május 16, 2022

Sziasztok felnőttek!

 Amikor ezen a könyvön dolgoztam, úgy képzeltem, hogy egy végtelen hosszú létrán állok, amely belenyúlik a világűrbe. Éppen Norvégia fölött vagyok a világ legjobb, legélesebb távcsövével, és a tömbházak, nyaralók és pincék ablakain át lelátok az egész országra, bulikra, nyári napokra, téli estékre, bárokra, hálószobákra, a felnőttek lelkébe és szívébe. 

Felnőttnek lenni nagyon könnyűnek tűnik. Egy felnőtt már sok mindent tud, nem kell annyit kérdeznie, hosszú élet áll mögötte, túljutott a kamaszkoron, tud vigyázni másokra, tud vigyázni magára, tud válaszolni kérdésekre, és képes begyújtani egy faszenes grillt. 

De én például nem tudok begyújtani egy faszenes grillt. Igazából egy indukciós sütőt sem tudok kezelni, és néha úgy érzem magam, mint a világ legnagyobb csecsemője, bumfordi kezekkel és még fejletlen aggyal, pedig felnőtt vagyok.  

                                                                                        Linn Skaber: Ma négykézláb akarok járni 

                                                                                                                 /előszó/ 



Ülünk a kerti asztalnál, én meg a nővérem, kezemben a könyv, és olvasok. Huszonnégy fok van, a nap erősen süt, élvezem, ahogy átforrósítja a bőröm. Szó szerint sütkérezek, mint valami gyík, közben olykor-olykor nyújtózok egyet macska módra. Nővérem meditációs könyvet olvas, de leginkább csak napfényt raktároz a szűkösebb időkre. Én olvasni próbálok. Lesodrom a fehér lapokra hullott levéltetűt. Nem permeteztük még le a fát, kellemetlen dolog. De még a tetvek is ennek az előnyári, narancssárga-zöld, idilli képnek a részei, velem együtt. 

Frusztált vagyok kicsit. Hazafelé a buszon tömegnyomor volt, és én leültem az első ülésre, közvetlen átellenben a rezignált buszsofőrrel. Aki csak felszállt hozzámért a táskájával vagy a testével, a mellettem lévő fiú széles terpeszben ült, ahogy a fiúk szoktak. Én meg megpróbáltam összehúzni magam a lehető legkisebbre, mert az a lányok szokása.  Nem akartam, de összeért a lábunk. 

A mai novellák sem épp vidámak, bár pont azt szeretem ebben a könyvben, hogy olyan eredeti módon írja le, mennyi frusztráció van a felnőttkorban. Mert van. Néha már az is frusztál, ha kimondom, hogy én már felnőtt vagyok. Van egy részem, aki vitatkozna ezzel a ténnyel, erősen, vehemensen tagadná a nyilvánvalót, és tudom, hogy könnyedén elhinnék neki bármit.  Olvasok pár oldalt, a napfény most nem verődik vissza a fehér lapról, inkább belesimul a betűk mögötti üres térbe. Néha azt kívánom, bár pörgősebb, élménydúsabb lenne a felnőttkor. Néha meg ez is elég: ülni a tesómmal a kerti asztalnál a kellemesen meleg napsütésben, kezemben tartva egy el nem olvasott könyvet, és megfigyelni, hogy mennyivel zöldebb lett minden körülöttünk. 

SHARE:

május 15, 2022

Ablakok és szavak

Forrás

Nekem a valaha olvasott kedvenc első pár mondatom ez:

" Egy tengerparti városban, amelyet egykor Szentpétervárnak neveztek, majd Petrográdnak, aztán Leningrádnak, és jóval később ismét Szentpétervárnak, állt egy hosszú, keskeny ház egy hosszú, keskeny utcában. Egy hosszú, keskeny ablakban pedig világoskék ruhában és fakózöld papucsban egy gyermek arra várt, hogy egy madár feleségül vegye. "

Amint elolvastam, tudtam hogy ez a könyv bármit is hoz, szeretni fogom. Hát szerettem is. A történet ugyanilyen mesés-rejtélyes-zegzugos, mint amit ígér. Annyira távoli a mi világunktól, és mégis annyira ismerős, intim. Tele igaznak tűnő mondattokkal. Nekem ez a Maria Morevna és a Halhatatlan meséje, másnak viszont nyomasztó, álomszerű kuszaság. 

 Nemrég egyébként pont a főnökömnek idéztem belőle. Van pár mondata, ami a részemmé vált, és mélyen a lelkembe ivódott, eszembe jut például, amikor mások kapcsolatában ítélkezünk. Egy házasság bizalmas dolog. Saját, vad törvényei, titkos történetei és barbárságai vannak, és ami a házastársak között folyik, az kívülállók számára érthetetlen... Na jó. A szavak sokszor üresen csengenek, csak azoknak szólnak igazán, akik rájuk tudnak hangolódni. Az meg hogy valamiére miért hangolódsz rá, és más dologra meg miért nem, az szerintem bőven benne van a gyerekkori vagy akár előző életes élményekben is. 

Nekem ez az első pár mondat, ez a pár taktus elég volt hozzá, hogy beszálljak ebbe a különös világba, és részévé váljak. Emlékszem, hogy komoly félelmeket is felhozott bennem, háborúval kapcsolatos, kusza elnyomott fájdalmakat. Olyan dolgokat, amiket akkor nem tudtam, hova tenni. Most már azt hiszem elrendeztem őket. 

Mondtam, hogy hobbi szinten meseterápiával/irodalom terápiával foglalkozom? Borzasztóan sajnálom, hogy nem tanulhatom, mert végtelenül vonz ez a terület, és szerintem nagyon ügyes lennék benne. Ez a könyv például ilyen szempontból is érdekes lenne, több hónapba kerülne kielemezni a benne lévő mesei szimbólumokat, és azt, hogy milyen háttere van ezeknek, milyen hatást vált bennünk ki. Tervben van, hogy újra elolvasom, hogy újra alámerülök a tudatalattimmal együtt. Szinte biztos vagyok benne, hogy megint feldob majd egy témát, amire jó  vagy épp felkavaró lesz rárezegni. 

De nézzük csak ezt az első pár mondatot. Mi is van benne. Van benne egy helyszín, meg egy szereplő. Van benne egy vágy. Már ezen is érdemes kicsit elgondolkodni. Magadról mit írnál, az életed helyszínét, hogy mutatnád be? Én mondjuk valahogy így...

Egy elfeledett, hajdan virágzó kisfaluban, amelyet egykor egy elismert báró családja vezetett, állt egy kopott kerítésű ikerház, egy hosszú poros utcában. Egy hátsó, zöld kertre néző ablakban pedig, elnyűtt, kockás ingben a billentyűzet fölé hajolva egy lány arra várt, hogy magához ölelhesse a világot. 

Ha nem szaladsz át az oldalakon, a szavak reflektálnak rád. Élő kapcsolat lesz közted és a szöveg között. Formálódsz majd, és a szöveg is megtelik olyan értelmezésekkel, amiket először észre sem vettél, vagy másképp fordítottál magadban le. Annyi erő és érték van az irodalomban, a mesékben, a történetekben. Hiba lenne nem elgondolkodni, nem megállni olykor.  

Azt hiszem az volt a blog újra indításának egyik célja, hogy ezt megmutassam nektek.  

Szóval jövök még sok-sok dologgal, hogy lássátok, ebben a felgyorsult világban, ahol a tíz másodperces tiktok videók a sztárok, igenis érdemes kicsit lelassulni, és kapcsolódni. Nemcsak másokhoz, magunkhoz is. 

SHARE:

május 08, 2022

Végtelen lehetőségek

 Sosem kaptam még ajándékutalványt vagy kártyát, mindig azt hittem, hogy ez valamiféle alibi ajándék azoknak, akik nem tudják, mit is vegyenek. Szóval eléggé meglepett, hogy amikor kaptam egy libris ajándékkártyát, mennyire nagyon megörültem. Könyvet mindig úgy kaptam, hogy konkrétan megrendeltem, nekem ez kell. Slussz-passz. Na de most... 

Bementem a Libribe, és úgy jártam-keltem a nagy boltban, hogy én itt most megvehetek báármit! Mert hogy van ez az ajándékkártya...  Teljesen más hangulatban nézelődik ilyenkor az ember. Ilyenkor hatalmad van! Az összes könyv felett. 

Kicsit kiábrándító, amikor hiába van végtelen lehetőséged végtelen világba belecsöppenni, de ehhez sincs, meg ahhoz sincs kedved. Ráadásul valahogy velem mindig az van, hogy hiába nézek ki egy könyvet interneten, hiába tudom a pontosan a szerző nevét, a kiadót és a zsánert, sosem találom meg. 

Szóval ezt a könyvet vittem haza a végtelen sok történet közül. Ki kellett kéretnem a raktárból, de most már itt van velem, és eléggé szeretem ahhoz, hogy tudjam, többször is újra fogom olvasni. Hamarosan hozok belőle részleteket is. 



SHARE:

május 04, 2022

május 03, 2022

Ma négykézláb akarok járni

 Ma négykézláb akarok járni. Aztán fejen állni. Szabályosan cigánykerekezni, jó nagyot. Szökkenni a szélben. Nevetni. Könnyes szemmel dűlni a falnak, könyörögni, hogy ne nevettessenek tovább, mert nem bírja a rekeszizmom. Mezítláb akarok járkálni a fűben, anélkül hogy arra gondolnék, vizes vagy sáros lesz a lábam, anélkül hogy egy pillanatig is kutyagumira, gilisztára, fűben megbújó gyilkos rovarra gondolnék. Szeretnék táncolni a csillagos ég alatt, anélkül, hogy azt mondanám valakinek, az ott biztos egy szatelit. Szeretnék hajladozni a fűzfa gallyaival, táncolni a széllel, belélegezni az erdő zöldjét, és nevetni a csillagokkal. Megbámulni a tavaszi virágokat, mint két napja, beszívni az édes illatukat, érezni, hogy ez a gyönyörűség nekem teremtett és mindenki másnak. 

Ma szeretnék megbocsátani. Magamnak és mindenkinek, ledobni a harag, a megbántottság, a féltékenység, a sértettség terhét. Ma csak úgy szeretnék lenni. Fogalmak és jelzők nélkül. Lenni. Dúdolni. Nevetni mindenféle kényszer és megfelelés nélkül. Céltalanul játszani, mint régen. Csak úgy élni, szabadon, mindennel együtt. 



SHARE:

április 28, 2022

Itt kérek mindenkitől elnézést...

 Szóval itt az a jegyzetfüzet, amiről az előző posztban meséltem. 2020-ban odaírtam az első oldalára, hogy
" felismerésiem", mert arra gondoltam, annyiszor van, hogy egy átlagos hétköznap rájövök valamire, például tisztábban látom az érzéseim, a világot, de mire oda jutok, hogy ezt beépítsem az életembe, elfelejtem. 

Na most a címen kívül nem írtam ebbe a kis füzetbe semmit. Eltelt a 2020, és eltelt a 2021. Téli álomszerű volt minden, ideje volt a visszahúzódásnak, ideje volt, hogy szembenézzek, megbékéljek a félelmeimmel. De nem írtam semmit. 

Flamingós noteszhez unikornisos toll dukál... 

Aztán egyik nap, amikor már tényleg feszített a vágy, hogy valóban írjak valamit ide, kinyitottam a kis füzetet, és elkezdtem tervezni. Nagyon gyorsan gyűltek az ötletek, leírtam, hogy mit szeretnék, és hogyan  szeretném. És azt is leírtam, hogy félek. Mert bevallom kicsit félek újra írni. 

Egy blog életében az a hanyatlás első jele, amikor tele lesz spammel a kommentoldal. Így történt ezzel a bloggal is tavaly télen. Mindenféle kaszinót, meg fura dolgokat hirdettek, tudjátok ahogy szoktak. Szóval betettem a kommentekhez a moderációt. 

És itt kérek elnézést, mert hogy én ezt elfelejtettem. Úgyhogy ezért nem láttátok egymást, meg ezért nem vettem észre én sem, hogy írtatok. :) Vissza kell hát szokni. 

De most már, most már látjuk egymást...




SHARE:

április 27, 2022

Naplózni

 Elolvasgattam pár bejegyzést, és rájöttem, hogy nagyon rég nem akartam mást a blogokkal, mint naplózni. Nagyon sok poszt ötletem volt, amit nem valósítottam meg, mert mi lesz és mit gondolnak majd, és egyáltalán érdekelnék-e ezek a dolgok a többieket... Ilyen gondolataim voltak. 

Eszembe jutott az első blogom, - aki emlékszik rá, kezdetben KÉK betűkkel írtam-, és rájöttem, hogy akkor sem akartam mást, csak olvasni és naplózni. Volt egy kép, bár megtalálnám!, könyvekből készített kihajthatós művészet, amiben egy lány papírfecniket söpört le a kihajtott könyvből, ahol állt. 

Nosztalgiát érzek arra az időre, amikor még nem gyűrt be semmilyen trend, nem néztem, ki hogy csinálja, csak úgy írogattam. 

És most is ezt fogom tenni. 

Van ez a kék notesz, eredetileg ajándékba vettem, de végül megtartottam. A felismeréseimet akartam lenaplózni benne, de inkább a bloggal kapcsolatos ötletek kerültek bele. 

Itt vagyok hát, talán leírom majd, mik is történtek velem. Én nem tudom, itt vagytok-e még. Itt vagytok? Mindegy... Most magam miatt írok. Ha maradtok még velem, az külön ajándék. 

Emma Taylor alkotása
https://www.emmataylorbooks.com/


SHARE:
BLOGGER TEMPLATE CREATED BY pipdig