Egy kicsi lány, egy nagy sárkány, egy kiszámíthatatlan szerelem és a háború

 Hozzám viszonylag későn jutott el Rebecca Yarros Negyedik szárny sorozata, amiről nyilván írni fogok, hiszen a nyár erről a sárkányos-romantikus, veszélyekkel teli világról szólt. 

Bevallom, nem voltam túl lelkes, amikor elkezdtem olvasni, hiába hallottam nagyon jó visszajelzéseket a regényről. Úgy gondoltam, hogy ez is csak egy hype, ami miatt most a csillárról is sárkányok lógnak, és tényleg, ahogy nézem a kiadók előjegyzési listáit, hát igen, most sárkány lázban égünk, ami ellen nem tiltakozom, mert eléggé kedvelem a sárkányokat. 

Szóval szerintem a blogokon már végig robogott a Yarros vonat ( copyright @zakkant?), és valószínűleg mindenki tud erről a sorozatról, aminek egy része olyan vastag, mintha két ipari téglát összeragasztanánk, és aminek betűi még így is olyan aprók, hogy kifolyik a szemem, mire egy fejezet végéhez érek. De amire én nem számítottam, az kérem szépen az volt, hogy az írónő úgy berántja az embert ebbe a világba, hogy ezen tűnődtem a buszos utazás közben, hogy nem tudtam elaludni egy izgi fejezet után hosszú ideig, vagy hogy előfordult, hogy  egy értekezlet közepén is azon tűnődtem, hogy oké, hogy ezt meg azt kell majd tennünk a következő negyedévben, de a következő fejezetben mégis mi fog történni??? ( Kétségbeesett sóhaj. )

Való igaz, hogy a Negyedik szárny, azért jó, mert minden fejezetben történik valami, ami miatt tovább akarjuk olvasni. A főszereplője egy kicsi lány, Violet, akit én különösebben nem tartok egyedi karakternek, de lehet, hogy nem is kell annyira egyedinek lennie, mert a lényeg az, hogy működik vele a sztori. Kicsi, okos, ha szigorúan a könyv lapjait nézem, nem egy világszépe, de tudom, az AI generált fotókon már teljesen más a szitu. Szóval Violet a regény elején valami furán szadista próbára indul, ahol csak azok a jelentkezők mehetnek iskolába, akik nem zuhannak le egy jó magas mellvédről. Jó mi? :D Hát bevallom a regény elején nem tudtam, minek szurkoljak, hogy leessen vagy hogy fennmaradjon... 

És nyilván nem zuhan le, hiszen nélküle nem tudnánk még több ezer oldalt olvasni erről a világról, de az a vicc, hogy még így is szurkolunk neki. Jól van ez megírva, még akkor is ha, néha azért ez a regény is túlírt. Violet tehát lovas lesz, sárkányon lovagol, nem valami almásderes igavonón, de ahhoz, hogy idáig eljusson, még nagyon sok mindenen kell átmennie. A katonai iskola ugyanis azon az elven működik, hogy a gyengékre a háborúban nincs szükség, ezért azoknak így vagy úgy, de ki kell hullania. Ennek megfelelően a kicsi, gyenge, írnoknak készülő lány, akinek anyja egy tábornok és ezért rengeteg ellensége van, szóval ezért Violet folyamatosan veszélyben van. Főleg hogy pont abba a kadétba szeret bele, akibe nem kellene. De hát ha itt olvasol most, már rutinos lehetsz az ilyen ügyekben, tudjuk jól, ez már csak így szokott lenni. 

Nem akarom leírni a cselekményt, mert szerintem azért ez egy cselekményközpontú regény, de azt kell mondjam, hogy elolvastam kb 2200 oldalt Yarrostól, és tényleg jó volt ebben a világban elbújni. Izgalmas, csajos regény ez, és a sárkány szereplőktől teljesen odáig vagyok. Férfi főhősünk és meggyőző tud lenni, úgyhogy ha valaki a romantikus vonalra kíváncsi, tényleg szuper a kémia a két szereplő között, bár én kicsit tovább húztam volna a nagy egymásra találást. 

Szóval nincs különösebben okom kritizálni a regényt, mert nagyon szerettem benne lenni, szerettem Basgiathot, szerettem a kadétokat, ezt a katonai vonalat is, azt ahogy felfedeztük Violettel az apró titkokat. Nem volt kedvem a hibákra figyelni, állítólag sok a félre fordítás az első könyvben. Eltűntem ezzel a regénnyel egy kalandos, romantikus ködben, ahol hallottam felettem elzúgni a sárkányok szárnyait. 

Mi kell más? Igazad van, nem kell ennél több szerintem sem. 

Mindenesetre most a harmadik rész előtt egy kis szünetet tartok. Szeretném kiélvezni a folytatást is, és nem akarom megunni a világot. 

Vigyázat, itt ólálkodik az asztalomon holmi tündérenciklopédia. Igen, úgy látszik újra kezdődött az életemben a fantasy vonal...  Csöppet sem bánom. 

Kirké

 Körülbelül egy évig olvastam. 

Az elején nagyon tetszett. Lelkes voltam, és felolvastam belőle, mert tetszett hallani a szavakat, ahogy hangosan megtöltik a csendet, mintha én is az istenek hatalmas nagy termeiben ültem volna a sarokban, megbújva, hallgatózva, és gyűjtve a titkokat. 

Aztán felbosszantott, mert Kirké passzív lett, mert nem történt semmi, mert láttam, éreztem, hogy van ereje, csak nincs hite kitörni, és ez végtelenül lehúzott. Így gyakran félretettem a könyvet, és szinte csak kötelességből olvastam tovább. 

Az utolsó harmada izgalommal töltött el. A történet passzivitása lassan cselekvésbe váltott, és Kirké nem szunnyadt tovább, életre kelt. Emlékszem alig vártam, hogy este pár oldalt olvashassak belőle. Látni akartam, ahogy ez az erős női istenség végre megtalálja önmagát, a célját, az életét.  

A vége meglepett. Annyira kerek volt, annyira szép, annyira emberi, és valóban az utolsó pár oldal úgy érzem, annyit adott, hogy kezdtem átértékelni a passzív részeket is. Régen lepett meg ennyire egy könyv vége, csak ültem kezemben a könyvvel, és arra gondoltam, ez valóban szép. 

Kirké azóta is velem van. Sokszor eszembe jut, reflektálok rá, vágyakozva nézem a könyvet a polcon. 

Rákérdeztem magamban, hogy miért is bosszantott annyira, hogy a történet nagy részében passzívnak láttam, és miért zavart, hogy még akkor is rettegett, amikor ereje teljében volt. Aztán rájöttem, Kirké szigete, száműzetése, bezártsága, a saját képességeitől való félelme, mind rezonált azokkal a ki nem mondott, teljességében át nem érzett  félelmekkel, amik kicsit én is vagyok. 

Szeretek úgy gondolni Kirkére, hogy nem istennő, hanem egy erős nő, aki beteljesítette a sorsát. Szeretem azt gondolni, hogy mindezt mosollyal nyugtázná, ha ismerném őt. A könyvbeli Kirké biztosan így tenne. 

* A poszt Madeline Miller Kriké című könyvéről íródott. 
A képet én készítettem a múlt hónapban. Megtekinthető a Szépművészeti Múzeum ókori kiállításán. Egyébként Kirké nem volt ilyen szép. 

Problémás eset...

Forrás

Ebben a posztban szó lesz nagy fehér madarakról, üresfejű nőkről, és arról, hogy bár többször felhúzott Kinsella, de azért úgy hiszem, még nincs itt a világ vége. 

Bár mindig próbálom szeretni, de az igazság az, hogy nem kedvelem Sophie Kinsellát. ( Ugyanitt egyszer olvasott Sophie Kinsella könyvek olcsón eladók!) 

Tudom, hogy sok olvasómnak már a témái is túl felületesek, de én hajlandó vagyok a felületesség oltárán áldozni, ha jót nevethetek, ezért is próbálkoztam az utóbbi időben velük. ((Kedves Kinsella rajongók, még ezt a posztot bírjátok ki, esküszöm többször nem próbálkozom vele, és soha semmi rosszat nem fogok róla írni. De ezt az egy bejegyzést, még engedjétek meg nekem...))

Ami eszembe jut a Kinsella történetekről, hogy borzasztó buták a szereplői, felületesek a kapcsolatábrázolásai, és összességében üresek. Meg hogy remélem, a hülyeség nem ragadós. 

Az utóbbi időben egyébként sztoikus nyugalommal zárom be azokat a könyveket, amik nem tetszenek, és nem pazarolok időt arra, hogy leírjam, számomra miért nem jött be az adott történet. Azért is teszem ezt, mert tudom, hogy az ízlés változó, valakinek ez jön be, nekem meg az, és talán már elmondhatom, hogy nincs kedvem gonosz posztokat írni, mert az egész nem tölt el örömmel. 

Kinsellánál viszont most olyan dolgokra bukkantam, amik kissé felhúztak, és még objektíven, hónapok távlatában is viszolygásra késztettek. 

Az egyik - számomra - borzasztó dolog, hogy ezekben az állítólag romantikus regényekben a két főhős sosem beszélget egymással. A boltkóros naplójában tulajdonképpen két idegen él egymás mellett, soha nem mondják el egymásnak a problémáikat, főhősnőnk folyton hazudik, mint a vízfolyás, de tényleg, a regények 95 százaléka arról szól, hogy épp mit hazudjon a másiknak. A srác sem jobb, mert az meg annyira munkamániás és zárkózott, hogy az ágyán meg a pénzén kívül szinte semmit nem oszt meg a másikkal. Ez olyan szintre megy, hogy életük válságait is úgy élik meg, hogy egyszerűen nem is beszélgetnek. Van az a felületesség, ahol a jó szex, meg a pénzköltés elegendő, hogy eladjunk a női olvasóknak egy kapcsolatot, de remélem, sokan túl vannak már ezen a szinten. Azt hittem, hogy a Tudsz titkot tartani végre valami más lesz, de igazából a főhősnő titkai pont ugyanolyanok, mint a boltkórosé, gyakorlatilag jó sokat hazudik élete során, de tényleg ő is folyamatosan hazudik, és a könyv elején elárulja ezeket a hazugságokat. ( Aztán pedig megbánja, hogy megtette, majd mégsem bánja meg. ) 

A másik dolog, amit imádok ezekben a regényekben, hogy a főhősnőkkel hiába történnek hatalmas nagy krízisek, a karakterük sehogy sem fejlődik, vagy csak nagyon minimálisan. Külön imádom, hogy a hazugságok a regényekben így-vagy úgy, de meghozzák gyümölcseit. Követendő: hajrá, legyünk felületesek, költsünk sokat, és hazudjunk profi módon csajok! 

Amit pedig végképp nem értek, hogy Kinsella szerint tényleg ilyenek a nők? Kijegyzeteltem a Tudsz titkot tartani Emmájának néhány szokását, és most arra kérlek, hogy írjátok meg nekem, tényleg ilyen egy átlag nő? Ennyire ... ( a poszt végére mindenki válasszon ki egy szimpatikus jelzőt). És amúgy van pasi, aki tényleg erre bukik? ( Költői kérdés volt.) 

Tehát: tudsz titkot tartani Emma....

 Legnagyobb titka, hogy a márkás táskája hamisítvány! 

További titok, hogy gőze sincs arról, mi a NATO, vagy mi a célja. ( Ezen gondolom illik nevetni...)

Amikor azt mondják neki, hogy "logisztika", fogalma sincs, miről beszélnek.

Bár az egyetlen munkát is, amit rábíztak teljesen elbaltázza, de őszintén meglepődik, hogy nem léptették előre, pedig már a névjegykártyáját is megtervezte. 

* Itt említem meg a tipikus Kinsellás előrejutást: nem azért fog Emma előrejutni, mert mondjuk a regény során okosabb vagy bármi módon érettebb, talpra esettebb lett, vagy bármi módon megerőltette volna magát, hanem mert Emma kitalálja, hogy a nagypapának jó lenne pár kupon, hogy olcsóbban vegye a kedvenc csokiját ( ez a húzás pedig siker lesz.) Szóval a nagypapa miatt Emma marketinges lesz, zéró tudással. 

A csaj a könyvben sorozatosan keresztbe teszi az ujját a háta mögött, mikor hazudik. Ez kérem egy felnőtt ember, számomra teljesen nevetséges. ( Főleg hogy ez egy visszatérő motívum.)

A hattyúkat nagy fehér madaraknak, konkrétan ludaknak nézi. És nem érti, mi baj van ezzel. 

Az újságokat csak azért veszi meg, hogy a horoszkópot elolvassa - de még abban is válogatós. 

Ellenben a divatmárkákkal tökéletesen képben van. Hogy még milyen, azt nem igazán tudom. Bizonytalan. Mint látjuk, buta. Na jó, ne legyünk elfoglaltak, sokat mosolyog. A karakter ily mértékű mélységére nem jutunk el.

Szerintem nem tudtam jól érzékeltetni, hogy folyamatosan ilyen hülyeségeket olvasva mennyire fel mehet az emberben a pumpa. És nem azzal van baj, hogy önmagában véve szerintem ez nem vicces, hanem inkább szánalmas. Azzal van baj, hogy ez az üresfejűség megint csak jutalmazva van a könyvben. Mert a szuper okos és gazdag és jóképű pasi pont egy ilyen csajra vágyik, és igaz, hogy kábé semmiről nem tudnak beszélgetni, de a lényeg, hogy ez a csaj, ugyanúgy mint a boltkorós egyszerű és lehet, hogy hülye, de legalább kedves. Mert amúgy másokból biztos ennyire hiányzik a kedvesség. 

Én nem vagyok amúgy feminista, de ilyenkor kitör belőlem a harcos amazon, aki szeretné megrázni Emmát, Kinsellát és mindenkit, aki azt sugallja a nőknek, hogy ennyik vagytok, és ez teljesen elég. Szeretném azt látni, hogy a női karakterek, még ha épp gyengék is, de egyéniségek, és többre képesek néhány kedves locsi-fecsinél. Álmodom csak talán? Ennél már csak talán az rosszabb, ha egy regény úgy kezdődik, " csak átlagos lány volt".  Bárhol olvasok ilyet, bezárom a könyvet.

Mert szerintem nincs olyan, hogy átlagos. Csak a felületes emberek nem veszik a fáradtságot, hogy a dolgok mélyére nézzenek. 

2. Anna Gavalda: Édes életünk

Szerencsés ember vagyok, mert az idei évben sok jó könyvet olvastam. Ha statisztikailag nézzük, nem olvastam ugyan sokat, de azok majdnem mindegyike nyomott hagyott a lelkemben, vagy beburkolt, újra gyerekké változtatott, megnevetettet.

Kicsit szentimentális hangulatban vagyok, de várjatok, mindjárt elmúlik...

Én vállalom, hogy keveset olvasok, és nyilván lenne időm több könyvre is, de ahogy az idők változnak, mi is változunk, és mostanában eszembe jut, hogy ugyanaz az ember vagyok-e, mint aki mondjuk a blogolás kezdetén voltam, vagy ha nem, és legyünk optimisták, és mondjuk azt, hogy egy jobb, érettebb verziómat élem, vajon miben változtam.

Ha ugyanazt a könyvet olvasnám el, vajon ugyanazt gondolnám? Vagy a regény egy másik része nyűgözne le? Utálnám, unnám, csodálkoznék, hogy ennyire szerettem?

Muszáj mindig a régi énünkhöz ragaszkodnunk?

Olyan régóta nem blogolok, vagy legalábbis olyan messzinek tűnik az az idő, amikor hobbiként éltem meg a blogolást, hogy most hogy elolvastam ezt a könyvet, nem tudtam, hogy kezdjek hozzá...

Hogyan kell posztot írni? Annyi posztot olvastam már a blogolásról - én magam is sokat írtam róla- , és mindig legyintettem, azt nem lehet tanulni, gondoltam, csak írni kell, és majd életre kel minden mondat.

De most nem tudom, mi a lényeges.

A könyv tartalma? Az ott van a fülszövegben. Hogy mit jelentett nekem? Az lehet, hogy túl személyes. Meg akarom mutatni? Van értelme?

Én ezt a regényt, ezt a két kisregényt több mint egy hónapig olvastam. Nem vettem elő minden este, de ha elővettem, három oldal után becsukódott a szemem, visszacsúsztattam az éjjeli szekrényem fiókjába, és elgondolkoztam a saját életemen. Nem mindig nagy dolgokon, éppen csak a hétköznapi történéseken.

Tudjátok, amikor elkezdtem blogolni, mindenki Gavaldát olvasott. Én is akartam, becs szóra, mindenhol csak a szuperlatívuszokat olvastam róla, aztán ahogy szokott lenni, a Gavalda rajongás lecsengett, én meg elengedtem a benső kényszert, hogy olvasnom kellene tőle.

Az Édes életünk két kisregénye két húszas éveiben lévő főszereplő monológja. Néha nem érted, miért olvasod ezt, aztán néha egy-egy mondata arcon csap. Magadra ismersz, felismered önmagad, a világ, mások felületességét. Azt, hogy milyen felületesen tudjuk élni az életünk, és hogy ez megváltozhat, és végtére minden rajtunk múlik. A történet sodrása tovább visz, mintha te is gurulnál Mathilde -el a bringán, vagy hallgatnád Isaac történeteit. Nagyon mai ez két történet, főszereplői bármelyik szembe jövő ember lehetne.

Fogjuk rövidre, mondom már elszoktam a blogolástól. Kedvenc lett a könyv. Fogok még olvasni Gavaldát.

Szeretném egyébként azt hinni, hogy ha bele hallgathatnék az emberek fejébe, a sok-sok emberébe, akik fapofával, vagy a telefonba süppedve szembe jönnek, ilyen igazi monológokat hallhatnék, mint amiről ez a regény szól. Szeretném hinni, hogy vannak még igazi, saját magunkhoz, vagy másokhoz szóló gondolataink. Meg hogy van még mit mondanunk, nem zsibbadtunk teljesen bele a 21. század monotonságába, abba a szép, zsíros, cuppogós kollektív valóságba, amit készen kapunk, hozzá csatlakozunk, de nem önmagunknak teremtünk.

Ahogy mondtam, keveset olvasok. Esténként lefekszem, és megpróbálom megbeszélni magammal az életem. Próbálok őszinte lenni, felfedezni, hol hazudok, hol zsibbadtam bele az életbe, hol hiányzik a frissesség. Legtöbbször belealszom a gondolataimba, mint mikor elkezdtem olvasni ezt a regényt. Olykor keresem a saját hangomat, megpróbálom leválasztani a világ zaját, mert néha annyira hangos, hogy a hálószobába is betolakodik.

Azt szerettem ebben a könyvben, hogy két olyan emberről szól, akik szépen lassan rátaláltak a saját hangjukra.

Ennyi.

Anna Gavalda: Édes életünk / tíz per tíz csillag/

És azt hiszem ez a második könyv, amit az utóbbi időben - az újra blogolós kihívásom után - olvastam. ( Tíz könyvről akartam írni, ugye? Na....)

A könyv, amit jobb lett volna nem is olvasni...

Nem témázás ugyan, de felteszem a kérdést, és ha kedvetek van válaszoljatok. Melyik az a könyv, amit végig szenvedtetek, pedig tudtátok, jobb lett volna az elején abbahagyni? Van még rajtam kívül olyan fakír, aki végig olvassa a rossz könyveket?

Nekem rendkívül sok pozitív élményem volt a rossz könyvek kapcsán. Sokszor olvastam már rossz könyvet, és írtam belőlük jó posztot. Aztán úgy éreztem, hogy felnőttem, és úgy voltam vele, jobb ha átadom a folyton elégedetlenkedő szerepet másnak.

Az emberek egyébként fogékonyak a paprikás posztokra, az egyik legnézettebb posztom most is a Szürke ötven árnyalata miatt írt kifakadásom, ami miatt most kicsit úgy érzem, elnézést kell kérnem, de hirtelen felindulásból elkövetett poszt írás következményeként született. Nem gondolkodtam, csak írtam, ami a begyemben volt. ( Csak statisztikai mutató, hogy a "szürke posztra a mai napig 7086 google találat érkezett, és nézettség tekintetében a 8000-hez közelít.)

De mielőtt elmerülnék a paprikás posztok népszerűségében- amelyről külön posztban szeretnék írni- íme a könyv, nyári vállalásom első darabja

#1: Sophie Kinsella: A boltkóros férjhez megy - avagy a könyv, amit jobb lett volna nem olvasni

Alapvetően azt érzem, hogy túl nőttem ezen a könyvön. A boltkóros sorozatot azért kezdtem el olvasni, mert megtetszett a film, aztán az első részt egy barátnős hét után a vonaton majdnem ki is olvastam. Érzelmileg tehát kötődtem a sorozathoz, sokat nevettem rajta, és ha nem is tetszett benne pár dolog, úgy hittem, fog ez még fejlődni. 

A harmadik részre több mint egy év múlva került sor, és annyit biztosan mondhatok, hogy részemről ez a sorozat mostantól kuka. 

Fél évig olvastam ezt a könyvet. Tényleg, fél éven át ott feküdt az éjjeli szekrényem fiókjában, és ha olvasni volt kedvem, ezt lapoztam fel, majd olyan 40 oldal után általában úgy felhúzott, hogy elment a kedvem úgy unblock az olvasástól. Aztán hetekkel később csak folytattam. 

Nincs kedvem belemenni a részletekbe, úgyhogy inkább csak kilistáznám mik voltak, amik leginkább nem tetszettek: 

1.) Zéró karakterfejlődés: a sorozat főhősnője egy csajszi, aki folyton vásárol, és mindamellett szerintem a világirodalom egyik leghülyébb hősnője. Ezt komolyan írom, de tényleg néha -sőt gyakran- annyira hülye Becky, hogy az már fizikailag fájt. 

Néha kínomban azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg ilyen hülyék vagyunk, mi nők, vagy ennyire nincs igény egy okos női szereplőre?

És nem is az volt a gond, hogy Becky gyakorlatilag olyan, mint egy bárgyú, kallódó próbababa, hanem az, hogy a sorozat harmadik részére sem fejlődött egy picit sem. 

2.) Ez az a könyv, amit elég nehezen fogad már be a gyomrom, tekintve hogy eléggé felháborít a hétköznapi életben is a buta, felesleges, cél nélküli vásárlás, és eléggé bicskanyitogató volt látni, ahogy Rebecca Bloomwod hülyeségekre költötte a pasija fizuját, csak mert egy árva értelmes gondolat nem fogalmazódott meg az agyában arra vonatkozóan, hogy bármi mást csináljon a shoppingoláson kívül. 

3.) Ez az a könyvsorozat, ami tényleg nem szól másról, mint a vásárlásról, és elég nagy bökkenő az, hogy én a főszereplőnővel ellentétben nem szeretek vásárolni. ( Plussz ugye kissé feldühít mások impulzus vásárlása.)

Kép a filmből, amiben legalább fejlődött valamit Rebecca

4.) Ha belemagyarázom mégis szól valamiről: egy munkamániás, szeretet hiányos sérült férfi, és egy rém egyszerű nő funkciótlan, működésképtelen kapcsolatáról, amit az írónő az utolsó fejezetben leönt egy rózsaszín cukormázzal. Nem kell belemenni a dolgok mélyébe,  a kapcsolatbeli repedéseket úgy is eltakarja a glitteres esküvői fátyol. 

A könyvben gyakorlatilag alig beszéltek egymással a szereplők, mindkettő kisebb válságon esett át, de megbeszélni nem tudták, és még csak hajlandóság sem volt rá, hogy elmondják a másiknak, gond van. Becky ellenben vagyonokat költött el a közös bankszámla kárára, az csak mellékes volt, hogy a pasija teljesen összeomlott - nyilván, mivel semmit nem tudott a menyasszonyáról- teljesen más okból. 

5.) Ez az a könyv, aminek főhősnője nem csinál mást a vásárláson kívül, mint hogy hazudik mindenkinek, de mindenkinek. A pasijának, a családjának, a legjobb barátnőjének... Mindenkinek. Végig. Hazudik. ( Hülyébbnél hülyébb módon, és persze nem bukik le. )

6.) Mindezek után csak annak tudtam szurkolni, hogy Becky esküvője elmaradjon, erre spoiler lett neki kettő is, egy luxus esküvő, meg egy vidéki. Csak mert hülye, mert hazudós, mert más pénzét költi, és mert megérdemli. 

7.) Végül ez az a könyv, ami szólhatott volna komoly témákról: elhidegült anya-fiú kapcsolatról, kiégésről, életközépi válságról, és valóban a vásárlás mániáról, de ahelyett, hogy bármelyiket is egy icipicit megfogta volna az írónő, inkább viccet - sem - csinált belőle. 

Néha felnevettem rajta, de sajnálom, számomra ez a könyv kínszenvedés volt. Soha, soha többet boltkórost. Soha soha többet egy ilyen bugyuta női főszereplőt. Soha, soha egy ilyen buta végtelenül felszínes történetet.

Szóval így kapott nálam a boltkorós sorozat harmadik része 10 csillagból 2-t.  

 Maga a könyv témája is - ha a mai világot nézzük, ahol azért már egyre inkább teret hódít a zero waste és a tudatos vásárlás- eléggé poros. Nem hinném, hogy 2020 táján nagy siker lenne egy csajról szóló sorozat, aki képtelen a gondolkodásra és csak vásárol. (Vagy csak én vagyok idealista. )

 Ideje a tovább lépésnek.

De előbb még olvasnék pár kommentet a ti szenvedős könyveitekről. Persze csak akkor, ha volt olyan...

Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van

 Első mondat: "Amikor megkérdezik tőlem, mivel foglalkozom - taxisofőrök, fogorvosok -, azt felelem, hogy irodában dolgozom. "

Nagyon jó az idei év az olvasmányok szempontjából, és közülük is talán az Oliphant volt a legnagyobb meglepetés, amit csak magamnak köszönhetek.

Történt ugyanis, hogy december táján levélminta mániás lettem és a nagy év végi hajtásban túl lusta voltam utána nézni, miről is szól ez a könyv. Ott voltak a borítón a levelek, meg valami okos ember odaírta a könyvre a moly.hu-n, hogy ez egy chick lit regény, én meg azt hittem, hogy ez egy könnyed kis történet lesz, ahol a rózsaszín topános főhősnő majd utazik, lezuhan a repülőjével a dzsungel fölött, és beleszeret Tarzanba. Olyan intellektuel módon.

Magamnak köszönhetem tehát a meglepetést, amikor rögtön az első oldalon libabőrös lettem, pedig csak az előszót olvastam. Az idézet Olivia Laing: A magányos város című könyvéből való, és valahogy egyszerre steril és mégis szívsanyargatóan pontos definícióját adja a magány érzésének, hogy azon kaptam magam, újra és újra elolvasom.

" A magány arról ismerszik meg, hogy szeretnénk véget vetni ennek az állapotnak, ám ehhez nem elég a puszta akaraterő..."

Voltál már magányos? Emeltél már falakat magad köré? Történetünk főhőse Eleanor Oliphant egész életét a magányosság érzésével éli le. Fiatalkorában egyik nevelőszülőtől  a másikhoz kerül, sehol sem veti meg a lábát. Felnőttkorában egyedül él egy önkormányzati lakásban. Mivel kiemelkedően magas intelligenciája van, könnyedén lediplomázik, és a pénzügy területén munkahelyet szerez.  Senkivel nem beszélget, soha senkit nem szólít meg. Sehová nem jár,  már az is nagy esemény, ha egy mérőóra leolvasáshoz egy idegen ember belép a lakásába. Ha nem dolgozik, napok telnek el, anélkül, hogy egyáltalán megszólalna. Eleanor mégsem savanyodott be. Emberi kapcsolata csak anyukával van, akivel minden szerdán telefonon beszél, és az elejtett mondatokból már a könyv elején tudni, hogy anyuka azért van börtönben, amit Eleanorral tett. 

" Voltak idők, amikor úgy éreztem, belepusztulok a magányba. Néha mondják, hogy belehalok az unalomba, hogy meghalok egy csésze teáért, de a magányba való belepusztulás számomra nem hiperbola. Amikor elfog ez az érzés, a fejem lehanyatlik, vállam begörnyed, és fájdalom, fizikai fájdalom támad bennem valami emberi kapcsolat iránt; komolyan úgy érzem, összecsuklok, és elpusztulok, ha valaki nem fog át, nem érint meg."

Már a könyv elején érezhető, hogy valami nem oké, és nem csak azért, mert Eleanor ennyire ragaszkodik az anyukával folytatott szerda esti kegyetlen beszélgetésekhez. Olykor tényleg eléggé fura gondolatai vannak, de mégis egy-egy elejtett mondatával egyre rokonszenvesebbnek és viccesebbnek tűnik, ahogy kívülről vizsgálja a mai modern életet, az őt körülvevő - és be nem fogadó- társadalmat. 

"  Többször feltűnt már, hogy épp az állandóan sportruházatban járók hajlanak a legkevésbé a rendszeres sporttevékenységre. "

Tényleg, ahogy haladtam a regénnyel, egyre jobban megkedveltem a főszereplőt, nem nevettem, hanem szó szerint felröhögtem egy-egy gondolatmenetén, és persze olykor - amikor egy-egy eldugott mondattal, egyre többet tudtunk meg a múltjáról, és arról, hogy miért is lett ilyen - annyira összeszorult a gyomrom, hogy néha teljesen felháborodtam a még ki sem mondott történéseken. Nagyon ügyes az írónő, mert folyton azon gondolkodtam, mi történhetett a múltban, ugyanakkor szinte féltem kideríteni. És mégis mosolyogtam közben, és szurkoltam Eleanornak, hogy végre történjen vele is valami, ami kimozdítja, hogy ő is elkezdjen élni.

Szerencsére két dolog is történt a főhősnőnkkel. Az egyik, hogy egy elfuserált társas eseményen, ahol kötelező volt megjelenni, megtalálta magának " a férfit", akivel még anyuka is elégedett lehet, s hogy meg legyen a nagy találkozás, Eleanor végre elkezdett kimozdulni a komfortzónájából. 

A másik jó dolog pedig az, hogy Eleanor megismerkedett a munkahelyén -természetesen csak kényszerből - az informatikussal, Raymonddal, és ezután -nagy szerencséjére- Eleanor körül felgyorsulnak az események: megmenti Raymonddal egy idős ember életét, koncertekre jár, sőt szépségszalonokba is, és lassan-lassan leengedi a védelmet nyújtó falakat. Csakhogy ahhoz, hogy végre élni kezdjen, szembe kell nézni a múlt történéseivel is...

A könyv tulajdonképpen arról szól, hogy kerül ki a magány csapdájából Elanor. Annyira jó ez a regény! Nem szeretem különösebben családon belüli erőszakról szóló történeteket, de ez egy édes-bús, felkavaró és mégis nevetős regény, amit mindenkinek ajánlok. Nem chick lit regény. Nem arról szól, hogy Elanor szerelmes lesz. Arról szól, hogy egy ember, aki gyerekkorában épp, hogy túl élt, mennyire elszigetelheti magát minden jótól, ha nem tudja feldolgozni a történteket. Nagyon szeretem a másik főszereplőt is, Raymond, az egyik legnagyobb meglepetés a regényben, mert egy teljesen hétköznapi ember, és mégis ő teszi a legtöbbet Eleanorért, amikor különc viselkedése ellenére is a felszín alá néz, és a barátja lesz. Nekem nagyon-nagy élmény volt ez a regény, és hiszem, hogy mindenkinek nagy élmény lenne, ha belekezdenétek.

Engem egyébként hangulatában nagyon emlékeztet az  Amelie csodálatos életére, ott is egy magának való, de élni akaró, magányos, magának való nő tör ki a valóságba. Itt persze jóval nehezebb dolga van főhősnőnknek, de a történet végére tényleg eljutunk odáig, hogy nem kell többet aggódunk érte. Eleanor Oliphant köszöni, jól van! És milyen jó tudni ezt!

Ez Gail Honeyman első könyve, de ezek után figyelni fogom az írónőt, mert egy nagyon jó, okos, szórakoztató és elgondolkodtató könyvet írt. Igaz kedvenc lett, el fogom még olvasni.

Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van!
Ventus Libro Kiadó, 2017
400 oldal

Christelle Dabos: A tél jegyesei - ( A tükörjáró 1.)

Első mondat: "Azt mondják, a régi házaknak lelkük van. "

Természetesen ezt a könyvet azért vettem meg, mert gyönyörű a borítója, és a cím nagyon sok hideget ígért. Amikor pedig elolvastam, hogy a regény a Miyazaki-filmek világát idézi, nem volt választásom. 

Utólag vettem csak észre, hogy a Harry Potter sorozat és a Trónok harca kevercseként hirdetik- előre szólok, hogy nem az. A tél jegyesei nagyon addiktív történet, nagyon szerettem olvasni, elvonási tüneteim voltak, mikor a végére értem, és nem volt mellettem a második rész. 

Igazából nekem csak egy gondom volt vele... Sokkal szuperebb könyv lett volna, ha léptünk volna felfelé egy szintet, és ledobtuk volna a young adult regények gyerekbetegségeit. Nem volt igazából klasszikus ifjúsági regény- ami nagyon-nagyon jó. De nem mert még felnőtteknek szóló regény sem lenni, ami nekem azért hiányzott, mert úgy sokkal ütősebb, mélyebb könyv lett volna. 

Ettől függetlenül, ha végig jutsz a poszton, és úgy érzed, neked ezt olvasnod kell, rögtön ess neki. Én nagyon élveztem, és tűkön ülve várom a folytatást. Úgyhogy ha néha nyavalyognék, csak félig vedd figyelembe. Mert mindent összevetve nagyon jó volt ebben a fagyos-zord világban bolyongani. Másfél hete nem olvasok semmit, mert folyton arra vágyom, hogy újra visszajuthassak oda. Ez már csak jelent valamit?

A történet főszereplője Ophélie, aki Animán a szétszakadt világ egyik szigetén él. Anima lakói szerint a tárgyaknak lelkük van, és az "olvasó képességgel" rendelkezők ujjai alatt feltárul a tárgyak és tulajdonosaik múltja. Ám Ophélie nemcsak ezért különleges. A lány bár kivételes tehetségű olvasó, mégis egyedülálló tehetséggel is rendelkezik: ügyesen közlekedik a tükrökön keresztül.

Anima valóban egy steampunk Miyazaki világra emlékeztet, nyüzsgő városában lovak nélkül közlekednek a konflisok, vezetőjük Artemis, a tudománynak élő istennő. Az itt lakók jómódban élnek, világuk tele van színnel, izgő-mozgó emberekkel, vicces szituációkkal. A Matrónák döntése alapján ugyanakkor Ophélie-nek el kell hagynia otthonát, hogy a rosszhírű Sarkra költözzön és férjhez mehessen az ismeretlen Thornhoz. 

Thorn és Ophélie - Forrás

Az utazás léghajóval! történik, amit imádok, és a Sark valóban hideg, kegyetlen és félelmetes világ. Thorn pedig, na ő Thorn. A könyvnek szerintem ő az egyik erőssége, bár keveset jelenik meg benne. De képzelj el egy főhőst, aki se nem jóképű, se nem erős, vékony, nyúlánk alakja van, modora akár egy pokrócnak, normális kommunikációra nincs kedve, és  még a saját világában is mindenki utálja. Ő a Sark kincstárnoka, egyben az erőszakos Sárkányok családjának - félvér- tagja. A - sajnos- csetlő-botló könyvmoly Ophélie valóban nem tűnik optimális választásnak mellé, Thorn szolídan haza is küldi a léghajós utazáson " Menjen haza, mert nem fogja túlélni", és valóban, Ophélie élete nem egyszer csak hajszálon függ.

De ne hatalmas nagy kalandokat várjatok, ez egy lassan építkező regény, és leginkább az udvari intrika, a szemfényvesztő Délibábosok ármányai, és a hatalomvágy rendezi a sorokat. A Sarkon ugyanis híre megy, hogy Thorn egy animista lányt vesz feleségül, ami miatt az egész Sark felbolydul, mert félő, hogy Thorn még nagyobb hatalomra tesz szert. Ezt pedig sem a családja, sem pedig a többi nemzetség nem engedheti.

A regény valóban varázslatos, a borítón látható lebegő város ott valóban létezik, tornyai között ugyanakkor senki sem az, aminek látszik. A magyar kiadás fülszövege nekem eléggé félrevezető, mert azt hittem, hogy Ophélie egy vagány könyvmoly lány lesz, de igazából elég passzív szereplő,  inkább csak figyeli az eseményeket, csak lassan enged fel, és a karaktere is elég lassan kezd kibontakozni. Ami nekem kicsit csalódás, mert a YA könyvekben szinte csak kétféle főhősnőt ismernek, a vagány, mindenben jó vagyok típust, meg ezt a mindenben felesek háromszor jellegűt, nem igazán értem, hogy miért. Mindenesetre a lány - nagy örömömre- megint csak nem szép, kicsi, vézna, szemüveges, ráadásul a szemüvege színe közvetíti a hangulatait, és alig mer megszólalni, ami valóban nem jó ajánlólevél egy olyan világban, ahol az illúziók, az erőszak és az intrika az úr. Thorn és közte nem alakul ki bimbózó szerelmi viszony, ami miatt megint csak egy hatalmas ötös jár, inkább csak szükségük van egymásra, hogy túléljenek a Fellegvár kígyófészkében. A közös jeleneteket amúgy imádtam, jó volt nézni, ahogy ez a két egyáltalán nem egymáshoz illő ember méregeti egymást.

Ophélie végül álcába kényszerül, hogy ne öljék meg, szolgálóként lép be a Fellegvárba és az Udvarba. Itt már kicsit a Chihiro világára emlékeztet a regény, ami megint nagyon jó,  szűk, sötét, varászlatos folyosókon jár, és a szolgálók szemszögéből ismeri meg a Sark hamis, csillogó világát. 

Nagyon hosszú lett ez a poszt, és a hibáiról még nem is írtam. Jó a világ, nagyon jó: de néha lehetett volna belőle többet is mutatni, valamint Ophélie sótlansága, és folyamatos kallódása is idegesített kicsit. Ettől függetlenül ígéretes regénynek tartom, kissé rajongok is, és nagyon remélem, hogy a következő részben a történet ledobja a gyermekbetegségeit.

-

Mondtam már, hogy léghajóval utaznak a Sarkra??? - * Zenka meresztgeti a szemét.

Christelle Dabos: A tél jegyesei - ( A tükörjáró 1.)
Kolibri Kiadó: 2017
580 oldal

Óh, Drágám!

Nem tudom, gondoltátok volna-e, de jelen pillanatban, ha utálnom kell egy könyvet, akkor a kiválasztott az Outlander harmadik része lesz, név szerint a Voyager. ( Magyar fordításban
Az utazó.)

A tavalyi év ősze azzal telt, hogy szenvelegtem ezzel a k. szott két téglával, megpróbáltam szeretni: hisz eddig imádtad!, megpróbáltam értelmezni: hiszen eddig haladt a történet valahová, és megpróbáltam elbujdokolni az elől a folyton visszatérő, egyáltalán nem szolid és nőies gondolattól, hogy: de hát ez annyira szar... 

Instant Jamie Fraser!!!

Komolyan küzdöttem Jamie Fraserrel. Képzeletemben fitos szeplős orra volt, a könyvben már nem emlékszem, milyen. A fara kerek. Azt tudom. A teste csodálatos- meglepően csodálatos, annyira, hogy a könyvben lenyűgöz mindenkit, legyen az férfi vagy nő, kiskorú, nagykorú, katona, özvegy, az összes létező nációból. És ez borzasztó. Megpróbáltam elképzelni ennek a férfinak a gyermeki mosolyát, de csak egy idiótát láttam magam előtt, akinek még az erekcióját is lohasztónak találtam, hiába próbálta az írónő nagyítani a dolgot. Gyerekek, ez a regény egyszerűen nem nyűgözött le. Nagyon nem.

Előkapartam a könyvet valahonnan az ágy alól, és így most pontos adattal szolgálhatok, miszerint 760 oldalon keresztül gyötrődtem. Még mindig van hátra kb. 380 oldal. De kész. Nem. Nem bírom. Én tudom, hogy ez nem túl elegáns itt leírva- márpedig megfogadtam, hogy érett nőszemélyként fogom megírni a posztot, de leginkább nyüszíteni szeretnék a kíntól, amit számomra ez a könyv okozott.

Ez a regény lassú, vontatott, nincs ritmusa, legtöbbször nincs is célja. Csak úgy van. Lehet élvezkedni, hogy Jamie Fraser, itt van, ragyog, lehet imádattal csüggeni rajta. Az egyértelmű, hogy Gabaldon totál bele van kattanva, de nem akarom hibáztatni: valószínűnek tartom, hogy minden írónő kicsit beleszeret a kedvenc karakterébe. De számomra már sokkoló dolog volt. Ez a pasi oly mértékben tökéletes és hamis, amilyen hamissá tehetnek egy férfit a való világtól elrugaszkodott rózsaszín női ideálok. Egy pasi, aki csak becsületből fekszik le a nőkkel, egy pasi, aki beugrik a cápákkal teli tengerbe, de még a cápák sem kapják be, és a hajón vizesen lihegve is csak a gyermeki naivitástól dadog! Egy pasi, aki önként kéri, hogy elfenekeljék! Egy pasi aki mindig tettre kész! Egy pasi, akiben ha gyarlóság is van, azt annyira bánja, hogy szegény női olvasók ahelyett, hogy haragudnának rá, inkább csak megsimogatják a buksiját!
Olyan lett számomra ez a karakter, mint a csillámot okádó egyszarvú. Szép, szép, de ha sokat hangsúlyozom, hogy mennyire földöntúli, utolérhetetlen és csillogó, már giccsessé válik. És mivel a regénynek nem igazán volt története, azon kívül, hogy Jamie és Claire elég banális módon egymásra találtak, és éltek, éldegéltek, meg hozták a szokásos formájukat, ezért csak annyit mondhatok, hogy így ez az egész számomra egy bosszantó és sovány szappanoperává vált, ahol nem az a lényeg, hogy meglássuk a szereplők igazi, úgy értem valós arcát, hanem hogy élvezkedjünk abban az oxigénmentes, áporodott állapotban, amit egyszerűen az az élmény nyújt, hogy pár kedves szereplő mellé szegődhetünk egy se füle, se farka cselekmény háromszázkilencvenhatodik részét bámulva. 

Ez a regény nem adott újat, nem volt friss, nem volt benne élet, teljesen leszívott engem. Minél tovább jutottam, egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, minél többet olvastam belőle, egyre kevesebb energiával tértem vissza a saját világomba. Gabaldon nem tudta megújítani a történetét. Elbagatelizálta a karakterei között fennálló feszültséget, az alapötletből ( időutazás, skót belpolitika, kettős élet) származó konfliktusokat pedig következetlenül citálta csak néha elő, de egy fejezet nem telt el anélkül, hogy a kicsit elnőiesedett, és olykor egészen hülye, de még mindig "hihetetlenül férfias" Jamie Frasert méltassa. 

Az egész regénnyel kapcsolatban két dolog rögzült bennem: az egyik a gyomor összeszorulás érzése, amikor már kicsit attól is émelyeg az ember, ha megszámolja, hány száz oldal vár még mindig rá. A másik meg egy brutális kép: Jamie Fraser minden tökéletességét, becsületességét, szépségét, összeszedve teszi nekem a szépet, én meg egyszerűen csak ránézek, sóhajtok, és lemondóan azt mondom neki: Óh, Drágám! Hagyjuk a francba az egészet!!!

Így történt, hogy Jamie Fraser elmorzsolt értem egy roppant férfiasnak tűnő könnycseppet - gondolom én, mert egy pillanatra sem néztem vissza-,  én meg becsuktam a könyvet ott, ahol éppen tartottam. Vége van. Lezárult egy ( regényes) v iszony... 

Csak tudnám feledni.  

Ezt a képet az Outlander rajongóknak küldöm, hátha így nem haragudnak meg rám...

Lindsey Kelk: Aki mer az nyer

Tess Brookes munkamániás, évek óta szerelmes a legjobb barátjába, és egy diktátor az albérlőtársa. Egy nap arra ébred, hogy nincs munkája, a legjobb barátja pedig bár megtehetné, mégsem szerelmesedik belé. Mit tehet ilyenkor az ember lánya? Idegösszeroppanást kap, kiadja magát a diktátor albérlőtársnak, és csapot-papot ott hagyva, elindul a mesés Hawaii felé. 

Egyetemes törvény a világmindenségben, hogy ha szingliként Hawaiira visz az utad, ott biztos egy jóképű fickó vár. Nick feladata az, hogy interjút írjon ahhoz a cikkhez, amiben Tess- álnevén: diktátor Vanessa- épp a fotós. A cikk megírása ugyanakkor igencsak elhúzódik, és hát sok minden megtörténhet, ha folyton süt a nap, meleg tenger mossa a lábad, és egy Kempini névre hallgató meleg komornyik (?) gondoskodik a koktélokról...

Erről a könyvről annyit tudok mondani, hogy amikor olvastam, odakinn ilyen idő volt: 

SAJÁT FOTÓ

És mikor olvastam, teljes mértékben ide tudtam képzelni magam...

SAJNOS NAGYON NEM SAJÁT FOTÓ

Hála és köszönet az élményért! Pár hét elteltével kicsit hiányzik is a Hawaii klíma, meg a talpam alól a homok... Azon kapom magam, hogy kapcsolgatom a tévét, és keresem azokat a régi, fényeket. Hogy merengve elidőzöm egy shaker előtt, azon gondolkodva, hogy a könyvben milyen koktélokat is ittam. (Volt hibája a könyvnek, de én csak a jóra emlékezem.)

Jön a folytatás is, ami Olaszországban játszódik majd. Hümmmm.

Egy kutya négy élete

Alapjáraton macskás voltam. Szerettem ugyan a kutyákat, de a macskákat csöppnyire közelebb éreztem magamhoz. Aztán ahogy az nagyon sok emberrel megtörténik, betoppant az életembe a KUTYA. Közel tizenöt évig volt a pajtásom, barátom, nem tudnám megmondani minek nevezzem... A kutyám volt - kutyások tudják, mennyit jelent ez...
Ha most azt írnám, miatta szerettem ezt a könyvet, félig-meddig hazudnék. De akkor sem mondanék igazat, ha azt írnám, hogy kezemben gyűrve a papírzsepiket nem gondoltam rá sokat. Ez a könyv az a könyv, amit minden kutyabarátnak olvasnia kell. Csak mert... jó. Csak mert nevetsz rajta, olykor zokogsz, olykor úgy érzed tanított neked, de leginkább azért, mert az elolvasása után közelebb érzed majd magad a kutyádhoz. Azt hiszed ez lehetetlen, mert már mindent tudsz róla? Higgy nekem, majd meglátod!

Kivételesen jobb a filmes borító

Alapjáraton az az ember vagyok, aki nem néz állatos filmeket. Jó, megint nem írtam igazat. Nehezen tudok elmenni az állatbarát filmek mellett, de kifejezetten utálom, ha az állatokon messziről látni, hogy betanították őket, nem egy állat játssza a főszerepet, hanem sok hasonló, vagy amit még nem szeretek, amikor a filmek története szerint egy icipicit is bántják őket. Na az már az elkapcsolás faktor. 

Mindezen előzmény után kérdezhetitek, hogy miért olvastam el ezt a könyvet. Leginkább azért mert láttam a mozi film előzetesét, és tudtam, hogy a könyv ennél csak jobb lehet. És azért is, mert még soha nem olvastam kifejezetten állatos könyvet. És mert akcióban volt. És mert tudtam, valahol legbelül, hogy jó lesz. Arra persze nem számítottam, hogy ez lesz 2017 első könyve. Ez van, valóban nem olvasok sokat. De ha a többi is ilyen klassz élmény lesz, hát sebaj. Csak mindig jól válasszak. 

A regény alapkoncepciója amúgy elég érdekes. Minden kutya a mennybe kerül, mondja a szlogen, kivéve ha még dolga akad. Ez esetben újjá születik a kutyus. Ez azért eléggé vagány, egy konzervatívabb olvasó fejet hajtva elmenekül az olvasás elől, pedig nem kellene. A könyv elején én sem értettem, miért erőltetik ezt az újra születés témát, aztán a könyv végén minden értelmet nyert. Az is, hogy magam mellé készítettem egy csomó papírzsepkendőt.

Nem igazán fogok írni a cselekményről, hiszen négy történetet mutat be kutya szemszögből - rendkívül jó narratívával-, négy kutya életet, és szerintem értékét vesztene az az olvasó, aki emiatt a bejegyzés miatt kezdene a könyvbe. Én mindegyik részét imádtam a regénynek, azt is mondhatnám, hogy terápiás könyv volt a számomra, ami miatt még jobban értékelem azokat a perceket, amiket ezekkel a csuda állatokkal tölthetek, és még nagyobb megtiszteltetésnek veszem, hogy ezek a kutyusok egész lényükkel, feltétel nélkül, hűen és bohókásan szeretnek minket, a gazdáikat. 

Film előzetes, próbálok hinni a készítők magyarázatának

Szóval kutyások! Olvassátok el ezt a könyvet, mert nagyon jó! És nem úgy sírós, hogy világfájdalmatok lesz tőle. Inkább úgy sírós, hogy Istenem, ez annyira szomorú és szép és csodálatos, és hol a papírzsepi, mert nélküle nem bírom feldolgozni!!! Szóval értitek. ( Mint mikor a Harry Potterben azt jósolja Ron Harrynek, hogy szenvedni fogsz, de közben majd élvezed... Na valahogy így!)
Most befejezem, körbe ajánlgatom még pár embernek a könyvet, aztán botrány ide vagy oda, azt hiszem, megnézem a mozit. Kicsit lelkiismeret furdalásom van miatta - na jó, még mindig gondolkodom a dolgon-, de akkor is látni szeretném Bailey-t, meg Ethant. Meg Tóbit, meg Cimbit, meg Ellie-t. Annyira megszerettem őt/őket. Hüpp-hüpp, tele a zsebem papírzsepikkel, de azért itt klimpírozok nektek csupa mosollyal... Olvassátok el!

Hogyan írjunk szerelmes levelet?

Általánosban kezdetben fogócskáztunk. Akit elkaptak, úgy szabadult, hogy adott a fiúnak száz puszit... Eléggé furán éreztem magam, ahogy bámultam a legnépszerűbb lányt a susnyásban, és mi, akiket valamilyen módon sosem kaptak el a fiúk, számoltunk. Egy pusz, meg még egy, meg még egy...  Százig nem jutottunk el, túl zavarba ejtő, és leginkább túl unalmas volt.

Aztán később a fiúk táncra kértek minket. Álltam a trapéznadrágban, a kijárt cipőmben a suli diszkóban, és egy olyan nagy nyaklánc volt a nyakamban, mint amit általában Erős Antónia visel a hírekben... Táncolni? Én? Túlságosan fáj a lábam - nyafogtam, miközben alig vártam, hogy valaki MÁS felkérjen. Hát nem kért fel.

Az én generációm még nem jutott el odáig, vagy talán egy huszárvágással meghaladta azt a frázist, hogy a férfihez a gyomrán keresztül vezet az út. Mi, grafomán lányok a levelekben bízunk. Meg amúgy is, el kell jutni addig, hogy a kiszemelt férfinek főzni kell...

Álljunk meg itt egy pillanatra egy vallomáshoz: nem tudok udvarolni a férfiaknak. Teljes mértékben antitalentum vagyok. Még mindig tartom, hogy nem az én dolgom kezdeményezni, és nem küldök kacsacsőrű szelfiket sem a közösségi oldalakon. Szerelmes levelet sem írtam soha. Fogalmam sincs, hogyan kell... Ti tudjátok?

Lehet, hogy hallottatok-e már róla, de ha nem, hát elárulom: Nicolas Barreau valójában egy nő. Kicsit fura a mai világban szerelmes regényeket írni férfiúi álnév alatt, és most némi elégedettséggel írom ezt le, hogy engem ezzel a fura fordított marketinggel átvágtak. Én tényleg bosszankodtam azon, hogy  Nicolas Barreau egy férfi, mégpedig egy olyan férfi, aki nem ír jó férfi karaktereket. Azért az elég fura lenne nem? Tudom, hogy nem sok embernek tűnt fel, de szerintem ezekben a regényekben kissé kiherélték a férfiakat. Lehet, hogy nem macsó és nem vagány minden férfi, csetlenek-botlanak ebben a nagy világban, és ez így jó: nem is kell vagánynak lenniük...De például kifejezetten rosszul érint engem, az egyáltalán nem hisztis nőt - csak néha szoktam hisztizni, és mindig okkal- , ha azt olvasom, hogy egy férfi úgy rinyál, mint Manci az oviban.

 Csajszi, ha így folytatod, sosem lesz férjed - mondtam volna a főszereplőnek... aki egy férfi.

A történet szerinti Jean-Duc Champollion fiatal galerista, aki boldogan élvezi a párizsi bohém életet, kiállításokat szervez, partikra jár, közben egyik virágról a másikra repked, amikor idilli agglegény életét felforgatja egy szenvedélyes, egy vakmerő, egy igazi nőszörnyeteg... Principessa néven.

Jean-Duc nem tud mit kezdeni az álnéven érkező pikáns és olykor provokatív levelekkel. Először nem foglalkozik velük komolyabban, később mégis a Principessa levelek megszállottja lesz. Hogy ki is a titokzatos női hódító? Principessa rafináltan húzza a mézesmadzagot az orrunk előtt, ám a nagyon szemfüles olvasó talán kitalálhatja, hogy a történet melyik szereplője évődik szegény Duckel. Én mondjuk nem találtam ki.

Túlságosan elfoglalt az a gondolatmenet, hogy személy szerint sem írni, sem kapni nem szeretnék ilyen üzeneteket. Gimis koromban számtech órán néha chat-en lógtunk, ott kaptunk ilyen célzatos flörtölős üzeneteket, amiknek számomra a világon semmi értelme sincsen, mert abból, hogy példának okán miután csókolóztunk, csak úgy röpködni fognak a levegőben a ruhák, ebből mondjuk a másikat szerintem nem ismerjük meg. Persze más történet, ha valóban csak azt akarjuk, vagy elegendő egy kis képzeletbeli orgia egy másik ismeretlennel. Minden esetre a leveleket olvasgatva arra jöttem rá, hogy a történet főszereplője, Duc, nem az én emberem, számomra összességében túl lágy, kicsit nőies reakciói is voltak, és úgy egyébként is eléggé béna leveleket írt! Ó, jajj! Úgyhogy a történet vége felé már csak abban reménykedtem, hogy legyen a sztoriban egy csavar, de ami csavar volt, arra én nem csavarodtam fel. 

Viszont nem tudok elmenni amellett, hogy a  történetnek és úgy egyébként minden Barreau

regénynek van egy olyan párizsi belőtt romantika stílje, ami miatt nem tudom utálni, mert jó benne sétálni, nézelődni. Párizs kinyílik, akár egy hajtogatós képeslap, kézzel foghatóvá válik, túlmutat a sorokon.  A stílussal sincs gond, sőt, kifejezetten jó, és a finom humor is jól áll a történetnek. Mégis számomra kicsit felszínes volt ez a regény, már olyan értelemben, hogy tele volt utalással a modern, bohém párizsi életre vonatkozóan, viszont e mögé nem nagyon láttunk. Talán kicsit többet akartam, mint egy habkönnyű szerelmi lamúrt, meglehet. Simán el tudnék képzelni egy másik történetet itt, ezeken a helyszíneken, kicsit tartalmasabb szereplőkkel, kicsit több tartalmas gondolattal.  Ó, de imádnám. 

Addig is viszont ha már Duc elmesélte első szerelmes levele történetét, itt az enyém íme:  általános negyedik osztályában, Valentin napon kaptam egy szerelmes levelet Mika Hakkinentől... Tudom, hogy szerelmes levél volt, mert azt írta, " i love you", és tudom, hogy Mika Hakkinen írta, mert kivágott magáról egy integetős képet, ráragasztotta technocollal, és nyomtatott betűkkel alá is írta. 

  Ez így történt. Talán egy napon el is küldöm majd egy aukciós háznak.

A végtelen történet

Hogy mit jelent gyereknek lenni? Mit jelent az, ha korlátok nélkül elmerülhetsz a fantáziában? Mivel gazdagabbak nálunk a gyerekek- például amikor olvasnak? És megmaradhat-e ez a gazdagság, miközben felnő valaki? Csak pár kérdés, amivel Michael Ende ebben a regényben foglalkozik.

A film más történet, nem adja át a könyv hangulatát, és ott ér véget, ahol a könyv úgy igazán elkezdődik. Gyerekkoromban egyenesen féltem tőle: a déli jósda szfinxei megrémítettek, ott volt az a gonosz sötét szörny, a vicsorgó fogaival,  nyomasztott az egész film, és Fuhur... nem tudom miért, de kifejezetten taszított a kedves szerencsesárkány.

Viszont ha van valami, amiért hálás lehet a világ, akkor azért, mert vannak még felnőttek, mint Ende, akik olyan varázslatot csempésznek az üres lapokra, ami nemcsak hogy működik, hanem teljes és egész, ami nemcsak a képi világában, hanem szimbolikájában is komplex; nemcsak szórakoztat, hanem igazi kulcsokat ad át az olvasónak, lehet az felnőtt vagy gyerek, és mindeközben úgy játszik a fantáziával, a legkisebb erőlködés nélkül, hogy a legapróbb mozaik darab is arra készteti az olvasót, hogy ne dobja el olyan hamar a képzeletet:  ne csak lássa a betűket, hanem érezze is a mesehősök történetei mögött megbúvó bölcsességet és csodát.

A könyv olvasása közben kisebb krízist is átéltem. Folyton írni szerettem volna nektek azokról a hatásokról, amik éppen érnek- szerencse, hogy nincs okostelefonom-, mert lenyűgözőnek és valóban korlátlannak éreztem azt a fantáziavilágot, amit az író elém tárt. Itt nem voltak korlátok, úgy mint más regényekben, tele volt játékossággal és képzelőerővel az egész történet. A képzelet valóban erő.  Tudom, hogy felnőtt korunkra megpróbálják ezt a hatalmat idealizmussá savanyítani, de nem, a mi kezünkben,  vagyis fejünkben van, hogy hogyan látjuk a világot, és a mi hatalmunkban áll, hogy mit választunk, milyen hősök/ szereplők szeretnék lenni.

 Még januárban olvastam egy cikket a televízió romboló hatásairól a gyermekekre nézve címmel,  most a német neuropszichológus, Gerald Hüther nyilatkozatából idézek: "Ha egy gyerek olvas, akkor közben agytechnikailag rengeteg dolog történik. A betűket szavakká rakja össze. A szavak és mondatok képekké alakulnak át, fantáziavilágokká. Amit a gyerek agya elolvasott, az megjelenik lelki szemei előtt. Piroska megy az erdőben. Itt egy gyerek sem a betűket látja. Ez hihetetlen fantáziateljesítmény: feketéből és fehérből egy képet megalkotni. Ezzel szemben egy Harry Potter-film semmit sem ér. Mielőtt bekapcsolhatná az az ember a fantáziáját, már ott is a következő kép. Csak az viszi valójában előrébb az embert, amiért saját maga megdolgozott."

A végtelen történet olvasása során megpróbáltam újra gyerekként megélni az olvasott szöveget. Volt valami szomorú abban, hogy a történet kezdetén nem tudtam lekapcsolódni a " felnőtt" olvasási szokásokról. Az agyam el volt zsibbadva, mindig a megszokott felnőtt impulzusokra várt, egyszerűen nem tudtam úgy használni a fantáziámat, mint annak idején. És ez kicsit kétségbe is ejtett.

"Azt szeretném tudni, mi van egy ilyen könyvben, amíg csukva van."

Akkoriban írtam nektek ezt a piszkozatot:

FANTÁZIA BAJBAN VAN!!! ( ez ugye a könyv egyik fejezetcíme)

Tudjátok-e még, hogy néz ki egy sziklaevő? Vagy hogyan néz ki a folyton nyüzsgő lidérc, aki mindig elvéti az utat? És biztos ismeritek a kis éji zenét, de el tudjátok még képzelni, milyen a kis éji manó? És milyen lények lehetnek a fikarcok? Gondolkozzatok kicsit, mielőtt elolvasnátok, mindjárt írom a választ!

" A második figura, aki a tűztől jobbra ült, kis éji manó volt. Legfeljebb kétszer akkorára nőtt, mint a lidérc, és egy felegyenesedett szurokfekete, szőrös hernyóra emlékeztetett. Beszéd közben két csöpp rózsaszín kezével hevesen gesztikulált, és onnan, ahol göndör fekete haja alatt az arca lehetett, két holdszerű nagy kerek szem parázslott elő. Éji manók, a legváltozatosabb alakban és nagyságban, mindenütt előfordultak Fantázia területén, így egyelőre nem lehetett eldönteni, hogy ez vajon közelről vagy messziről jött-e. Mindenesetre ő is úton volt, mert a háta mögött az éji manók szokásos hátasállata, egy denevér függött szárnyaiba burkolózva, összecsukott esernyőként, fejjel lefelé egy ágról. "

Jelentkezzen, akit a kis éji manó egy felegyenesedett, szurokfekete, szőrös hernyóra emlékeztetett, rögtön kap tőlem valami díjat ...Sajnos azt kell mondjam, hogy a manapság divatos ifjúsági fantasy regényekben összesen annyi kreativitás van, mint ebben az egy bekezdésben.

Fuhur és Átráskó

És higgyétek el, bár lassan olvastam a könyvet, mert valóban tréningeztem az agyam, hogy mindent el tudjak képzelni, és megpróbáltam a szimbolikát is átérezni, olykor baromi nehéz volt elképzelni mondjuk egy sereget, ami olyan hétköznapi mesehősökön kívül, mint boszorkány, óriás, bádogemberek, beszélő állatok, még kecskelábú faunokból, óriás éji manókból, embermagasságú kakasból - karimás csizmában nem akármiben!-, aranyagancsos, frakkot viselő szarvasból, sisakos rézhangyákból, vándorsziklákból, fuvolaállatokból- ezek a hosszú csőrükkel muzsikáltak- , vagy akár tócsásokból állt.

Hát mennyivel izgibb lenne, ha twilight bella nem egy hétköznapi anti vámpírral, hanem egy tócsással jött volna össze?

Van még pár piszkozat, amit beemelnék a posztba, miszerint:

AZ A JÓ KÖNYV, AMIT MÉG BE SEM FEJEZTÉL, DE MÁR MOST GONDOLKODOL AZ ÚJRAOLVASÁSÁN....  

Az a helyzet, hogy hiába olvastam nemrég, most ahogy föllapozom a jegyzeteimet, legszívesebben újra kezdeném az egészet. Kezdve onnan, hogy...

Megsimogatnám a piros keményfedeles borítót- végigsimítanám rajta az Aurint, az egymás farkába harapó kígyók jelvényét-, aztán a megcsodálnám, hogy felváltva kék és piros betűkkel írták a szöveget, no meg hogy a könyvjelző is kék, és hogy lidérces iniciáléval kezdődik az első igazi fejezet, ami csak úgy csattant, mert hát arról szól, hogy Fantázia bajban van, és ha Fantázia bajban van, akkor mindennel baj van  világon... És újra elolvasnám, ahogy a fenti lények, a sziklaevő, meg a piros cilinderes fikarc a sötét Zengerdőben megbeszéli, hogy el kell jutni az elefántcsonttoronyhoz, és együtt fagyoskodnék Bux Barnabás Boldizsárral a szertárban, mert szégyellném, hogy elloptam az antikváriustól a könyvet, és ugyanolyan meglepetten olvasnám, ahogy a történetből kiszólnak a szereplők, nekem olvasónak, hogy segítsek nekik, mint ő. Fantázia  bajban van, mert mire felnövünk, szinte már csak szex, meg az erőszak hoz lázba minket, de biztos vagyok benne, hogy mindannyiunknak van egy gyermeki énje, aki kalandra és játékra vár, és átrepülné a szerencsesárkány hátán az egész világot. ( Innen enyhe spoiler.)

Megkönnyezném, ahogy a Szomorúség Ingoványába vész Artax, aztán együtt rettegnék Átráskóval, mert nem találnám az utam, s egyre sürgetne az idő. Lélegzetemet visszatartva poroszkálnék csak a két Szfinx között, és azt hiszem én elárulnék pár titkot a tudós gnómnak, Szűkmóknak. És mikor minden szétesett, Barnabással együtt megmentenénk Fantáziát, és aztán? Aztán sem ülnék passzívan...

A könyv második fele arról szól, hogy Barnabás megkapja az Aurint, aminek hátoldalára az van írva, tedd, amit akarsz. És Barnabásnak ott Fantáziában kell szépen lassan felnőnie. Nem elbújni benne, nem illúziókat gyártani, hanem megérteni, hogy csak akkor tudod meg, mit is akarsz igazán, ha megismered magad, és ha hibázol, hát tedd, a tapasztalataid által válsz egésszé, de a tapasztalataidat a legtöbbször te magad teremted meg.

Annyi, annyi kedvenc részem van. Legkedvesebb részem, amikor Barnabás megteremti Perelin, az éjjeli őserdőt, ami minden éjszaka virágzik és burjánzik, de ahogy megjelenik a hajnal első sugara elsorvad és sivataggá lesz. És ott ugrál a hatalmas orchidea fák tetején, aztán megismeri Szörszörényt, aki sosem lel társra, mert egy pillantásával bárkit megöl, s amint a nap lenyugszik, meghal, hogy helyet adjon az őserdőnek. Talán a legnagyobb tanításokat ő adja Barnabásnak, ahogy harc nélkül megadja magát, s ahogy  elindítja Barnabást, hogy keresse meg az igazi vágyait.

Szőrszörény és Barnabás

- A Valódi Vágyamat? - ismételte Barnabás megilletődve.- Hát az mi?
- Az a saját legmélyebb titkod, amelyről nem tudsz.
- De hogy ismerek rá?
- Azáltal, hogy a kívánságaid útján haladsz, egyiktől a másikig és a legvégsőig. Ez az út vezet a valódi vágyadhoz.

Engem nagyon megérintett, hogy egy ilyen félelmetes vadállatban társat, tanítót talált egy kisfiú.

Aztán ott volt Amargant az ezüst város, ahol minden lakó történetmesélésből élt, de sajnos kevés történet maradt fenn Fantáziában, és nem voltak könyvtárak, nem tudott megújulni a képzelet világa Barnabás nélkül ( vagy mi nélkülünk?). És ott voltak még a kóbor lovagok, akik nem tudtak mit kezdeni magukkal, mert hát szörnyekre végtére is nagy szükség van, vagy ott volt Átráskó, aki bár a könyv első felének a hőse volt, mégis félre tudott állni Barnabás miatt, és megpróbálta megmenteni a fiút a vesztétől, még akkor is, ha ezáltal ellent kellett állnia a hatalma csúcsán veszteglő Barnabásnak.( Spoiler vége)

Rengeteg, rengeteg epizód mutatta meg, hogy fantáziában semmi sem lehetetlen, és az apró történetek rengeteget tudnak adni annak, aki figyel a mögöttes tartalomra is. És ha majd egyszer egy esős napon a kirakatban azt fogom olvasni, hogy MUIRÁVKITNA, biztos erre a könyvre fogok gondolni.

De ahogy Ende mondaná, - úgy mint a könyv szinte összes szereplőjénél-, az már egy másik történet lesz, és az elbeszélésre máskor kerül majd sor. ;)

Mert a történet ugye, - attól függetlenül, hogy bezártuk a könyvet-, folytatódik tovább. Fantázia valóban végtelen. Hagyod, hogy általad újra megújuljon? Nyiss ki egy könyvet, vagy csak csukd be a szemed. Vesd magad bele. Képes vagy rá.

Sarah Addison Allen: A barackfa titka

 Első mondat:

 Aznap, amikor Paxton Osgood átvitte a postára a dobozt, benne a vastag, cirkalmas betűkkel megcímzett, fóliával bélelt borítékokkal, akkora felhőszakadás tört ki, hogy a levegő fehér lett, mintha kihipózták volna...

Ez a harmadik Sarah Addison Allen könyv, amit olvasok- ne is keressétek, nem írtam a másik kettőről- , de ez volt az egyetlen regénye az írónőnek, ami valóban elvarázsolt. 

A barackfa titka  az egyik kedvenc regényem lett. Biztosan újra olvasós, és biztos, hogy meg is veszem magamnak, ezt a hangulatos, olykor kicsit borzongató, de mindenképpen a fényről, a barátságokról, a titkokról szóló könyvet. ( És itt most köszönetet mondok a blog szponzorának, a könyvtárnak - örök hála, hogy beszerezték, mert különben sosem olvastam volna el. )

A történet két, a harmincas éveiben járó lányról, a gazdag család sarjaként jótékonysági rendezvényekkel foglalatoskodó Paxton Osgoodról, és a kicsit álmos, szabályszerű életet élő Willa Jackson barátságáról szól. Willa egy romlásba dőlt régi, előkelő család sarja, ükapja hajdanán a hegy tetején hatalmas kúriát építtetett, s a pompás épületet Blue Ridge Madamnak nevezték el. A ház már lassan kísértet tanyává válik, amikor az Osgood család úgy dönt felújítja, és fogadót nyit benne. 

Paxton ugyanakkor gőzerővel szervezi a helyi nőegylet megalakulásának 75. évfordulóját, melyen a két lány nagyanyja a díszvendég, s épp ezért Willa is kap egyet a díszes meghívókból.  Hogy mi történt a múltban, miért szólal meg folyton magától a bolt csengője, miért érezni barack illatot, és miért viselkednek olyan furán a madarak, csak egy-egy apró részlete a titoknak, amelyet egy régi, görbe barackfa alól előbukkanó csontváz tetéz be. De a történet nem csak a múlt rejtélyeiről szól, hanem arról a folyamatról, ahogy Paxton, "a királylány", és Willa, az "iskola mókamestere" megismeri önmagát, és végre ki mer lépni a nagy világba.

Bevallom nektek, hogy három oldalt írtam piszkozatban arról anno, hogy mennyire nem jött be a Csodálatos Waverley-kert, és hogy mennyire nem értem, mit szeretnek Allen regényében, de úgy tűnik, hogy ez a könyv mégis csak rajongóvá tett. Persze itt is megvolt az a tipikus déli hangulat, de szerencsére nem éreztem azt a felemás érzést, mint a Waverley-kertben. Az ódon ház hangulata, a régi korok emlékei, a hatalmas tölgy elültetése ♥, és a románcok kibontakozása olyan klasszul voltak megírva, hogy mindenkinek, aki kedveli a családregényeket, a misztikát, a háztáji varázslatokat egy kis romantikával fűszerezve, csak ajánlani tudom. Ennek a történetnek volt ritmusa, mindig kaptam egy rakat új ingert, ami miatt tovább akartam olvasni, mindig felmerültek új kérdések, amikre választ akartam kapni.  A két főszereplő hiába különbözött egymástól annyira, mindkettőt megszerettem, és a szerelmi vonalon is kifejezetten tetszett, hogy végre nem machó, kockás hasú férfiakról volt szó, hanem hétköznapi emberekről, akik ugyan teljesen hétköznapi módon udvarolnak, de azt úgy írta le az írónő, hogy bele borzonghatunk akár egy pillantásba is.  Nagyon régen olvastam már ilyen hangulatos történetet, és nagyon rég szerettem ennyire az aktuális regény szereplőit.

Azt kell mondanom, nagyon jó volt olvasni, kifejezetten élveztem az információ adagolás dinamikáját, és volt a könyvben persze tagadhatatlanul jó sok vonás, amit még a Waverley-kert kapcsán sem tudtam volna vitatni Allentől. Az egyik a hangulat, a másik, a hús-vér karakterek, akiknek igazi és nem mondvacsinált életük és problémáik vannak, a harmadik pedig, hogy olyan jeleneteket szerkeszt meg az írónő, amiket az ember nem győz visszaolvasni.

Nem is írok többet, aki szereti a hasonló történeteket, mindenképp olvassa el. 

Sarah Addison Allen: A barackfa titka, 2014, KMK, Aranypöttyös regény

Szent szilvamag! - avagy vakációztam Mr. Darcyval

A fene sem gondolta volna, hogy ennyire szeretni fogom ezt a könyvet. Tényleg csak azért vettem ki a könyvtárból... hogy más ne kaparintsa meg. Aztán ült egy hónapig olvasatlanul a polcomon.

És amikor - egyféle kötelességből- elkezdtem olvasni, - mert hogy az nem lehet, hogy ne olvassak ki egy olyan könyvet, amiben Mr. Darcy van - úgy gondoltam - ez tényleg nem is lesz olyan nagy szám...

És aztán... BAMM. Azt kell, hogy mondjam, ez a regény vicces, könnyed, szórakoztató, elgondolkodtató, jól vegyíti a chik-lit és az Austen könyvek elemeit, és hála a jó Istennek, mindezt úgy teszi, hogy nem akar Austen lenni, nem utánozza a stílust, hanem egyszerűen csak mindenféle erőlködés vagy sallang nélkül- szórakoztat. Az vesse rá az első követ, aki nem akar szórakozni.

Szeretem ezt a regényt... Egyrészről mert - szerintem- ez egy fricska, hogy mi nők, mennyire szánalmasan odáig vagyunk képzeletbeli regényekért, szereplőkért és miliőkért, amik - sajnálatos módon- csak a papírlapokon működnek olyan varázslatosan romantikusan, mert egyébként...meg (nem)?? ... Másrészről viszont egy tiszteletadás és meghajlás azelőtt, hogy... milyen klassz regények vannak a világon, és ugye nem kell mondanom, micsoda regényhősök! Darcyk, meg Rochesterek, meg mindenféle újvonalas romantikus hősök, és... és... No de várjunk csak.

Írok egy kicsit a történetről is...

A történet szerint Jane Hayes harmincvalahány évesen úgy dolgozza fel folyamatos és végeláthatatlan szerelmi csalódásait, hogy a BBC Büszkeség és balítélet sorozatát bámulja. A dolog fonákságát az adja, hogy egy idő után annyira belecsavarodik a történetbe, no meg annak morc férfi főszereplőjébe,  - nevezetesen Darcyba,( aki nem ismerné, csak megsúgom, ő egy évi tízezer font  jövedelemmel, boci szemekkel és kiállhatatlanul fennhéjázó modorral rendelkező úr -) , hogy mindez kezd a magánéletének rovására menni. Jane eldönti vénlány marad, nem kell pasi, elég neki Mr. Darcy, még hogy elég, tökéletes! No de nagynénje, aki észreveszi, hogy Jane már a virágtartóban rejtegeti mániája tárgyát, azaz a Büszkeség is balítélet dvd-jét, végrendeletében egy utazást hagy unokahúgára, amely során elutazhat, Észak-Angliába, pontosabban Kentbe, még pontosabban  Pembrook Parkba ahol...

" Térjen be hozzánk három hétre, élvezze a vidéki jó modort és vendégszeretetet! Teázás, egy-két tánc, kis séta a parkban, váratlan találkozás egy bizonyos úriemberrel..., mindennek betetőzése a bál, és talán valami ennél is több...
Itt még mindig a régensherceg uralkodik egy gondtalan Anglia fölött. Nincs forgatókönyv. Nincs előre megírt befejezés. Egy vakáció, amelyet senki más nem nyújthat önnek." 

 Szóval ez vár - vagy legalábbis valami ilyesmi. ( Ezt amúgy a programfüzetből másolom. )

És ez teljesen meggyőző, vagy mégsem?

 Most őszintén! Én olyan szívesen elmennék egy ilyen helyre, csak nem három hétre, és nem úgy, hogy totál üldözési mániám legyen a szervező matróna miatt, attól félve, valami rosszat csinálok. De mondjuk egy bál, korabeli ételekkel, ruhákkal, zenével, gyertyafénnyel, kúriával, Darcyval... Engem még a színészek sem zavarnának, csak mindent a helyén kell kezelni. Na de térjünk vissza Jane-hez...

Ugye Jane helyzete nem túl tökéletes, hiszen szeretne leszámolni a Darcy-féle mániával, és a kutyaharapás szőrével elv alapján elutazik erre a vakációra, ami szerintem kábé olyan, mint egy big-brother, mert úgy kell viselkedne, beszélni és élni, mintha tényleg a régens korabeli Angliában élne, tudván hogy ez egy - stratégiai játék-, ahol van pár fizetős milliomos fanatikus rajongó vendég, és mindenki más csak színész, ráadásul a kiszolgáló személyzet is folyton azt figyeli, minden a szabályok szerint megy-e. Telnek-múlnak a napok, lassan kialakulnak a párok... ééés - Zenka dörzsölgeti a tenyerét- el lehet kezdeni kombinálni, persze csak olyan nőcisen- mert az ugye itt a kérdés, ki-kinek lesz a párja.Vagy esetleg Jane megint egyedül marad?

Helyben vagyunk, kezdődik az imádat.

Van pár dolog, ami kifejezetten tetszett a regényben. Tudom, hogy van pár ember, aki nem érti meg a főszereplőt, de Jane szerintem nagyon aranyos volt benne. Egyrészről ennyi elcseszett kapcsolat után természetesen nem hibáztatom, hogy nem tudta ignorálni Mr. Darcy gyertyafényben csillogó boci tekintetét. Másrészről ennyi csalódás igenis megviseli az ember lelkét- hány pasi is volt, tizenhárom?- és van aki egyéjszakás kalandokkal, valaki sütivel, valaki meg romantikus filmekkel dolgozza fel a csalódásokat. Aztán meg Jane látja, hogy ez az imádat már nem normális, és próbál is ez ellen tenni. A regényben már talán túlontúl is analizál, no de ki ne tenné, ha tudná, hogy minden körülötte csak hamis díszlet és előre megírt szövegkönyv. Hinnél te így az érzéseidben? Határozottan tetszett, hogy Jane-nek voltak gyenge pillanatai, amikor már majdnem feladta, de aztán elkezdett játszani és elkezdte élvezni a játékot. Igazából szerintem sokkal több szomorú ember van a világon, mint amennyi bevallja, úgyhogy én semmiképp nem becsülöm le a főhősnőt kicsit kusza érzelmeiért.

Van még pár élvezetes dolog a regényben. Ugye az alapötlet szerintem nagyon vagány meg ötletes, de nekem kifejezetten tetszett, ahogy az Austen regények elemei belekerültek a cselekménybe. Abszolúte nem volt ez erőltetett, sőt bizonyos esetben kifejeztten talányos és szolid formáját láttuk annak, ahogy mondjuk az Emma vagy a Büszkeség és balítélet, a Meggyőző érvek és még sorolhatnám, melyik regény egy-egy picike eleme bekerült a játék forgatókönyvébe.

Aztán kifejezetten tetszett, ahogy Jane ragaszkodott a korához és a nevéhez, még akkor is, ha így vénlányként élhetett egy olyan korban, ahol a vénlányok utolsók voltak mindenben, még a bevonulási sorban is. Teljes mértékben magamra ismertem például abban, ahogy Jane rajongott és örült, bizonyos szavak-kifejezések használatáért- na ez annyira én vagyok!- például, ki ne szeretné ezt mondani az éjszakának:"- Ha! "- Tudjátok, olyan jó teátrálisan. :) És ki ne szeretne olyan jó modorral évődni, ahogyan csak az Austen regényekben szoktak? Őszintén szólva nem érdekel, ki nem szeretne, a lényeg, hogy én szeretnék.

Ez itt a film plakátja

 Kicsit zavarban vagyok, mert nemrég néztem meg a filmet, ami nem volt rossz, de a fene tudja, néha csak nyomokban hasonlított a regényhez, és pont annyira lebutították, amennyire felületesnek gondolná az egész sztorit első ránézésre az ember.  Tudom, hogy tipikusan az vagyok, aki mindenben talál valami érdekeset, - nekem elég egy fél mondat, ami megragad és már imádattal csüggök olyan dolgokon, amiket más észre sem vesz-  de szerintem azért többet is lehet találni ebben a könyvben, mint üres női csacsogás, meg ákombákom cicoma, pompa, a film jóval felületesebben nyúlt a történethez, mert bár ez a történet nem túl bonyolult, de a filmben sajnos egészen egyszerűvé vált... Szerintem jól megírt regény ez, igazi átgondolt szerkezettel, de nem akarok győzködni senkit sem, nekem újra olvasós, sőt papír példányban megszerzős könyv lesz, szóval, ha valakinek van egy fölösleges példánya, szóljon, mert nagyon szeretném, ha meglenne.

Az egyik kedvenc részem a regényben egyébként az volt, amikor Mr. Nobley visszakérdezett az egyik szóbeli csörte során, hogy most ezt Jane valóban most találta ki? Annyira aranyos részek voltak a regényben. Tényleg fogok nyitni egy olyan listát, hogy... " Regények, amik megmosolyogtatnak - még akkor is, amikor csak utólag gondolok rájuk." És ez bizony benne lesz, rögtön az első körben.

Egyébként azt gondolom, hogy nagyon sok nő azért szereti az Austen meg mindenféle kisasszonyos történeteket, mert akkor a romantika még romantika volt. Úgy értem nem azt mondta a kiszemelt pasi - azután hogy felvetted a miniszoknyádat meg a mélyen dekoltált felsődet -, hogy "he, jössz táncolni?" Hanem meg voltak a szabályai az udvarlásnak,a pasiknak viselkedniük kellett, és nekem az is tetszett, hogy lassabban haladtak a dolgok...  Igenis legyen meg az izgalma, akár annak is, hogy megérintik a kezem, és igenis kiábrándító, ami manapság udvarlás címén folyik. Ó tudom, hogy régen sem úgy ment minden, mint a könyvekben. S hogy visszatérjek ehhez a regényhez, bizony a vége azért összecsapottnak tűnt. Leginkább azért, mert egy repülőtéren végződött - micsoda klisé!-, másrészt meg a regény vége pont azt sugallja, hogy Darcyk bizony léteznek, ott sétálnak mellettünk az utcán, udvariasan, távolságtartóan csak arra várva, hogy valakinek vallomást tegyenek.

Szóval nem jutottunk egy lépéssel sem tovább Austen regényeitől. Kérdezem én, egyáltalán akarunk?