május 24, 2021

Nagy a nyomás, avagy a félbehagyott könyvek litániája


 Egy ideje frusztrál, hogy egyszerre több könyvbe kezdtem bele, és nem olvastam ki őket. Én sosem voltam ez az egyszerre több könyvet olvasunk típus... Most viszont van öt könyv, amik köszönik, jól vannak, csak ott fekszenek a polcon, az éjjeliszekrény mélyén, és várják a beteljesülést. És engem ez frusztrál. 

Annyira unom már, hogy ott vannak, de tényleg. Hiába lenne kedvem másba belekezdeni, valami miatt nem hagyom magam. Az a baj, hogy amíg olvastam őket, mind tetszett. De én engedtem a kísértésnek, és hagytam, hogy csalárd szavak más történetek felé csábítsanak, aztán ennyi lett az egész, egy befejezetlen viszony. Semmi kapcsolódás, semmi szenvedély. 

Talán ennek eredménye, hogy inkább filmezek. Persze azt sem veszem túl komolyan, ahogy azt talán Szilvamag mondaná, de ott azért nem zavaró annyira, hogy hol ide-hol oda kapok. Talán három éve tart már, hogy képtelen vagyok sokat és gyorsan olvasni. Valószínűleg elmúlt ez az időszak már, úgy értem hogy falom a könyveket. Faltam egyáltalán? 

Nemrég olvastam egy cikket, hogy az irodalomterápia olyan dolog, melyet csak pszichológus tarthat - és kábé arról szól, hogy miután elolvastunk egy könyvet, még tovább vizsgáljuk, tetszett-e, aztán megnézzük miért- vagy miért nem, plussz megvizsgálják az olvasó és könyv kapcsolódását, hagyják, hogy a könyvnek utóélete, hatása is legyen. Úgy látszik én magamnak folyton ilyen terápiát tartok. 

Azért bemutatom őket, irodalmi börtönőreimet. 

J.K. Rowling: Ickabog

Madeline Miller: Kirké

Anna Gavalda: Szerettem őt

Julia Quinn: Mr. Birdgerton csábítása

Boldizsár Ildikó: Mesék a felnőtté válásról 

Azon tűnődöm, hogy lehet félre értjük az olvasási válságot. Lehet, ez nem is válság, csak egy irányjelző, hogy most más utak felé nézz. Más kérdés, hogy hajlandóak vagyunk-e másfelé nézni. Vagy meglátni az új utat, és ha látjuk, esélyt adunk-e neki. Talán csak a rugalmasságunkon múlik, hogy ne ragadjunk bele a szituációba. 

SHARE:

március 29, 2021

Egy kis személyes és egy nagy polc

 Van abban valami nagyon szomorú, amikor az ember felmegy a blogjára, és tele van spammel a komment szekció. Elhagyatottság, üresség, "vigyázat!, erre már csak a robotok járnak! " érzés... Na de félre a viccel, én döntöttem úgy, hogy visszavonulok, és ez a sorsa az elhagyatott blogoknak, a spamek meg a feledés. 

Páran, biztos látjátok, hogy visszavontam a búcsúzkodó posztom- részben azért, hogy az a pár személy, aki látta, felejtse el, részben meg azért, mert visszavonhatatlanul véglegesnek tűnt. 

Valentin napon írtam egy piszkozatot, miszerint: " kész végem, nem tudok nélkületek élni!", de nem raktam ki, mert össze voltam zavarodva. Valóban néha úgy érzem, nem bírom enélkül a felület nélkül, de úgy általában meg teljesen elvagyok a csendes - értsd blog nélküli- világommal...

Vannak egyébként piszkozataim. Ezt úgy írom, mintha fegyver lenne nálam, - vigyázat, PISZKOZAT van nálam,  - de nyugodjatok meg, ritkán használom őket. ((Írtam egy posztot például, amiben borzasztóan sajnáltatom magam, amiatt, hogy nem írok már posztot, de érthető módon ezt sem publikáltam.))

Amikor abbahagytam itt a blogolást, aktívabb voltam a facen és kicsit az instagramon. Annyi a tapasztalatom, hogy egyik helyen sem olyan otthonos és jó érzés ott lenni, mint a blogon. A facebooktól pillanatnyilag elidegenedtem kicsit, az instagramot meg valahogy nem tudom belakni, idegennek érzem magam, akárhányszor csak ott vagyok. 

Közben meg elkezdtem írni A regényt, amin már jó ideje töprengek, és ami valószínűleg egyszer kész lesz. Nem lesz több egy történetnél, amit én "A regénynek" hívok, de ha kész lesz, boldog leszek. 

Kiestem a gyakorlatból, nem tudok normális posztot írni, bocsássatok meg! :) 

És most térjünk a tárgyra. Az e havi témázásban polc-tour lesz, értitek, polc-túr, jajajaj, na mindegy :D. És én azzal a meglepetéssel szolgálok, hogy 1. részt veszek és 2. kendőzetlenül, mindenféle rendezgetés nélkül láthatjátok a polcomat, a maga valójában. 




Na szóval, több polcom is van, de ez a polc az a polc, ami szobámban van. Két részből áll, melyeket egymás mellé toltam, és annyi a történetük, hogy amikor költöztem, ez volt az első bútor, ami a helyére került, közvetlenül az ágy után, és én kb egy hétig néztem az üres polcot, és folyton azt mondogattam, hogy ez olyan szép üresen, hogy inkább be sem pakolom. Persze az is benne volt, hogy mennyi új könyvnek lett volna így helye, de nyilván egy idő után bepakoltam. A polcomra, másképp írva, A POLComra bekerülni megtiszteltetés és érdem. 

Szinte hallom a könyveimet fecsegni, hogy: "-Jááá, hallottátok, Ferrante bekerült A POLCRA." "-Komolyan? Melyik helyre?" "- Ott ül jobb felül, az ablak mellett, az életre szóló könyvek között." "-Azt a mázlistáááát." 
"-Igen, igen."  Szóval ilyen dolgok vannak. 

A POLComon tehát azok a könyvek pihennek- főként-, melyeket nagyon szeretek, vagy sanszos, hogy nagyon fogok szeretni, és melyekre szeretek ránézni, mert emlékük megmelengetik a szívem. Összefoglalva tehát a szerelem könyvek kerülnek a szobámba, kivéve az alsó traktust, de arról majd később beszélek. 

Én nem akarok senkit megbántani, és nyilván ez egyéni ízlés dolga, de ki nem állhatom a túl rendezett polcokat. Téma szerint rendezni, neeem. Szín szerint? Fúúúj. Sorozatok részeit egymás mellé? Ugyan már! Mint ahogy a képen is láthatjátok, én a rendezett káoszt szeretem. Van pár rigolyám egyébként, például törekszem arra, hogy ne legyen sok fekete könyvem egymás mellett, mert nem kedvelem a szobámban a fekete színt. És tényleg volt idő, amikor a sorozatok részeit egymás mellett tartottam, de nagyon frusztráltak, és inkább szétkevertem őket. Manapság azok a sorozatok vannak egymás mellett, amiket már újra elolvastam, vagy tervezem újra olvasni. Na de nézzük, mit is látunk a polcon. 



Kezdjük fentről:

1. szint
A színes gömböcök világa
A polcom tetején színes gömböcök vannak. Pont. ( Minden este világítanak, és ha nem lenne egyébként elég hangsúlyos a polc, hát rá tereli a figyelmet. )

2. szint

- Ablak felől: az életre szóló könyvek sarka

Ide kerülnek azok a könyvek, amik oltári nagy hatással vannak/voltak rám, amelyeket biztosan többször el fogok olvasni, és amik sanszosak arra, hogy ha megkérdezik, mi a kedvenc könyvem - egyébként olyan nincs- mondjak valamit közülük, természetesen az után, hogy nekem olyan nincs. Nézzük csak, mik vannak itt. Austen könyvek, Medve és csalogány, Naomi Novik könyvek, Erin Morgenstern, pár régi Harris, Előttem az élet, ilyesmik. Meg egy kis róka. 

Belső oldal: ifjúsági regények szentélye

Ami konstans, az a Harry Potter. Mellette három Tükörjáró tégla, a negyedik azért nincs ott, mert a visszajelzések miatt elment tőle a kedvem, és most büntetem. Felkerült a Papírmágus trilógia, ami szerelem könyv, a Shiver, amiért anno odáig meg vissza voltam, -de a folytatását nem voltam hajlandó soha elolvasni-, aztán az Időtlen szerelem trilógia, ami tök béna elnevezés, szóval inkább azt mondom, Rubinvörös, Smaragzöld, meg Zafírkék, és nem tudom, miért van ott a Soulles, de mint mondtam, semmit nem pakoltam el a fotózás előtt, úgyhogy most ott marad. 

A felső oldalon van még egy boldog tehén, ami egy Svájci képeslap, és imádom, imádom, imádom. Svájcot is, meg a teheneket is. 

3. szint

- Ablak felől: házi gyógymódok és öngondoskodás zuga

Itt vannak a pszichológiai, jógás, önfejlesztéses, spirituális, masszírozós, mudrás, kutya neveléses, erősítő tornás, filozófiai, vallástörténeti - stb könyveim. Szerintem a képen nem fog látszani, de előttük egy agyagszobor van, ami a legelső karácsonyi ajándékom volt - hármat vettem, kettőt a tesóim kapták, és a harmadik az enyém lett-, meg egy malacka, ami az érettségi kabalám volt. Külön érdekesség, és ezt most itt bevállalom, hogy a sok fejlesztő könyvecske között tartom az Enchanted című könyvet, ami ugyebár mesékből átírt pornó, és még Gretty bloggertől kaptam ajándékba anno. Egyszer takarításkor odakavarodott, és úgy gondoltam, ez egy égi jel, szóval ott hagyom. 

Belső oldal- A szerelem budoárja- ja nem :)

A belső oldalt kérem szépen a Julia Quinn gyűjtemény foglalja el. Azért ez milyen menő kifejezés, értitek. Még egyszer leírom tehát, hogy bal oldalt, a Julia Quinn gyűjteményt láthatjátok. Nincs meg minden könyve, és van kb három, ami a ház más táján landolt, de itt van egy híjján az összes Bridgerton - az az egy az éjjeli szekrényemben van, mert azt olvasom-, meg még vagy három sorozata. És nem, nem olvastam el mindet, de gondolom, egyszer fogom. Mint tudjátok, nagy Julia Quinn fan vagyok, másnak a csoki torta, nekem Julia Quinn, ennyi, nem magyarázkodom. 

A könyvek előtt egy gyökértelen zöld növény, aki más helyre vágyik, de én meg zöld színre vágyom, és egyszerűen nem jutunk egyetértésre, plusz az arckrémeim, amik szintén zöldek. 

Még mielőtt lejjebb merészkednénk, hagy ejtsek még egy szót arról, hogy ugye mondtam, hogy be sem akartam pakolni a polcot, mert üresen is tökéletesnek tűnt. Ezek után, a második fázis az volt, hogy oké, berakom a könyveket, de ez akkor olyan minimál polc lesz, hogy nem lesz rajta semmi, de semmi, mint a modern skandináv lakásokban. Ezt kb két hónapig bírtam, és az elképzelést felülírta az ésszerűség: egész egyszerűen azért, mert a polcon mindent észre veszek, mindig minden a kezem ügyében van, és mert egy idő után rájöttem, hogy sokkal jobban illik hozzám a bohém lakberendezés, mint a szikár skandináv stílus. De azért tele vagyok egyébként skandináv bútorokkal. 

Na jó, a kis kitérő után, most akkor gyertek velem, a kaotikus 

4. szintre: a bulizónába

Ezen a szinten már mindenféle könyv található, minden, mindennel vegyül, - a lényeg, hogy vidám és színes legyen-  leginkább régi kedvencek, és úgy látom, hogy javarészt csajosak, amik pedig felül hasalnak, azokat mostanában olvasom majd el. Itt van rendszerint a határidőnaplóm is, mert így esik leginkább a kézre. Na de jó hogy most látom, hogy megvan a Ardentől a Boszorkány éjszakája, pedig pár napja pont gondoltam rá, hogy meg kellene vennem!! Ami érdekesség, hogy márc elején tüszős mandula gyulladásom volt, és akkortájt a fogkefémet itt, külön tartottam :D, mert hát a polcra nézve nem kellett másutt keresni, és sajna meg törölgetés után is elfelejtettem kidobni. ( Nyugika, kupak van rajta, és le van tisztogatva.) Mellette az ékszertartó macskás bögrécském, a belső oldalon pedig a karkötős csetresz, benne egy pávás kontytűvel, kis elefánt, meg pár marokkő látható. 

5. szint- régen jó volt

Itt azért ha jól látom, van pár könyv, amit akár berakhatnék a luxus szintre- lásd életre szóló könyvek- , meg van pár nagyon jó emlék, meg pár könyvtári könyv is, teljes a káosz. Moning, Birdget Jones, Üvegváros, Éhezők viadala... Hát mondhatnám, hogy a futottak még kategória, de nem, mint mondtam, ide kerülni is érdem és megtiszteltetés. 

Dekorációs elem, a már ismert fakanál, ami nagymamám hagyatéka- egyszer majd felhasználom főzéshez is, meg az órám, és pár elem a tetőn világító gömböcökhöz. Másik oldalon két kézkrém, hogy legyek hajlandó használni, ezért pakoltam a látóterembe. 

6. szint

ki itt belép, hagyjon fel minden reménnyel

Ez a szint annyira nem is lesz látható, mert az íróasztalom valószínűleg el fogja takarni. Na itt olyan könyvek vannak, amik vagy feketék, és ugye nem komálom a fekete borítójú könyveket, vagy olyan könyvek, melyeket régen szerettem, de már nem értem, hogy miért, vagy el akarom ajándékozni, eladni, illetve van néhány szerencsétlen sorsú könyv, akik ott vannak, de én sem, meg ők sem értik, hogy miért. 

Dekorációs elem a melegvizes palack, meg a testápoló, amit megintcsak azért raktam oda, hogy legyek hajlandó használni, de amúgy nem túl sikeres a módszer ( nem használom). 




Na szóval itt most véget ért a buktúr, remélem, jól éreztétek magatokat, és nagyon-nagyon jó dolgokat gondoltok ezek után rólam, - pszichológiai elemzéseket csak akkor kérek írni, ha az szívderítő. Remélem, még találkozunk, Zenka voltam, csók, csók, puszi. 

( Sosem szoktam így elbúcsúzni, na de mindegy is.. :) )

Ja és a végére egy kis játék: hányféle állat található a polcon? Aki tudja, nyilván nagyon-nagyon ügyes. 

És ha nem unjátok még a témát, itt vannak a többiek polcai is: 

Anett, Dóri, Sister, Heloise,  Mandi, Cloudbookatlas, Larawyn, Readinspo, PuPilla. Nita

SHARE:

szeptember 12, 2020

Diszlájk

Mivel az irányelvek a normális emberi kapcsolatok szabályaira épülnek, ezért becslésünk szerint a tagok 99,95%-ának soha nem lesz problémája vele. Ennek ellenére mindenkinek ajánljuk, hogy olvassa el egyszer.
Nemrég eszembe jutott pár régi dal, amit a 90-es években annyira szerettem, és rákerestem a youtube-on. Azóta folyton a 90-es évek zenéit ajánlgatja az oldal, és igazából nem is bánom: teljesen jó érzés belesüppedni azokba a dalokba, amik régen annyira sokat jelentettek nekem. Azokban az években én tini voltam, már kinőttem a fiú bandákból, és leginkább az angol pop-rock dalokat szerettem. Nekem ma is hiányzik az az idő, amikor az énekesnők nem öltöztek mindig ribinek, hanem a hangjuk miatt szerettük őket,  a pasik meg csak szimplán pasik voltak jó hanggal, a dalok meg... olyan dallamosak voltak.

A youtube-on még van dislike gomb... Bár általában nem bejelentkezve nézegetem a videókat, de megnyugtat a tudat, hogy ott még leírhatom, vagy egy gombnyomással jelezhetem, ha valami szerintem nem oké.

Most olvastam, hogy a facebook, meg instagram oldalakról valószínűleg lekerül a like gomb is - lehet a youtube-ról is? - , hogy a felhasználókat védjék. Megvan ennek az alapja is, hiszen bár sosem voltam like függő, de én is megéreztem már annak a dopping hatását, ha valamilyen tartalmamat sokan like-olták, és éreztem azt a gyomorszorító érzést is, amikor egy általam nagyon jónak vélt posztra a kutya sem volt kíváncsi.

Hát ilyen az élet, nyilván túltettem magam rajta.

Mostanában sokkal kevesebbet lógok a közösségi oldalakon, - kevesebbet is olvasok - , és újabban azt a szokást rendszeresítettem, hogy szombat vagy vasárnap délelőtt korzózok az általam ismert blogokon, kulturális, mindenféle oldalakon például a youtube-on is, mert ilyenkor nyugi van, semmi sem siettet.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem jól érezhető frusztrációt okoz, ha bizonyos oldalak még csak lehetőséget sem adnak arra, hogy leírjam a véleményemet. Jó, én nem vagyok troll, sosem voltam, és tudom, védekezni kell ellenük. De nézegetem az oldalakat, és viszketnek az ujjaim, hogy hol van ba meg a diszlájk gomb. 

Hogy csak a mai napot nézzük...



Facebook:

- ismerősöm kiposztol egy képet, amin négyen vannak, ebből az egyik lánynak csukva a szeme, a másiknak belelátunk a szájába, a harmadik csak simán bamba pofát vág, de a posztoló ott középen, valóban tök jól néz ki, hát uccu, nyomjuk ki a facebookra, és k-ra ne érdekeljen senkit sem, hogy a képen csak Te nézel ki jól, babám. Annyira szánalmas. Diszlájk.

- benne vagyok egy olyan csoportban, ahol le lehet fotózni a jól sikerült hétköznapi öltözékeket ( amiket nyugi, tudom, hogy manapság outfiteknek neveznek), erre a csajnak csak a fejét látom a képeken, illetve talán a felsőjének a színét. Jól néz ki ugyan, de a feje engem pont nem érdekel, diszlájk.

- ugyanazon az oldalon mínusz tíz fokos időben egy miniszoknyában áll körömcipővel és egy őszi kabáttal, mondván, ő sosem fázik- diszlájk :DD

- amikor az tízezredik cuki babás fotót osztják meg- igen baz meg, cukiiii, de akkor is diszlják.

- a hetvenedik idézetnél, ami csak üres frázisokról szól- lehet, hogy segít rajtad, de az én energiámon ne vámpírkodj- diszlájk

- amikor egymásnak esnek az elméletben világmegmentő - állatvédő- vegán-vega- mindenféle csoportok, pedig ők a legkörnyezettudatosabbak a világon ( csak az embereket nem szeretik) - hatalmas diszlájk

Ezt el is intéztük, jöjjenek a blogok.  A blogoknál egyébként nincs különösebben veszélyben az ember, mert nyilván azt olvassa, ami  közel áll hozzá, azokat sokkal egyszerűbb szűrni, még akkor is, ha bizonyos blogokat annyi helyen reklámoznak, hogy naponta hétszer jön szembe ugyanaz. 

A blogokon voltak régen diszlájk gombok? Olyan jó lenne néha benyomni egy-két helyen, ahol nem értek egyet az értékeléssel, de nincs kedvem vitázni, vagy olyan posztnál, ami szerintem színvonalon aluli. De minek nyúljak bele a blogger lelki világába, nincs is kedvem, meg most mivel lesz nekem azzal jobb?  Helyette csak benyomnám a diszlájkot, jelezvén, hogy teljes mértékben nem értek vele egyet, és kész.


Ahelyett, hogy ezen pörögne az agyam egy ideig, egy kattintással lezárnám a dolgot.


A fenti idézetet egyébként az előbb találtam a moly-on, ami csak azért került a blogba, mert ott is mindig viszketett az ujjam, hogy benyomkodjam pár bejegyzésre a diszlájkot, de sosem volt módomban. Nyilvánvalóan volt idő, amikor frusztrációt okozott, hogy az ember még így sem jelezheti, hogy 99,95%-ban nem ért egyet bizonyos dolgokkal, de nyilván ez nem a Belorusz választás, úgyhogy nem olyan fontos... -És most itt csak a jelenségre reflektálok, nem az oldalra, az ilyen szinten már régen nem érdekel. 

A kommentek tiltásának, és a lájkok, diszlájkok hiányának persze megvannak a maguk indokai. Hihetetlen, hogy mennyire én központúak vagyunk, ÉN, ÉN, ÉN - ez az ÉN véleményem, és az soha, semmilyen módon meg nem változhat. Ha valakinek más a véleménye, az nem beszélgetőtárs, hanem egyenesen ellenség. És ezt nemcsak az interneten látom, hanem a hétköznapi beszélgetésekben is érzem. Én szeretem nevén nevezni a dolgokat, nekem baromira sok energiámat emészti fel, hogy figyeljek arra, mindig jól fejezzem ki magam, és nehogy olyan módon jelezzem az egyet nem értésemet, ami másokat megsérthet. Szeretek együtt gondolkodni másokkal, de most ez nagyon nem divat. Nemrég olvastam egyébként, hogy a mai világban már sokan nem értik az iróniát sem. Ha keményen fogalmaznék, azt mondanám azért, mert ahhoz intelligencia kell, de biztos vagyok benne, hogy valamelyest az énközpontúság is megjelenik benne, valahogy úgy vannak vele az emberek, hogy őket, mindig szó szerint, és komolyan kell venni. 

Ezen a héten gondolkodtam el azon, hogy valószínű IRL azt gondolják rólam, hogy ez az a csaj, aki mindent valahogy másképp gondol, pedig szerintem nem is gondolom teljesen másképpen, csak figyelem, és látom a különböző nézőpontokat. Kilépni a buborékból nem gáz, lehet nem csilli-villi minden, de ha meghallgatunk más nézőpontokat, talán még fejlődhetünk is. Vagy nem? 

A híroldalaknál egyébként azokat szeretem, ahol lehet kommentelni - ha nem, felmegyek katasztrófa turistáskodni a facebook oldalukra... Jó, tudom, sok az idióta komment, de valahogy érdekes és mulatságos figyelni, hogy idegen emberek hogyan gondolkodnak, meg hogy hogyan esnek egymásnak a kanapé huszárok. 

Bevallom, néha ülök az asztalomnál, és arra gondolok basszus, nekem elég ebből az egész színjátékból. Nem köt le az instagramm művi világa, és simán látom, ha valaki csak szimpátia miatt rinyál az élete nehéz időszakairól. Az igazság az, hogy mindannyiunknak vannak rossz napjai, olyan rosszak hogy kiáltani sem tudunk, nem hogy példálózni vele a közösségi médiában.  

Néha, csak úgy, amikor azt gondolom, le ezzel az álszent, hazugságokkal teli világgal, viszketnek az ujjaim a diszlájk gombokért. Hogy ott díszelegjen a néma kisebbség helyett, hogy néha belőlük is többség legyen. 

Aztán veszek egy nagy levegőt, és azt mondom magamnak, foglalkozzon mindenki a saját dolgával. 
Például nálam sincs diszlájk gomb. És amúgy is kábé elvárom, hogy mindenben egyetértsetek velem. :P

Talán mert ezt a felület harcmentes övezet. Internetes napló, online kávézó, nem gyűjtő felület, hanem egy kisebb tér a hasonló gondolkodású embereknek. De ha lesz időm, meg kedvem gépészkedni, lehet beteszek egy diszlájk gombot, aztán benyomkodom, ha  visszaolvasva nem tetszenek a bejegyzéseim. ( Igen, van olyan.)
SHARE:

szeptember 05, 2020

Problémás eset...



Ebben a posztban szó lesz nagy fehér madarakról, üresfejű nőkről, és arról, hogy bár többször felhúzott Kinsella, de azért úgy hiszem, még nincs itt a világ vége. 

Bár mindig próbálom szeretni, de az igazság az, hogy nem kedvelem Sophie Kinsellát. ( Ugyanitt egyszer olvasott Sophie Kinsella könyvek olcsón eladók!) 

Tudom, hogy sok olvasómnak már a témái is túl felületesek, de én hajlandó vagyok a felületesség oltárán áldozni, ha jót nevethetek, ezért is próbálkoztam az utóbbi időben velük. ((Kedves Kinsella rajongók, még ezt a posztot bírjátok ki, esküszöm többször nem próbálkozom vele, és soha semmi rosszat nem fogok róla írni. De ezt az egy bejegyzést, még engedjétek meg nekem...))

Ami eszembe jut a Kinsella történetekről, hogy borzasztó buták a szereplői, felületesek a kapcsolatábrázolásai, és összességében üresek. Meg hogy remélem, a hülyeség nem ragadós. 

Az utóbbi időben egyébként sztoikus nyugalommal zárom be azokat a könyveket, amik nem tetszenek, és nem pazarolok időt arra, hogy leírjam, számomra miért nem jött be az adott történet. Azért is teszem ezt, mert tudom, hogy az ízlés változó, valakinek ez jön be, nekem meg az, és talán már elmondhatom, hogy nincs kedvem gonosz posztokat írni, mert az egész nem tölt el örömmel. 

Kinsellánál viszont most olyan dolgokra bukkantam, amik kissé felhúztak, és még objektíven, hónapok távlatában is viszolygásra késztettek. 

Az egyik - számomra - borzasztó dolog, hogy ezekben az állítólag romantikus regényekben a két főhős sosem beszélget egymással. A boltkóros naplójában tulajdonképpen két idegen él egymás mellett, soha nem mondják el egymásnak a problémáikat, főhősnőnk folyton hazudik, mint a vízfolyás, de tényleg, a regények 95 százaléka arról szól, hogy épp mit hazudjon a másiknak. A srác sem jobb, mert az meg annyira munkamániás és zárkózott, hogy az ágyán meg a pénzén kívül szinte semmit nem oszt meg a másikkal. Ez olyan szintre megy, hogy életük válságait is úgy élik meg, hogy egyszerűen nem is beszélgetnek. Van az a felületesség, ahol a jó szex, meg a pénzköltés elegendő, hogy eladjunk a női olvasóknak egy kapcsolatot, de remélem, sokan túl vannak már ezen a szinten. Azt hittem, hogy a Tudsz titkot tartani végre valami más lesz, de igazából a főhősnő titkai pont ugyanolyanok, mint a boltkórosé, gyakorlatilag jó sokat hazudik élete során, de tényleg ő is folyamatosan hazudik, és a könyv elején elárulja ezeket a hazugságokat. ( Aztán pedig megbánja, hogy megtette, majd mégsem bánja meg. ) 

A másik dolog, amit imádok ezekben a regényekben, hogy a főhősnőkkel hiába történnek hatalmas nagy krízisek, a karakterük sehogy sem fejlődik, vagy csak nagyon minimálisan. Külön imádom, hogy a hazugságok a regényekben így-vagy úgy, de meghozzák gyümölcseit. Követendő: hajrá, legyünk felületesek, költsünk sokat, és hazudjunk profi módon csajok! 

Amit pedig végképp nem értek, hogy Kinsella szerint tényleg ilyenek a nők? Kijegyzeteltem a Tudsz titkot tartani Emmájának néhány szokását, és most arra kérlek, hogy írjátok meg nekem, tényleg ilyen egy átlag nő? Ennyire ... ( a poszt végére mindenki válasszon ki egy szimpatikus jelzőt). És amúgy van pasi, aki tényleg erre bukik? ( Költői kérdés volt.) 

Tehát: tudsz titkot tartani Emma....

 Legnagyobb titka, hogy a márkás táskája hamisítvány! 
További titok, hogy gőze sincs arról, mi a NATO, vagy mi a célja. ( Ezen gondolom illik nevetni...)
Amikor azt mondják neki, hogy "logisztika", fogalma sincs, miről beszélnek.
Bár az egyetlen munkát is, amit rábíztak teljesen elbaltázza, de őszintén meglepődik, hogy nem léptették előre, pedig már a névjegykártyáját is megtervezte. 

* Itt említem meg a tipikus Kinsellás előrejutást: nem azért fog Emma előrejutni, mert mondjuk a regény során okosabb vagy bármi módon érettebb, talpra esettebb lett, vagy bármi módon megerőltette volna magát, hanem mert Emma kitalálja, hogy a nagypapának jó lenne pár kupon, hogy olcsóbban vegye a kedvenc csokiját ( ez a húzás pedig siker lesz.) Szóval a nagypapa miatt Emma marketinges lesz, zéró tudással. 

A csaj a könyvben sorozatosan keresztbe teszi az ujját a háta mögött, mikor hazudik. Ez kérem egy felnőtt ember, számomra teljesen nevetséges. ( Főleg hogy ez egy visszatérő motívum.)
A hattyúkat nagy fehér madaraknak, konkrétan ludaknak nézi. És nem érti, mi baj van ezzel. 
Az újságokat csak azért veszi meg, hogy a horoszkópot elolvassa - de még abban is válogatós. 
Ellenben a divatmárkákkal tökéletesen képben van. Hogy még milyen, azt nem igazán tudom. Bizonytalan. Mint látjuk, buta. Na jó, ne legyünk elfoglaltak, sokat mosolyog. A karakter ily mértékű mélységére nem jutunk el.

Szerintem nem tudtam jól érzékeltetni, hogy folyamatosan ilyen hülyeségeket olvasva mennyire fel mehet az emberben a pumpa. És nem azzal van baj, hogy önmagában véve szerintem ez nem vicces, hanem inkább szánalmas. Azzal van baj, hogy ez az üresfejűség megint csak jutalmazva van a könyvben. Mert a szuper okos és gazdag és jóképű pasi pont egy ilyen csajra vágyik, és igaz, hogy kábé semmiről nem tudnak beszélgetni, de a lényeg, hogy ez a csaj, ugyanúgy mint a boltkorós egyszerű és lehet, hogy hülye, de legalább kedves. Mert amúgy másokból biztos ennyire hiányzik a kedvesség. 

Én nem vagyok amúgy feminista, de ilyenkor kitör belőlem a harcos amazon, aki szeretné megrázni Emmát, Kinsellát és mindenkit, aki azt sugallja a nőknek, hogy ennyik vagytok, és ez teljesen elég. Szeretném azt látni, hogy a női karakterek, még ha épp gyengék is, de egyéniségek, és többre képesek néhány kedves locsi-fecsinél. Álmodom csak talán? Ennél már csak talán az rosszabb, ha egy regény úgy kezdődik, " csak átlagos lány volt".  Bárhol olvasok ilyet, bezárom a könyvet.

Mert szerintem nincs olyan, hogy átlagos. Csak a felületes emberek nem veszik a fáradtságot, hogy a dolgok mélyére nézzenek. 

SHARE:

augusztus 28, 2020

Nyugodtan romantikázzatok, lányok!

                                                                              Forrás

Szerintem nincs még egy olyan mostoha zsáner az irodalomban, mint a romantika. Már a kezdetek kezdetén elkezdődött a lejárató hadjárat, amikor megcímkézték a nőknek szóló irodalmat, mint valami harmadrangú, irodalom részét nem képző mostoha gyermeket, amit csak butuska nők olvasnak titokban. 

A romantikus irodalom általában nem szól másról, mint hogy egy férfi és egy nő érdeklődni kezd egymás iránt, aztán hosszabb-rövidebb huza-vona után összejönnek. Legtöbbször be is fejeződnek a nászéjszakával. 

Érdekes, hogy hiába szidják a zsánert, kirekeszteni nem tudják, mert hatalmas igény van rá. Magam is sok romantikus könyvet olvastam, a polcaimon is előkelő számban megtalálhatóak. Régen talán azt mondtam volna, hogy a kedvenc műfajom ez, manapság már visszaszorulnak a romantikus regények a listámon. De még most is szívesen nyúlok egy-egy romantikus regény után, ha nagyon elfáradtam, és a megszokott biztonságra vágyom. 

Romantikus regényből van nagyon sok bűn rossz. Én mindig csendes derűvel olvasom ezeket a szárnyaszegett lamúrokat, egy pont után bűntudat nélkül bezárom a könyvet is. Rengeteg romantikus könyvet hagytam már félbe. És ezen a ponton elmondhatom, hogy igen, megalapozottak a kritikák. 

A romantikus könyvek felületesen nézve olyanok, mintha egy kaptafára épülnének, mintha minden egyes elemük már előre elkészült szabásminta alapján készült volna. Nincsenek túl eredeti fordulatok- vagy ha vannak, inkább hagyjuk is őket - , és a karakterek is eléggé hasonlóak. 

Fura, hogy pont egy ilyen műfaj, ami tele van lelkizéssel és kvázi érzelmekkel, ennyire üres tud lenni. Hogy lehet ennyire elrontani? Miért van ennyi gyenge könyv? 

Valószínűleg mert erre ( is) van igény. Szerintem túl sokan hiszik, hogy könnyű egy ilyen történetet megírni. De az, hogy romantikus regényt írni könnyű, nem igaz! Semmilyen regényt sem lehet egyszerűen megalkotni. Felhígult a zsáner, de igenis létezik, és szükség van rá. 

Még egy észrevétel: manapság kínos dolog, ha valaki szereti a rózsaszínt. Ha valaki érzelmekre vágyik, ha valaki kedvtelve olvassa egy kapcsolat kialakulását. Mostanában kínos dolog női regényt olvasni, még nők között is. De itt az idő csajok, hogy vállaljátok, amire vágytok! Aki gyilkosságra vágyik, olvasson krimit. Persze hogy nem fogja lekötni a romantikus regény, amikor idegen tőle. 

Tudjátok mit imádok? Amikor valaki rühelli a témát, de mégis olvas egy ilyen könyvet, és oldalakat ír, milyen rossz. Mégis mire számított...  ( Ellenben én szeretem ezt a témát, és igyekszem csak egy oldalt írni a hiányosságokról...) És komolyan elhiszi valaki, hogy ha sok romantikus regényt olvasunk, akkor mi az életben is ugyanazt akarjuk? Szerintem igenis látjuk, ha a pasi hülye vagy erőszakos, ha a csaj nyafka vagy dilis, egy jó romantikus regényben ilyen nincs, vagy ha van, az normálisan kifejtik, miért. 

Aki viszont erre vágyik, az ne szégyellje! Hiszen a romantikus irodalom tele van vicces jelenettel, jó párbeszédekkel, szellemes vitákkal, bálokkal, ahová soha nem járhatunk, olyan pasikkal, akik nem is léteznek. Lehet ezredjére olvassuk el, ahogy a hercegnő összejön a kitagadott báróval, de igenis pár óra erejéig jó megint hercegnőnek lenni! Én egy olyan világban szeretnék élni, ahol nem dugjuk el a romantikus könyvünk borítóját, csak mert kínos nyilvánosan olvasni. Csajok! Miért rosszabb két ember érzelméről olvasni, mint bármi másról? Miért ciki a szerelemről olvasni, de elfogadott, hogy törpékről, orkokról, baltás gyilkosokról meg rajongva keressük az újabbnál újabb könyveket? És kiadók, vállalható borítót kérünk! Mert nem másodrangú az, amit szeretünk! Olvasni szeretünk! Nevetni szeretünk! Olykor hisztisek vagyunk! Olykor szentimentálisak. Tessék szépen elfogadni!

Szóval fiúk-lányok, ha ezt szeretitek, ne szégyelljétek! Nagyon sok okos nőt ismerek, akik ugyanúgy szeretik ezeket a regényeket, mint a száraz szakirodalmat. Ez is kell az életbe, kell a rózsaszín. Legyen a paletta színes, ne bántsunk más műfajokat! Így kerek a világ. 

Úgyhogy csak nyugodtan romantikázzatok! Én mellettetek állok! És ha véletlenül rosszat írnék kedvenc romantikus regényetekről, csak legyintsetek egyet. Biztos nem működött a kémia...

További témázós posztot olvashattok műfaj védnökség címén, az alábbi blogokon. 

PuPilla
SHARE:

augusztus 02, 2020

Pofára esés, duplán

Tavaly megfogadtam, hogy nem olvasok Sophie Kinsellát. Most mégis megtettem. Még könyvet is vettem hozzá. Mit nem tesz egy jól megvágott mozis előzetes, ami jókor rosszkor, a legrosszabb pillanatban raknak elénk?

Nyilvánvalóan a marketing hatalma ez, mert beleégett a retinámba a film kezdő jelenete, meg milyen poén már, hogy egy történet felütése pont az, hogy egy zuhanó repülőn eláruljuk minden titkunkat? És én akkor, pont akkor, arra vágytam, hogy eláruljam minden kis frusztrációmat, és ha ott elém tettek volna egy koszos csehót, ahol egy vadidegennel egész éjszaka vedelhettem volna a pálinkát, miközben elmeséltük volna egymásnak minden bajunkat, hát én bizisten megtettem volna. 

Az ivászat elmaradt, de a film utána vágy folyton a könyvesboltok felé hajtott. Szerencsére sokáig tartottam magam. Smucig voltam. 

Aztán jött a karantén és az akciók. 

jjjj
Forrás
Tudjátok, van az a pont, amikor döntésre kényszerülsz, nem kerülheted el. És én vásároltam. Kicsit később olvastam. Rögtön utána filmet néztem. 

Mivel a cím már sejteti, milyen volt a végeredmény, gondoltam, csak megkérdezem, 

neked mi volt az a perverz vágy, ami legutóbb vásárlásra késztetett? 

Mert én beszélgetni akartam. Őszintén, sallang mentesen, megjátszás nélkül. Olyan következmény nélkül, hogy valaki úgy nézne utána rád, hogy de kis nyomi vagy, esetleg úgy, hogy azta kurva, milyen elképzelései vannak,  s a többi, s a többi. Egy kezemen meg tudtam volna számolni, hogy az utóbbi időben hányszor beszélhettem valakivel teljesen őszintén. Van veled úgy, hogy valamit mondanál, de teljesen az ellenkezőjét mondod? Mert azt várják el, mert ha nem azt mondanád, megbántanád a másikat, vagy azt érezné, komolytalannak tartod a problémáját, vagy egyszerűen csak túl érzékenynek tűnnél egy probléma miatt, esetleg túl érzéketlennek? Sajnos a hazugságmérő szenzoraim az utóbbi időben nagyon élesen működnek, és nemcsak másokon jeleznek, hanem magamon is. 

Mindenesetre költöttem 2900 Ft-ot egy új, nem túl jó Kinsella könyvre, rendeltem egy farmer szoknyát, ami nem jön fel rám, egy papucsot, ami másfél óra után nyomja a lábam, egy rúzst, ami folyton összekoszolja a maszkom. Ja és megnéztem a nem túl jó Kinsella könyv elég borzasztó filmes változatát. 

De hogy valami pozitívat is írjak, megrendeltem Madeline Millertől a Kirkét. Borzasztóan vágytam arra a könyvre, és most  hogy megszereztem, nem olvasom. Bizony ez is felvet néhány kérdést. 

Na de addig is, várom a hozzászólásokat. Nektek sikerült az elmúlt egy-két hónapban a vásárlással igencsak pofára esni? És utána szoktatok nézni a mozgatórugóknak, miért is vásároltál, pont ott, pont azt, kompenzáltál-e valamit?
SHARE:

július 31, 2020

Karen Marie Moning: A felföld ködén túl

Nem tudom, tudjátok-e - de most, hogy szólok, nyilván megtudjátok-, hogy Karen Marie Moning, aki előtt már számtalanszor leborultam képzeletben a Tündérkrónikák sorozat miatt, kezdetben romantikus regényeket írt. Moning romantikus regénysorozata ráadásul a skót felföldön játszódik, és az első rész tapasztalatait levonva valószínű, minden rész egy csupa szép, csupa izmos- félmeztelen, tehát csak szoknyát, vagy még azt sem! hordó- pasi körül forog, akik kívülről ugyan morcak, de belül természetesen mind romantikus lélek. Jellemzőjük, hogy foggal-körömmel, akár turbadúr költészettel vagy bármi más módon, de megszerzik az kiválasztottat.  Nő orgazmus nélkül kérem itt nem maradhat.

Hogy Barrons mit szólna ehhez a regényhez, inkább hagyjuk ezt, - egy pillanatra azért elképzeltem, hogy kikötözöm és felolvasom neki- de mint tudjuk, nincs az a kötél, ami bármitől visszatartaná, másrészről meg akarom én, hogy Barrons szenvedjen? Nem, hogy is tehetnék ilyet. 

Tudjuk persze, hogy Barrons, nem kimondottan romantikus típus, de sosem tudhatjuk, miből lesz a cserebogár, hiszen - hiszitek vagy sem-, ha kellően nyitott szemmel olvassuk ezt a regényt, megtalálhatunk benne pár, a Tündérkrónikákra jellemző vonást. Előre szólok ugyanakkor, hogy ezek az apró szegmensek itt még csak kidolgozatlan, néha következetlen ötletmagok, ráadásul Moning nem is szentel nekik túl nagy figyelmet. Így ahelyett, hogy kapnánk valami romantikus, de vagány sztorit, kapunk tőle egy nagy, habos-babos, kicsit sablonos, romantikus slamasztikát.

A felföld ködén túl egyébként biztosan több akart lenni kezdetben, merthogy Moning belecsempészett egy időutazós szálat, és egy tündéres kerettörténetet, amitől kezdetben számomra kicsit a Szent Iván éjjelre emlékeztetett, de aztán gyorsan átváltottunk minden romantikus mizéria tárgyára, minden férfi nagy-nagy dilemmájára: a mikor fekszel már le velem kérdésre. És higgyétek el, ez a kérdés ebben a könyvben vérre ment.



*HOGY LESZ EBBŐL SZERELEM?*

Most hétfő este van, és már megint megelőzött a BTK a posztolásban, - meg Nima is, csak mondom-,  szóval teljesen el vagyok szontyolodva, és most úgy döntöttem, hogy ahelyett, hogy a történetmesélésre koncentrálnék, inkább csak kivonatolom a jegyzeteimet. 
( Ha érdekel, hogy miből szoktam dolgozni, olvasd tovább, ha információkra van szükséged, ott van mondjuk Nima posztja. )

Enyhe spoiler alarm, ha mindenképp óvni szeretnétek erkölcseiteket, vigyázkodjatok!

Szóval, történetünk főhőse bizonyos Hawk, egy morc, de belül érzékeny várúr, akiről a regényben  sokszor és sokan nyilatkoznak, és én nem átalkodtam összegyűjteni róla pár dolgot. Itt van például az első információ, amit megtudunk róla a könyvből, egyenesen a tündér királynőtől:

"Azt mondják, a férfiassága még félárbocon is irigységet keltene a legnemesebb ménben is. Azt mondják, ha áll az árboc, kilopja a nők eszét a testükből, elorozza a lelküket." 



És higgyétek el, az ilyenféle hírnév senkinek nem hoz sok jót, történetünk főhősére például féltékeny lesz maga a tündérek királya is, aki két dolgot tesz, hogy szegény Hawk elbukjon. Egyrészről keres egy nőt neki, aki nem fog behódolni sem az árbocnak, sem a vitorlázásnak, másrészről meg küld egy legendásan fifikás ellenfelet, egyenesen a tündér világból. (Ajjaj, szegény Hawk.)

Maga az írónő, egyébként így mesél róla: Sidheach James Lyon Douglas, Dalkeith harmadik earlje áthágott a szobán. Nedves hajából széles mellkasára csorgott a víz. Hasizma kettős bordázata közt egyetlen folyócskába egyesült a sok vékony patakocska. Holdfény szivárgott be a nyitott ablakon, ezüstös derengésbe vonta bronzbarna bőrét, és az úgy ragyogott, mintha olvadt acélból öntötték volna.

Egyébként ilyen szempontból kedvelem Moningot. Mert legyen az egy délutáni lovaglás, vagy egy izzadság csepp útja, de akár a tücsökciripelés, vagy a bútorok elhelyezkedése, az írónőnek sikerül mindig egy kis adag spirituszt, egy kis hétköznapi romantikát, érzékiséget csenni a jelenetbe. Majd azért mutatok még  példákat. De térjünk vissza Hawkra.

A legjobb barátja például ezt mondja neki: Mi a fenét művelsz te az ágyban a lányokkal, Hawk? (Igen, mert hát a srác sportot űz a vitorlázásból.) Ezen a ponton egyébként én úgy érzem, ez már túl sok, ha valakinek ennyire dicsérik az árbocát a fiúk-lányok, ott már valami gikszer lehet. De menjünk tovább. 

Történik egyszer csak, hogy Grimm, az előbb említett legjobb barát lát egy hulló csillagot, és azt kívánja, hogy Hawk találjon egy lányt, akiért majd eleped, csak ez epekedés ne találjon fogadtatásra. (Én mondjuk magamnak kívánnék valamit, de hát gondolom, mindene megvan ennek a Grimmnek, úgyhogy legyen így!) A tündérek is osztották ebbéli elképzelésemet, és kerestek is neki egy lányt, Adrienne-t, igaz a mi világunkból, akit át is repítettek téren és időn át, egyenesen az úr ezerötszáztizenharmadik évébe, Comyn várába, ahol arra kötelezték, hogy Hawk menyasszonyának dublőrje legyen. Azt, hogy Hawk miért köteles elvenni őt, és hogy miért van szüksége Comyn uraságnak, egy eladósorban lévő lányra, direkt nem árulom el. Csak szólok, ez nem egy informatív poszt.

 A kandalló háromembernyi magas volt felágaskodott, hogy megcsókolja a mennyezetet és végignyújtózkodott a fal keleti felén.

Hawk persze az egészről semmit nem tud, mert közben ő is csak magára koncentrál, ilyeneket mond magáról, hogy:  az örök romantikus, aki seregeket kábított el a költészetével és a csáberejével.

Illetve később, miután azzal hencegett, hogy vagy ötezer csajjal lefeküdt: Csapodár, csaló, szabados, ó és van egy egészen szép jelző is: rosszéletű.
Fantasztikus ez a pasi. 

Történetünk másik főhőse: Adrienne de Simone kinek lába alól kikoptak a rózsaszín fellegek.
Csak ennyit mond Hawkról: - Hát ez csodálatos! Egy anyagias, hűtlen, csodaszép playboy, egy igazi önző, szívtelen gazember, rossz! ( És még a felét sem tudod, Adrienne!)

Felmerül tehát gondolom nálatok is a kérdés: hogy lesz ebből szerelem...

Pedig a pasi egy idő után így néz a lányra:  Hatalmas éhes farkasként.  (Értitek...)

És később meg ilyeneket mond neki: Te lány, kitől tejszínt leső macskaként gyengül el a férfi, elvihetlek oda, mit másként álmodban tudsz csak elérni!


 (Akarunk mi ilyet hallani? Kérdezem én, akarunk mi ilyet???)  Adrienne nem akart.
- Rémálmomban- morogta Adrienne.

És még ott volt Adam Black is. A tündér rivális, aki meg ilyeneket mond magáról, válaszolván arra a kérdésre, hogy:
- Adam, ki vagy te? 
- Én vagyok az a férfi, akire egész életedben vágytál.
Ami azért elég tág fogalom, nem? ( De hogy őszinte legyek, akár még működhet is. )

Szóval lesz ebből szerelem???

Hawk természetesen szenvedett az elutasítástól, hiszen rájött, hogy Adrienne szenvedélyes, temperamentumos, csillogó, csupa selyem teremtmény. És az emberek általában megbecsülik, ha egy temperamentumos, csillogó, csupa selyem teremtménnyel van dolguk.

Aztán később persze megváltozott a helyzet. Ezek ketten elkezdtek cívódni, és ezeknek a szituációknak se eleje, se vége nincsen.
 -
- Nekem pedig nem volt még soha szerencsém nálad sekélyesebb, javíthatatlanabb ficsúrhoz! S mindezt Adrienne úgy mondja, hogy tudomással bír, gyakorlati tapasztalatokat is szerezve, Hawk  tökéletes ajkáról. (Mondom nektek!)

Mi fog még itt történni? Kérdezem én, hogy jutunk odáig, hogy...

... Adrienne kétségbeesetten ezt susogja:
De hát tetőtől talpig maga a tökély. Dávid és a görög istenek és a pán mind aránytalan gnómok hozzá képest. Maga a palackba zárt testiség, kidugaszolva.

Vagy eztÓ!

Még úgy is, hogy Hawk kedvenc mondása ez idő tájban, annyi, hogy : a kezemhez szoktatlak.
 ( De romantikus ...)


Adrienne szunnyadó pszichéje igencsak megküzdött a kérdéssel, és ebben én is csatlakoztam hozzá.

Most akkor Hawk egy  túlméretezett, arrogáns, önhitt vadbarom... vagy egy arrogáns, galambagyú, nyamvadék, neandervölgyi marha?

És mit mond közben hősünk legjobb barátja Adrienne-ről, csak mert nem feküdt le férjurával?

  Asszonyom, igazi szívtelen vasszűz vagy! Nem okoztál neki mást csak fájdalmat.

Szóval ilyen szórakoztató párbeszédek után, mint:

-Te anyaszomorító! - sziszegte a lány
-Anyaszomorító - ismételte a férfi elgondolkozva. - Talán valami bajod van az anyámmal?

Kérdezem én, lesz ebből szerelem?

Előfordulhat, hogy a könyv végén Hawk felrepítette Adrienne-t egyenest a csillagos égbe?

Szeretnéd tudni? Sajnos nem árulhatom el a végét, úgyhogy ha igen a válasz, akkor nosza, elérhető a könyv, olvasd el! ;)

Ezen a regényen tagadhatatlanul látszik, hogy Moning első könyve, és bevallom nem teljesen az én világom, de ha egyszerre akartok szórakozni és közben szenvedni nagyon romantikázni, akkor a ti könyvetek lehet. Ráadásul tényleg érdekes látni, ahogy kezd kiforrni a Tündérkrónikák ötlete és világa a sorozatban. Hiszem, hogy lesz még jobb, és az, hogy nem ájultam el teljesen tőle, az azért van, mert már túl sok romantikus regényt láttam.

 Vagy ahogy Adrienne mondta a regény egyik során...

Hawk,
Te csodaszép férfi, miért is nem találkozhattam veled, mielőtt az utolsó illúzióm is szertefoszlott?


Hát így jártam gyerekek. De azért még engem is meg lehet győzni bármiről.  Tudjátok mit, a következő részt -ami állítólag a kedvenc szereplőmről, Grimmről szól - szunnyadó pszichém például egészen elkezdte várni. :P

- Hallgass, te leány!

 ( Ugyan már Hawk... )

/ A poszt eredeti publikálásának ideje 2015.11.24., frissítésének apropója, hogy nemrég nagyot nevettem rajta, valamint hogy stílszerűen fogalmazva megágyaz a hamarosan megjelenő poszt(ok)nak./
SHARE:
BLOGGER TEMPLATE CREATED BY pipdig