Amikor ezen a könyvön dolgoztam, úgy képzeltem, hogy egy végtelen hosszú létrán állok, amely belenyúlik a világűrbe. Éppen Norvégia fölött vagyok a világ legjobb, legélesebb távcsövével, és a tömbházak, nyaralók és pincék ablakain át lelátok az egész országra, bulikra, nyári napokra, téli estékre, bárokra, hálószobákra, a felnőttek lelkébe és szívébe.
Felnőttnek lenni nagyon könnyűnek tűnik. Egy felnőtt már sok mindent tud, nem kell annyit kérdeznie, hosszú élet áll mögötte, túljutott a kamaszkoron, tud vigyázni másokra, tud vigyázni magára, tud válaszolni kérdésekre, és képes begyújtani egy faszenes grillt.
De én például nem tudok begyújtani egy faszenes grillt. Igazából egy indukciós sütőt sem tudok kezelni, és néha úgy érzem magam, mint a világ legnagyobb csecsemője, bumfordi kezekkel és még fejletlen aggyal, pedig felnőtt vagyok.
Linn Skaber: Ma négykézláb akarok járni
/előszó/
Ülünk a kerti asztalnál, én meg a nővérem, kezemben a könyv, és olvasok. Huszonnégy fok van, a nap erősen süt, élvezem, ahogy átforrósítja a bőröm. Szó szerint sütkérezek, mint valami gyík, közben olykor-olykor nyújtózok egyet macska módra. Nővérem meditációs könyvet olvas, de leginkább csak napfényt raktároz a szűkösebb időkre. Én olvasni próbálok. Lesodrom a fehér lapokra hullott levéltetűt. Nem permeteztük még le a fát, kellemetlen dolog. De még a tetvek is ennek az előnyári, narancssárga-zöld, idilli képnek a részei, velem együtt.
Frusztált vagyok kicsit. Hazafelé a buszon tömegnyomor volt, és én leültem az első ülésre, közvetlen átellenben a rezignált buszsofőrrel. Aki csak felszállt hozzámért a táskájával vagy a testével, a mellettem lévő fiú széles terpeszben ült, ahogy a fiúk szoktak. Én meg megpróbáltam összehúzni magam a lehető legkisebbre, mert az a lányok szokása. Nem akartam, de összeért a lábunk.
A mai novellák sem épp vidámak, bár pont azt szeretem ebben a könyvben, hogy olyan eredeti módon írja le, mennyi frusztráció van a felnőttkorban. Mert van. Néha már az is frusztál, ha kimondom, hogy én már felnőtt vagyok. Van egy részem, aki vitatkozna ezzel a ténnyel, erősen, vehemensen tagadná a nyilvánvalót, és tudom, hogy könnyedén elhinnék neki bármit. Olvasok pár oldalt, a napfény most nem verődik vissza a fehér lapról, inkább belesimul a betűk mögötti üres térbe. Néha azt kívánom, bár pörgősebb, élménydúsabb lenne a felnőttkor. Néha meg ez is elég: ülni a tesómmal a kerti asztalnál a kellemesen meleg napsütésben, kezemben tartva egy el nem olvasott könyvet, és megfigyelni, hogy mennyivel zöldebb lett minden körülöttünk.