Körülbelül egy évig olvastam.
Az elején nagyon tetszett. Lelkes voltam, és felolvastam belőle, mert tetszett hallani a szavakat, ahogy hangosan megtöltik a csendet, mintha én is az istenek hatalmas nagy termeiben ültem volna a sarokban, megbújva, hallgatózva, és gyűjtve a titkokat.
Aztán felbosszantott, mert Kirké passzív lett, mert nem történt semmi, mert láttam, éreztem, hogy van ereje, csak nincs hite kitörni, és ez végtelenül lehúzott. Így gyakran félretettem a könyvet, és szinte csak kötelességből olvastam tovább.
Az utolsó harmada izgalommal töltött el. A történet passzivitása lassan cselekvésbe váltott, és Kirké nem szunnyadt tovább, életre kelt. Emlékszem alig vártam, hogy este pár oldalt olvashassak belőle. Látni akartam, ahogy ez az erős női istenség végre megtalálja önmagát, a célját, az életét.
A vége meglepett. Annyira kerek volt, annyira szép, annyira emberi, és valóban az utolsó pár oldal úgy érzem, annyit adott, hogy kezdtem átértékelni a passzív részeket is. Régen lepett meg ennyire egy könyv vége, csak ültem kezemben a könyvvel, és arra gondoltam, ez valóban szép.
Kirké azóta is velem van. Sokszor eszembe jut, reflektálok rá, vágyakozva nézem a könyvet a polcon.
Rákérdeztem magamban, hogy miért is bosszantott annyira, hogy a történet nagy részében passzívnak láttam, és miért zavart, hogy még akkor is rettegett, amikor ereje teljében volt. Aztán rájöttem, Kirké szigete, száműzetése, bezártsága, a saját képességeitől való félelme, mind rezonált azokkal a ki nem mondott, teljességében át nem érzett félelmekkel, amik kicsit én is vagyok.
Szeretek úgy gondolni Kirkére, hogy nem istennő, hanem egy erős nő, aki beteljesítette a sorsát. Szeretem azt gondolni, hogy mindezt mosollyal nyugtázná, ha ismerném őt. A könyvbeli Kirké biztosan így tenne.
* A poszt Madeline Miller Kriké című könyvéről íródott.
A képet én készítettem a múlt hónapban. Megtekinthető a Szépművészeti Múzeum ókori kiállításán. Egyébként Kirké nem volt ilyen szép.