A költészet napjára

 Szeretem azokat az embereket, akik versekből idéznek. Tudod, sétáltok, meglát egy macskaköves utat, egy sikátort, ókori vázát,  a szemétben kapirgáló varjút, aztán elversel pár sort. 

Nem sokat és nem dagályosan. Nem forgatod a szemed közben, hogy Te Jó Ég, hová kerültem, nem érzed azt, hogy menten elsüllyedsz, hanem csak elmosolyodsz, arra gondolva, hogy a költészet mindenütt ott van, mert ugye maga az élet is néha költészet. 

Szóval szeretem ezeket az embereket, mert kicsit furák, mert okosak és egyediek, és mert felvállalják azt. 

Én két verset szoktam nyilvánosan idézni, az egyik Juhász Gyula: Milyen volt költeménye, ami mindig eszembe jut, ha látok valahol egy aranyló búzamezőt, a másik meg Paul Verlaine: Őszi chansonja, ami mindig felidézi bennem a ködös, nyálkás, október végi időt, amikor már a leveleket tapossuk a talpunk alatt. 

Régen gyűlöltem Adyt, de mióta felnőtt vagyok, sokszor eszembe jut pár Ady verssor is, de azokkal nem kérkedek, és nem is tudnék kapásból mondani olyan szituációt, amikor megidézhetném őt. Persze nem is olyan rég, talán egy hónappal ezelőtt elmondogattam párszor a híreket olvasva A Magyar ugaron záró sorait, de csak suttogva, az nem számít...

A nagy húsvéti takarítás alatt pedig eszembe jutott, hogy anno általános iskolában kívülről fújtam Petőfi Pató Pál urát, és elő is kerestem a Halász Judit féle feldolgozást, hogy újra énekeljem a harmadik ablak pucolása előtt, hogy Ejj rá érünk arra még...

Vannak verssorok, amik beleégtek az emlékezetembe, olyanok, mint a márványtáblákra vésett betűk. Radnóti Mint a bikája mindig megborzongat, ha eszembe jut,  Szabó Lőrinc Semmiért egészen verse, felidézi bennem a szerelem sokszínűségét és mélységét, és gyakran eszembe jut, hogy szerettem egy levegővétellel hangosan felolvasni milyen is volt Babits korában Húsvét előtt. 

Kicsit kikoptak az életemből a költemények. 

Hiányoznak is. Bánom. 

Pedig vonzanak a kortárs versek, kíváncsi vagyok mennyire tudják megragadni a mát, kíváncsi vagyok, elragadnak-e úgy, mint a régiek. El is határoztam, hogy újra olvasgatni fogom a verseket. 

Neked van olyan versed, amit hangosan idézel mások előtt? Nem csak így, a költészet napján, hanem bármikor!

És ha másképp szeretnél segíteni rajtam, akkor ajánlj kérlek pár verseskötetet, ami a szívedhez nőtt. 

Kíváncsi vagyok a téged melyik költő szólított meg, és melyik az a vers, amire a lelked hallgatott. 

Problémás eset...

Forrás

Ebben a posztban szó lesz nagy fehér madarakról, üresfejű nőkről, és arról, hogy bár többször felhúzott Kinsella, de azért úgy hiszem, még nincs itt a világ vége. 

Bár mindig próbálom szeretni, de az igazság az, hogy nem kedvelem Sophie Kinsellát. ( Ugyanitt egyszer olvasott Sophie Kinsella könyvek olcsón eladók!) 

Tudom, hogy sok olvasómnak már a témái is túl felületesek, de én hajlandó vagyok a felületesség oltárán áldozni, ha jót nevethetek, ezért is próbálkoztam az utóbbi időben velük. ((Kedves Kinsella rajongók, még ezt a posztot bírjátok ki, esküszöm többször nem próbálkozom vele, és soha semmi rosszat nem fogok róla írni. De ezt az egy bejegyzést, még engedjétek meg nekem...))

Ami eszembe jut a Kinsella történetekről, hogy borzasztó buták a szereplői, felületesek a kapcsolatábrázolásai, és összességében üresek. Meg hogy remélem, a hülyeség nem ragadós. 

Az utóbbi időben egyébként sztoikus nyugalommal zárom be azokat a könyveket, amik nem tetszenek, és nem pazarolok időt arra, hogy leírjam, számomra miért nem jött be az adott történet. Azért is teszem ezt, mert tudom, hogy az ízlés változó, valakinek ez jön be, nekem meg az, és talán már elmondhatom, hogy nincs kedvem gonosz posztokat írni, mert az egész nem tölt el örömmel. 

Kinsellánál viszont most olyan dolgokra bukkantam, amik kissé felhúztak, és még objektíven, hónapok távlatában is viszolygásra késztettek. 

Az egyik - számomra - borzasztó dolog, hogy ezekben az állítólag romantikus regényekben a két főhős sosem beszélget egymással. A boltkóros naplójában tulajdonképpen két idegen él egymás mellett, soha nem mondják el egymásnak a problémáikat, főhősnőnk folyton hazudik, mint a vízfolyás, de tényleg, a regények 95 százaléka arról szól, hogy épp mit hazudjon a másiknak. A srác sem jobb, mert az meg annyira munkamániás és zárkózott, hogy az ágyán meg a pénzén kívül szinte semmit nem oszt meg a másikkal. Ez olyan szintre megy, hogy életük válságait is úgy élik meg, hogy egyszerűen nem is beszélgetnek. Van az a felületesség, ahol a jó szex, meg a pénzköltés elegendő, hogy eladjunk a női olvasóknak egy kapcsolatot, de remélem, sokan túl vannak már ezen a szinten. Azt hittem, hogy a Tudsz titkot tartani végre valami más lesz, de igazából a főhősnő titkai pont ugyanolyanok, mint a boltkórosé, gyakorlatilag jó sokat hazudik élete során, de tényleg ő is folyamatosan hazudik, és a könyv elején elárulja ezeket a hazugságokat. ( Aztán pedig megbánja, hogy megtette, majd mégsem bánja meg. ) 

A másik dolog, amit imádok ezekben a regényekben, hogy a főhősnőkkel hiába történnek hatalmas nagy krízisek, a karakterük sehogy sem fejlődik, vagy csak nagyon minimálisan. Külön imádom, hogy a hazugságok a regényekben így-vagy úgy, de meghozzák gyümölcseit. Követendő: hajrá, legyünk felületesek, költsünk sokat, és hazudjunk profi módon csajok! 

Amit pedig végképp nem értek, hogy Kinsella szerint tényleg ilyenek a nők? Kijegyzeteltem a Tudsz titkot tartani Emmájának néhány szokását, és most arra kérlek, hogy írjátok meg nekem, tényleg ilyen egy átlag nő? Ennyire ... ( a poszt végére mindenki válasszon ki egy szimpatikus jelzőt). És amúgy van pasi, aki tényleg erre bukik? ( Költői kérdés volt.) 

Tehát: tudsz titkot tartani Emma....

 Legnagyobb titka, hogy a márkás táskája hamisítvány! 

További titok, hogy gőze sincs arról, mi a NATO, vagy mi a célja. ( Ezen gondolom illik nevetni...)

Amikor azt mondják neki, hogy "logisztika", fogalma sincs, miről beszélnek.

Bár az egyetlen munkát is, amit rábíztak teljesen elbaltázza, de őszintén meglepődik, hogy nem léptették előre, pedig már a névjegykártyáját is megtervezte. 

* Itt említem meg a tipikus Kinsellás előrejutást: nem azért fog Emma előrejutni, mert mondjuk a regény során okosabb vagy bármi módon érettebb, talpra esettebb lett, vagy bármi módon megerőltette volna magát, hanem mert Emma kitalálja, hogy a nagypapának jó lenne pár kupon, hogy olcsóbban vegye a kedvenc csokiját ( ez a húzás pedig siker lesz.) Szóval a nagypapa miatt Emma marketinges lesz, zéró tudással. 

A csaj a könyvben sorozatosan keresztbe teszi az ujját a háta mögött, mikor hazudik. Ez kérem egy felnőtt ember, számomra teljesen nevetséges. ( Főleg hogy ez egy visszatérő motívum.)

A hattyúkat nagy fehér madaraknak, konkrétan ludaknak nézi. És nem érti, mi baj van ezzel. 

Az újságokat csak azért veszi meg, hogy a horoszkópot elolvassa - de még abban is válogatós. 

Ellenben a divatmárkákkal tökéletesen képben van. Hogy még milyen, azt nem igazán tudom. Bizonytalan. Mint látjuk, buta. Na jó, ne legyünk elfoglaltak, sokat mosolyog. A karakter ily mértékű mélységére nem jutunk el.

Szerintem nem tudtam jól érzékeltetni, hogy folyamatosan ilyen hülyeségeket olvasva mennyire fel mehet az emberben a pumpa. És nem azzal van baj, hogy önmagában véve szerintem ez nem vicces, hanem inkább szánalmas. Azzal van baj, hogy ez az üresfejűség megint csak jutalmazva van a könyvben. Mert a szuper okos és gazdag és jóképű pasi pont egy ilyen csajra vágyik, és igaz, hogy kábé semmiről nem tudnak beszélgetni, de a lényeg, hogy ez a csaj, ugyanúgy mint a boltkorós egyszerű és lehet, hogy hülye, de legalább kedves. Mert amúgy másokból biztos ennyire hiányzik a kedvesség. 

Én nem vagyok amúgy feminista, de ilyenkor kitör belőlem a harcos amazon, aki szeretné megrázni Emmát, Kinsellát és mindenkit, aki azt sugallja a nőknek, hogy ennyik vagytok, és ez teljesen elég. Szeretném azt látni, hogy a női karakterek, még ha épp gyengék is, de egyéniségek, és többre képesek néhány kedves locsi-fecsinél. Álmodom csak talán? Ennél már csak talán az rosszabb, ha egy regény úgy kezdődik, " csak átlagos lány volt".  Bárhol olvasok ilyet, bezárom a könyvet.

Mert szerintem nincs olyan, hogy átlagos. Csak a felületes emberek nem veszik a fáradtságot, hogy a dolgok mélyére nézzenek. 

Pár dolog, amit a könyvekben találtam

Rigolyás posztot akartam írni, de tényleg, viszont közben elkalandoztam egy számomra sokkal izgalmasabb témára, úgyhogy most figyeljetek! 

Nem szeretem a túl apró betűket és kifejezetten utálom, ha a miniatűr betűket hajszálvékony lapokra nyomtatják- nem vagyok hülye, tudom, hogy azért van, hogy az ezer oldalas könyvek ne nyomjanak tíz kilót-, ettől függetlenül nem olvasok ilyen könyveket, csak mert NEM, és ugyanígy vagyok a nevetséges borítókkal is, hogy bár a tartalom engem sokkal jobban érdekel, de egy olyan könyv, amit egy izzadságtól csepegő felfújt, kigyúrt férfi testtel akarnak eladni, nem tud izgalomba hozni, és csak a legnagyobb rábeszélés mellett érintem meg a könyvet. Egyszerűen gáznak tartom, nem is akarok tovább magyarázkodni. Amit nem szeretek még, az kérem az az eset - :P- , amikor valamilyen felfoghatatlan módon sikerül szamárfület hajtania valakinek egy puhaborítós könyv borító lapjára! - na ezen ki szoktam akadni-, továbbá azon is, ha valaki leeszi a könyvet, és szerencsétlen telis tele van kajafolttal. Ez egy picit.. nem is tudom eldönteni, hogy undorító-e, vagy csak szimplán felháborító?

Kép az Eat-Pray-Love moziból

Ebből a témából kiindulva jött a következő, miszerint én is leettem egy könyvemet, mégpedig Elizabeth Gilbert Ízek, imák, szerelmek könyvét, de annyi fagyit evett az első etapban, hogy nekem is kellett belőle, és hát milyen lett a 42. oldal? Természetesen sikerült rápotyogtatni a fagyit, de bőven.

Na és akkor, emiatt az incidens miatt gondolkodtam el azon, mit találtam én ez idáig a könyvekben. Mit felejtettem  vagy mit felejtettek mások már ott? 

Nézzük csak találtam már: vonatjegyet, színházjegyet, listát, hogy milyen ruhát pakoljak a bőröndbe be, préselt margarétát, préselt ibolyát, használatlan papírzsebkendőt és préselt pipacsot, verset, amit egy másik könyvből másoltam ki, mert annyira tetszett, be nem fejezett levelet, amit a barátnőmnek írtam, levelet önmagamnak, hogy pár fontos dolgot sose felejtsek el, préselt rózsaszirmot- még mindig van illata-, madártollat, listát a kedvenc dolgaimról, pár évvel ezelőtti bevásárló listát- alig vettem meg róla valamit , a telefonom nagyon keresett pin kódját, fényképezőgép jótállását, elkallódott, nagy címletű papírpénzt, szentelt búzafűt- természetesen préselve, - agyonnyomott szúnyog kiszáradt múmiáját, halott katicát- nem én voltam!-, régi karácsonyok illatát a kisimított csillogó szaloncukorpapírral, kilapított mikulást, könyvjelzőt- ebből rengeteget, csoki fagyi elfogadhatatlan nyomát, pókot, ami rám ugrott, miután kinyitottam a könyvet, ötleteléseket blogbejegyzés/regény/novella témára, egyéb más olvasónaplószerű jegyzeteket, rajzokat, a tíz évvel ezelőtti kedvenc táblás csokim papírját, fekete hajszálat- az a gáz, hogy vörösesszőke vagyok- görrr, - az aktuális jó szám előadóját, címét, amit olvasás közben hallottam a rádióban, őszi falevelet, négylevelű lóherét- hogy a szerencséből maradjon az utókornak, egy teljesen más könyv kiesett oldalát, képeslapot/levelet, amit olvasás közben kaptam. Találtatok még valami mást? Írjátok le a poszt alatt. 

( És persze ne higgyétek, hogy az összes könyvemben van valami, azért nagy arányban üresek. )

Ma van egyébként a tavasz első napja! És a boldogság világnapja is az ENSZ jóvoltából. Jó alkalom ez arra, hogy új dolgokba kezdjünk, nem igaz? Én például úgy döntettem, többet fogok sportolni és megpróbálok többet mosolyogni- sőt mi több, nevetni! No meg elültetek pár fűszernövény magot...

Forrás:beatinglikeamothswings.tumblr.com

A végtelen történet

Hogy mit jelent gyereknek lenni? Mit jelent az, ha korlátok nélkül elmerülhetsz a fantáziában? Mivel gazdagabbak nálunk a gyerekek- például amikor olvasnak? És megmaradhat-e ez a gazdagság, miközben felnő valaki? Csak pár kérdés, amivel Michael Ende ebben a regényben foglalkozik.

A film más történet, nem adja át a könyv hangulatát, és ott ér véget, ahol a könyv úgy igazán elkezdődik. Gyerekkoromban egyenesen féltem tőle: a déli jósda szfinxei megrémítettek, ott volt az a gonosz sötét szörny, a vicsorgó fogaival,  nyomasztott az egész film, és Fuhur... nem tudom miért, de kifejezetten taszított a kedves szerencsesárkány.

Viszont ha van valami, amiért hálás lehet a világ, akkor azért, mert vannak még felnőttek, mint Ende, akik olyan varázslatot csempésznek az üres lapokra, ami nemcsak hogy működik, hanem teljes és egész, ami nemcsak a képi világában, hanem szimbolikájában is komplex; nemcsak szórakoztat, hanem igazi kulcsokat ad át az olvasónak, lehet az felnőtt vagy gyerek, és mindeközben úgy játszik a fantáziával, a legkisebb erőlködés nélkül, hogy a legapróbb mozaik darab is arra készteti az olvasót, hogy ne dobja el olyan hamar a képzeletet:  ne csak lássa a betűket, hanem érezze is a mesehősök történetei mögött megbúvó bölcsességet és csodát.

A könyv olvasása közben kisebb krízist is átéltem. Folyton írni szerettem volna nektek azokról a hatásokról, amik éppen érnek- szerencse, hogy nincs okostelefonom-, mert lenyűgözőnek és valóban korlátlannak éreztem azt a fantáziavilágot, amit az író elém tárt. Itt nem voltak korlátok, úgy mint más regényekben, tele volt játékossággal és képzelőerővel az egész történet. A képzelet valóban erő.  Tudom, hogy felnőtt korunkra megpróbálják ezt a hatalmat idealizmussá savanyítani, de nem, a mi kezünkben,  vagyis fejünkben van, hogy hogyan látjuk a világot, és a mi hatalmunkban áll, hogy mit választunk, milyen hősök/ szereplők szeretnék lenni.

 Még januárban olvastam egy cikket a televízió romboló hatásairól a gyermekekre nézve címmel,  most a német neuropszichológus, Gerald Hüther nyilatkozatából idézek: "Ha egy gyerek olvas, akkor közben agytechnikailag rengeteg dolog történik. A betűket szavakká rakja össze. A szavak és mondatok képekké alakulnak át, fantáziavilágokká. Amit a gyerek agya elolvasott, az megjelenik lelki szemei előtt. Piroska megy az erdőben. Itt egy gyerek sem a betűket látja. Ez hihetetlen fantáziateljesítmény: feketéből és fehérből egy képet megalkotni. Ezzel szemben egy Harry Potter-film semmit sem ér. Mielőtt bekapcsolhatná az az ember a fantáziáját, már ott is a következő kép. Csak az viszi valójában előrébb az embert, amiért saját maga megdolgozott."

A végtelen történet olvasása során megpróbáltam újra gyerekként megélni az olvasott szöveget. Volt valami szomorú abban, hogy a történet kezdetén nem tudtam lekapcsolódni a " felnőtt" olvasási szokásokról. Az agyam el volt zsibbadva, mindig a megszokott felnőtt impulzusokra várt, egyszerűen nem tudtam úgy használni a fantáziámat, mint annak idején. És ez kicsit kétségbe is ejtett.

"Azt szeretném tudni, mi van egy ilyen könyvben, amíg csukva van."

Akkoriban írtam nektek ezt a piszkozatot:

FANTÁZIA BAJBAN VAN!!! ( ez ugye a könyv egyik fejezetcíme)

Tudjátok-e még, hogy néz ki egy sziklaevő? Vagy hogyan néz ki a folyton nyüzsgő lidérc, aki mindig elvéti az utat? És biztos ismeritek a kis éji zenét, de el tudjátok még képzelni, milyen a kis éji manó? És milyen lények lehetnek a fikarcok? Gondolkozzatok kicsit, mielőtt elolvasnátok, mindjárt írom a választ!

" A második figura, aki a tűztől jobbra ült, kis éji manó volt. Legfeljebb kétszer akkorára nőtt, mint a lidérc, és egy felegyenesedett szurokfekete, szőrös hernyóra emlékeztetett. Beszéd közben két csöpp rózsaszín kezével hevesen gesztikulált, és onnan, ahol göndör fekete haja alatt az arca lehetett, két holdszerű nagy kerek szem parázslott elő. Éji manók, a legváltozatosabb alakban és nagyságban, mindenütt előfordultak Fantázia területén, így egyelőre nem lehetett eldönteni, hogy ez vajon közelről vagy messziről jött-e. Mindenesetre ő is úton volt, mert a háta mögött az éji manók szokásos hátasállata, egy denevér függött szárnyaiba burkolózva, összecsukott esernyőként, fejjel lefelé egy ágról. "

Jelentkezzen, akit a kis éji manó egy felegyenesedett, szurokfekete, szőrös hernyóra emlékeztetett, rögtön kap tőlem valami díjat ...Sajnos azt kell mondjam, hogy a manapság divatos ifjúsági fantasy regényekben összesen annyi kreativitás van, mint ebben az egy bekezdésben.

Fuhur és Átráskó

És higgyétek el, bár lassan olvastam a könyvet, mert valóban tréningeztem az agyam, hogy mindent el tudjak képzelni, és megpróbáltam a szimbolikát is átérezni, olykor baromi nehéz volt elképzelni mondjuk egy sereget, ami olyan hétköznapi mesehősökön kívül, mint boszorkány, óriás, bádogemberek, beszélő állatok, még kecskelábú faunokból, óriás éji manókból, embermagasságú kakasból - karimás csizmában nem akármiben!-, aranyagancsos, frakkot viselő szarvasból, sisakos rézhangyákból, vándorsziklákból, fuvolaállatokból- ezek a hosszú csőrükkel muzsikáltak- , vagy akár tócsásokból állt.

Hát mennyivel izgibb lenne, ha twilight bella nem egy hétköznapi anti vámpírral, hanem egy tócsással jött volna össze?

Van még pár piszkozat, amit beemelnék a posztba, miszerint:

AZ A JÓ KÖNYV, AMIT MÉG BE SEM FEJEZTÉL, DE MÁR MOST GONDOLKODOL AZ ÚJRAOLVASÁSÁN....  

Az a helyzet, hogy hiába olvastam nemrég, most ahogy föllapozom a jegyzeteimet, legszívesebben újra kezdeném az egészet. Kezdve onnan, hogy...

Megsimogatnám a piros keményfedeles borítót- végigsimítanám rajta az Aurint, az egymás farkába harapó kígyók jelvényét-, aztán a megcsodálnám, hogy felváltva kék és piros betűkkel írták a szöveget, no meg hogy a könyvjelző is kék, és hogy lidérces iniciáléval kezdődik az első igazi fejezet, ami csak úgy csattant, mert hát arról szól, hogy Fantázia bajban van, és ha Fantázia bajban van, akkor mindennel baj van  világon... És újra elolvasnám, ahogy a fenti lények, a sziklaevő, meg a piros cilinderes fikarc a sötét Zengerdőben megbeszéli, hogy el kell jutni az elefántcsonttoronyhoz, és együtt fagyoskodnék Bux Barnabás Boldizsárral a szertárban, mert szégyellném, hogy elloptam az antikváriustól a könyvet, és ugyanolyan meglepetten olvasnám, ahogy a történetből kiszólnak a szereplők, nekem olvasónak, hogy segítsek nekik, mint ő. Fantázia  bajban van, mert mire felnövünk, szinte már csak szex, meg az erőszak hoz lázba minket, de biztos vagyok benne, hogy mindannyiunknak van egy gyermeki énje, aki kalandra és játékra vár, és átrepülné a szerencsesárkány hátán az egész világot. ( Innen enyhe spoiler.)

Megkönnyezném, ahogy a Szomorúség Ingoványába vész Artax, aztán együtt rettegnék Átráskóval, mert nem találnám az utam, s egyre sürgetne az idő. Lélegzetemet visszatartva poroszkálnék csak a két Szfinx között, és azt hiszem én elárulnék pár titkot a tudós gnómnak, Szűkmóknak. És mikor minden szétesett, Barnabással együtt megmentenénk Fantáziát, és aztán? Aztán sem ülnék passzívan...

A könyv második fele arról szól, hogy Barnabás megkapja az Aurint, aminek hátoldalára az van írva, tedd, amit akarsz. És Barnabásnak ott Fantáziában kell szépen lassan felnőnie. Nem elbújni benne, nem illúziókat gyártani, hanem megérteni, hogy csak akkor tudod meg, mit is akarsz igazán, ha megismered magad, és ha hibázol, hát tedd, a tapasztalataid által válsz egésszé, de a tapasztalataidat a legtöbbször te magad teremted meg.

Annyi, annyi kedvenc részem van. Legkedvesebb részem, amikor Barnabás megteremti Perelin, az éjjeli őserdőt, ami minden éjszaka virágzik és burjánzik, de ahogy megjelenik a hajnal első sugara elsorvad és sivataggá lesz. És ott ugrál a hatalmas orchidea fák tetején, aztán megismeri Szörszörényt, aki sosem lel társra, mert egy pillantásával bárkit megöl, s amint a nap lenyugszik, meghal, hogy helyet adjon az őserdőnek. Talán a legnagyobb tanításokat ő adja Barnabásnak, ahogy harc nélkül megadja magát, s ahogy  elindítja Barnabást, hogy keresse meg az igazi vágyait.

Szőrszörény és Barnabás

- A Valódi Vágyamat? - ismételte Barnabás megilletődve.- Hát az mi?
- Az a saját legmélyebb titkod, amelyről nem tudsz.
- De hogy ismerek rá?
- Azáltal, hogy a kívánságaid útján haladsz, egyiktől a másikig és a legvégsőig. Ez az út vezet a valódi vágyadhoz.

Engem nagyon megérintett, hogy egy ilyen félelmetes vadállatban társat, tanítót talált egy kisfiú.

Aztán ott volt Amargant az ezüst város, ahol minden lakó történetmesélésből élt, de sajnos kevés történet maradt fenn Fantáziában, és nem voltak könyvtárak, nem tudott megújulni a képzelet világa Barnabás nélkül ( vagy mi nélkülünk?). És ott voltak még a kóbor lovagok, akik nem tudtak mit kezdeni magukkal, mert hát szörnyekre végtére is nagy szükség van, vagy ott volt Átráskó, aki bár a könyv első felének a hőse volt, mégis félre tudott állni Barnabás miatt, és megpróbálta megmenteni a fiút a vesztétől, még akkor is, ha ezáltal ellent kellett állnia a hatalma csúcsán veszteglő Barnabásnak.( Spoiler vége)

Rengeteg, rengeteg epizód mutatta meg, hogy fantáziában semmi sem lehetetlen, és az apró történetek rengeteget tudnak adni annak, aki figyel a mögöttes tartalomra is. És ha majd egyszer egy esős napon a kirakatban azt fogom olvasni, hogy MUIRÁVKITNA, biztos erre a könyvre fogok gondolni.

De ahogy Ende mondaná, - úgy mint a könyv szinte összes szereplőjénél-, az már egy másik történet lesz, és az elbeszélésre máskor kerül majd sor. ;)

Mert a történet ugye, - attól függetlenül, hogy bezártuk a könyvet-, folytatódik tovább. Fantázia valóban végtelen. Hagyod, hogy általad újra megújuljon? Nyiss ki egy könyvet, vagy csak csukd be a szemed. Vesd magad bele. Képes vagy rá.

Valóban, óh, süsü és stelázsi- avagy én mindig szeretni foglak!

Gyerekkoromban sokat énekeltem. Volt, hogy körbeálltak a gyerekek az iskola udvaron, és én elénekeltem Whitney Houston Több mint testőrös dalát, - az I will always love you-t- , aztán ha véletlenül valaki azt mondta, "dehát a szöveg nem is olyan, mint a rádióban", megoldottam annyival, " hogy ha jobban tudod, énekeld el te magad". Énekelni jó dolog. Lehet a fürdőkádban, főzés közben, fogmosás közben is tudok- de akkor nem olyan jó a kiejtésem-, és torna közben is szoktam néha, -pedig azt nem szabad-, meg úgy általában csak úgy is szoktam.* Csak úgy énekelni a legjobb dolog.*

Tény, hogy egy időben érdekelni kezdett, hogy Whitney Houston tényleg, miről is énekel, mert érzelmileg ki tudtam tölteni a zanza és a szöveg közötti űrt, de azért kellett valamilyen tudományos alátámasztás is a mászóka tetején eltralalázott, művészien az éterbe helyezett tirádák közé.

És akkor jöttek az angol órák. Alapból magamba szívom az idegen nyelveket, már az első órák után gondban voltam, mert hamar elkezdtem keverten beszélni,- beleillesztettem az angol szavakat a magyarba és fordítva. Viccesnek találtam, de azért annyira nem tetszett. És sosem viseltettem különösebb szenvedéllyel a nyelvek iránt, azok csak a laza órák voltak a suliban, amikor elég picit figyelni, és kipuskázni a feladat megoldását a munkafüzet megoldókulcsából. De a nyelvekben volt logika, és volt ritmus és dallam, és szép hangzása volt a szavaknak. Na meg segítették kedvenc dalaim szövegértését.  Úgyhogy, ha nyelvet tanultam, abban mindig jó voltam.

Mindezek mellett szeretem a magyar nyelvet, mert rengeteg lehetőség és szépség van benne. A szavaknak varázsa van, ahogy összekapcsolódnak, - "ősz húrja zsong, jajong, busong"-, a hangzásban sokszor már benne van az érzés, amit kifejez, szerintem varázslatos, csak figyelni kell benne a rejtett értékeket és a szimbólumok üzenetét. Szeretek szerelembe esni a szavakkal. Ez az egyik kedvem hobbim.

A szavaknak ízük van, meg színük és textúrájuk- nem csak a levegőbe kilökött, kiköpött hangok, úgy gondolom igazi mágia a kimondott szó, amivel hidat építhetsz, vagy akár mindent lerombolhatsz. A kedvencem szavam talán a rejtély, mert két "jé"-van benne, és mindkettő különböző, és benne foglaltatik, hogy valamit nem találunk meg, azaz előtte valaki valamit elREJTETT, és tetszik a hangzása, a hangulata - akár a titokzatos, csillagos éj, mindig azt izgalmat juttatja az eszembe, ami akkor fog el, ha meg akarok valamit fejteni. De szeretem még a bűbájt, a ritmusa, cserfessége, és persze a két "bé" miatt, és kifejezetten kedvelem azokat a régies szavakat, amiket már nem használ mindenki, de még nem koptak ki az élő nyelvünkből. Mondhatnám, hogy nyelvőrző vagyok, de csak nagyon amatőr szinten.

Valóban. 

Az első kedvenc szavam egyébként a valóban volt. Gimiben hülyéskedtünk a barátnőmmel valamin- akkoriban e tevékenység, hogy " hülyéskedni", majdnem egyenértékű volt a szabadidővel, és egy elég erőltetett poénra a barátnőm azt válaszolta komolyan és elég szofisztikáltan az igen helyett, hogy " valóban". Ez egészen hatalmas nagy " aha-élmény volt",: hirtelen csend lett, a nap kisütött, mi pedig megvilágosodottan ízlelgettük a "valóban" szó kicsit ódivatú, de cseppet sem poros hangulatát és a jelentését. Szerintem fél évig mindenre ezt mondtuk. Kisütött a nap! Valóban. Nézd már, mekkora hülye ez a gyerek, kampót akasztott az orrába. Valóban! De te most tényleg azt hiszed, hogy dogát fogunk írni? Valóban. Én beleborzongtam, amikor tényleg rátaláltam a megfelelő szituációra, amire illett ez a kifejezés.

Óh! 

Aztán elkezdődött az az időszak, amikor figyelni kezdtem, ki hogy beszél. Voltak vicces mondatok, de nem győztek meg, hogy értelme lenne őket felírni a képzeletbeli "wow-listámra". Barátnőm kifejezetten kedvelte, hogy sokszor mondom az "inas" szót a fiúkra, persze nem volt újdonság, de egy Kabos film jócskán meggyőzött arról, hogy bizonyos szituációkban ez is jópofa,  úgyhogy új szerelem volt, pár hónapig rászálltam erre a kifejezésre is, de tudtam közben, hogy ez most csak futó viszony lesz.

Nagy álmom volt viszont egy nyilvánosan és hatásosan kiejtett, karakteres "óh". Színpadiasan akartam csinálni, artikuláltan, művészi sóhajjal a végén. Az álmom pedig meg is valósult egy vizsgán, amikor nem tudtam megmondani harmadik próbálkozásra sem a szerzői jogvédelem utolsó ismérvét, és közölték velem, hogy akkor valószínűleg most megbuktam. "Óh" - válaszoltam, és jött is a sóhaj a végén. Boldogság volt, meg szívás is, hisz ki szeret ismételni?

No de, hogy ne csak meséljek, hanem szórakoztassak is, hoztam pár érdekességet. Nem tudom, tudjátok-e, de én borsodi vagyok, nem olyan elcsépelt módon, mint a ropi vagy a sör, hanem úgy igazából, és hát előfordul, hogy mikor a blogot írom, olyan kifejezést írok, amire talán nem tudjátok, hogyan bukkanhattam rá. Bizonyosan tudjátok, hogy borsodban még élnek régi palóc kifejezések, és szerencsére nem hagyjuk őket elveszni, én is használok jó párat, de leginkább csak azokat, amiket még a nagyszüleimtől tanultam.

Arra gondoltam tehát, mutatok pár szót, kíváncsi vagyok, ismeritek-e a jelentését. ( Először szerintem próbáljátok így ki, aztán ha kijelölitek, látjátok a megoldást. ) Biztos vagyok benne, hogy sokat ti is ismertek.

bakkan - pl. a lipityóka bakkan, vagy a szék bakkan, amikor két lábon egyensúlyozol rajta, és lehuppansz a földre vele. ( most hirtelen másképp nem tudom elmagyarázni. )

sinkózik - csúszkál a jégen

inas - fiúgyerek! :D

furik - talicska

makuka - napraforgómag-szotyi

patrac - elhanyagolt, rendezetlen öltözékű

dumó - a kenyérvég

levonó - matrica

tócsni -krumplimackó

süsü -kapucni

tesznye - undorító

lipityóka - mérleghinta

büszke - egres,
mezgerel - a betakarítás után a földön maradt termé
ny begyűjt
hokedli - négylábú, támla nélküli konyhaszék
stelázsi -rakodópolc a spájzban

rinyál - nyavalyog

abajgat-  űz, zavar, zargat

Biztosan tudjátok ti is, hogy a nyelvjárásnak megfelelően használni szavakat, vagy akár kiejteni hangokat nem nyelvtani hiba.

Még több borsodi kifejezést olvashattok ezen a címen: http://tardona.blog.hu/2011/02/20/borsodi_szavak_tardonai_erdekessegek

És ha még ezek után is van kedvetek játszani, akkor itt egy teszt :), - volt amit én sem tudtam ;) 

teszt

**
a blog nyelvi különkiadása természetesen folytatódni fog**

Szabadon a nyelvekről

A legnehezebben tanulható nyelvek szubjektív listája a következő: 1. mandarin, 2. arab, 3. tujuka
( amazonas keleti részén beszélt nyelv), 4. magyar, 5. japán, 6. navahó, 7. észt, 8. baszk, 9. lengyel,  10.izlandi.
 

A világ legtöbbek által beszélt anyanyelvei:
1. mandarin 1197 milliárd, 2. spanyol 399 millió, 3. angol 335 millió, 4. hindi 260 millió, 5. arab 242 millió, 6. portugál 203 millió, 7. bengáli 189 millió, 8. orosz 166 millió, 9. japán 128 millió, 10.jávai 84 millió

Azok a népek, akiknek a több szavuk van a szomorúságra alapból hajlamosak  depresszív hangulatra, és ugyanazt figyelték meg a boldogság szinonimáival is. Van tippetek melyik nyelv a leginkább boldogabb nyelv? A spanyol.Persze tudósok mindezt pozitív torzításnak nevezik. ( Tehát a spanyolok nem olyan boldogok, csak inkább a boldogságról és szépségről beszélnek. )

A világon legalább 200 körüli állam van, és 7000 élő nyelv, vagyis a nyelvek többség nem államnyelv. Ha ezek nem kapnak jogi védelmet, rövid időn belül kihalhatnak. Ami annyit jelent, hogy a nyelvek tíz százaléka marad csak meg a következő száz évben, a magyar ebben a tíz százalékban még benne van ( E. Kiss Katalin nyelvész szerint) . Igaz, eddig a magyar kb. az 50. helyen  volt, a népesség csökkenés miatt most a 74. helyen állunk.

A nyelvek kilencven százaléka tehát kihalásra van ítélve. A nyelvhalál, illetve az adott nyelv cseréje úgy kezdődik, hogy egyre növekvő számú funkcióban nem az adott nyelvet használjuk, hanem átveszünk más nyelvekből szavakat, illetőleg az adott nyelvhasználat az adott térségből- mondjuk a többség miatt- egyre inkább kiszorul a hivatalos szférából, az oktatásból, aztán végül a hétköznapi életből is. Példa a más országba rekedt kisebbségek, határon túli magyar közösségek. ( Ezért is érezhető, hogy a kisebbségben lévő közösségek jobban ragaszkodnak a régi hagyományokhoz. )

* Nők lapját olvastam, azt hiszem a három héttel ezelőtti számot. *
- a témát még folytatom, még szabadabban -

Azt hiszem ilyesmiket olvastok...

Sólyomszemű olvasóim előnyben - ugyanis ez a " torta" mutatja annak a kísérleti kérdőívnek az eredményeit, amit hirtelen felindulásból megosztottam a facebook -on. ( Kattintással felnagyíthatjátok. )

Hát... igazából mindennek története van, én hiszek ebben, és ha erről a kérdőívről regényt írnék, nyilván a szépirodalom lenne a nyitánya. Ugyanis, mint ahogy látjátok, a kérdőívemből hiányzik a kardinális szépirodalom, és ha az egyéb kategóriát még megvizsgálom, hiányzik a lélektani regény, a családregény, a szépirodalom mosolygós jellel, az utazás, a gasztro regény is. Sőt az urban fantasy és a versek és novellák is. ( Tudom, hogy még lehet sorolni, kérlek hanyagoljátok :) ).  Ahh, mea culpa. 

Az egész történetben pedig itt jön a krízis, - úgyhogy most kapaszkodjatok meg-  mert megmondom a frankót: tök feleslegesen töltöttétek ki a kérdőívet, feleslegesen szántatok két percet az életetekből erre a közvélemény kutatásra- kivéve ha élvezitek, ha kérdezgetnek- , mivel a felület, amivel próbálkoztam nemcsak hogy nem esik kézre, hanem hiába érkeztek a válaszok, - előfizetés híján- csak az első 25-ről kaphattam eredményt. Úgyhogy, ez most legyen a tanulsága annak, hogy bizony az ilyen dolgokat elő kell készíteni rendesebben.

Szóval nem tudok most mást mondani, mint hogy..., drágáim, azt hiszem ilyesmiket olvastok...

Egy csomó fantasyt...
Majdnem ugyanannyi YA-t, meg krimit...
Harmadik leggyakoribb válaszként a romantikust írtátok...
Népszerű volt még a thriller és a sci-fi...
Aztán a történelmi és a humoros regény is...
És persze olvastok még horror sztorikat, akciót, kalandregényt,  képregényt, életrajzi regényeket, és egy csipetnyi erotikus irodalmat.

Ha most pár nappal korábban lenne, másképp írnám össze a kérdőívem, lenne több kérdés is, és lenne a kategóriák között szépirodalom, és egy másik kérdőív oldalon tenném közre, de a következő kérdőív már egy másik történet lesz.

Hosszabb elemezgetést nem is szánok a posztnak, mert az első kérdőív inkább puhatolózás volt, hogy van -e ilyenre igény, meg hogy lássam, a többi kérdésem, milyen témában hozzam. De úgy látom, mindenféléről kérdezhetek.

Ugye arra is válaszoltok majd?

A zöld ötven árnyalata

Ha az ember felnőtt és kifestőt vesz a kezébe, nyilvánvalóan... 

Szóval szülinapomra vettem magamnak egy kifestőt. Örültem neki és eléggé izgatott voltam, még akkor is, ha tudtam, hogy a kifestőzés nekem valószínű téli elfoglaltság lesz, mert nyáron... olyankor túl sok tennivalója van az embernek. De simán el tudtam képzelni azt, hogy télen, amikor amúgy is sokkal hamarabb sötétedik, és az ember szeret begubózni, olyankor jó elfoglaltságot jelenthet meghallgatni egy klassz lemezt, és közben belemerülni egy képbe, ami az én saját színeim által válik igazi műalkotássá.

A cím kötelez, elő a zöld színeseket!

Mielőtt belemennék abba, hogy mennyire is túlzás vagy nem túlzás az általam használt jelző - lásd műalkotás-, hadd írjak le itt pár szabad asszociációt arra, milyen is lehet az, aki kifestőt vesz a kezébe - természetesen színezési szándékkal.

"Aki felnőtt korában kifestőzik, minden bizonnyal ráér."( Tagadhatatlan állítás, hisz ez idő alatt mást is tehetne. )

"Aki felnőtt korában kifestőzik, nyilván kreatív ember." ( Persze felmerül a kérdés, miért nem használja fel a kreatív energiáit másutt? )

"Aki kifestőzik, újra éli a gyerekkorát. "( Vagy legalábbis gyerekkorában biztos szerette a színezőket. )

"Aki kifestőzik, minden bizonnyal ideges- kifestőzni jó relaxációs módszer. "(Oké, de ehelyett akár meditálhat, sportolhat vagy csinálhat valami egészen mást.)

"Aki kifestőzik, nyilvánvalóan nem szexel. " ( Élelmes emberek tudniillik másra használják fel az értékes szabadidejüket. )

" Aki felnőtt korában kifestőzik szabad." ( Nem igazán foglalkozik mások elvárásaival.)

Amikor azon tűnődtem, hogy veszek egy kifestőt, tudtam, hogy nem nyaggathatok minden kósza szembejövő embert azzal, hogy milyet is vegyek, mert számíthatok arra, hogy nagyokat pislognak majd rám. Egész egyszerűen azért, mert az, hogy például "naponta kondizom", sokkal elfogadhatóbb indok a szabadidő eltöltésére, mint a "kiszínezek két házat meg három fát" dolog. Úgyhogy pár közeli baráttal nézegettem az újdonságokat: volt akkor már keleti mintás és vintage témájú, de nem adtak túl sok támpontot a kiadók, hogy ezen belül például mit találhatok a füzetekben. A Secret Garden ugyanakkor már régóta népszerű külföldön, így a google segítségével hamar találtam képeket a könyvből, és lassan rájöttem arra a tagadhatatlan tényre, hogy egye-fene, nekem ez kell.

Lassan, de biztosan kész lesz.

Van pár tapasztalatom a kifestőzéssel kapcsolatban, ezeket írnám most le.

Az egyik, hogy önmagában a kifestőzés engem nem köt le. Kell hozzá mindenképp valamilyen jó zene- netán egy kifestős soundtrack lista?-, vagy valami vizualizációs inger- pl. egy tópart?, kerti asztal-, esetleg társaság?-akikkel lehet beszélgetni közben. És meglehet, mert nyár van, de rám nem hatott olyan addiktíven, van amikor pl. egy darab virágot színezek ki, nem vagyok hajlandó órákig ülni egy kép felett, viszont szeretem látni, ahogy lassanként betöltöm a rajz fehér foltjait.

Viszont arra jöttem rá, hogy mikor az ember kifestőzni kezd, olyan szituációk elé állítja az embert a kifestő, hogy csak na. Bizony bambán pisloghatsz, hogy te nem ezt kérted. Pedig...

1.) Ugye jön az első kör, amikor el kell döntened, melyik képet szeretnéd elkezdeni. Felmerülhet itt a kérdés, hogy sorrendben mész? Vagy véletlenszerűen választasz képeket? És egyáltalán ki fogod színezni mindet??? ( Én véletlenszerűen színezek, az első, amibe belekezdtem, pont a könyv közepén volt.)

2.) El kell döntened, hogy hol kezdesz el színezni. ( Nem tűnik nehéz dolognak, de hidd el, az. Középen, az alján, jobb oldalt, bal oldalt? ) 

3.) El kell döntened, hogy filccel, színes ceruzával, esetleg mindkettővel fogsz-e színezni. ( Én a ceruzát választottam. )

4.) El kell döntened, hogy hagysz-e fehér foltot a képen. ( Ez számomra mérvadó kérdés volt, hiszen néha annyira jól nézne ki egy-egy fehér folt, de kérem, színezőről van szó... Tanácstalan vagyok.  )

5.) El kell döntened, hogy a zöld tizenkét árnyalata közül, amivel rendelkezel, melyiket választod az adott fűszálhoz majd. ( Ezen elidőzhet az ember. )

6.) El kell döntened, hogy szimmetrikusan színezel-e majd, tehát hogy a kép egyik fele ugyanolyan lesz-e, mint a másik? ( Először a szimmetria híve voltam, de úgy untam a képeket. )

7.) Hogy a kép mennyire lesz életszerű? Uncsizol és kék az ég, ráadásul zöld a fű? Vagy netalán bevadulsz, és átmész absztraktba? ( Kezdek átmenni absztraktba, csak szólok. )

8.) El kell döntened, hogy a képen belül szabályszerű színezéssel ugyanazt a dolgot, ugyanazzal a színessel színezed-e, vagy esetleg valamelyik másikkal? ( Magyarul, mennyire variálsz és mennyire maradsz szabálykövető. )

9.) El kell döntened, hogy csak a lyukakat töltöd ki, esetleg lesz egy háttered? ( Releváns kérdés, amiben a legtöbb ember döntésképtelen. )

Mint látjátok, iszonyú sok döntési helyzetbe kerülhet az ember, pedig nem is akar mást, mint relaxálni. De nagy levegő, az egész egy játék, lazán kell venni, és nem lehet elrontani sehogy sem a képet. Döntésképtelen színezők persze valószínű órákig ülnek, hogy mindent megtervezzenek, kiválasszák a színeket, és maximalistán szemléljék a végeredményt a hajukat tépve, hogy de én mohazööldeet akartaaam a baloldalon lévő fa harmadik ágának negyedik levelére! Mert van ilyen. Külföldön nagyon ráizgultak erre a témára, szinte verseny van az emberek között, ki készíti el a legszebben, legkreatívabban az adott képet. Szóval az, aki felnőtt korában színezőt vesz a kezébe, annyit mondok, ha versenyben akar maradni, hát az bizony legyen  legény a talpán. Mint minden hobbi, ez is megkívánja, hogy figyelj, hogy szórakozz, és esélyt ad arra, hogy másokkal versenyezz. Hogy a színezés relaxál-e, szerintem mindenképpen. De még mindig ott tartok, hogy számomra sokkal hasznosabb sétálni egyet, főzni valami különlegeset vacsira, kertészkedni, vagy csak úgy lenni :) . Nem bántam meg, hogy színezőt vettem, de mindezek mellett, én csak játszom vele, próbálgatom a színeket, ötletelek, mi működne jól itt és ott. A képeim nem lesznek professzionálisak, de nem is ez a lényeg. Én akár a baloldalon lévő fa harmadik ágának negyedik levelénél is abba tudom hagyni a színezést, ha épp nem köt le. 

Apropó színező. Johanna Basford: Titkos Kert-je szerintem azoknak telitalálat, akik szeretik a nagy részletes, virágos, leveles, fás mintákat. A képeken, - itt nézhetsz belőlük sokat -,sokszor ugyanazok a motívumok ismétlődnek, rengeteg a levél - jó ha van, sok-sok zöld színesed -, és ugyan találhatóak benne rovarok, meg kisebb állatkák, de témáját tekintve nem olyan változatos. Ha sokféle képet szeretnél, inkább keress valamilyen gyűjteményes színező könyvet. Viszont a könyv papírja vastag - egyetlen hibája, hogy középre érve bizony meg kell törni a könyvet, hogy mindenhez hozzá tudj férni-, és a tematika is aranyos. Elindulunk pl. egy labirintustól, a következő lapon már látunk egy kis ösvényt, előkertet, az azt követőn már a házat is, és amin én meglepődtem, hogy rajzolni is kell benne. Halljátok, rajzolni?! Az én ujjaim elszoktak a rajzolástól, szóval ezt a feladatot lehet, másra fogom bízni. 

Egy dolog biztos: megérte a régi ceruzákat összegyűjteni, hogy lenne amúgy 12 félé zöld színem? Aki szerint pedig, ha az ember felnőtt és ha úri passzióból éppen színező könyvet vesz a kezébe... akkor biztosan valamilyen... , annak csak annyit mondok, mindenki maga osztja be a szabadidejét. Punktum. A bejegyzés lezárva.

Minden jó, ha a vége jó?

Nemrég kaptam egy levelet kedves ismerősömtől, ahol szóba került, mint téma, a regények vége. Mivel az én regényem jelenleg a se füle, se farka állapotában van, arról nem mesélhetek... No de szerintem baromi érdekes kérdés ez a maga drámai módján,

szóval hogy: milyen a jó vég?

Kép innen

Biztos vagyok abban, hogy sokunk úgy érzi a pozitív kicsengésű regény végzetek a legjobbak. Azok megnyugtatják az ember lelkét, bizonyosságot adnak, hogy minden jó lesz, meg hát úgy vagyunk szerintem vele, hogy ha már végig szenvedtünk ötszáz oldalt, vagy jobb esetben végig jártuk a főhős útjait, akkor már megérdemeljük, hogy legyen a történetnek bizony nagyon jó vége. 

Ám sok tekintetben szerintem a tökéletes happy end már a giccs határt súrolja. Idegesítő, taszító, ha a regényben minden, de tényleg minden jól alakul. Szinte elzárkózom előle. Nem kérek belőle! Hiszen az élet nem így működik, nem lehet minden-minden jó, a legkevesebb, hogy valakinek ne jöjjön össze valami. Ami persze a maga módján gonosz dolog. Miért akarjuk bántani a szereplőket, miért ne élhetne mindenki békességben, a fehér léckerítés mögötti családi házban, édes süteményt majszolgatva, miközben az unokáknak elmeséli aktuális főhősünk, milyen kalandos és szerencsés életet élt. Hát, gondolom, mert úgy unalmas lenne...

Vannak tehát a pozitív végzetek, és vannak a negatívak. Megmondom őszintén, szerintem a negatív regény végek a maguk módján bájosak. Olyan jól pofán tudnak csapni, hogy csak tátogok és hebegek és nem tudom, hogy miért, de arra sarkallnak, hogy átgondoljam az életem, és most azonnal tegyek valamit. A negatív vég, akkor fáj a legjobban, ha pozitívra számítottál. Az egy pozitív értelemben vett fájdalmas katarzis. A negatív vég rendesen fájni tud, néha légszomjat okoz, néha úgy érzem utána, hogy üvölteni kellene, s legtöbbször elemzem a helyzetet, alakulhatott volna-e a dolog máshogy. 

Persze a negatív végeket sem szokták - hála Istennek- kataklizmaként ábrázolni. Ott pont hogy az van, hogy nem mindenkinél rossz a helyzet, csak a főszereplő szív hatalmasat, elbukik, reményt veszt, vagy ami engem a legtöbbször bántani szokott, ha a főhős felad valamit. Olyankor szinte sírni támad kedvem. 

A vég, ugye relatív, hiszen a könyvek csupán a történetek egy részét tartalmazzák. Én ugye - a tovább gondolós típus-, picit el szoktam játszani a gondolattal, hogy mi történik még az utolsó mondat után, ráadásul a történet külön-külön a mellékszereplőket érintve másutt fejeződik be. És másutt folytatódik tovább. 

Na most be kell valljam, régen azt hittem, azért van sok folytatásos regény, mert az írók túl sok szappanoperát néztek, és képtelenek befejezni. Állítom, hogy azért van pár ilyen. :) Néha tényleg nem kellene tovább folytatni a regényt, annyira jó lenne lezárni és pontot tenni az utolsó mondat végére. De néha meg annyira jó a regény, és annyi lehetőség van benne, hogy folytatásért kiállt. Kell, kell, minél gyorsabban és minél többet! Én is érzetem már ezt, nem is egyszer.

No de milyen a jó lezárás? Az, amikor a regény minden szálát beszegik, amikor minden kérdésre választ kapunk, vagy az, ami nyitva hagy még kérdéseket. Emlékeztek Zafón Angyali játszmájára? Az olvasók többsége utálta, hogy nem volt egyértelműen lezárva a regény pár igen fontos kérdése, pl. hogy ki is volt igazából Andreas Corelli, de én speciel pont ezt imádtam a történetben. Mert nekem így volt életszerű, vannak dolgok, amiket a büdös életben nem tudunk meg. És igazából olyan jó találgatni... 

És mit gondoltok az epilógusokról? Az epilógusokban szokott leginkább szivárványszínű boldogság lenni... Tíz év múlva, Harry Potter elviszi a kicsi fiát a Roxfort Expresshez, bár ne tette volna. Szerintem agyonütötte Rowling vele a regény végét. Viszont kifejezetten szerettem az Éhezők viadala sorozat epilógusát, mert bár azt hiszem a legtöbb helyen azt olvastam, milyen pozitív lecsengésű volt az utolsó pár oldal, szerintem meg egészen keserédesnek tűnt. És ez jó volt, jót tett a lelki világomnak. ( Olyan nagy háború meg szenvedések után igenis jól esett, hogy a szereplők magukon hordták a fájdalmat. )

Szerintetek az írók mennyi gondot fordítanak a regények végére? Biztos nem annyit, mint mondjuk a kezdő mondatra, de azért szerintem ez is nagyon fontos. A legtöbb író , már a sztori kezdetének írásakor tudja, hova jut majd el. De szerintem egyik sem kapja meg azt a végeredményt, amit legelőször megálmodott, vagy amit képzelt írás közben.  A dolgok folyton változnak, higgyétek el.

Még egy kérdésem van, ha gondoljátok válaszoljatok kommentben, posztban, kézfeltétellel, ahogy akarjátok.

Függő vég? Naaa? :) Engem általában hidegen hagynak. Úgy értem, nem rajongok értük. Meg lehet írni a regényt úgy is, hogy le is zárom, meg ha folytatást akarok írni, hát nyitva hagyok kérdéseket. Sokkal elegánsabb megoldás szerintem ez, de tény, hogy marketing szempontból baromi hatásos lehet egy olyan függő vég, ahol az egyik népszerű szereplő csávába kerül. Persze az ilyen írók nem foglalkoznak szegény rajongóik lelki világával. És ilyenkor meg is kapják szerintem sokszor a kérdést: hát hogy lehet ilyen véget írni?? Igazából bármilyet lehet. Az író úgy csavarja a lezárást, ahogy neki épp megfelel.

Punktum.

Egy régi, egy új?

A hétfői téma kapcsán nézelődtem a blogom bejegyzései között, amikor rájöttem, hogy voltam olyan galád, hogy a freeblogról kimentett posztjaim közel felét nem publikáltam ide. Pontosan ebben a megvilágosodott pillanatban írt rám Szilvamag, hogy volt nekem valami olyan posztom, amiben mindenki megzavart olvasás közben, és hogy jó lenne újra olvasni. Válaszoltam neki, hogy "jaja, volt valami ilyesmi", aztán találgattunk...

Na most...

Pontosan ez volt az a perc, amikor észrevettem, hogy kaptam olyan kérdést is az Ask-on, amit nem a program generált - üdvözítő pillanat, ugye? - , és itt is csak azt tudom mondani, hogy nem tudom, kik írtak, de abban a pillanatban, amikor elolvastam a kérdéseket, legszívesebben megölelgettem volna a kérdezőket- pedig ha valaki, akkor én nem vagyok az az összeborulós típus.

Tudom, hogy nem vagytok hülyék, kedves olvasók :),  tudom, hogy látjátok, hogy nem írok ide sokat. Püff... Mondhatnám, hogy egyszer minden véget ér, DE: még nem jött el ez az idő. Szóval azért néha még navigáljatok el az oldalra.

Történt pár dolog, amiről most röviden szeretnék írni. Az egyik, hogy hosszas - évekig tartó- gondolkodás után beruháztam egy olvasóra. Picit idegen elemnek érzem, miközben a kezemben tartom. Sőt. Néha elkap egy  érzés, hogy a jövő egyik hideg szilánkját tartom a kezemben, egy kiszakított képet egy olyan világból, amiben nem szeretnék élni. Talán a gyerekeim gyerekei már nem is látnak papírkönyvet, talán megszűnnek a csodás, félhomályos könyvtárak, mert már helyettük is csak digitális adatbázisok lesznek, ahonnan harminc napra letölthetjük az aktuális ebookot, és ezért csakis én vagyok a hibás.  Volt egy pillanat, amikor a Scar világába képzeltem magam, - a padlón ültem egy teherszállító űrhajóban, kinéztem az ablakon a körülölelő sötétségre, aztán nekidőltem a szegecselt űrhajó falának és ezt a kicsi monitort bámultam. Arra gondoltam, reader-en iszonyat jó lehet scifit olvasni, mert a reader számomra scifi elem. Mint ahogy már jeleztem, konzervatív lány vagyok. És hát nem az lenne a világ rendje, hogy a readerem ennyire hamar megszeressem. De majd lehet írok még a további tapasztalatokról...

Másik dolog, most a bloggereket kérdezem:  ti el szoktátok a régi posztjaitokat olvasni? Ahogy az egyik munkatársnőm szokta mondani, katasztrófa. :) Ezeket én követtem el? Komolyan azt írtam, hogy ..., és hogy nem vettem észre ezt vagy azt az elírást?  Kicsit most úgy érzem, jó lesz a régi bejegyzéseket kicsit ráncfelvarrni - persze én örök elégedetlenkedő vagyok, de persze tudom, hogy az ember mindenben napról-napra fejlődik. Úgyhogy kijavítgatva pár hibát, kikerülnek majd a régi, piszkozat formában heverő írások...

Apropó írás. Katasztrófának tartom, hogy jelenlegi regény-tervem olyan témában és olyan elemekkel íródik, hogy még a közeli ismerőseim sem olvassák majd el! Szörnyű, szörnyű, mégis mibe vágtam a fejszém? Amikor azt írtam, meséket akarok írni, akkor olyan történetekre gondoltam, amik hangulatukban idézik a meséket, amik magukba vonják az olvasókat, és amik álmodozásra késztetik őket. Azt szeretném, ha a történeteimet olvasva érezzétek az arcotokon a szelet, és panaszkodjatok, hogy nyomja a borsószem a feneketeket, hiába vetették meg az ágyat hat matraccal. Azt akarom, hogy együtt olvassuk azt a fránya reader-t az űrhajóban. Szóval... arra kérek mindenkit, hogy bízzon bennem. Persze, lehet, hogy csak a legközelebbi ismerőseim olvashatnak majd tőlem, de  - mivel bezártam az írós blogom, mert egy blogra sincs elég időm, nem hogy kettőre-, ha majd ide írok, mert elakadtam a sztoriban vagy bármi segítséget kérek, bizony számítok rátok! ( Felkiáltójellel!)

És még egy közérdekű dolog: ha bárkit megérint, érdekel az aktuális témázás, nosza írjatok posztot! Külön örülünk, ha más blogok is csatlakoznak. ( Annyi kérésünk lenne, hogy amennyiben írtok, bármelyikünknek - akár nekem- jelezzétek, és intézkedünk, hogy a bejegyzés linkje kikerüljön a többi poszt közé. Legyen minden egy helyen. És az mindegy, mikor csatlakoztok a témákhoz, ezek mind nagyon érdekes kérdések, bármikor szívesen olvasunk róluk.)

Episztoláris szilke

Nem tudod miről van szó, vagy csak sejted? Kipróbálnád magad? Igazad van, vagy igazad van? 

Tudom, hogy igazad van amúgy...

De akkor mondd meg,

na mi az a szilke, és milyen valami, ha episztoláris?

Teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy könyvet olvasó embernek nehéz olyan kifejezést 

találni, amiről nincs legalább egy hangyányi elképzelése. 

De mivel imádom az irodalmat, a szavakat és mindent, ami ezzel kapcsolatos, szeretném, ha néha-néha - elgondolkodnánk pár kifejezésen. 

Becsszó, nem okítani szeretnék. 

Sokszor van úgy, hogy valaminek a jelentését csak sejtem, aztán mikor utána nézek, a homlokomra csapok. 

Hogy nem tudtam ezt???

S ami még zavarba ejtőbb: van olyan, hogy azt gondolom, a francba, hát ezt nem tudtam, valami pontosan, pedig én botor, azt hittem...

Néha jó, ha pontosíthatunk. Szóval pontosítsunk.

-A címben szereplő két szó Jessica Brockmole: Levelek Skye szigetéről regényéből valók. -

Mi is az a szilke?

a.)  egy hegyes, vágóeszköz, ami a pontos vágást biztosítja

b)  a szilk nemzetség fiúgyermekeit hívták így, pontosabban így kérdeztek rá, hogy: ez a helyes fiú vajon szilk-e?

c) egy jellegzetes sarki madár, amely hasonlít a sirályhoz, de annál kisebb, a hangja meg egyenesen borzasztó

d) cserépedény, bögre, kívül-belül mázas

VÁLASSZ EGY Betűt, aztán klikk ide a helyes megfejtésért...

Ugye, mondtam, hogy igazad van - tudtam, hogy tudtad. Itt a regényrészlet, hogy rögzüljön...

" Egy nagy tál ürüragut hozott, hogy vacsorára megmelegítse nekem, és egy szilkébe kanalazott belőle, hogy vigyem át az öreg Curstag Mórnak, aki a közelben lakott. "

Oké, de vajon miről ír itt ez a fura Davey a 82. oldalon?

" Miért van az, hogy mindig akkor nem találok szavakat, amikor neked a legnagyobb szükséged lenne rájuk? Ha a veled kapcsolatos gondolataimat könnyen le tudnám írni, a legszorosabb episztoláris ölelést kapnám tőled. " 

Azt is kérdezhetném, hogy szerintetek noormális??

a) Igen, mert az episztoláris szó illik a szövegkörnyezetbe. Véleményem szerint több kifinomult szót is használhatna a srác, én szóba sem állnék amúgy vele. 

b) Az episztoláris annyit jelent, mint e-pisztoláris, mely a pisztoly szóból fakad és a srác azért használja, mert lövöldözni akar vele. 

Megnyílik az ég!!!

Hahá, há-háhá! Megint Moning könyvről írhatok, és mindez annyira inspirálóan, bizsergetően csodálatos, hogy félretettem két - erre a hétre szánt skiccet- , hogy mihamarabb leírjam: gyerekek, újra olvasni jóóó! Három ó-val, felkiáltójellel, és határtalan mosollyal! Olvassatok újra, mert ami jó, az nem romolhat el. És ne sajnáljuk az időt rá, és ne sajnáljuk a szamárfüleket se a regények oldalainak sarkáról, szentségtelenítsük őket meg, - lássuk, régen hol zsongtunk be - , és firkáljuk a könyv első oldalára, mikor olvastuk először, mert annyira jó érzés, látni azt az ismerős macskakaparást, hogy teszem azt, 2013. január... Ilyenkor érzem én, hogy igazán enyém a könyv.

Ennek a könyvnek pedig természetesen az enyémnek kellett lennie. (Oh, igen. )

A POSZT SPOILERES.

Szóval, második olvasatra is szeretném szolidan jelezni a fanyalgóknak, hogy... ezt nektek! Ezt! Ezt! Ezt! Iced-ot minden barátomnak és ellenségemnek. Határtalanul lelkesedem ezért a könyvért, na jó, nem határtalanul, hiszen bizonyos részek, pl. az apátságos részek inkább apátiába fordítanak, mint lelkesedésbe, de nevezzük ezeket az unalmas és nyomasztó, levegőtlen részeket ellenpontoknak. Ellenpontnak a többi cselekményszálhoz.

Szépen megfogalmazva: egy csomó mindent szeretek ebben a regényben. Egyrészről szeretem a borítóját, a kiadást, másrészt imádom a szereplőket, harmadrészt ebben a regényben - bár egészében nézve nem tett sokat hozzá a nagy Tündérkrónikák univerzumhoz - nevezhetjük így? vagy inkább dőreség? - , de ebben a regényben energia van. Valahogy ott zizeg a lapok között. Ezt még kifejtem, ha lesz hozzá erőm. De én egy pillanatig nem tudom unni - kivéve az apátságos apátiát, de ezt már mondtam.

Az Icednak, mint olyannak, egyébként megvannak a maga problematikái. Kezdjük ott, hogy a főhőse még csak 14 éves. Ez elég ciki egy olyan könyvben, ahol a nyers, vadállatias szexualitás jellemzi leginkább a férfi főhősöket, s ahol - ez megint csak személyes vélemény- minden félreérthető mondatot nyugodtan félre kell értelmezni, mert Moningnál ha valami nem egyértelmű, na annak biztosan célja, sőt igazi rendeltetése van. Most másodjára megengedem magamnak a luxust, hogy leírjam, szerintem ezer százalék, hogy Ryodan és Dani egy pár lesz, na de hogy ezt hogy a fenében oldja meg imádott Moningom, azt bizony nem tudom megmondani. Arra gondolok, hogy a legreálisabb lehetőség, hogy Dani a tündérvilágban vacakoljon pár hónapig, addig Ryodan megpukkadhat mérgében- szó szerint-, szétverheti idegösszeomlása alatt a Chestert, és mikor Dani visszatér mondjuk 18 évesen, helyre áll a világbéke. De igazából ebben a szitációban sajnálnám Danit, hisz ő szeretne 15, meg 16, meg 17 éves is lenni, és ha rosszmájú vagyok, hát Ryodan várjon csak rá még jó sokat. Próbállak amúgy nem befolyásolni, kedves olvasó, de másodszori olvasatra túl sok utalást találtam arra, hogy humoros főnök uraságunk, ne gondolna valamilyen kétes céllal Danire, és fenébe is, bevallom nektek, szerintem ez tök jó. Mondjuk azért Dani ne legyen Lolita, jó?  Ryodan úgy is mondta sokszor, ő aztán türelmes, azt mondom, inkább várakozzon.

Dani az egyik - női urban fantasyban megjelenő - legjobb karakter. Természetesen az én véleményem szerint. Kérdezitek miért? Egyrészről, mert kicsit emlékeztet magamra, - ha őt szidjátok, engem szidtok, csak szólok- , másrészről, mekkora egy nagy ász a csaj, képes Ryodant orrba vágni,  - leborulok előtte, leborulok előtte -, harmadrészt meg olyan szóbeli pengeváltásokat olvashatunk közte meg a nagy Ry-között, amit más karakterrel nem lehetett volna megoldani. Egy unalmas, visszafogott karakter hogy merészelt volna ennyire szemtelen és makacs lenni? S egyáltalán érdekelte volna egy ilyen férfi főhősünket? Egyszerű a válasz, nem.
Ráadásul kifejezetten szeretem Moningban, hogy mennyire jól érzékelteti a karakterek fejlődését. Mac 1.0  - rajtam kívül- mindenki mást idegesített, aztán mégis sikerült egy olyan karaktert kialakítani, amivel már mindenki megelégedhetett. Én határozottan szeretem azokat a szereplőket, akik nem felelnek meg a megszokott standardoknak, akik vállalják a lököttségüket, vagy bármi más hibájukat, és nem akarnak másoknak megfelelni. Dani pont ilyen, Moning tökéletesen belehelyezkedett a karakterbe - pont ezzel idegesít másokat-, nem esik ki a szerepből, és ez baromi jó. Ráadásul ha Ryodan képes várni a fejlődésre, mások miért képtelenek?

Azt hiszem, Moning kisebb bajban van. Hogy mozgathat egy ilyen fiatal lányt úgy, hogy ne vágja pofán a közízlést, miközben halált hozó szextündérek - ha valaki régen azt mondta volna, hogy ilyen kifejezésért fogok egyszer odáig lenni, hát képen röhögöm, és mégis-, meg szuperokos Batman srácok, sőt mindenféle, el nem hanyagolható Ryodan-ek veszik körbe, és hogy hogyan kapcsolja ezt a nagy egészbe, a háborúba, a leomlott falakba, szóval nem kis dolog ez. És Moningnál mindennek illeszkednie kell.

Mióta megpróbáltam megkeresni ennek a könyvsorozatnak a méltó utódját döbbentem csak rá, hogy mennyivel több a Tündérkrónikák, mint más nőknek szóló sorozatok. Hogy mondjam szépen... Ezekben a könyvekben IQ is van, nem csak dagadó izom, és C kategóriás akció vagy krimi szál. Ez - valahogy úgy érzem- nem becsül le minket nőket. Moning úgy ír, hogy megkapjuk a kemény pasit, a lázadó nőt, a rejtélyt, az izgalmat, a humort, a komplex világot, és egy pillanatig nem érzem azt, hogy hülyít vele. Moning Tündérkrónikák sorozata felvillanyoz. Kikapcsol, megnevettet, arra késztet, hogy olyan dolgokon agyaljak, miközben egész mást kellene csinálnom, mint hogy micsoda Barrons. Arra késztet, hogy gondolatban fiktív cselekményvázlatokat készítsek. Vagy arra, hogy felröhögjek, amikor eszembe jut egy-egy jelenet. Kicsit aggódom is, hogy most túl nagyot akart harapni a szeletből, hiszen az Iced folytatása megint csak eltolódott- pedig úgy hírlett a regény első verziója már a finisben volt - , s most már csak 2015 elejére ígérik a Burnedöt. De azt mondom inkább várjunk rá, minthogy olyan regényt kapjunk, ami nem illeszkedik az egészbe.

Hogy mit várhatunk? Valószínű Dani megtörik, és jól pofán vágja még az élet, aztán visszavesz egy fokozottal. Valószínű még baromi sokat fogok nevetni rajta, meg azon, ahogy lefordítja saját szavaival ezt kaotikus világot. Ryodan meg - ha már fokozatokról írok- tuti rákapcsol eggyel. Valószínűleg majd jól csalódunk egyet benne, aztán kiderül, hogy nem is úgy van, ahogy gondoltuk... A Sinsar Dubh újra gondot okoz, Barrons összeveszik Mackkel :D, - valami gubancnak csak kell majd lennie- , és minden szépen, nagyon szépen összegabalyodik.

Azt akartam még írni, hogy van pár dolog, amin most konteóznom kell. Pl. kicsoda Dani? Nagyon érdekel Ryodanék szexmániája is ;), aztán meg mi van Táncossal? Mitől van az, hogy Danit olykor elhagyja az ereje?  Ryodannak valóban olyan jó a humorérzéke? - jó, ez csak költői kérdés-. Eltakarodnak valaha a tündérek a világunkból? És még sok, sok-sok-sok, rengeteg sok kérdés.

Kedvem támadt újra olvasni a Tündérkrónikák összest.

Ja, és a végére: most az egyik kedvenc jelenetem az volt, amikor Dani dühösen berohant az irodába, és elkezdett zizegni, Ryodan meg az asztalánál ült, és elkezdtek repkedni a papírok körülötte. Ő meg csak egykedvűen elkapott egyet. Hű, ha ezek tényleg egymásnak esnek, nem tudom, mi marad meg a környezetükben. Leomlanak még a maradék falak is...

UFO in Her Eyes

BJ 1919: Right. Let's get started. Sit down please. First, can you confirm your name and status?

Szóval... Elég régóta nem olvastam már angolul könyvet, aztán barátnőm mesélte, hogy nemrég olvasta Xiaolu Guo legújabb könyvét - mire én: hogy kicsoda??? - az UFO in Her Eyes-t - mire én: hogy micsoda??? - és mikor kiderült, hogy ez egy rövid, életképekből álló, furmányos kis "riportregény" - csak én hívom így - , teljesen belegabalyodtam.

A vicc az, hogy elég lassan haladtam vele - olvasási ideje több mint egy év volt - és nem is vagyok abban biztos, hogy azt olvastam, amit olvasnom kellett volna - mivel ez egy olyan regény, ami nem rágja a szádba sem az igazi kérdéseket, sem a válaszokat. Biztosan észre vettétek már, hogy ha le akarnak venni a lábamról - már az írók - , akkor ezt kell tenniük, én kész, elvesztem.

Hol is kezdjem...

Az UFO in Her Eyes címe számomra telitalálat. Egyrészről figyelemfelkeltő, - hogy miiicsoooddaaa???-, másrészről már ez az egy kis mondat magában hordozza a rejtélyt,és biztos túlságosan a dolgok mögé gondolok, de számomra valamiféle drámát is. Még nem kezdtem el olvasni a könyvet, de szinte biztosra veszem, hogy Ő, akiről a könyv szól magányos alak. Ki sem kellett nyitnom a könyvet, de úgy éreztem, nem szabadna ennyire egyedül lennie szegénynek.

Aztán ott a borító, ami számomra megint telitalálat - pedig nem szoktam igazán a borítókkal foglalkozni, no de hát ott van a borítón az UFO szerűség, meg a bicikli, a hatalmas nagy fa, meg a két ügynököcske is, Beijing Agent 1919, és Hunan Agent 1989 is. A kis csíptetős rész pedig felfedi az egyik kedvenc szerkesztési - mondhatom így? - formámat, ugyanis a regény négy aktát tartalmaz, gyakorlatilag ezekben listák, a lakosok rajzai, térképek, az ügynökök jegyzetei, jelentései, és maguk a jegyzőkönyvek vannak. Semmi sorvezető, ezek alapján tudod összepakolni a valódi történetet.

No de miről is szól ez a fura sztori? Silver Hill egy kis falu - fogalmam sincs hol- de valahol a nagy Kínában, ahol az egyik forró nyári napon Kwok Yun, a 37 éves, csúnyácska vénlány biciklivel a faluba indul az egyik rizsföldön keresztül, s az égen a feje felett meglát egy UFO-szerű dolgot. Silver Hill-ről tudni kell, hogy teljesen el van zárva a nagyvilágtól, az emberek nem tudnak olvasni-írni, a fiatalok elmenekültek a rizsföldekről, a legközelebbi város is több órára van. Televízió is csak alig pár házban található, a helyiek nem ismerik a körülöttük lévő világot. Szóval szegény Kwok Yun lát valamit az égen, és rémségesen megijed, ráadásul talál a rizsföldön egy idegent is. Siver Hill agilis polgármester asszonya rögtön ráröpül a témára. Egy idegeeen? - gondolhatjátok, hogyan kérdezi. Kwok Yun pedig, a szegény, nem tudja, hogy miért is van baj, mi is az az UFO, hisz ő látott valamit, no de hogy mit? , meg hogy miért baj, hogy ő hazavitte a sebesült idegent, hiszen rengeteg mérges kígyó van a földeken, s az megsebesült. A lényeg az, hogy szemfüles ügynökeink kérdései nyomán kiderül, hogy az idegen, az egy nyugati férfi, aki mire Kwok Yun visszatér, el is tűnik a színről. Ami marad nyomában, az egy zsíros csekk amerikai dollárokkal, természetesen a segítségért.
Silver Hill gyűlést is tart, mit kezdjenek a pénzzel, Kwok Yun, akit eddig lenéztek, hisz 37 éves, úgy néz ki, mint egy férfi, és ráadásul még férjnél sincs! , szóval Kwok Yun díszpolgár lesz, és Chang polgármester asszony irányításával minden a feje tetejére áll. Silver Hillből erőszakosan ugyan, de város lesz, turista csalogatónak - és teljesen feleslegesen- építeneik UFO múzeumot, emlékművet, hatalmas parkolót, szupermarketet, gyárakat, szállodát, amit csak el tudtok képzelni. Szegény helybéliek meg... Hát ők a szegény helybéliek, őket nem kérdezik különösképpen, vagy hát ha kérdezik is, sokan nem akarnak a fejlődés útjába állni.

Ez a regény olykor nagyon kedves és egészében véve elgondolkodtató. A falusi emberek alapvetően berendezkedtek a saját életükbe, és a modernizáció és a "jólét" szépen kihúzza vagy épp kirugdossa őket a vackukból. Vajon fejlődés az, amire nem is vágyunk? S ahogy Kwok Yun mondja, akit a regény végére - hurrá! vagy mégsem hurrá? - feleségül vesznek... ( " I'am nearly forty and I'am ugly. Why would a man want to kiss me? All he said was, ' Shall we try?' And I said, ' OK.' " )  Szóval ahogy Kwok Yun is látja, az UFO, az a képbe nem illő, idegen, terpeszkedő és túl modern dolog, na azt nem mindig az égen kell keresni.

Mint látjátok a poszt kissé spoileres, - amiről illett volna előre szólni - de nem gondolom, hogy a közel jövendőben tömegesen fogtok a könyvesboltokba rohanni egy kis mindennapi Xiaolu Guo - ért, szóval gondoltam kicsit többet is írok a kelleténél.

Ez egy szórakoztató, elgondolkodtató, de azért a látszólag könnyed forma mögött megbújva eléggé nyomasztó regény - amiben elgondolkodtató áthallások és más hasonló nyalánkságok is vannak, amik persze komoly ízt adnak ennek a fura emberek kikérdezéséből álló, számomra kuriózumnak tűnő, de olykor elég erőteljes társadalomkritikát is elbújtató kirakós játéknak.

Egyébként fogalmam sincs, hogy annak kellett-e lejönnie a végén, ami bennem végül is megmaradt, szóval ha képi megjelenésben érdekel valakit a történet, képzeljétek, készítettek róla filmet is, aminek az előzetesét - hogy legyen egy kis nyelvzavar- német szinkronnal itt megnézhettek.

Xiaolu Guo: UFO in Her Eyes 2009 Chatto & Windus,  7/10

És akkor a polcról visszaintegetett Bridge, avagy a könyvtárban jártam...

 Ilyen is volt... Régen volt.

Pár napja újra beiratkoztam a könyvtárba, és ha ezt a posztot pár napja írom meg, biztos sokat olvastatok volna a könyvtárról, meg a könyvtárosnénikről, de úgy tűnik ezt most megúsztátok :D. A lényeg a lényeg, hogy felkutyagoltam a könyvtár meredek lépcsőin - csak én érzem úgy, hogy minden könyvtárba magasan felfelé vezet az út? :)-, azon tűnődve, mekkora sikerélmény, hogy a ruhatáros néni hűlt helye miatt a táskám is felvihetem, amikor is egy ismerős hölgy megkérdezte, mit is téblábolok az ajtóban...

Az első gondolatom az volt, hogy azon nyomban visszazavarnak a táskával és sikerélménnyel együtt, de miután bájvigyorral kijelentettem, hogy szeretnék újra visszatérni a könyvtár kötelékébe, az ismerős hölgy hirtelen nagyon kedves hölgy lett. Ki is jelentette, hogy ő ismer engem, és bár nyolc éve a lábam nem tettem a városi könyvtár közelébe, ő még mindig tudja, hogy ki vagyok. Bevallom, ez a tény valamilyen fura módon felmelengette a szívemet, az sem zavart volna, ha a kedvenc táskámra csúnyán pislog.

Aztán megbeszéltük, hogy mennyire rossz nekem, hogy ennyit kell fizetnem egy fél évre, meg hogy semmi nem változott, és miközben az adataimat pötyögte, fixírozni kezdtem a nemrég visszahozott könyveket. Nem jártam sikerrel. Viszont várólistára tettettem pár Edith Wharton könyvet, merthogy most nagyon vágyom a Vigasság házára, meg az Ártatlanság korára, és ekkor már éreztem, hogy mégis jó nekem, mert ez a dolog, tagsági díj ide-oda, mégiscsak klassz dolog.

Úgy járkáltam a könyvek között, mintha nem is egyedül lennék. Először is Dün jutott az eszembe, arra gondoltam, most biztos büszke lenne rám - folyton a fejemben volt (ha már messziről megláttam magát az épületet) az a Dün-féle karc, hogy gyerünk-gyerünk a könyvtárba :) - , meg hogy akkor én most kiveszem a Kaméliás hölgyet, de aztán annyi Molyos karc, meg könyv jutott az eszembe, hogy elképzeléseimet sutba dobva kapkodtam a fejem jobbra-balra.
Találtam pár nagyon szép kötésű könyvet, óvatosan körbenéztem, látja e valaki, és megsimiztem. (Miből lesz a könyvfetisiszta :)...)
 
Aztán az egyik polc tetejéről ott integetett Bridge, Nick Hornby féle könyv formájában lóbálta a lábát - kissé anarchista módon, hisz minden könyv decensen állt, de a Hornby könyv a tetejükön feküdt- és mivel nagyon csípem a Hornbyt és persze Bridge-t is, szépen elcsakliztam valaki előtt...

Aztán arra gondoltam, hogy kiveszem "Heloise szépfiúját", de Maupassant ezen könyve túl népszerű a Pattinsonos Bel ami miatt, úgyhogy abból csak egy szakadt példány volt bent- talán az utolsó példányért visítozó tinédzserlányok harcoltak meg, és aközben szakadt el- úgyhogy azt is otthagytam.

Nagyon akartam Márait, de úgy látszik, Márait még mindig sokan akarják, úgyhogy pont az a könyv, amire vágytam nem volt sehol, és amúgy is elcsábultam Merle felé ( még mindig a fejemben van a Védett férfias bejegyzés, ala Amadea), viszont kis hezitálás után úgy döntöttem, most mégsem nőuralomra vágyom, úgyhogy elsasszéztam egy másik polc felé.
A másik polcon megláttam Spiró Fogságát, de hát az egy hosszú könyv, most nem mertem kivenni, és láttam Vaszary könyveket is, biztos, én vagyok az egyetlen, de egy vörös szöszmókra asszociáltam a láttán, és amikor csillámos rózsaszín könyvek csillogtatták csábosan felém csillámjaikat, a szívem kicsit gyorsabban vert, a Pupillám kitágult és pillangók szálltak a gyomromban azt a kérdést szajkózva,  hogy ugye, hogy netalán a hercegnőről szólnak, aki neveletlen?, de sajnos nem arról szóltak. :(
Végül öt könyvet vettem ki, ebből kettő nem is regény, de azokra is kíváncsi vagyok. A hatodikat az orrom elől szedték el, úgyhogy jajj annak, aki helyettem Vavyan Fable-t olvas, Lobo legyen vele, vagy valami jótündér, mert különben... ( csúnyán néz).

De íme, itt légyen akkor a kölcsönbe vett öt könyv:




Most nézzétek :), írhatom én nektek, hogy nem lesz hosszú meg könyvtáros a poszt, és mégis tessék, csak csacsogok, és csacsogok, a könyves kihívásaim meg megint sehol sincsenek, -csak egy szúnyogcsípés az orromon--holott már a szülinapi bejegyzés is azért íródott, hogy meséljek róluk...

De legalább felkeltem a figyelmet. (muhaha :D)
Ja, és arról már nem is írtam, hogy a könyvtárt úgy kellett elhagynom, hogy a család utánam is jött, és nyilvánosan megfeddtek, amiért olyan sokáig voltam...
Ugyanis Zenka, úgy ment be, hogy csak pár perc, beiratkozik, levesz két könyvet a polcról, és már rohan is!

Na de mit lehet csinálni, az ember nem figyel az időre, ha ott sétál a régi/jó ismerősök között...