Christelle Dabos: A tél jegyesei - ( A tükörjáró 1.)

Első mondat: "Azt mondják, a régi házaknak lelkük van. "

Természetesen ezt a könyvet azért vettem meg, mert gyönyörű a borítója, és a cím nagyon sok hideget ígért. Amikor pedig elolvastam, hogy a regény a Miyazaki-filmek világát idézi, nem volt választásom. 

Utólag vettem csak észre, hogy a Harry Potter sorozat és a Trónok harca kevercseként hirdetik- előre szólok, hogy nem az. A tél jegyesei nagyon addiktív történet, nagyon szerettem olvasni, elvonási tüneteim voltak, mikor a végére értem, és nem volt mellettem a második rész. 

Igazából nekem csak egy gondom volt vele... Sokkal szuperebb könyv lett volna, ha léptünk volna felfelé egy szintet, és ledobtuk volna a young adult regények gyerekbetegségeit. Nem volt igazából klasszikus ifjúsági regény- ami nagyon-nagyon jó. De nem mert még felnőtteknek szóló regény sem lenni, ami nekem azért hiányzott, mert úgy sokkal ütősebb, mélyebb könyv lett volna. 

Ettől függetlenül, ha végig jutsz a poszton, és úgy érzed, neked ezt olvasnod kell, rögtön ess neki. Én nagyon élveztem, és tűkön ülve várom a folytatást. Úgyhogy ha néha nyavalyognék, csak félig vedd figyelembe. Mert mindent összevetve nagyon jó volt ebben a fagyos-zord világban bolyongani. Másfél hete nem olvasok semmit, mert folyton arra vágyom, hogy újra visszajuthassak oda. Ez már csak jelent valamit?

A történet főszereplője Ophélie, aki Animán a szétszakadt világ egyik szigetén él. Anima lakói szerint a tárgyaknak lelkük van, és az "olvasó képességgel" rendelkezők ujjai alatt feltárul a tárgyak és tulajdonosaik múltja. Ám Ophélie nemcsak ezért különleges. A lány bár kivételes tehetségű olvasó, mégis egyedülálló tehetséggel is rendelkezik: ügyesen közlekedik a tükrökön keresztül.

Anima valóban egy steampunk Miyazaki világra emlékeztet, nyüzsgő városában lovak nélkül közlekednek a konflisok, vezetőjük Artemis, a tudománynak élő istennő. Az itt lakók jómódban élnek, világuk tele van színnel, izgő-mozgó emberekkel, vicces szituációkkal. A Matrónák döntése alapján ugyanakkor Ophélie-nek el kell hagynia otthonát, hogy a rosszhírű Sarkra költözzön és férjhez mehessen az ismeretlen Thornhoz. 

Thorn és Ophélie - Forrás

Az utazás léghajóval! történik, amit imádok, és a Sark valóban hideg, kegyetlen és félelmetes világ. Thorn pedig, na ő Thorn. A könyvnek szerintem ő az egyik erőssége, bár keveset jelenik meg benne. De képzelj el egy főhőst, aki se nem jóképű, se nem erős, vékony, nyúlánk alakja van, modora akár egy pokrócnak, normális kommunikációra nincs kedve, és  még a saját világában is mindenki utálja. Ő a Sark kincstárnoka, egyben az erőszakos Sárkányok családjának - félvér- tagja. A - sajnos- csetlő-botló könyvmoly Ophélie valóban nem tűnik optimális választásnak mellé, Thorn szolídan haza is küldi a léghajós utazáson " Menjen haza, mert nem fogja túlélni", és valóban, Ophélie élete nem egyszer csak hajszálon függ.

De ne hatalmas nagy kalandokat várjatok, ez egy lassan építkező regény, és leginkább az udvari intrika, a szemfényvesztő Délibábosok ármányai, és a hatalomvágy rendezi a sorokat. A Sarkon ugyanis híre megy, hogy Thorn egy animista lányt vesz feleségül, ami miatt az egész Sark felbolydul, mert félő, hogy Thorn még nagyobb hatalomra tesz szert. Ezt pedig sem a családja, sem pedig a többi nemzetség nem engedheti.

A regény valóban varázslatos, a borítón látható lebegő város ott valóban létezik, tornyai között ugyanakkor senki sem az, aminek látszik. A magyar kiadás fülszövege nekem eléggé félrevezető, mert azt hittem, hogy Ophélie egy vagány könyvmoly lány lesz, de igazából elég passzív szereplő,  inkább csak figyeli az eseményeket, csak lassan enged fel, és a karaktere is elég lassan kezd kibontakozni. Ami nekem kicsit csalódás, mert a YA könyvekben szinte csak kétféle főhősnőt ismernek, a vagány, mindenben jó vagyok típust, meg ezt a mindenben felesek háromszor jellegűt, nem igazán értem, hogy miért. Mindenesetre a lány - nagy örömömre- megint csak nem szép, kicsi, vézna, szemüveges, ráadásul a szemüvege színe közvetíti a hangulatait, és alig mer megszólalni, ami valóban nem jó ajánlólevél egy olyan világban, ahol az illúziók, az erőszak és az intrika az úr. Thorn és közte nem alakul ki bimbózó szerelmi viszony, ami miatt megint csak egy hatalmas ötös jár, inkább csak szükségük van egymásra, hogy túléljenek a Fellegvár kígyófészkében. A közös jeleneteket amúgy imádtam, jó volt nézni, ahogy ez a két egyáltalán nem egymáshoz illő ember méregeti egymást.

Ophélie végül álcába kényszerül, hogy ne öljék meg, szolgálóként lép be a Fellegvárba és az Udvarba. Itt már kicsit a Chihiro világára emlékeztet a regény, ami megint nagyon jó,  szűk, sötét, varászlatos folyosókon jár, és a szolgálók szemszögéből ismeri meg a Sark hamis, csillogó világát. 

Nagyon hosszú lett ez a poszt, és a hibáiról még nem is írtam. Jó a világ, nagyon jó: de néha lehetett volna belőle többet is mutatni, valamint Ophélie sótlansága, és folyamatos kallódása is idegesített kicsit. Ettől függetlenül ígéretes regénynek tartom, kissé rajongok is, és nagyon remélem, hogy a következő részben a történet ledobja a gyermekbetegségeit.

-

Mondtam már, hogy léghajóval utaznak a Sarkra??? - * Zenka meresztgeti a szemét.

Christelle Dabos: A tél jegyesei - ( A tükörjáró 1.)
Kolibri Kiadó: 2017
580 oldal

Benyák Zoltán: Az idő bolondjai

" - Tényleg megtörténhet?
- Micsoda?
- Hogy megáll az idő.
- Azt beszélik, bármi megtörténhet."

Különleges könyvvel térek vissza, s tekintve, hogy az utóbbi időben nem tettem mást, mint szaladtam az elvesztegetett percek után, talán még stílszerű is, hogy meséljek egy picit az időről.

Benyák Zoltán könyve az évekről, napokról és percekről szól. Azokról a pillanatokról, amik megbújnak az óramutatók árnyékában vagy a megsárgult képek szamárfülei mögött, olyan történetekről, amelyeket ugyan egy kifordított, képzeletbeli világban meséltek el, de igazi jelentéssel bírhatnak arra, hogy éljük meg a saját történetünket.

 Itt ülünk, s mire leírom ezt a sort, a jelen már a múlt, és a jövő lehet csak elvesztegetett lehetőség, lehet a megérdemelt csoda. Az idő mozgásban van, vele együtt múlunk, olykor azt hisszük, urai vagyunk a létezésünknek, olykor meg... nos olykor mást hiszünk. Annyian írtak már az elmúlásról, ismerjük ugye a slágert, hogy rohan az idő :), de én még emlékszem Kassák távolságok ólomkatonáira, s a verset nézegetve sirattam sokszor az elvesztegetett pillanatokat a felvételi előtt, -  igen, néha nagyon megy a melodráma - viszont belátom az idő múlását én mindig sokkal kisebb perspektívában vizsgáltam, mint ez a regény. Minek annyit foglalkozni vele, hisz az idő az úgy is nálunk hatalmasabb és nevetséges ellene harcolni .

No de mi történik akkor, ha valaki mégis harcol? Mi van akkor, ha egyszer csak megmerevedik az idő folyása, nincs több óra, nincs több perc... Mit kezdenétek a holt idővel?

Benyák Zoltán regénye Szent Kron békés szigetére kalauzol, mely elfeledett utcácskáival menedéket nyújt mindazok számára, akik el akarnak bújni a nyüzsgő világ elől.

Itt él Tac Lachensky, az órásmester, aki minden csínját-bínját ismeri a szakmájának, mégsem tér be soha senki az üzletébe. Nem messze tőle, egy elhanyagolt, romos házban múlatja napjait Mimi Lafarge, az emberektől elzárt, időkorban szenvedő tizenhét éves lány, de hiába zárta a sors a rohamosan öregedő testbe, s hiába nevezik őt a sziget rémének, Mimi nem adja fel, hogy megszökik egy napon. Manfred, a sziget titokzatos idegene után egy hírnévre vágyó újságíró lány nyomoz. S minden folyik a maga lusta medrében, míg nem egy hosszú kabátos, kígyószemű, kalapos nő nem sétál be az órásmester üzletébe, s szeptember 17. napján megálltítja az időt.

A regény elején másféle történetre számítottam. Az első fejezetek teljesen Zafón regényeinek hangulatát idézték, a misztikum, a kaland ígéretét, az elhagyott házak dohos szagát, a lehetőséget, hogy ez a fantasztikus és szokatlan dolog, az álló idő, még fantasztikusabb és szokatlanabb dolgokat eredményez. Ámde Benyák Zoltán könyvében a játékos kiindulópont nyugodtabb, karakter központúbb, kevésbé cselekmény alapú történetet alapoz meg, Zafón filmszerű, látványos jeleneteivel szemben. Az Idő bolondjainak szerkezete inkább összefűzi a különleges sorsú szereplőinek emlékeit, s a történetek hol összefonódva, hol egymástól függetlenül viszik előre a mindemellett igencsak látványos cselekmény sorát.Tac Lachensky azt meséli el, hogy lett órásmester, s miért is él még mindig a folyton ketyegő műhelyében egyedül. Manfred a történelem előtt időkről, s magáról a nagybetűs Időről is beszél. Mimi Lafarge az elvesztegetett, bezárt éveire emlékezik vissza- mielőtt megküzd élete nagy sárkányával. A fura kalapos nő pedig csak hallgat, s a háttérben észrevétlenül mozgatni kezdi a szálakat, a maga fura kalapos módján, miközben az óra mutatója meg nem moccan.

A szerző

A történet engem a megsárgult, szomorkás hangulatú képekre emlékeztet. Érezni a sorok között valamiféle mozdulatlanságot, a horizonton mozdulatlanul csüggő kora őszi napsütést, mintha tényleg csak megállt volna az idő, mintha lelassult volna, miközben a regényt olvastam. Nem gondolom, hogy megfejtené a mulandóság és öröklét nagy kérdését, szerintem nem is vállalkozik rá. Csupán kizökkent minket is, olvasókat a megszokott mókuskerékből, arra késztetve, hogy elgondolkozzunk olyan dolgokon, mint hogy... van ez a folyton ketyegő idő, s hogy mi is részei vagyunk ennek a bolondos időnek. Ráadásul mindannyiunknak van történetünk. S ezt jó észben tartani.

A regényt azoknak ajánlom, akik szeretik az ódon hangulatú, játékos, elgondolkodtató történeteket, azoknak akiket nem zavar a mozdulatlanság, azoknak, akik szeretik az órákat, s akik nem átallanak az értékes pillanatokat gyűjteni. Nem fognak csalódni a könyvben.

Benyák Zoltán: Az idő bolondjai, 2013, Grafoman Kiadó, 319 oldal - 8/10

Jonathan Strange & Mr. Norrell

 Hozom a hírt, hogy úgy tűnik a következő évben BBC mini sorozat lesz a könyvből. Jól van, nem szerettem igazán a könyvet, de egy jó rendező még csodát is tehet a történettel.


 
Egyfelől mondhatnám azt erről a könyvről, hogy roppant bájos, másrészről viszont azt is muszáj leírnom, hogy szerintem rossz fantasy. Vagy, hogy pontosítsak: messze elmarad a várakozástól, amit a könyv köré gyűjtött nagy csinnadratta alapoz meg az emberben- az én véleményem szerint- alaptalanul.

"- A mágusok ölni is tudnak a mágiával? - kérdezte Lord Wellington Strange-től. 

Strange a homlokát ráncolta. Láthatólag nem tetszett neki a kérdés. 

- Szerintem a mágusok tudnak - vélte - , de az úriembereknek nem szabad. "

 
A  sötét sikátorokat törtető, önkényes, gazdagodni vágyó emberek tapossák, úri dámák cicomázzák magukat a selyemtapétás szalonokban, mindeközben pedig két egymással vetélkedő mágus forgatja fel az eddig unalmas Londoni arisztokrata világot. Kérdés persze, hogy illik-e a lassan és körülményesen megfogalmazott, folyton elénk pukedliző szöveg egy fantasyhoz. Szerintem nem, vagy ha mégis, hát Susanna Clarke tett valamit azért, hogy ez ne működjön. Mert én szeretem az Austen-féle köntörfalazást, szeretem, ha valami humorosan modoros, és engem aztán nem lehet kizavarni a világból a lábjegyzetekkel- ti. imádom a lábjegyzeteket, ez is a szövegekhez kapcsolódó egyik bizarr szokásom... De valami ebben a könyvben bizony nem működik. 
 
Van tehát egy Napóleon korabeli világ, ahol a mágiáról sokat tudnak ugyan, de a mágia tudósai, csak elméleti mágusok. Naphosszat vitáznak a mágia fontosságán, mégsem varázsolt egyikük sem soha.
Ennek az állapotnak vet véget a könyv egyik főszereplője, a keménykalapos Mr. Norrell, aki egyedüli képviselője Angliában a gyakorlati mágiának. S hogy ezt bebizonyítsa, megbűvöli az egyik katedrálist, melynek szobrai életre kelnek... Mr. Norrel hirtelen nagy figyelemre tesz szert az udvari körökben, bálokra hívják, s izgalommal várják, hogy bemutassa a tudományát. Az öreg viszont nem állhatja a bálokat, s az úri dámák döbbenetére, nem varázsol nyilvánosan sosem. 
Ám megjelenik a színen Jonathan Strange is - akinek a nevébe rögtön szerelmes lettem-, s aki először csak kedvtelésből kezd el varázsolni, de miután Norrell-hez bekönyörgi magát, ő is a gyakrolati mágia kiemelkedő alakja lesz. Strange fiatal, jóképű, kellemes modorú úriember, aki közkedvelt személyisége lesz a társadalmi életnek, s miután ő már nyíltan használni kívánja a gyakorlati mágiát, összekülönbözik Norell-lel. 
 
A könyvben nagy szerepe lesz még egy Bogáncspihe hajú úrnak is, akiről kiderül, hogy nem hiába íródtak a tündérurakról szóló rémisztő történetek - ő az egyik kedvenc szereplőm, aztán egy szolgának is, aki a Childermass névre hallgat - akinek a nevébe megint csak szerelmes vagyok-, és sokkal de sokkal többet tud, mint mutatja, két lecsúszott dandy-nek, akik a mágusokon akarnak meggazdagodni, s egy sötét bőrű szolgának, akiből akaratán kívül válik főszereplő. 
 
Az a baj a könyvvel, hogy mágiáról, és annak használatáról szól, még sem találhatóak benne izgalmas csaták, a két mágus sem lövell a másikra átkot, csupán a nyomdafesték segítségével harcolnak. Mindent átsző a mágia, s valahogy mégsem varázslatos a könyv. Inkább olyan, mint egy fiktív történelmi regény, amit átsző a modorosság, aminek lapjai alján lábjegyzetekbe szedték a történet előtti idők legendáit, s ami által bepillantást nyerhetünk milyen is lenne az, ha a világunkban varázslók élnének. Kicsit varázslatos, kicsit kiábrándítóan szürke. Mondhatnám úgy is, lapos. 
 
Nem tudtam megszeretni ezt  a könyvet, nem tetszik a hangulata, van benne valami nyomasztó és baljóslatú és végig olyan érzésem van vele kapcsolatban, hogy sokkal izgalmasabb, kedvesebb történetet lehetett volna írni ebből az ötletből. A varázslatok számomra nem varázslatosak, olykor kicsit unalmas a cselekmény, és ha történik is valami, az csak még nyomottabbá teszi. Folyton arra vártam, hogy majd, majd, valamikor beindul az egész, és le sem fogom tudni tenni, de ez nem történt meg. 
Félreértés ne essék, nem olyan rossz ez a történet. Vannak olyan kiemelkedő részletei, amik miatt cseppet sem bántam meg, hogy végigolvastam.  Csak nem kell magas elvárásokkal neki kezdeni. 
Azoknak ajánlom, akik szeretik a modoros, angol humort, és akik nem vágynak eget rengető kalandokra, csupán bele akarnak buggyanni egy mágikus, füstös, fortélyos világba, s nem rettennek meg a lassú, néha már túlzottan lassú, kissé nyomasztó történetvezetésen. 
Ha így kezdek neki, talán nekem is jobban bejött volna, így mire rászoktattam magamat a stílusára, már kiűzhetetlenül belém ivódott a negatív előítéletem. 
 
Szóval, 765 oldal úri mágia, a maga modoros valóságában:
Susanna Clarke: A hollókirály
Keményfedeles, és még képek is vannak benne: Portia Rosenberg által. 
Értékelésem: 6/10
Viszont: van kedvencem belőle: a bogáncspihe hajú úr, mint elnevezés, és a Kiszúrt Szem és Szív Kastélyának Bajnokáról szóló jelenet.
Úgy veszem ki a végéből, hogy akár még lehet folytatása is egyszer, hát nem is tudom...  

Oda-vissza, avagy: Egy hobbit utazása

Élt egyszer egy földbe vájt üregben egy hobbit.

 Ez a hobbit igen jómódú hobbit volt, és úgy hívták, hogy Zsákos. A Zsákosok már időtlen idők óta a Domb környékén éltek, és mindenki nagyon tisztelte őket, nemcsak azért, mert gazdagok voltak, hanem mert sohasem bonyolódtak kalandokba, és sohasem csináltak semmi váratlant: mindig lehetett tudni, hogy egy Zsákos mit válaszolna valamire, meg sem kellett tőle kérdezni. Ám ez a történet arról szól, hogy egy Zsákos mégiscsak kalandba keveredett, és egészen váratlan dolgokat művelt, meg mondott. Lehet, hogy szomszédai nagyrabecsülését elvesztette, de nyert - nos, majd meglátjátok, nyert-e valamit a végén...

Zsákos Bilbó egy reggelen magas, csúcsos, kék föveget és szürke köpönyeget viselő öregemberbe botlott. Nem tudhatta, hogy az öreg, kinek bozontos szemöldöke még a kalapja karimájánál is jobban kiugrott, pont Gandalf volt, és hogy a mágus épp olyasvalakit keresett, aki alkalmas lenne részt venni egy veszélyes kalandban...
- Egyszerű, békés népek vagyunk mi, semmi kedvünk holmi kalandokhoz - mondta Zsákos Bilbó pipafüstöt pöffentve. - Csúnya, bosszantó, kellemetlen dolgok azok! Még az ebédet is le lehet késni miattuk!
S aztán másnap, pont tea-időben, megjelent nála tizenhárom törp. Volt is nagy kapkodás, szegény Bilbó azt sem tudta, hová lépjen. És estére, - ő sem értette hogyan, talán az anyai ágon örökölt izgága Tuk-vére miatt- , úgy esett, hogy Bilbóból betörő lett: olyan bátor kalandor, akinek célja az volt, hogy egy dühödt sárkány barlangjába lopakodjon be, s hogy ellopja annak féltve őrzött kincsét.

Nyilván azt már tudjátok, hogy nagy Gyűrűk Ura rajongó vagyok; emlékszem kisebb traumát okozott az elolvasása után, hogy már vége van a könyvnek, és vissza kell térnem az unalmas hétköznapokhoz. No de mégiscsak együtt tudok érezni a bölcs hobbitokkal, mert kalandozni mégsem lehet valami kellemes, a puha ágy, meg a finom étel is fontos, úgyhogy mielőtt belekezdenék bármiféle meggondolatlan dologba, úgy döntöttem, magam elé idézem Zsákos uramat, és mélyen elgondolkodom...
Mert hányszor kívánta Bilbó, hogy bárcsak otthon lenne a pipájával, meg a teaforraló kellemes szörcsögésével együtt, és ő mégiscsak ment és ment úttalan utakon; vége nincs erdőkben bolyongott; megküzdött hatalmas pókokkal; harcolt a vérszomjas goblinokkal; kicselezte az őt majdnem agyontipró, de szerencsére nagyon buta trollokat; kimentette barátait a tündéket börtönéből; fura barlangjáratokban kóborolt, ahol fura lényre talált; fára mászott a farkasok elől - pedig hobbit lévén tériszonya volt-; tutajon menekült- holott még úszni sem tudott; és mindezt miért? Hogy megpróbáljon elvezetni - maga sem tudta, hogyan-, 13 kincsre és bosszúra szomjazó  konok törpét a gonosz Szmóg sárkány barlangjába.

 A meseregény a Gyűrűk Ura előzménye, melyet Tolkien a gyerekeinek írt, ezáltal másabb a nyelvezet, és másabb a stílus, mint amit a nagy trilógiánál megszokhattunk. De azt kell mondjam, pont ezért olyan bűbáj a könyv. A mesélő folyton megszólítja  hallgatóságát, ezáltal mi sem tétlenkedhetünk: hisz ki tudna ellent állni olyan információknak, amit mondjuk Bilbó vagy a törpök sem tudnak, de nekünk éppen a fülünkbe súgtak? És ki ne bosszankodna, amikor az író galád módon olyan helyen szakítja meg a történetet, és tér át egy másik szálra, ahol épp valami hatalmas kaland készülődik? Hát lehet közömbösen olvasni ezt a mesét? Megmondom én a választ: nem lehet.
Tolkien soraiban igazán érezni az írás örömét. Itt semmi nem erőltetett, a cselekmény egészen kalandos (a trilógiában sokkal drámaibbak a harcok), a karakterek jóval mókásabbak, ráadásul a mese egészét átszövi a játékos humor, ami számomra az egészet még kedvesebbét teszi.

És persze ebben a könyvben olvasható a már-már legendás jelenet, amikor is a sötét barlangban bolyongva Bilbó belebotlik egy ártalmatlan, apró gyűrűbe és gyanútlanul a zsebébe süllyeszti azt: hűűű... És itt, igen itt játszik találósz kérdészeszt  Gollammal, aki annyira félelmetes, hogy most is, amikor a posztot írom, körbenézek, nem settenkedik-e amott a sötétben...
Viszont itt is megjegyzem, hogy mivel Tolkienről van szó, nem ússzuk meg a hosszú tájleírásokat, amik - bárki bármit is mondjon-  nagyon is kellenek. Hisz ezek a szereplők hatalmas utakat járnak meg, úgy érzékeljük a tájat, a hangulatot, az időt, ha ezeket a leírásokat is megszeretjük.

Az az igazság, hogy ha én gyerek lennék, miután elolvastam ezt a történetet, biztos azt mondanám, hogy ha nagy leszek, hobbit leszek :)..., vagy valami ilyesmi. De amikor én gyerek voltam, akkor vadludak hátán jártam a világot, meg kardoztam, mint a három testőr, meg homoksütit készítettem, csak úgy, és senki nem szólt arról, hogy ilyen csudás veszélyekbe is keveredhet az ember. Kicsit úgy érzem magam most, mint akit átvertek...

No de Tolkien Hobbitja, vagy más néven A babó, még felnőtt (!?) fejjel is fantasztikus olvasmány, számomra ez is kedvenc lett, ugyanúgy, mint a komolyabb folytatása. Tolkient igazából nem szeretem dicsérni, úgy is megteszik mások helyettem, de azért kivételes az az író, aki ennyire érteni tud mind a gyerekek, mind pedig a gyereklelkű felnőttek nyelvén.

És hát ez a történet is véget ért, megjártuk az utat oda-vissza, és most is azt gondolom, hogy jó lenne még kalandozni kicsit, vagy ha mást nem, hát kardozni egy jót D’Artagnan módra, esetleg homoksütit készíteni a házi, csokis mignon helyett. De hát vannak dolgok, amiket ma már nem tehet meg az ember, mert elvileg felnőtt. Szóval vannak dolgok, vagy mégsem?

J. R. R Tolkien: A hobbit
Európa Könyvkiadó, 2006

Gondolataim olvasás közben: bárki, bármit mond, gyönyörű ez a könyv, és nemcsak a gyerekek számára.

És, hűha, nem is írtam nektek még arról, hogy ez a könyv tele van Alan Lee fantasztikus illusztrációival, az oldalai olyanok, amiket nemcsak olvasni, hanem simizni is szeret az ember, a mérete pont olyan, mintha a végtelen történet könyvét nyitná ki, már csak nézegetni is élvezet. Az első oldalon TÉRKÉP van, ami egyből vakmerővé teszi az embert. Gyorsan ide egy térképet, ahol be van jelölve, hol vannak sárkányok, pókok, tündék, rögtön útra kerekedek.

A cím: Bilbó adta ezt a címet az útinaplójának, én kicsit átfordítottam ( a könyvben "egy hobbit vakációja" volt), de mintha úgy rémlene, hogy a Gyűrűk Urában már ezt a kifejezést használja Frodó.

Kedvenc- kedvenc: vagyishogy a leginkább kedvenc, ahogy kezdődik. Így akarok én is mesélni.

Értékelés: 10 / 10

Benyák Zoltán: Ars Fatalis

Anton Pal sosem kereste a csodát, de úgy gondolta, ha mégis rátalál, akkor az Isztambulban fog bekövetkezni. Nagyot kortyolt a messzeföldön híres török kávéból. Gyűlölte az Aranyszarv öblének feketéjét, de imádta az egész országot. A csoda, vagy annak lehetősége itt a levegőben érződött. A régi mítoszok illata a város felett szállt, minden sarkon egy legenda várt felfedezésre. A válóra válással kecsegtető mesék városában járt. 

Anton Pal világutazó, ismeri ennek minden erényét és nyűgét. Ruhát alig csomagol, nem érzi kellemetlenül magát, ha egy váróteremben kell aludnia, lenyűgözik a világ hétköznapi csodái. Ám Anton nem az a típusú ember, aki eltöpreng az élet nagy dolgain. S mégis van egy titok, aminek a megfejtésére már nagyon vágyik: utazásai során ugyanis gyakran belebotlik egy ismeretlen lányba, akit vagy a sors vezet hozzá, vagy épp követi őt, de bármi is a válasz, Anton nem igazán bánja. A lány ad izgalmat a megszokott életének.

Benyák Zoltán nagyon megnyerően ír. Már az első bekezdésben megcsodálhatjuk Isztambul városát, érezzük szánkban az erős kávé ízét, szinte látjuk, ahogy a forró levegőben araszoló tömeg megpróbál árnyékot keresni az egyre sűrűsödő színes kavalkádban. Háttérben a csodás Aja Szófia. A kép kitárul, meglátjuk a lányt, - miközben Antonról még mindig nem tudunk semmit- , és mert valami megfoghatatlan titokzatosság lengi körbe, elkezdjük követni. S aztán pár pillanat múlva már fejünk tetején érezzük a közelgő kataklizmát, hiszen hatalmas fekete perjék lepik el a szikrázóan kék eget, és próbálunk utat törni az Óváros vásári forgatagán. Ellenfelünk is van, egy fura fehér öltönyös férfi. S ahogy a főszereplővel egyre beljebb és beljebb jutunk Isztambul szívébe, úgy kezdünk belebújni az Ars Fatalis zegzugos világába. Egyszer csak bebucskázunk egy olyan régiség boltba, amit az olyan régimódi kalandfilmekben láthatunk, mint mondjuk az Indiana Jones. Szúette minden, tele kacatokkal, végeláthatatlan kupacokban a történelem és a por...

Nem tudom, mit tennétek, ha valaki egy ilyen szituációban a kezetekbe nyomna egy üveggolyót. Éreznétek a súlyát, az üveg hűvösét, ahogy összefonódik a bele zárt türkizkék és vörös fodor. De: próbáltam segíteni, elég részletesen vázoltam a szituációt- ez egyébként csupán az első tizenöt oldal. Anton, mert ne feledjük ő a főszereplőnk, maga sem tudta, miért, elfogadta, még úgy is, hogy érezte, más útra terelődik az eddig megszokott élete. S valóban ezután Anton életébe olyan fogalmak törnek be, amikre sosem számított: a misztika, a nagy kérdések, a sors. A történet átível Európa nagy városain, érinti a szerelmet, a választásokat, amiknek igazi súlya van.

A könyv az általam olvasott vélemények alapján mindenkire nagy hatással volt, ellenben velem: én szerettem ugyan olvasni, de engem zavart a tagolás és az éles váltások, sokkal szívesebben elidőztem volna egy-egy vonaton vagy állomáson, minthogy a szereplők háttértörténetét olvassam. Igazából olyan könyv ez, amiben nem is kell a főhősökkel azonosulnunk ahhoz, hogy önmagunknak is feltegyük a nagy kérdéseket, amik nem túl tolakodóak, éppen csak egy világutazó suttogja a fülünkbe - egy olyan világutazó, aki maga is azon tanakodik olykor: vajon muszáj válaszolni?

Az Ars Fatalist azoknak ajánlom, akik szeretnek utazni, kedvelik az elgondolkodtató, de alapjában véve szórakoztató könyveket, és megmagyarázhatatlan vonzalmat éreznek az üveggolyók, dobókockák, hollók, valamint a nagybetűs Ismeretlen iránt.

Benyák Zoltán: Ars Fatalis
Grafoman Kiadó 2012
281. oldal