Akkor most a fiúk sírnak?

Okoztak már kulturális sokkot vámpírok, na de ilyet?

Hétfő reggel, hét óra huszonöt perc. Busz, olyan koszos ablakokkal, hogy semmit sem lát az ember. Na bumm. Lehanyatlok egy ülésre és nézek ki a fejemből, miközben arra gondolok, ilyen csak az alagutakban van. Fakó arcok mindenütt, mondom, reggel van, még a fény is fakó, ami ezen a sötétített ablakú üvegen valamilyen csoda folytán átszűrődik. Mindenki álmos - pipa. Rend van a világban... Ámde, történt valami vasárnap este, ami nem hagy nyugodni. Úgy értem... - félve oldalra nézek. A mellettem ülő néni ásít. Csak halkan merek gondolkodni a közelében, hiszen ha tudná, ó, ha olvasta volna!... Vajon akkor is ilyen hetykén bodorítaná a haját, ha tudná, amit én???

Minden az urban fantasykkal kezdődött. Azokkal az urban fantasykkal, amiket nők írnak nőknek, és amiket a hímsoviniszta olvasótársadalom megbélyegzett valami olyasmivel, hogy aggszüzek írják a mosószappant félredobó, ál-kulturális hajlammal megáldott unatkozó nőknek. ( Ezzel szemben - természetesen -megvan nekünk, nőknek is a sajátos fenntartásunk és elképzelésünk, más, férfiak által preferált réteg irodalomról, de erről most csak ennyit, hiszen mi vagyok én, hogy a férfi-női előítéleteket írjak? Hát jó, talán írni fogok...)

Azt hiszem, sosem tagadtuk, és értelme nem is lenne, hogy tagadni merészeljük a megbotránkoztató, ámde egyben felemelő tényt, hogy a nőknek szóló urban fantasyk legbódítóbb esszenciája a szex.

Pont.

Nem kell szégyellni ezt, annyira szomjazzuk a hétköznapokból már - nem, nem a szexet-, hanem az ütős, férfias, vadállatiasan erős férfiembereket, hogy ilyen regényeken vigasztalódunk. Hát persze, drágám, örülök, hogy levitted a szemetet, kedves is vagy, meg minden, ámde olyan szívesen összetörném veled a bútorzatot, hogy leomoljanak a konvenciók közöttünk- azt hiszem, valami ilyesmi jár a fejünkben, amikor ilyen regényre vágyunk.

Szóval olvasunk ilyesféle könyveket, akár másféle könyvekkel együtt... Egymás között ezeket a regényeket csak vámpíros-dugós könyveknek nevezzük, az egész semmi extra. Állunk a zöldségesnél, nézzük a kaliforniai paprika árát, aztán megkérdezzük a másiktól: és azt a jelenetet olvastad már, amikor az ágyhoz láncolja a lányt? Azt nem, válaszol barátnőm, miközben a kiválasztott zöldséget az eladó kezébe nyomja. De azt már igen, amikor annyira begerjedt, hogy majdnem lecsapolta.  Aztán fizetünk.

Nagyon fura, mert személy szerint nem vagyok híve a klasszikus vámpíros-dugós urban fantasyknak, mondhatni, én Karen Marie Moningon nevelkedtem: sokkal inkább szeretem a szex ígéretét, mint a hirtelen - minden alap nélküli - szexet, és sokkal jobban kedvelem az egymásra épülő kérdéseket és rejtélyeket, mint mondjuk egy C kategóriás akciófilm forgatókönyvét.

Félreértés ne legyen, aki nem szereti a csajos urban fantasykat, ha megfeszül sem fogja megszeretni őket. Véleményem szerint a paranormális románcon alapuló urban fantasyk élvezetéhez kell egyféle szabadság - vagy úgy is írhatnám, felszabadultság - , amikor sutba vágjuk az elvárást, hogy felnőtt, komoly, konszolidált és felelősségteljes a női nem - forgatja a szemét-, és amúgy ezt nagyon nehéz levedleni. Az urban fantasyk megannyi hibáját ismerem és látom, - mint ahogy látom pl. a scifikét is- , csakhogy van egy dolog, ami megkülönbözteti őket a scifiktől, hogy az urban fantasyk, nekem íródtak, és látom ugyan a hibáit, de nem vagyok hajlandó felismerni őket. Egész egyszerűen: MERT így döntöttem. Ez olyan csajos szemellenző - olyasmi, mint a pasiknál a sportautók- , amit véleményem szerint mindenki hordhat és amit mindaddig nyugodtan hordhatunk, amíg szórakoztatónak tartjuk őket ... Ez egy kiváltság, hogy szeretek ilyet is olvasni, és köszönöm, én ezt a kiváltságot meg is tartom.

Visszatérve a buszra - mert hát ez a kerettörténet - féltávnál az urban fantasykra gondolok, és  megpróbálom megfogalmazni, hogy mit jelentenek nekem. Leginkább egy olyan sztorit várok, ha uf-ba kezdek, amiben izgalmas cselekmény, meg kemény pasik vannak. Fura amúgy ez a dolog, és már előre látom, hogy iszonyú hosszú lesz ez a poszt, de abban, hogy ezek a könyvek ennyire sikeresek és hatalmas tömegeket vonzanak, én az emancipációt látom - ó igen, végre, NEKÜNK IS VAN KÖNYVÜNK, a többiek meg csak maradjanak a helyükön és olvassanak mást.  Ámde mégis fura gondolat, - jutott eszembe az első buszmegálló előtt-, hogy olyannyira felemelkedtünk ültő helyünkből, hogy nem vágyunk másra, csak az ősember férfira - valamilyen barbár férfi vagy fantasy rém személyében :) - , aki leigáz minket, és szinte kimondatlan tény, de szinte várjuk a szituációt, amikor nem, nem tudunk tovább erős nők maradni. Ezeknek a regényeknek szinte kötelező eleme a kiszolgáltatottság. Legtöbbször példának okán főhősnőink csak az alfa férfi mellett asszisztálnak, de ha fel is nőnek hozzá - márpedig minden urban fantasy rajongó elmondhatja, mennyire kardinális kérdés, hogy a főhősnő méltó párja legyen szuper erős párjának- akkor is egy laza csuklómozdulattal eltörölhetné őket a föld színéről szerelmesük, más kérdés persze, hogy a nagy szerelem miatt ezt sosem tennék meg. És hát ez a nők hatalma, és valószínű ez az, amire mindannyian vágyunk.

Öncélú reklámblokkunkat láthatják.

Van ez a sorozat, a Cat and Bones, igazán menő és sikeres. Alapvetően mindenki imádja, és közel egy héten keresztül szívattam közvetlen környezetemet, mondván, hogy mennyire béna dolgok vannak benne, és valóban: ne hördüljetek fel, mert úgy is még egyszer leírom, vannak benne béna dolgok. (Tessék összeszedni az erőnket!) Én, személy szerint elvárom példának okán, hogy egy hét részes urban fantasy sorozat első kötetének felénél ne valljanak rózsaszín! könnyek között szerelemet, mert egy kemény pasihoz az nem való, és egyébként is túl korai, ráadásul teljesen úgy éreztem olvasás közben, mint akit megfosztottak egy illúziótól, miszerint ezek az idealizált szörnyetegek nem sírnak. Szóval romokban hevertem vasárnap este. Úgy is mondhatnám, hogy megölték a halamat. Megfosztottak az én sarokkövemtől. Az én képzeletemben egy idealizált szörnyeteg is megmarad szörnyetegnek kicsit, például a vérfarkasok minden éjjel véres húst zabálnak, vagy a vámpírokat úgy vonzza a szűz lányok kiontott vére, mint lepkét a gyertyafény. Maradjon bennük valami gonosz, és legyen bennük jó adag fickósság. :) Persze elgondolkodtató dolog az a tény is, hogy jó sokáig lekötött az a gondolatmenet, vajon nem vagyok-e teljes diszkriminatív nőszemély, aki elveszi a férfiaktól, ezektől a gyönyörű szörnyetegektől a sírás lehetőségét. Hiszen ha sírhat egy nő, miért ne sírhatna egy férfi? És most mindjárt jön Nima, és azt mondja, Bones nem is sírt csak könnyezett, de kit érdekel? :D Ahogy a The Cure is megénekelte, Boys don't cry, és valahogy igen, itt a lényeg. A fiúk csak titokban szoktak könnyezni...Hogy miért? Azért, mert ez a szokás! ( Mit mondhatnék, konzervatív lány vagyok...)

Hogy folytassam a történetet, Gretty azt javasolta, hogy távolodjak el kicsit a könyvtől, ám ez nem segített különösebben, mert a francokat is, most végül is kiről olvastam én ebben a könyvben? Egy vámpírról? Vagy egy szentimentális szépfiúról ?-  mind a mai napig nem tudom megfejteni a rejtvényt.
Én olyan szívesen olvasnék már egy olyan szerelmetes vámpírregényt, amiben a főhősnő egy csoportfoglalkozáson a többieknek azt mondja: lányok, irtó jó a pasim, hiperszuper szexi vámpír, öhm, öhm, de egyszerűen nem bírom a mindennapos éjjeli tornaórát, hát ez az ürge sosem áll végre le??! Vagy egy olyan párbeszédet, miszerint: phű, hát jó a pasim az ágyban, de folyton a véremet szívja... Mire a barátnő: Drágám, hiszen vámpír a srác. Mire a főhősnő: Igen, de én több érzelmet vártam volna tőle. Mire a barátnő: De drágám, hiszen vámpííír! És ez annyira reális és hiteles lenne, hogy már képzeletben el is kezdtem gyártani a DE DRÁGÁM, HISZEN Ő EGY VÁMPÍÍR! dombornyomású pólókat.

De mitől vámpír a vámpír? Attól, hogy hegyes szemfoga van? Nyilván nem öregszik, sosem csúnya, az ágyban csodás, nem fárad el, ilyesmik... Igaz sorozatgyilkos, és elméletileg érzelmileg defektes, de mindeközben tele van trubadúrérzelmekkel. Számomra a rózsaszín könnyek - a vámpír mítosz utolsó kiforgátasa- bár utána néztem a neten és nem is olyan nagy ritkaság- de véleményem szerint eszméletlen nagy butaság és alapvetően nem más, mint női hülyeség mintapéldánya. Vadállatot akarsz vagy kiskutyát? Most döntsük már el... De hogy befejezzem ezt a hatalmasra nyúlt eszmefuttatást, az egész tirádát összefoglalom egy mondatban: megvoltak a magam kételyei olvasás közben.

Erre természetesen Bones vámpírunk ezt mondaná: Kételyek? Ó, Cicuska. Összetöröd a szívem... ( 188. old)

Miére én: hát, drágám, ez van...

Jeaniene Frost egyébiránt tök jól ír. Ha valaki túl teszi magát azon, hogy az Ulpius egy, a történethez semmilyen formában nem köthető prostit tett a borítóra, azt mondom, a hasonló regényekért rajongó olvasó, biztos szeretni fogja. Én egyenesen rajongtam a regény első 2/3-áig. Mivel újabban képzeletben pólógyáros vagyok, terveztem is egy INTRAVÉNES BONES-T MINDENKINEK! pólót. Csak hajszállal előzte meg a diszkriminatív INTRAVÉNÁS BONES-T MINDEN NŐNEK! feliratútól. No de aztán jöttek a könnyek, azok a fránya vallomások, amiket nem tudtam hová tenni: BONES DON'T CRY el is kezdtem védeni: OMG nem Cat szeméből folytak át Bones szemébe azok az izék??? - és jött az a buta akciójelenet, amitől majdnem vinnyogtam. De lássuk csak az elejét.

Catherine Crawfield, rövidebben Cat - más néven Cicuska- önkéntes vámpírvadász, aki azért irtja a vérszívókat, mert irritálják. Cat anyját egy vámpír megerőszakolta, Cat tehát félvér, és szent célja, hogy karót döf apja szívébe. Ámde elég nehéz felkutatni a név nélküli, élőhalott apukát, így Cat, mivel nincs jobb dolga, úgy tölti a hétvégéket, hogy elcsábít egy-két vámpírt és módszeresen lefejezi őket.
Egy nap viszont rátalál Bones-ra, a fejvadász vámpírra, aki miután rájön Cat különleges képességeire, rövid idő alatt kiképzi és társává fogadja. Együtt vadásznak hát a rémségesen veszélyes vámpírokra, közben meg persze etyepetye, etyepetye... Hatalmas nagy a szerelem.

Szóval, mint mondtam, intravénás Bones-t mindenkinek! A srác gyönyörű, pimasz, vicces, és egy trubadúrköltő veszett el benne. Nem kifejezetten érzem vámpírosnak, bár eléggé vámpírnak tűnik az akciójelenetekben.

A történet inkább romantikus lamúr kis krimivel elegyítve, és ez a nyomozósdi egyébiránt leköti az embert. Maga a romantika is, bár véleményem szerint egy hét kötetes regénynek nem ártott volna, ha kihagyjuk a túlburjánzott romantikus szentimentalizmust, de majd meglátjuk mi lesz vele. A történet nem unalmas, a két főhős között csak úgy zizeg az erotika, a humor meg annyira a helyén van, hogy volt hogy még akkor is egy poénon röhögtem, amikor már rég más fejezetnél tartottam. Cat nem egy nyafka lány, és elég jó meglátásai vannak, ráadásul Frost olyan helyzetszituációkat teremt, amiket öröm olvasni, Bones meg hát minden rózsaszín könnyével és egyéb rózsaszín dolgaival is uralja a terepet. Nem mondom, hogy rossz pasi, csak még finnyás vagyok.
A történet vége viszont nem kötött le, szinte szánalmas, SPOILER ahogy Cat egy kis vámpírvérrel feltuningolva leveri az összes nála sokkal erősebb vámpírt, ráadásul Bones úgy állít meg egy autót, hogy megáll az út közepén- nem nem stoppol- hanem szétzúzza iszonyú kemény testével, majd az FBI-osokra hajítja. Párbeszéd sacc per kábé a következő: Cat- Te jó ég, te ezt meg tudod csinálni? Bones: Naná, Cicus, öreg vámpír vagyok. Cat: De hát rádobtad az autót az emberekre. Mire Bones: Ha nem ugrottak el onnan, akkor meg is érdemlik! Azt a betyár mindenit- még ha Schobert Norbi mondta volna... Ha nem vagytok elég dinamikusak, VÉÉÉGETEEEK. Lusta disznók!

Annyira leszívott a könyv vége, hogy immáron úgy érzem, intravénás Bonest, de csak módjával. Ez a pasi, elvette a HALAMAT. A játékszeremet. Én tényleg örültem, hogy nem Duracell vámpír, aki csak arra jó, de teljesen megfojtotta rajongásomat a szentimentális érzéseivel. Így érezhette magát a lány King Kong mancsaiban. Egy bitang állat, de nem a testi ereje, hanem az udvarlása a legfélelmetesebb. Ráadásul bár baromi kíváncsi vagyok a következő részre, engem leginkább az érdekel, hogy megtartja-e a szememben férfiúi nagyságát Bones, hogy el tud-e még egyszer csábítani, és hogy a történet felül emelkedik -e a romantikus vágyálmokon és lesz-e igazi urban fantasy, vagy marad egyszerű paranormális románc. Ha az utóbbi, az sem gond, csak át kell variálnom az attitűdjeimet, mert a nagy-nagy népszerűség miatt igen magasra tettem a mércét. És senki ne higgye, hogy nem szórakoztam jól. Ez számomra egy igen gondolatébresztő könyv, közel felét sem írtam le ide, ami eszembe jutott az olvasása kapcsán. Amúgy meg, ez egy rekord hosszúságú poszt. Most kérjek elnézést érte? Ja, a buszos dolog. Időben megérkeztünk.