Skip és Scooter kalandjai a nagy Hollywoodban

* Elkezdtem ezt a posztot régen, de csak be kellene már fejeznem - gondolta Zenka és a billentyűzetre csapott. *

 -Mielőtt még azt hinnétek, hogy folyton drámázni fogok...-

Akik ismerik, leginkább SEP-ként emlegetik, akik még sosem olvastak tőle, nem tudják, mire jó ez a nagy hype hajcihő. Kétségtelen, hogy Susan Elizabeth Phillips egy dologban nagyon jó: olyan romantikus regényeket ír, amik első ránézésre, hát mit is mondjak... Öhm. 

 Georgie és Bram tinédzser koruk óta ismerik egymást, mivel egy szappanopera jellegű sorozat főhőseiként hatalmas sikereket értek el. Ámde Bram, mint kicsapongó rosszfiú jól elrontotta a mulatságot: a galád módon a média elé tárt szexvideójával sikerült minden támogatást megtorpedóznia a sorozattól, s így rajongóinak igazi kataklizmát okozott:   a sorozatbeli Skip és Scooter - mily szörnyűség- SOHA, de soha nem ért révbe. ( Pedig a producerek már az ikreket várták...) -Na most, az emberek jó pár évvel később még mindig imádják Georgie-t, aki lány, és aki a sorozatban az ártatlan, de kicsit dilis Scootert játszotta, viszont mindenki egy link, léha, iszákos lókötőnek titulálja Bramwellt, aki a fiú- tudod még követni?-, és gyakorlatilag ez a könyv arról szól, hogy hogyan esnek szerelembe ők ketten, tehát a Skip-Scooter és Georgie-Bramwell páros. Egy jól sikerült Las Vegasi este után ugyanis úgy ébred az egymással kutya-macska viszonyban lévő két lecsúszott hollywoodi sztár, hogy közös lerészegedésük közben valahogy jól összeházasodtak, és a nagy médiafelhajtás miatt, meg hogy kiélvezzék a fiaskó pozitív előnyeit, úgy döntenek, hogy ha már úgy esett, hogy megesett, hát ők bizony egy évig házasok maradnak. No de ki lehet bírni egy évet egy olyan ember mellett, akiért majd meggebedsz, de mégiscsak utálod?

 Tudom, mire gondoltok, én tényleg, nagyon-nagyon tudom.

A romantika műfaja olyan, hogy már rég feltalálták a spanyolviaszt, szóval újdonságot - megkockáztatom- nem lehet nagyon írni, próbálkoztak mostanában pornóval, misztikával, nyomozással, mindennel, de hát a romantika mégiscsak egy sémára épül: két ember vonzalmára, meg hogy ez a kettő hosszabb-rövidebb idő után révbe ér...
  ( Gondoljatok csak a Rómeó és Júliára ;) ). Szóval véleményem szerint senki sem olvas romantikust, ha valami újat és meghökkentőt akar, csupán ki akar kapcsolódni, lazulni és nevetni akar - én egyébként mindig nevetni akarok - , és amikor az ember a könyvtár romantikus részlegén csámborog, nem keres mást, mint egy biztonságos kikötőt. Az én értelmezésben tehát: romantikus regény = biztonságos kikötő, ahol a kötelező "romanchise hahh!" elemek mellett - amik között első helyen áll, hogy a szereplők közötti igazi és nem tettetett vonzalom legyen -  jó beszólások, jó karakterek és egy rahedli humor is van, ami nem csak úgy lóg a levegőben, hanem működik is.

Na de visszatérve Susan Elizabeth Phillipshez, az itt a nagy kérdés szerintem, hogy egyáltalán működhetnek az ilyen sablonos sztorik??? Rengeteg alkalommal megkaptam már, hogy kritikus vagyok, és hogy túl őszinte, de őszintén szólva ezt mindig olyan emberek mondták, akiknek hiányzott a kritikai érzéke :), szóval én sosem bánom, ha elmondhatom valamiről, hogy tök jó volt, de ez meg az, hát kifejezetten trutyi.

Nagyon érdekes viszonyom van például ezzel az írónővel is, mert bizonyos szinten nagyon utálom, amit csinál, viszont azért, hogy a könyvtárban megszerezzem bármelyik még nem olvasott regényét, gondolkodás nélkül vállalom a közelharcot.

Akkor csináljunk gyorsan egy negatív listát. Neeeeeheheee.... - Igen, ez van, ha elolvasom bármelyik fülszöveget. Vagy mondhatnám azt is egész egyszerűen: hogy azt a sablonos biztonságos mindenit! Hogy nem lehet valami izgalmasabbat kitalálni? Nem bírom, nem bírom, nem bírom. Egyszerűn nem tudom megérteni. Tíz percet ülök a borító felett, és még akkor is ez motoszkál a fejemben: most komolyan, te ilyet akarsz olvasni? Nem, nem vagyok igazából biztos benne, válaszolom. És akkor? Hát izé, de később biztos jobb lesz. Biztos, biztos? Ööö, hát, izé... ( Nem mindig ugyanígy, de valami hasonló játszódik le.)

Szóval el tudnék viselni egy lelkesedéssel teli " vúúú"-t, miközben olvasom mondjuk a fülszövegeket, de SEP kapcsán még nem éreztem ilyet soha .

Felületes olvasónak úgy tűnhet, hogy a szereplők nagy általánosságban két lábon járó katasztrófák. A felütések számomra kicsit sértőek is a női nemre nézve, de most vágtam magamat képzeletben -csak picit- pofán, mert ilyen szinten azért nem akarok a témába belemenni. De a lényeg, hogy a SEP regények főhősei mind szuper szexi sportolók akiket mindenki a testéért szeret, na jó meg mert mondjuk ügyesen zsákol - jajj ne máár-, first ladyk és udvartartásuk - dupla undoros jajj ne máár - , sportolók menedzserei - ehhh? - , akik korábban sportolók voltak, vagy csak azért nem sportolók, mert azokról már túl sokat írt az írónő- és akkor amitől dupla hátast dobok, tehát miután földet értem, újra a földhöz vágom magam - sztárok. Hát ez fantasztikus, nem? Egész bizonyosan tudom, hogy ennél még a vegán vámpírok is izgalmasabbak... Témát tekintve tehát a SEP regények nagy része- fals csillogás, izmok mögött megbúvó önimádat, emberek, akik über-nagyon szépek és szexik, és az életben általában csak a felületesség és a butaság jut róluk az eszembe, - mert olyan vagyok-,  na ezek az emberek itt a főhősök. És ez számomra annyira mélységesen felháborító felületességet jelez, hogy most is, hogy csak említés szintjén írok róla, a fejemet rázom. Egyszer egyébként olvastam egy SEP interjút, amiben azt mondta, csak szép és híres emberekről ír, mert az olvasók őket szeretik csodálni, én meg nem győztem csodálkozni, hogy miért becsüli le őket. ( Ebben a tekintetben még inkább szeretem Cecelia Ahernt, aki hétköznapi emberekről ír - és úgy is tud vicces lenni, érdekes meg izgalmas. )

Azon a dolgon, hogy kényszerházasság van, meg utállak, de imádlak kapcsolat, stb. stb, én nem lepődöm meg, nem is háborít föl igazán, sőt mondom, egyenesen tetszik, hogy majdnem minden vicces romantikus regény ugyanarról szól, de valahogy nem mindegy kikkel történik a sztori és milyen világban. Meg talán az sem, milyen módon.

Na és itt a nagy pozitív lista.

Susan Elizabeth Phillips ezekből a száraz porhüvely :) karakterekből mindig szerethető figurát csinál. Mint mikor ránézésre utálsz egy embert, aztán találkoztok, és kiderül, hogy bakker, ez annyira jó fej, hogy újra akarod látni . Ezek a sunyi sportolók, ezek általában nem hogy nem hülyék, hanem egyenesen okosak. Nem is foglalkoznak annyit magukkal - vagy ha igen, akkor viccesen teszik. Van humorérzékük úgy általában is. Emberiek. Annyira emberiek, hogy Phillips nem is értem, miért ragasztja rájuk az elérhetetlen híresség címkéjét. És persze sunyik. De csak annyira sunyik, hogy az már szinte jó.  És eljutok mindig odáig, hogy a könyv első harmadánál már biztos vagyok benne, bármelyik bájgúnárhoz azonnal feleségül mennék. Bizony, fehér ruha meg minden.
És ez a dolog megdöbbentő és nagyon fáj... És vúúú! Előbb-utóbb megkapom a vúúú-t :).

Na most a SEP könyvek humora szerintem eszméletlenül jó, azt hiszem azt szeretem a legjobban benne. A Szingli fejvadász sorozat sírva röhögős szintjét mondjuk sosem éri utol, de néha megközelíti azt. Ráadásul az írónő tényleg nagyon jól leírja azt az átmenetet, amíg szerencsétlen főhöseink egymásra találnak, olyan kiábrándítóak tudnak amúgy lenni a romantikus könyvek ilyen viszonylatban, de SEP-re, lehet számítani. Viszont negatív pont nálam a könyvek hossza. Én nem tudom miért, de ha egy szuszra nem sikerül kiolvasni ezeket a könyveket, nekem már kevésbé ad katartikus élményt a második napon. Simán tudnék minden regényéből úgy száz oldalt húzni, és igazából gyakran úgy érzem, hogy a történet a végére elfárad, és már én is azt várom, hogy legyen vége. De minden jó, ha a vége jó alapon, azt kell mondanom, hogy az egyik legegyenletesebb színvonalt nyújtó romantikus szerző akkor is Susan Elizabeth Phillips marad, ha órákig szőrözöm a munkásságát. Ramaty tematika ide vagy oda, ezek a könyvek működnek, jók, megbízhatóak, és azt kell mondjam, szeretem őket.

És hogy mi lett a Skip Scooter párossal? A Mindent a szerelemért egy megbízható, jó Susan Elizabeth Phillips regény, nem tartom ugyan kiemelkedőnek, de biztos vagyok benne, hogy a romantika szerelmesei jól fognak szórakozni az olvasása közben - még akkor is, ha zsigerből utálják a hollywoodi sztorikat. A történet végére ugyan itt is éreztem, hogy kicsit kifulladt a történet, de pont amikor már kezdtem volna unni, előtérbe került a másik romantikus szál - ami meglepően üdítő volt a sok köntörfalazás után.

És most már tényleg csak azt nem értem, miért kell minden ilyen regénynek olyan negédes képeslapszerű epilógussal záródnia, amitől rögtön elmegy az ember kedve attól, hogy újabb romantikázásba fogjon. Haha. :)