lett volna megírva, hogy csak Zozie hiszi, hogy ő a szívkirálynő. Ez szerintem nagyon-nagy hiba volt. Le is írom, hogy miért.  ( spoiler vége.)

A Csokoládé történetekben az a bájos, hogy bár tudjuk, hogy a szereplők mennyire babonásak és hogy mennyi mindenre használják a mágiát, mégsem merjük egyértelműen azt írni, hogy igazi boszorkányokról szól a regény. Harris mágiája a hétköznapok mágiája. Nem repülnek a seprűn és nem isznak békanyálat, csupán kártyát vetnek, van képességük a jövőbe látáshoz és ismernek ezt-azt. Ez a mágia, ez teljes mértékben hihető és hiteles, hétköznapi és elfogadható, befogadható, szimpatikussá téve és nem kiemelve a hétköznapi emberek tömegéből a szereplőket. Vianne és Annouk nem szorul arra, hogy szuper képességeik legyenek, nem akarnak világot megváltani, csupán élni szeretnének, meg mondjuk főzni egy chilis csokoládét. Ezt a hétköznapiasságot pofán vágni egy sokkal direktebb mágiával, az tönkre teszi a hitünket. Abban, hogy a hétköznapi ember is lehet különleges, hogy a csokiba mártott aszalt barack is lehet csodaszer, meg hogy ha babonából széttárom az ujjam, elriasztok minden rosszat.

Kérem szépen vissza. A reményt, meg a hétköznapok mágiáját. 

Mindemellett persze képtelen vagyok haragudni a könyvre, még úgy is, hogy most először olvastam, és a végére szétesett, az utolsó pár oldal laponként kihullott.

Nagyon kíváncsi vagyok a harmadik részre, annyira megszerettem a történet hangulatát, a fő kérdéseit, a szereplőit.

Hogy kiknek ajánlom? 1.) A türelmes olvasóknak egy tál csokoládés trüffel mellé, 2.) azoknak, akik szerették az első részt, 3.) illetve azoknak is, akik szeretik a játékos, erős hangulatú regényeket és örömüket lelik abban, ha végre igazi karakterekről olvashatnak.

Kommentben pedig várom az olvasóim házi varázslatait, ha bátrak vagytok, írjátok le ide őket! :)

/ Joanne Harris: Csokoládécipő, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2007; 546. oldal, 9/10 /