Rövid poszt az élet hiábavalóságáról

Az ember azt hinné, hogy minden, ami új, majd valami ilyen élményt hoz...

 

De igazából nem ilyen az élet.  

Igazából az élet az olyan, hogy beleunsz olyan dolgokba is, amikről nem is hitted volna. Mit hogy beleunsz, egyenesen megutálod őket. Szeretted a romantikust, hát most a hányinger elkap, ha csak meglátsz egy giccses 'öleljük meg egymást' borítót. Lelkendeztél az ifjúsági irodalomért, hát most blöááá -  egyszerűen nem érted, mi a fene az, ami eddig annyit tudott ebben a zsánerben adni? Faltad a horrort, hát hidd el, lesz idő, amikor a hideg más értelemben is kiráz majd tőle, és ha krimi rajongó vagy, lesz majd, hogy az első fejezet után rögtön bealszol. A világ, mondják, elég szemét módon működik. De amúgy semmi gond, mert te is változol vele, nem vagy egy nagy állandó, aki tótágast áll, és mindig vörös pöttyös könyveket olvas. Ó igen, elfelejtettem mondani, hogy lesz idő, amikor - hűha, milyen nagy szavak- , a vöröspöttyös könyveid is eladod majd. És te, aki folyton csak blogolsz, lesz egy nap, amikor elfelejtesz majd blogolni. És jön majd még egy, és még egy, és nem fogod bánni. Semmit nem fogsz bánni. Te pedig, aki mindig csak lelkendezel, egyszer bizony te is cinikus döggé fogsz válni, hidd el. És lesznek legjobb jó barátaid, akik egy idő után nem fognak megismerni téged, mások meg csak simán tovább fognak állni, és annyit sem mondanak, hogy bocsi, kinőttek téged. És 'irodalmi' oldalak fogják nyomatni a -szeressük egymást- demagógot, és eljön a nap, amikor a sok csillámpor zavarni fog téged. Bizony eljön majd az a pont. Aztán rájössz, a legmenőbb recipéldánynál is többet ér a szabadságod, és a nézettség... Hihetetlen, de az is mindegy lesz, hányan olvasnak téged. Az élet  bizony változó - és leírni vagy elolvasni sokkal kevésbé megdöbbentő, mint átélni: te sem vagy benne állandó .

És a fenébe is...

Képek innen

Az embereket nem kell megmenteni vagy sajnálni, amikor erre rájönnek.  Mindenki ráérez, mikor mire van szüksége. És talán pont ezt a hangot nyomja el, ha folyton - folyton más történetet olvasol. Ha naponta lenyomsz mondjuk egy könyvet, mi marad magadból holnapra? Megérted egyáltalán, hagyod hogy a lelked feldolgozza? Meg tudod állapítani, hogy mit adott ez a könyv neked? Hogy a sok kitalált katyvasz között ki az az én, aki véleményt mond róla, mikor úgy kezdi, 'ez a történet szerintem...'   Megbecsülöd az élményt, amit ad, azzal hogy egyiket darálod a másik után? Van ennek értelme? Én, nem hiszek benne, de azt is tudom, hogy nem vagyunk mindenben hasonlóak.
Sokszor úgy gondoltam a könyvekre, amik megmentik az embereket a szürke hétköznapokból. De most azt hiszem, engem nem kell megmentenie senkinek. Kemény szavak ezek, miközben gépelem őket, érzem, valódi erejük van. Hiszen volt idő, amikor én magam voltam a vártoronyba zárt királykisasszony, aki nem várt másra, csak a megmentőre. De most mégis itt állok, ha maradunk a várkisasszonyos metaforánál, kivont karddal, és azt mondom: ne  is próbálkozzatok! Volt idő, amikor két kézzel kapaszkodtam abba, hogy szerintem mi a jó és mi rossz. Mostantól csak akkor írok ebbe a blogba, ha valamit tényleg mondani akarok, ha valami tényleg érdekel. Minden csak vélemény, ami ráadásul meg is változik. De amikor az ember épp érzi ezt, akkor valóban érezni kell. Akkor azért harcolni kell. Akkor azt bűn nem érezni. És amikor eljön a pont, mert ez is elfog jönni, hogy úgy érzed az egész hiábavaló - az is megváltozik majd. Ezért ilyen rövid ez a poszt. Mert az élet nem hiábavaló, csupán a nézőpontod változik meg. De attól még a tiéd marad.


/ Légyszi, légyszi ne hasonlítsatok Oravecz Nórához... :) /