Első mondat: "Azt mondják, a régi házaknak lelkük van. "
Természetesen ezt a könyvet azért vettem meg, mert gyönyörű a borítója, és a cím nagyon sok hideget ígért. Amikor pedig elolvastam, hogy a regény a Miyazaki-filmek világát idézi, nem volt választásom.
Természetesen ezt a könyvet azért vettem meg, mert gyönyörű a borítója, és a cím nagyon sok hideget ígért. Amikor pedig elolvastam, hogy a regény a Miyazaki-filmek világát idézi, nem volt választásom.
Utólag vettem csak észre, hogy a Harry Potter sorozat és a Trónok harca kevercseként hirdetik- előre szólok, hogy nem az. A tél jegyesei nagyon addiktív történet, nagyon szerettem olvasni, elvonási tüneteim voltak, mikor a végére értem, és nem volt mellettem a második rész.
Igazából nekem csak egy gondom volt vele... Sokkal szuperebb könyv lett volna, ha léptünk volna felfelé egy szintet, és ledobtuk volna a young adult regények gyerekbetegségeit. Nem volt igazából klasszikus ifjúsági regény- ami nagyon-nagyon jó. De nem mert még felnőtteknek szóló regény sem lenni, ami nekem azért hiányzott, mert úgy sokkal ütősebb, mélyebb könyv lett volna.
Ettől függetlenül, ha végig jutsz a poszton, és úgy érzed, neked ezt olvasnod kell, rögtön ess neki. Én nagyon élveztem, és tűkön ülve várom a folytatást. Úgyhogy ha néha nyavalyognék, csak félig vedd figyelembe. Mert mindent összevetve nagyon jó volt ebben a fagyos-zord világban bolyongani. Másfél hete nem olvasok semmit, mert folyton arra vágyom, hogy újra visszajuthassak oda. Ez már csak jelent valamit?
A történet főszereplője Ophélie, aki Animán a szétszakadt világ egyik szigetén él. Anima lakói szerint a tárgyaknak lelkük van, és az "olvasó képességgel" rendelkezők ujjai alatt feltárul a tárgyak és tulajdonosaik múltja. Ám Ophélie nemcsak ezért különleges. A lány bár kivételes tehetségű olvasó, mégis egyedülálló tehetséggel is rendelkezik: ügyesen közlekedik a tükrökön keresztül.
Anima valóban egy steampunk Miyazaki világra emlékeztet, nyüzsgő városában lovak nélkül közlekednek a konflisok, vezetőjük Artemis, a tudománynak élő istennő. Az itt lakók jómódban élnek, világuk tele van színnel, izgő-mozgó emberekkel, vicces szituációkkal. A Matrónák döntése alapján ugyanakkor Ophélie-nek el kell hagynia otthonát, hogy a rosszhírű Sarkra költözzön és férjhez mehessen az ismeretlen Thornhoz.
Thorn és Ophélie - Forrás |
Az utazás léghajóval! történik, amit imádok, és a Sark valóban hideg, kegyetlen és félelmetes világ. Thorn pedig, na ő Thorn. A könyvnek szerintem ő az egyik erőssége, bár keveset jelenik meg benne. De képzelj el egy főhőst, aki se nem jóképű, se nem erős, vékony, nyúlánk alakja van, modora akár egy pokrócnak, normális kommunikációra nincs kedve, és még a saját világában is mindenki utálja. Ő a Sark kincstárnoka, egyben az erőszakos Sárkányok családjának - félvér- tagja. A - sajnos- csetlő-botló könyvmoly Ophélie valóban nem tűnik optimális választásnak mellé, Thorn szolídan haza is küldi a léghajós utazáson " Menjen haza, mert nem fogja túlélni", és valóban, Ophélie élete nem egyszer csak hajszálon függ.
De ne hatalmas nagy kalandokat várjatok, ez egy lassan építkező regény, és leginkább az udvari intrika, a szemfényvesztő Délibábosok ármányai, és a hatalomvágy rendezi a sorokat. A Sarkon ugyanis híre megy, hogy Thorn egy animista lányt vesz feleségül, ami miatt az egész Sark felbolydul, mert félő, hogy Thorn még nagyobb hatalomra tesz szert. Ezt pedig sem a családja, sem pedig a többi nemzetség nem engedheti.
A regény valóban varázslatos, a borítón látható lebegő város ott valóban létezik, tornyai között ugyanakkor senki sem az, aminek látszik. A magyar kiadás fülszövege nekem eléggé félrevezető, mert azt hittem, hogy Ophélie egy vagány könyvmoly lány lesz, de igazából elég passzív szereplő, inkább csak figyeli az eseményeket, csak lassan enged fel, és a karaktere is elég lassan kezd kibontakozni. Ami nekem kicsit csalódás, mert a YA könyvekben szinte csak kétféle főhősnőt ismernek, a vagány, mindenben jó vagyok típust, meg ezt a mindenben felesek háromszor jellegűt, nem igazán értem, hogy miért. Mindenesetre a lány - nagy örömömre- megint csak nem szép, kicsi, vézna, szemüveges, ráadásul a szemüvege színe közvetíti a hangulatait, és alig mer megszólalni, ami valóban nem jó ajánlólevél egy olyan világban, ahol az illúziók, az erőszak és az intrika az úr. Thorn és közte nem alakul ki bimbózó szerelmi viszony, ami miatt megint csak egy hatalmas ötös jár, inkább csak szükségük van egymásra, hogy túléljenek a Fellegvár kígyófészkében. A közös jeleneteket amúgy imádtam, jó volt nézni, ahogy ez a két egyáltalán nem egymáshoz illő ember méregeti egymást.
Ophélie végül álcába kényszerül, hogy ne öljék meg, szolgálóként lép be a Fellegvárba és az Udvarba. Itt már kicsit a Chihiro világára emlékeztet a regény, ami megint nagyon jó, szűk, sötét, varászlatos folyosókon jár, és a szolgálók szemszögéből ismeri meg a Sark hamis, csillogó világát.
Nagyon hosszú lett ez a poszt, és a hibáiról még nem is írtam. Jó a világ, nagyon jó: de néha lehetett volna belőle többet is mutatni, valamint Ophélie sótlansága, és folyamatos kallódása is idegesített kicsit. Ettől függetlenül ígéretes regénynek tartom, kissé rajongok is, és nagyon remélem, hogy a következő részben a történet ledobja a gyermekbetegségeit.
-
Mondtam már, hogy léghajóval utaznak a Sarkra??? - * Zenka meresztgeti a szemét.
Christelle Dabos: A tél jegyesei - ( A tükörjáró 1.)
Kolibri Kiadó: 2017
580 oldal