Ám, meglepetésemre a történet, amire vártam csupán kerettörténetet alkotott, - mellékes volt, alapvetően felvezette magát, az Austen stílusában megírt regényt, és ezért elég felemás érzéseim voltak az első pár oldal olvasása közben.
Van tehát egy irodalmár leányzó, Samatha McDonough, aki minden felvezetés nélkül már a könyv elején megtalálja Austen egyik levélkéjének töredékét, amiről arra következtet hősnőnk, hogy van valahol egy felfedezetlen regény, amit nagy kedvence, Jane Austen írt.
Angliába utazik, ahol találkozik egy morc, vonzó férfivel, akiről persze kiderül, hogy pont annak a birtoknak az örököse, ahol a regény lapul. Mondom, fél nap alatt megtalálják, közben összemelegednek, ahogy szokás a hasonló történetekben...
Hadd legyek őszinte, van valami tenyérbemászó az első ötven oldalban, kezdve az elbeszélés körülményességével- pl. rosszul vagyok, ha egy könyvben prózában írják le a párbeszédeket, szerintem az annyira nagymamás, olyasmire gondolok, mint 'elmentem az egyetemre, ahol azt mondták, hogy... közben jó egészséget kívántunk egymásnak és elmondták, hogy nagyon sajnálják, de nem tudják megadni csak a néni telefonszámát, stb, stb,- nem bírom ezt az idegörlő passzív stílust. Másik dolog, amit képtelen voltam bevenni, hogy egy pasi, aki eddig nem nagyon olvasott és messziről nem érdekli Austen meg az ő fifikásan nőies stílusa, egyszer csak rajongóvá válik és ez annyira béna - én nem hiszek abban, hogy a nagy Ő -nek pl. rajongania kellene Austenért, csak viselje el, hogy én rajongok érte - de nem? -, szóval a férfi karakter ily módon történő idealizálástól megint csak a hideg ráz.
De szerencsére az ötvenedik oldalon túl elkezdődik maga az Austen regény, a Stanhope család címmel, ami valóban hasonlít Austen stílusára, ugyanis néha már bosszantóan igyekszik az írónő ugyanazt visszaadni, amit Austen írt volna, és hellyel-közzel sikerül is neki egy kivétellel. Syrie James képtelen arra, amit én leginkább szeretek Austen regényeiben. Ebben a könyvben nincs irónia, nincs játékos humor - humor van, de nem olyan kifinomult, nem olyan enyhén kritikus, enyhén szórakoztató stílusban- , amit megszoktam. Ami egyébként nem lenne baj, csak... a szereplők, a szituációk... legtöbbjükre egy lelkes Austen rajongó vigyázz állásban jelentkezne, hogy ebben vagy abban a sztoriban már olvasott ilyet.
Nem azért van tehát bajom a könyvvel, mert nem jó, hanem az a bajom vele, hogy túlzottan utánozni kívánja a nagy példaképet és nem ér fel arra a szintre. Ugye Julia Quinn könyveire szokták mondani, hogy a modern Austen, de azzal azért nincs bajom, mert Quinn a saját stílusában ír, nem másol, ő inkább humoros, csacska, meg romantikus, de egyszer sem éreztem, hogy Austen kíván lenni. Ellenben ugye James, aki már a regénye témáját tekintve is muszáj, hogy belebújjon Austen bőrébe, neki muszáj próbálkoznia és ilyenkor azért akaratlanul is összehasonlít az ember... Ráadásul a kerettörténetből én nem látom, hogy az írónőnek egyedi lenne a saját hangja.
Mindezen megbotránkozások után azért írok olyan dolgokról is, amik tetszettek. A Stanehope család története tehát a fent leírt minden bosszantó tulajdonsága mellett is szórakoztató maradt. A legnagyobb bajom az volt vele, hogy alapvetően akkor tudok ilyen könyveket olvasni, amikor élvezni tudom a csendes békét, ami ezekből a történetekből adódik, amikor nem baj, ha minden mozdulatlan körülöttem, és jelenleg eléggé zsibongok. Esténéként viszont kellemes szórakozást nyújtott, hogy rájöjjek hogyan is veszítette el Mr. Stanhope a harangokra szánt pénzt vagy hogy rájöjjek, Rebeka melyik úriembert fogja végül kegyeiben részesíteni, és nagyon tetszett a bálok, séták, társalgások leírásai is. Ez tényleg egy fotelba vackolódós történet, amit az élvezhet nagyon, aki szereti a hasonló regények hangulatát, mert könnyen el lehet merülni az egymást követő fejezetekben, a cselekmény folyton előre halad a maga kedves módján, és bár én rájöttem, hogy végül mi is fog történni, azért külön dicséret, hogy James megpróbál elterelni minket a helyes vágányról.
Összességében azt kell, hogy mondjam, hogy akik a régimódi, modoros, bájos romantikus történeteket szeretik, nem fognak csalódni, ám mindenkit, aki egy igazi Austenre vágyik, figyelmeztetek, hogy nem kell lehetetlent várni, ez nem Austen, és remélem, James megtalálja majd a saját hangját is. Ajánlom, nem ajánlom? Ajánlom. Mindenkinek, aki a hasonló témájú könyveket szereti.
Syrie James: Az elveszett Jane Austen kézirat, 2013., CorLeonis, 349. oldal, 7/10
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése