Élt egyszer egy földbe vájt üregben egy hobbit.
Ez a hobbit igen jómódú hobbit volt, és úgy hívták, hogy Zsákos. A
Zsákosok már időtlen idők óta a Domb környékén éltek, és mindenki nagyon
tisztelte őket, nemcsak azért, mert gazdagok voltak, hanem mert sohasem
bonyolódtak kalandokba, és sohasem csináltak semmi váratlant: mindig
lehetett tudni, hogy egy Zsákos mit válaszolna valamire, meg sem kellett
tőle kérdezni. Ám ez a történet arról szól, hogy egy Zsákos mégiscsak
kalandba keveredett, és egészen váratlan dolgokat művelt, meg mondott.
Lehet, hogy szomszédai nagyrabecsülését elvesztette, de nyert - nos,
majd meglátjátok, nyert-e valamit a végén...
Zsákos Bilbó egy reggelen magas, csúcsos,
kék föveget és szürke köpönyeget viselő öregemberbe botlott. Nem
tudhatta, hogy az öreg, kinek bozontos szemöldöke még a kalapja
karimájánál is jobban kiugrott, pont Gandalf volt, és hogy a mágus épp
olyasvalakit keresett, aki alkalmas lenne részt venni egy veszélyes
kalandban...
- Egyszerű, békés népek vagyunk mi, semmi kedvünk holmi kalandokhoz - mondta Zsákos Bilbó pipafüstöt pöffentve. - Csúnya, bosszantó, kellemetlen dolgok azok! Még az ebédet is le lehet késni miattuk!
S
aztán másnap, pont tea-időben, megjelent nála tizenhárom törp. Volt is
nagy kapkodás, szegény Bilbó azt sem tudta, hová lépjen. És estére, - ő
sem értette hogyan, talán az anyai ágon örökölt izgága Tuk-vére miatt- ,
úgy esett, hogy Bilbóból betörő lett: olyan bátor kalandor, akinek
célja az volt, hogy egy dühödt sárkány barlangjába lopakodjon be, s hogy
ellopja annak féltve őrzött kincsét.
Nyilván azt már tudjátok, hogy nagy Gyűrűk
Ura rajongó vagyok; emlékszem kisebb traumát okozott az elolvasása után,
hogy már vége van a könyvnek, és vissza kell térnem az unalmas
hétköznapokhoz. No de mégiscsak együtt tudok érezni a bölcs hobbitokkal,
mert kalandozni mégsem lehet valami kellemes, a puha ágy, meg a finom
étel is fontos, úgyhogy mielőtt belekezdenék bármiféle meggondolatlan
dologba, úgy döntöttem, magam elé idézem Zsákos uramat, és mélyen
elgondolkodom...
Mert hányszor kívánta Bilbó, hogy bárcsak otthon
lenne a pipájával, meg a teaforraló kellemes szörcsögésével együtt, és ő
mégiscsak ment és ment úttalan utakon; vége nincs erdőkben bolyongott;
megküzdött hatalmas pókokkal; harcolt a vérszomjas goblinokkal;
kicselezte az őt majdnem agyontipró, de szerencsére nagyon buta
trollokat; kimentette barátait a tündéket börtönéből; fura
barlangjáratokban kóborolt, ahol fura lényre talált; fára mászott a
farkasok elől - pedig hobbit lévén tériszonya volt-; tutajon menekült-
holott még úszni sem tudott; és mindezt miért? Hogy megpróbáljon
elvezetni - maga sem tudta, hogyan-, 13 kincsre és bosszúra szomjazó
konok törpét a gonosz Szmóg sárkány barlangjába.
A meseregény a Gyűrűk Ura előzménye, melyet Tolkien a gyerekeinek írt,
ezáltal másabb a nyelvezet, és másabb a stílus, mint amit a nagy
trilógiánál megszokhattunk. De azt kell mondjam, pont ezért olyan bűbáj a
könyv. A mesélő folyton megszólítja hallgatóságát, ezáltal mi sem
tétlenkedhetünk: hisz ki tudna ellent állni olyan információknak, amit
mondjuk Bilbó vagy a törpök sem tudnak, de nekünk éppen a fülünkbe
súgtak? És ki ne bosszankodna, amikor az író galád módon olyan helyen
szakítja meg a történetet, és tér át egy másik szálra, ahol épp valami
hatalmas kaland készülődik? Hát lehet közömbösen olvasni ezt a mesét?
Megmondom én a választ: nem lehet.
Tolkien soraiban igazán érezni az
írás örömét. Itt semmi nem erőltetett, a cselekmény egészen kalandos (a
trilógiában sokkal drámaibbak a harcok), a karakterek jóval mókásabbak,
ráadásul a mese egészét átszövi a játékos humor, ami számomra az
egészet még kedvesebbét teszi.
És persze ebben a könyvben olvasható a
már-már legendás jelenet, amikor is a sötét barlangban bolyongva Bilbó
belebotlik egy ártalmatlan, apró gyűrűbe és gyanútlanul a zsebébe
süllyeszti azt: hűűű... És itt, igen itt játszik találósz
kérdészeszt Gollammal, aki annyira félelmetes, hogy most is, amikor a
posztot írom, körbenézek, nem settenkedik-e amott a sötétben...
Viszont
itt is megjegyzem, hogy mivel Tolkienről van szó, nem ússzuk meg a
hosszú tájleírásokat, amik - bárki bármit is mondjon- nagyon is
kellenek. Hisz ezek a szereplők hatalmas utakat járnak meg, úgy
érzékeljük a tájat, a hangulatot, az időt, ha ezeket a leírásokat is
megszeretjük.
Az az igazság, hogy ha én gyerek lennék,
miután elolvastam ezt a történetet, biztos azt mondanám, hogy ha nagy
leszek, hobbit leszek :)..., vagy valami ilyesmi. De amikor én gyerek
voltam, akkor vadludak hátán jártam a világot, meg kardoztam, mint a
három testőr, meg homoksütit készítettem, csak úgy, és senki nem szólt
arról, hogy ilyen csudás veszélyekbe is keveredhet az ember. Kicsit úgy
érzem magam most, mint akit átvertek...
No de Tolkien Hobbitja, vagy más néven A
babó, még felnőtt (!?) fejjel is fantasztikus olvasmány, számomra ez is
kedvenc lett, ugyanúgy, mint a komolyabb folytatása. Tolkient igazából
nem szeretem dicsérni, úgy is megteszik mások helyettem, de azért
kivételes az az író, aki ennyire érteni tud mind a gyerekek, mind pedig a
gyereklelkű felnőttek nyelvén.
És hát ez a történet is véget ért,
megjártuk az utat oda-vissza, és most is azt gondolom, hogy jó lenne még
kalandozni kicsit, vagy ha mást nem, hát kardozni egy jót D’Artagnan
módra, esetleg homoksütit készíteni a házi, csokis mignon helyett. De
hát vannak dolgok, amiket ma már nem tehet meg az ember, mert elvileg
felnőtt. Szóval vannak dolgok, vagy mégsem?
J. R. R Tolkien: A hobbit
Európa Könyvkiadó, 2006
Gondolataim olvasás közben: bárki, bármit mond, gyönyörű ez a könyv, és nemcsak a gyerekek számára.
És, hűha, nem is írtam nektek még arról,
hogy ez a könyv tele van Alan Lee fantasztikus illusztrációival, az
oldalai olyanok, amiket nemcsak olvasni, hanem simizni is szeret az
ember, a mérete pont olyan, mintha a végtelen történet könyvét nyitná
ki, már csak nézegetni is élvezet. Az első oldalon TÉRKÉP van, ami
egyből vakmerővé teszi az embert. Gyorsan ide egy térképet, ahol be van
jelölve, hol vannak sárkányok, pókok, tündék, rögtön útra kerekedek.
A cím:
Bilbó adta ezt a címet az útinaplójának, én kicsit átfordítottam ( a
könyvben "egy hobbit vakációja" volt), de mintha úgy rémlene, hogy a
Gyűrűk Urában már ezt a kifejezést használja Frodó.
Kedvenc- kedvenc: vagyishogy a leginkább kedvenc, ahogy kezdődik. Így akarok én is mesélni.
Értékelés: 10 / 10