Hová futnál?

"Az igazság valahol olyan magasan lakik, hogy még az istenek sem láthatják meg az Olümposz tetejéről. Te azt hiszed, carissime, hogy a ti Olümposzotok még magasabb, és leszólsz hozzám: "Mássz fel, és olyan tájat látsz, amilyet még soha!" Lehetséges. Csakhogy én azt felelem: "Barátom, nincs lábam."
...

Már most a legelején leírom, hogy félek ettől a poszttól. Annyi mindenki olvasta már a könyvet, és annyi ember szereti, ráadásul annyiféleképpen lehet vizsgálni, nyújthat nagyon sokat, vagy  kevesebbet - azt nem hinném, hogy valakit hatás nélkül hagyna... Sokáig halogattam az olvasást, még tovább a bejegyzés megírását. Mert valahogy nehéz, túl nehéz megfogalmazni, mit is gondolok a könyvről. Lelki hullámvasút, számomra ezt jelentette. Erről viszont -itt- nem írhatok.
Hová futsz, hová futnál? Hová futhatnál?
Van értelme a futásnak? -Fogalmam sincsen...
Sienkiewicz Quo Vadisa azt hiszem, ugyanúgy megszólítja az olvasóját, mint ahogy a legenda szerint Jézus a Rómából menekülő Péter apostolt. A történet látszólag egy szerelmespárról szól, arról, ahogy a gyönyöröknek, harcnak élő Viniciust meghódítja Lígia, és a keresztény vallás, mégis talán sokkal hangsúlyosabb a régi és az új értékrend kontrasztja, a fény és a sötétség, a rend és a káosz ellentétpárja. Új vallás születik, a dolgok kuszán átrendeződnek. Róma három napon át ég, az istenek templomai összedőlnek, Nero tombol, és keresztények tömegei vállalják a kínhalált. Minden egy irányba terelődik, mintha választás sem lenne...



Biztos mindenki gondolta már, milyen jó lenne valahol megbújni, és mindent megfigyelni részletesen. Ebben a könyvben szinte úgy érezhetjük, mintha belépnénk a történetbe. A leírások olyan színesek, és olyan érzékletesek, hogy mindenféle nehézség nélkül el tudtam képzelni, az aranyozott szegélyű gyaloghintókat, az isteni szépségű férfiakat és nőket, a magas, aranyfülbevalós numídiai rabszolgákat, a koldusokat, a Rómán keresztül kasul húzódó ünnepi kavalkádot. Herkulesre! :) Mennyire távoli és mennyire fura élet ez, költői és gyönyörű. Színes, kaotikus és üres. 

Ez a Róma már nem tudja, merre menjen. Ez a Róma már emészti magát. Az élvhajhászat elfoglalja a költészet helyét, a gyönyör megfojt minden szépséget. És a polgárok már csak babonából áldoznak az olümposzi isteneknek. Meghasonlottak. Ugyan élvezetes ez az érzés, hisz ott ez a rend, mégis maguk a szokások azok, amelyek teret nyitnak az új szektának, a kereszténységnek. Hogyan alakult ki ez a vallás? Hogy lett világvallás, és miért? Hogyan tudta legyőzni a Nero személyben terpeszkedő világiasságot? Számomra ez volt a legérdekesebb kérdés. 
Mert tegyük fel, hogy a világ a többistenhitre épül. Ez a rend, és az egyistenhit csak egy fura valami, ami az abszurd szeretet tanával érthetetlen és idegen az embereknek. Miféle átalakulás kell ehhez? És elegendő lett volna az átalakulás Nero őrültsége, Róma leégetése és a bosszúhadjárata nélkül? Elkerülhette volna az emberiség ezt a váltást? Nem, nem hiszem. 

Az tetszett a leginkább a könyvben, hogy nemcsak a keresztények szemszögéből mutatja be a világot, hanem Petronius személyében a régi kor emberét is megismerhetjük. Olykor talán túlságosan is kiélezettek az ellentétek, és kicsit talán zavaró, hogy a cselekmény fő szála végülis egy szerelemi történet, ami nélkül, (vagy legalábbis ha nem lett volna ennyire hangsúlyos), talán még inkább hiteles lenne számomra. Mert mennyivel jobb lett volna, ha Vinicius önmagában, a lelkiismeretével őrlődve veszi fel a kereszténységet, nemcsak mert a szerelme csodálatát akarja elnyerni... 

Jelenet a filmből

 De mindegy is. Vinicius eszét vesztett szerelmében megjelenik a kor élvhajhászata, Ligiában pedig a keresztények tisztasága. A szerelem nem lehet erőszak kérdése, a hit pedig nemcsak egy elhatározás. Tetszett, ahogy megjelentek a nagy apostolok; ahogy az író megjelenítette, hogy ők is emberek, és ők is gyengék; tetszett az is, ahogy megmutatkozik, mennyire rossz, ha demagóg módon értelmezzük a hitet. Bevallom, számomra Petronius személye sokkal érdekesebb volt Vinicius és Ligia szerelménél, a legdöbbenetesebb dolog viszont az volt, ahogy a keresztények feláldozták magukat. Emlékszem annyira dühös voltam, és folyton azt mondogattam, ezt nem olvasom, nem olvasom tovább. Aztán egyszercsak vége lett a könyvnek. És aztán hirtelen szétpattant egy burok. Zokogni kezdtem. Magam sem tudtam, miért... 

Gondolataim olvasás közben: Mondom, lelki hullámvasút. Néha azt gondoltam, sok az áthallás Róma és a mai világ között. Szerencsére nem mindig...
Cím: A címoldalról csenve: a latin közmondás fordítása...
Értékelés:  10/9
Egyéb óhaj-sóhaj:örülök, hogy nem láttam egyetlenegyszer sem filmen, mert a képekből ítélve én mindenkit, de mindenkit másképp képzeltem el.
Még valami (forrás a wik):
Ady Endre szuperlatívuszokban írt a regényről: „Olyan szép könyv, olyan nagy, csodás könyv a Sienkiewicz könyve... ”
A Nyugat köreiben azonban több kritikusnak volt az a véleménye, hogy a Quo vadis inkább a giccs kategóriájába sorolható: „... igen rossz könyv - majdnem olyan rossz könyv, mint a Quo Vadis” (Ignotus); Kosztolányi Dezső középszerű írásműnek tartotta, Babits Mihály pedig tudatosan hagyta ki a szerzőt Az európai irodalom története című munkájából: „Mellőztem a divat által időről időre fölkapott írókat is, Sienkiewicztől Galsworthyig..."
Sienkiewicz később irodalmi Nobelt kapott. A közhiedelemmel ellentétben nem ezért a könyvért, hanem kiemelkedő epikai munkásságáért.