június 03, 2023

Meggyőző érvek...

 "Madmaselle, madmaselle ingyenes a táska 2500 Ft-ért, vegye, vigye innen..." 

" Te szőke csaj, 5 pamut bugyi ezerért, ÖÖT pamut bugyi, hát válasszál már! " 

" Akciós az edénykészlet, akciós az edénykészlet, ha nem kell, akkor 3 papírtörlő egy áráéééért! "

" Te Asszony... hát miért nem veszeeeel???" 


A vidéki vásárnak is megvan a maga hangulata :)...

( Viszont ha nagyon introvertált vagy, messze kerüld el! )


SHARE:

június 01, 2023

Két óra a Vígszínház Kastélyában - nem szeretnék K. lenni, de néha az vagyok...

Forrás

- Szerinted ez miről szólt? - Láthatóan kíváncsian kérdezgette egy jól öltözött, csokornyakkendős srác a barátnőjét, amikor a tömeggel együtt kisétáltunk a Vígszínházból, miután megnéztük a Kastélyt. A kezünkben esernyőt szorongattunk, mint valamiféle bizonyosságot, ami a jelenhez köt, és bár látszólag mindannyian arra koncentráltunk, hogy ne lépjünk bele a járda közepén terpeszkedő pocsolyába, gondolataink a színpadon látottak és talán leginkább az utolsó jelent körül forogtak. 
 
Létezik, hogy valamit érzel, de nem tudod rögtön megfogalmazni? Az elcsípett beszélgetésfoszlányokból az derült ki, hogy bizony létezik. 

Bevallom kifejezetten szeretem kihallgatni az embereket egy-egy mozi vagy színházi élmény után, de úgy látom, ez kölcsönös: már többször rajtakaptam másokat is, miközben engem hallgattak suttyomban, ahogyan egy buszon vagy valamilyen szórakozóhelyen hasonló témákról beszéltem, és szerencsére ilyenkor inkább cinkos csillogást látok a szemekben és nem döbbenetet. Azért nem tagadom, néha a döbbent arckifejezés is előfordult. 

Imádom hallgatni, vagy akár látni, ahogy az irodalom vagy bármi más, ami kreatív,  hatással lesz másokra, mert első kézből tudom, hogy mennyire jó dolog, ha a szűk vagy akár tág értelemben vett művészet megérint. 

Pár pillanat is elég. Az érintés ténye a lényeg.   

A Kastély Franz Kafka azonos című regényének színházi feldolgozása, amelyben Josef K., az új földmérő próbál értelmet találni a helyi szabályokban és bürokráciában, kezdve azzal, hogy szeretne találkozni a kastély urával és hivatalnokaival, hogy elismertesse megbízatását és az ott létének értelmét. Bárki, aki csak egy kicsit is ismeri Kafka műveit, már biztosan sejti, milyen lehetetlen küldetést vállal magára főhősünk, miközben az abszurd és a groteszk jelenetek átszövik az egész cselekményt, amit a színpad erős  képi világával, nyomasztó hangulatával még inkább felerősít. 

Soha nem írtam még színházi kritikát, és most sem fogok belekezdeni, mert valószínűleg mások sokkal jobban értenek hozzá, mint én. Viszont elmondhatom, hogy én ezt a darabot még akkor is nagyon élveztem, amikor úgy éreztem, hogy számomra már kicsit túl groteszk, túl sok, és az abszurd jelenetek engem is úgy behálóztak, mint a darab szereplőit. Bevallom volt pár jelenet, amikor nem is értettem, mit látok, de miután elengedtem a képzeletbeli gyeplőt, és nem akartam mindent a saját logikámmal levezetni, amikor már inkább nevettem azon, amin egyébként a való életben sírni tudtam volna, na ekkor érkezett el a pont, amikor mindenfelé mellékzönge nélkül tudtam a darabot élvezni. 

 A színpadkép szerintem fantasztikus. Nem szeretek nagy szavakat használni, de szinte második főszereplőjévé vált a színdarabnak, és annyira kreatívan felhasználták ahogy folyamatosan ide-oda szaladgáltak rajta, a figyelmet hol a tetejére, hol a mélyére csalták, kifejezetten élveztem figyelni az ötletes megoldásokat.  A több mint kétórás darabban Ifj. Vidnyánszky Attila egy pillanatra sem állt meg, - bárcsak nekem is ilyen fizikumom lenne-, és mint mondtam, nem vagyok nagy szakértő, de szerintem tökéletes volt ebben a szerepben. 

És hogy végül is miről szól a Kastély? A darab lezárása nem ad konkrét válaszokat, amit én kifejezetten imádok. S bár aznap este az esernyőmet szorongatva végig hallgattam jó pár értelmezést, és félig-meddig én is próbát tettem rendet rakni a gondolataim között, csak napokkal később tudtam megfogalmazni a saját konklúziómat. 

Engem több ponton is személyesen érintett a történet: mondhatni egy ideje magam is  Josef K. vagyok, aki látszólag folyton meddő köröket folytat a hivatali struktúra hol magasabb, hol alacsonyabb fokán. 

De most őszintén, ki nem Josef K. a maga kis világában, ki nem érzett már az életében olyan szintű megrekedtséget, amikor újra meg újra meg kellett fogalmaznia magát, hogy ki is ő, és miért is van ott, ahol van. És ki nem érezte már azt az életben, hogy a körülötte lévő emberek számára megfejthetetlen girbe-gurba logika szerint élik az életüket, amiben olykor muszáj részt venni, de megérteni sosem lehet...

Imádom Kafka műveiben a felnagyított, abszurd cselekményt, ami hiába túlzó és nyomasztó, néha már-már rémálomszerű, de mégis a maga torz kópiájában valós képet mutat a világ működéséről. Ha van valakiben egy cseppnyi kétség is, csak nézzen meg pár híradót, garantáltan érteni fogja, mire célzok. 

Kafka műveiben pont az a jó, hogy nem kell társadalompolitikai áthallásokat beemelni ahhoz, hogy aktuális tudjon maradni, és nem kell konkrét, személyes élményeket megidéznie ahhoz, hogy valamilyen személyre szabott üzenetet tudjon nyújtani, és végül is ezért magyarázható kinek így, kinek úgy. 

Legyen nekem mondjuk az úgy verzió...




SHARE:

április 11, 2023

A költészet napjára

 Szeretem azokat az embereket, akik versekből idéznek. Tudod, sétáltok, meglát egy macskaköves utat, egy sikátort, ókori vázát,  a szemétben kapirgáló varjút, aztán elversel pár sort. 

Nem sokat és nem dagályosan. Nem forgatod a szemed közben, hogy Te Jó Ég, hová kerültem, nem érzed azt, hogy menten elsüllyedsz, hanem csak elmosolyodsz, arra gondolva, hogy a költészet mindenütt ott van, mert ugye maga az élet is néha költészet. 

Szóval szeretem ezeket az embereket, mert kicsit furák, mert okosak és egyediek, és mert felvállalják azt. 

Én két verset szoktam nyilvánosan idézni, az egyik Juhász Gyula: Milyen volt költeménye, ami mindig eszembe jut, ha látok valahol egy aranyló búzamezőt, a másik meg Paul Verlaine: Őszi chansonja, ami mindig felidézi bennem a ködös, nyálkás, október végi időt, amikor már a leveleket tapossuk a talpunk alatt. 

Régen gyűlöltem Adyt, de mióta felnőtt vagyok, sokszor eszembe jut pár Ady verssor is, de azokkal nem kérkedek, és nem is tudnék kapásból mondani olyan szituációt, amikor megidézhetném őt. Persze nem is olyan rég, talán egy hónappal ezelőtt elmondogattam párszor a híreket olvasva A Magyar ugaron záró sorait, de csak suttogva, az nem számít...

A nagy húsvéti takarítás alatt pedig eszembe jutott, hogy anno általános iskolában kívülről fújtam Petőfi Pató Pál urát, és elő is kerestem a Halász Judit féle feldolgozást, hogy újra énekeljem a harmadik ablak pucolása előtt, hogy Ejj rá érünk arra még...

Vannak verssorok, amik beleégtek az emlékezetembe, olyanok, mint a márványtáblákra vésett betűk. Radnóti Mint a bikája mindig megborzongat, ha eszembe jut,  Szabó Lőrinc Semmiért egészen verse, felidézi bennem a szerelem sokszínűségét és mélységét, és gyakran eszembe jut, hogy szerettem egy levegővétellel hangosan felolvasni milyen is volt Babits korában Húsvét előtt. 

Kicsit kikoptak az életemből a költemények. 

Hiányoznak is. Bánom. 

Pedig vonzanak a kortárs versek, kíváncsi vagyok mennyire tudják megragadni a mát, kíváncsi vagyok, elragadnak-e úgy, mint a régiek. El is határoztam, hogy újra olvasgatni fogom a verseket. 

Neked van olyan versed, amit hangosan idézel mások előtt? Nem csak így, a költészet napján, hanem bármikor!

És ha másképp szeretnél segíteni rajtam, akkor ajánlj kérlek pár verseskötetet, ami a szívedhez nőtt. 

Kíváncsi vagyok a téged melyik költő szólított meg, és melyik az a vers, amire a lelked hallgatott. 


SHARE:
BLOGGER TEMPLATE CREATED BY pipdig