november 24, 2019

2. Anna Gavalda: Édes életünk

Szerencsés ember vagyok, mert az idei évben sok jó könyvet olvastam. Ha statisztikailag nézzük, nem olvastam ugyan sokat, de azok majdnem mindegyike nyomott hagyott a lelkemben, vagy beburkolt, újra gyerekké változtatott, megnevetettet.

Kicsit szentimentális hangulatban vagyok, de várjatok, mindjárt elmúlik...

Én vállalom, hogy keveset olvasok, és nyilván lenne időm több könyvre is, de ahogy az idők változnak, mi is változunk, és mostanában eszembe jut, hogy ugyanaz az ember vagyok-e, mint aki mondjuk a blogolás kezdetén voltam, vagy ha nem, és legyünk optimisták, és mondjuk azt, hogy egy jobb, érettebb verziómat élem, vajon miben változtam.

Ha ugyanazt a könyvet olvasnám el, vajon ugyanazt gondolnám? Vagy a regény egy másik része nyűgözne le? Utálnám, unnám, csodálkoznék, hogy ennyire szerettem?

Muszáj mindig a régi énünkhöz ragaszkodnunk?

Olyan régóta nem blogolok, vagy legalábbis olyan messzinek tűnik az az idő, amikor hobbiként éltem meg a blogolást, hogy most hogy elolvastam ezt a könyvet, nem tudtam, hogy kezdjek hozzá...

Hogyan kell posztot írni? Annyi posztot olvastam már a blogolásról - én magam is sokat írtam róla- , és mindig legyintettem, azt nem lehet tanulni, gondoltam, csak írni kell, és majd életre kel minden mondat.

De most nem tudom, mi a lényeges.

A könyv tartalma? Az ott van a fülszövegben. Hogy mit jelentett nekem? Az lehet, hogy túl személyes. Meg akarom mutatni? Van értelme?

Én ezt a regényt, ezt a két kisregényt több mint egy hónapig olvastam. Nem vettem elő minden este, de ha elővettem, három oldal után becsukódott a szemem, visszacsúsztattam az éjjeli szekrényem fiókjába, és elgondolkoztam a saját életemen. Nem mindig nagy dolgokon, éppen csak a hétköznapi történéseken.

Tudjátok, amikor elkezdtem blogolni, mindenki Gavaldát olvasott. Én is akartam, becs szóra, mindenhol csak a szuperlatívuszokat olvastam róla, aztán ahogy szokott lenni, a Gavalda rajongás lecsengett, én meg elengedtem a benső kényszert, hogy olvasnom kellene tőle.

Az Édes életünk két kisregénye két húszas éveiben lévő főszereplő monológja. Néha nem érted, miért olvasod ezt, aztán néha egy-egy mondata arcon csap. Magadra ismersz, felismered önmagad, a világ, mások felületességét. Azt, hogy milyen felületesen tudjuk élni az életünk, és hogy ez megváltozhat, és végtére minden rajtunk múlik. A történet sodrása tovább visz, mintha te is gurulnál Mathilde -el a bringán, vagy hallgatnád Isaac történeteit. Nagyon mai ez két történet, főszereplői bármelyik szembe jövő ember lehetne.

Fogjuk rövidre, mondom már elszoktam a blogolástól. Kedvenc lett a könyv. Fogok még olvasni Gavaldát.

Szeretném egyébként azt hinni, hogy ha bele hallgathatnék az emberek fejébe, a sok-sok emberébe, akik fapofával, vagy a telefonba süppedve szembe jönnek, ilyen igazi monológokat hallhatnék, mint amiről ez a regény szól. Szeretném hinni, hogy vannak még igazi, saját magunkhoz, vagy másokhoz szóló gondolataink. Meg hogy van még mit mondanunk, nem zsibbadtunk teljesen bele a 21. század monotonságába, abba a szép, zsíros, cuppogós kollektív valóságba, amit készen kapunk, hozzá csatlakozunk, de nem önmagunknak teremtünk.

Ahogy mondtam, keveset olvasok. Esténként lefekszem, és megpróbálom megbeszélni magammal az életem. Próbálok őszinte lenni, felfedezni, hol hazudok, hol zsibbadtam bele az életbe, hol hiányzik a frissesség. Legtöbbször belealszom a gondolataimba, mint mikor elkezdtem olvasni ezt a regényt. Olykor keresem a saját hangomat, megpróbálom leválasztani a világ zaját, mert néha annyira hangos, hogy a hálószobába is betolakodik.

Azt szerettem ebben a könyvben, hogy két olyan emberről szól, akik szépen lassan rátaláltak a saját hangjukra.

Ennyi.

Anna Gavalda: Édes életünk / tíz per tíz csillag/

És azt hiszem ez a második könyv, amit az utóbbi időben - az újra blogolós kihívásom után - olvastam. ( Tíz könyvről akartam írni, ugye? Na....)
SHARE:

augusztus 24, 2019

A könyv, amit jobb lett volna nem is olvasni...

Nem témázás ugyan, de felteszem a kérdést, és ha kedvetek van válaszoljatok. Melyik az a könyv, amit végig szenvedtetek, pedig tudtátok, jobb lett volna az elején abbahagyni? Van még rajtam kívül olyan fakír, aki végig olvassa a rossz könyveket?

Nekem rendkívül sok pozitív élményem volt a rossz könyvek kapcsán. Sokszor olvastam már rossz könyvet, és írtam belőlük jó posztot. Aztán úgy éreztem, hogy felnőttem, és úgy voltam vele, jobb ha átadom a folyton elégedetlenkedő szerepet másnak.

Az emberek egyébként fogékonyak a paprikás posztokra, az egyik legnézettebb posztom most is a Szürke ötven árnyalata miatt írt kifakadásom, ami miatt most kicsit úgy érzem, elnézést kell kérnem, de hirtelen felindulásból elkövetett poszt írás következményeként született. Nem gondolkodtam, csak írtam, ami a begyemben volt. ( Csak statisztikai mutató, hogy a "szürke posztra a mai napig 7086 google találat érkezett, és nézettség tekintetében a 8000-hez közelít.)

De mielőtt elmerülnék a paprikás posztok népszerűségében- amelyről külön posztban szeretnék írni- íme a könyv, nyári vállalásom első darabja

#1: Sophie Kinsella: A boltkóros férjhez megy - avagy a könyv, amit jobb lett volna nem olvasni


Alapvetően azt érzem, hogy túl nőttem ezen a könyvön. A boltkóros sorozatot azért kezdtem el olvasni, mert megtetszett a film, aztán az első részt egy barátnős hét után a vonaton majdnem ki is olvastam. Érzelmileg tehát kötődtem a sorozathoz, sokat nevettem rajta, és ha nem is tetszett benne pár dolog, úgy hittem, fog ez még fejlődni. 

A harmadik részre több mint egy év múlva került sor, és annyit biztosan mondhatok, hogy részemről ez a sorozat mostantól kuka. 

Fél évig olvastam ezt a könyvet. Tényleg, fél éven át ott feküdt az éjjeli szekrényem fiókjában, és ha olvasni volt kedvem, ezt lapoztam fel, majd olyan 40 oldal után általában úgy felhúzott, hogy elment a kedvem úgy unblock az olvasástól. Aztán hetekkel később csak folytattam. 

Nincs kedvem belemenni a részletekbe, úgyhogy inkább csak kilistáznám mik voltak, amik leginkább nem tetszettek: 

1.) Zéró karakterfejlődés: a sorozat főhősnője egy csajszi, aki folyton vásárol, és mindamellett szerintem a világirodalom egyik leghülyébb hősnője. Ezt komolyan írom, de tényleg néha -sőt gyakran- annyira hülye Becky, hogy az már fizikailag fájt. 

Néha kínomban azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg ilyen hülyék vagyunk, mi nők, vagy ennyire nincs igény egy okos női szereplőre?

És nem is az volt a gond, hogy Becky gyakorlatilag olyan, mint egy bárgyú, kallódó próbababa, hanem az, hogy a sorozat harmadik részére sem fejlődött egy picit sem. 

2.) Ez az a könyv, amit elég nehezen fogad már be a gyomrom, tekintve hogy eléggé felháborít a hétköznapi életben is a buta, felesleges, cél nélküli vásárlás, és eléggé bicskanyitogató volt látni, ahogy Rebecca Bloomwod hülyeségekre költötte a pasija fizuját, csak mert egy árva értelmes gondolat nem fogalmazódott meg az agyában arra vonatkozóan, hogy bármi mást csináljon a shoppingoláson kívül. 

3.) Ez az a könyvsorozat, ami tényleg nem szól másról, mint a vásárlásról, és elég nagy bökkenő az, hogy én a főszereplőnővel ellentétben nem szeretek vásárolni. ( Plussz ugye kissé feldühít mások impulzus vásárlása.)

Kép a filmből, amiben legalább fejlődött valamit Rebecca

4.) Ha belemagyarázom mégis szól valamiről: egy munkamániás, szeretet hiányos sérült férfi, és egy rém egyszerű nő funkciótlan, működésképtelen kapcsolatáról, amit az írónő az utolsó fejezetben leönt egy rózsaszín cukormázzal. Nem kell belemenni a dolgok mélyébe,  a kapcsolatbeli repedéseket úgy is eltakarja a glitteres esküvői fátyol. 

A könyvben gyakorlatilag alig beszéltek egymással a szereplők, mindkettő kisebb válságon esett át, de megbeszélni nem tudták, és még csak hajlandóság sem volt rá, hogy elmondják a másiknak, gond van. Becky ellenben vagyonokat költött el a közös bankszámla kárára, az csak mellékes volt, hogy a pasija teljesen összeomlott - nyilván, mivel semmit nem tudott a menyasszonyáról- teljesen más okból. 

5.) Ez az a könyv, aminek főhősnője nem csinál mást a vásárláson kívül, mint hogy hazudik mindenkinek, de mindenkinek. A pasijának, a családjának, a legjobb barátnőjének... Mindenkinek. Végig. Hazudik. ( Hülyébbnél hülyébb módon, és persze nem bukik le. )

6.) Mindezek után csak annak tudtam szurkolni, hogy Becky esküvője elmaradjon, erre spoiler lett neki kettő is, egy luxus esküvő, meg egy vidéki. Csak mert hülye, mert hazudós, mert más pénzét költi, és mert megérdemli. 

7.) Végül ez az a könyv, ami szólhatott volna komoly témákról: elhidegült anya-fiú kapcsolatról, kiégésről, életközépi válságról, és valóban a vásárlás mániáról, de ahelyett, hogy bármelyiket is egy icipicit megfogta volna az írónő, inkább viccet - sem - csinált belőle. 

Néha felnevettem rajta, de sajnálom, számomra ez a könyv kínszenvedés volt. Soha, soha többet boltkórost. Soha soha többet egy ilyen bugyuta női főszereplőt. Soha, soha egy ilyen buta végtelenül felszínes történetet.

Szóval így kapott nálam a boltkorós sorozat harmadik része 10 csillagból 2-t.  

 Maga a könyv témája is - ha a mai világot nézzük, ahol azért már egyre inkább teret hódít a zero waste és a tudatos vásárlás- eléggé poros. Nem hinném, hogy 2020 táján nagy siker lenne egy csajról szóló sorozat, aki képtelen a gondolkodásra és csak vásárol. (Vagy csak én vagyok idealista. )

 Ideje a tovább lépésnek.

De előbb még olvasnék pár kommentet a ti szenvedős könyveitekről. Persze csak akkor, ha volt olyan...


SHARE:

július 19, 2019

Ez a rendbontás most olyan édes!

Képzeljétek az van, hogy pontosan egy éve nem írtam ebbe a blogba.

Kicsit elégedett vagyok magammal szemben: nem írtam, mert nem volt mondanivalóm...

Ki kell amúgy dolgoznom magamból az egyik blogger azon bejegyzését, hogy milyen szánalmas, aki nem tudja tisztességesen abbahagyni a dolgokat, de én ilyen vagyok, érzelmileg túlságosan ragaszkodom a régi korok romantikájához, és nekem tényleg nagyon nehéz továbblépnem.
A régi blogolások hangulata számomra olyan igazán giccses, majdnem rózsaszín, csillámos, pillangókkal röpködő, csiklandós érzés, nehéz szavakba foglalni, mit is jelent. Ja, de mégis: boldogsággal töltött el. 

Egy hobbi így jó, így kell csinálni.



Van pár dolog, amit egyébként észrevettem:

- amióta nem blogolok, rosszabb a helyesírásom.
- amióta nem blogolok, sokkal nehezebben fogalmazom meg a véleményem.
- amióta nem blogolok, úgy érzem magam, mint a vöröspöttyös könyvekben az átlagos lány.
- amióta nem blogolok, azóta kissé passzívabb lettem.


Most tehát, hogy ezzel a poszttal rendbontó módon azt ünneplem, hogy egy éve nem ütöttem le a billentyűzetet a Zenka olvas oldalán, arra gondoltam, kihívás elé állítom magam.

Írni fogok, a következő 12 olvasmányomról... A szabályok a következők: újraolvasás nem ér, félbehagyni nem lehet. Köntörfalazni TILOS, mind általában, ezen a blogon. 

Most kicsit játszom, vissza tér-e a régi érzés. Lehetséges-e az időutazás egy blogban? Vagy csak a regényekben történhet meg? Kedves Olvasó, mit gondolsz, eleve elvetélt ötlet az egész?

Tizenkét könyv erre a kihívásra szerintem pontosan elegendő lesz. Aztán továbblépek, valahová, valamerre, valami felé. Hű, de izgi lesz!
SHARE:
BLOGGER TEMPLATE CREATED BY pipdig