Charles Frazier: Hideghegy

Más körülmények között a látvány akár idilli is lehetett volna. Minden eleme a nyílt országút és a szabadság legendás kapcsolatát hangsúlyozta: a hajnalhasadás, az aranyló és alacsony szögben eső napfény. A szekérút, amelyet egyik oldalon vörös juharfák szegélyeztek, a másikon egy léckerítés, a magas férfi, fején széles karimájú kalappal, hátán hátizsákkal, amint nyugat felé lépked.
Inman azonban egész sor esős, nyomorúságos éjszakát töltött az utóbbi napokban a szabad ég alatt, és most úgy érezte, ő Isten legtöbbet ütött-vert mostohagyereke. 


  Charles Frazier fantasztikusan ír. Arra gondoltam, ez az egy mondat talán elegendő is lenne, mert tényleg nagyon ritka, hogy kortárs író ilyen költői, de egyáltalán nem giccses nyelvet használjon, egy olyan történetben, ami témáját tekintve talán nem sokat különbözik a többi polgárháborús történettől, de minden másban megelőzi az összes erről a korszakról általam olvasott művet.
A Hideghegy az én olvasatomban mestermű. Ilyet talán még sosem írtam. De tényleg, nagyon szeretem- ha jön valaki és azt mondja, nem jó, nem fog érdekelni, mert teljes bizonyossággal tudom, hogy ez az egyik kedvencem, és ez így is marad. Olyan könyv, amit az ember megjegyez magának, mércévé válik, mégis csak nehezen veszi újra kézbe. Hogy miért is? Mert a Hideghegy amellett, hogy gyönyörű, olyan érzékletesen, olyan hatásosan mutatja be a háború szörnyűségeit és az esztelen mészárlást, a mellé szegődő szenvedést, hogy szinte eggyé válva a dezertáló Inmannel csak arra vágytam, hogy az egész őrületnek legyen egyszer vége. S mivel nem láttam a filmet olvasás előtt, nekem az utolsó pillanatig a végkimenetel is bizonytalan maradt. 

Jelenet a filmből, ami majdnem olyan jó, mint a könyv, de csak majdnem.

  Kaotikus, érthetetlen és megmagyarázhatatlan, véres események halmaza a polgárháború, amiből Inman, a dezertáló katona ki akar szakadni. A szónoklatok és a dicshimnuszok mögé lát és nem akar mást, mint hazatérni a Hideghegybe, ahol szerelme, a megárvult fiatal lány, Ada várja. Csakhogy az út során nem menekülhet el a háborútól. Már nincs a fronton ugyan, de a világ már megváltozott: csak a természet őrzi a régmúlt kor idilljét, az emberek éheznek, szenvednek, a lakosságot a hátramaradt gonosztevők terrorizálják. 
Inman megpróbál józanul átvágni a megvadult világon, az erdőkben bujkál, s akaratlanul is változtat a vele találkozó emberek sorsán. De mint minden, a saját élete is másoktól, nyomoktól, emberektől, halottaktól, szerencsétől függ.
A másik - párhuzamosan írt szálban- Ada életét követhetjük nyomon. A fiatal, művelt lány a helyi vadóccal, Ruby-val próbál boldogulni az erőszak és az elnyomás felett. Rendbe hozzák a régi birtokot, tanitgatják egymást, s lassan barátnők lesznek. 
Mindent derűt bevon a félelem, minden számítást áthúz egy másik szándék. A szerelem és az akarat kitart, s a történet végén Inman hazaér. De a háború a maga kegyetlenségével megváltoztat minden sorsot. 
 
Gyönyörű mondatok, intenzív érzelmek, kézzel tapintható hangulat jellemzi a regényt. A karakterek egyediek, a történetvezetés kiszámíthatatlan, még a romantika szála sem a megszokott zsargonokat követi. 

Charles Frazier: Hideghegy
Magvető 2004, ( 425.o)
Fordította: Rakovszky Zsuzsa


Gondolataim olvasás közben: Gyerünk Inman, menni fog az! 
Kedvenc, kedvenc: karakter Ruby, kedvenc jelenet: Ruby és a fák, Ada és Inman a kunyhóban, a bendzsós óriás


Csak önkényesen, már megint:  a könyv nálam a maximális 10 csillagból 10 csillagot ért el. Szerintem kötelező... 

* a posztot a régi blogban is olvashattad, azóta csak egy dolog változott: igazi ritkasággá vált a könyv :)