A herceg és én???

 Avagy az év nem is indulhatna jobban, mint egy herceggel... vagy van ennél jobb is? 

boci szemek

* Most, hogy elmentek a férfiak, beszéljünk egy kicsit a női beidegződésekről.*

Mert minden nő egy hercegre vágyik - sokan mondják... Blablabla...  Csiribí-csiribá... UNALMAS ez a sztereotípia, és van egy sanda gyanúm, hogy pont a hercegek terjesztik. Ha engem kérdeztek, és amúgy miért és ne kérdezhetnétek meg egy csendes vasárnap délutánon- most épp nincs az, de tegyük fel, hogy az van - szóval kedves Zenka, mi a véleményed a hercegekről?, nos az, hogy én nem hercegre, hanem férfira vágyom. De mivel a blog nem az én férfiakról alkotott személyes elképzeléseimről szól - melyet ettől függetlenül úgy is leírok -,  csak annyit jeleznék, hogy fenti vallomásomat jó pár ismerősöm osztja. Van erről valamiféle konkrét véleményetek? Na várjatok.

Egyszerűen felháborító, hogy a társadalom felnőtt női tagjai még mindig azt akarják, hogy megmentsék őket. Hogy jöjjön egy pasi, aki magas és gazdag és szexi és még kastélya is van, aki nemcsak hogy érti, de át is érzi, hogy a gyémánt a lányok legjobb barátja, és aki természetesen pont belénk - csakis belénk és senki másba- szeret bele, és tündérmesévé változtatja a hétköznapokat. Ez teljesen abszurd, ki a fene vállalná ezt be? Ámde szerintem minden serdülőkort megért lány, aki a nagy romantikázás közepette már kitörte Ken barbie lábát, rájön, hogy nem éri még vég nélkül a hercegre várni, a hercegért tenni kell. Sokféle módját láttam már annak, hogy a hétköznapi férfi emberre rányomták a bélyeget, ő bizony egy herceg! - " az én hercegem", szegényke meg összetört a nagy súly alatt, hogy izé, most akkor neki mindig daliásnak kell lenni?
Van egy mondásom, miszerint: a hercegek... , azok csak hercegek. Egyszerűen nem érik meg az árukat:  a hercegekkel az jár, hogy mi hercegnők legyünk, ami tütüs ruhákkal, meg unalmas diplomáciai megjelenésekkel, meg egy országáért aggódó, neurotikus férjjel tetőződik, plusz sok esetben járulékos költsége rózsaszín álmodozásunknak egy eszement, sznob anyós, akivel lehetetlenség kijönni, és tuti biztos, hogy ha a kapcsolat gajra menne, a herceg, ez az idealizált valami, visszakérné tőled az összes családi ékszert. Kell ez nekünk? - Az évben még rátérek a további alternatívákra... -

A helyzet az, hogy a romantikus regényekben szereplő hercegek oly mértékben tipizálva vannak, mint a duracell nyuszik vámpírváltozatai, a hercegek mindig magasak- láttatok már alacsony herceget?-, általában tartásuk merev és modoruk még akkor is arisztokratikus, ha az utcán nevelkedtek, és evés közben teszem azt, tyúkláb lóg ki a szájukból. A romantikus írók sosem látnak tovább egy hercegről szóló romantikus könyvben a hercegnél. A herceg visz mindent. Hajlamosak vagyunk egy féloldalas mosolyának még a legelementálisabb regénybeli hülyeséget is megbocsátani, mert hát kódolva vagyunk. A gyerekkorunk teszi ezt - meg a felnőttkori elvárások... A herceg jön, lát, győz - vigyázz, kész, rajt: dobd el az agyad.

Simon Basset, vagy ahogy gyakrabban szólítják, Hastings hercege döbbenten tapasztalja utazásaiból visszatérve, hogy a londoni bálok nagyobb veszélyeket rejtenek szegény fejére, mint bármi a nagyvilágon. 
Ahogy Lady Whistledown Társasági Lapja megírta volt 1813 áprilisában: nincs nagyobb kihívás a londoni előkelő társaság ambiciózus anyái számára, mint egy nőtlen herceg, akihez lányukat örömmel felségül adnák. 
Így hát Simon cselhez folyamodik, legjobb barátjának húgával, Daphne Bridgertonnal jegyességet színlelnek, hogy a herceg úrnak nyugta, a fiatal lánynak pedig sok udvarlója legyen. 
Persze ez a csel, mint ahogy általában, a visszájára sül el. No de szembe kell nézni a boldogsághoz még a múlttal, a Társasággal, az egész Birdgerton családdal, meg Whistledown elnevezésű társasági lap bölcsességeivel.


Na szóval A herceg és én, először csak lustán hangolódtunk egymásra. Már a kezdetek kezdetén gondoltam arra, hogy szakítok vele, no de kezdetben annyira vicces volt... Szóval nyűgösen, de elkísértem egy csomó-csomó bálra. A bálok önmagukban is izgalmasok, kár hogy a herceggel egyetemben az idegeimre mentek. Még ennyi... ööö már bocsánat, de üres affektálást. A könyv több mint felét elolvastam, de nem jutottunk semmire. Se egy csók, se egy drámai vallomás, se egy valamira való párbeszéd, csak a sorozatos semmitmondó jópofáskodás, ami miatt kezdett az egész könyv emlékeztetni a Gilmore girlsre, és csak jelzem, hogy nálam ez már a vészfék. Tudom, hogy nőként rajonganom kellene a fenti sorozatot, de ha valamivel ki akartok kergetni a világból, hát kötelezettek tíz percnél több GG-re, és én azt számolgatom, hány agysejtem égett el a sorozatos hablatyolásba.

Szóval a Herceg és én... Az első benyomások után már irtó mérges és haragos voltam rá. Többször megfenyegettem Simon herceget, hogy a sarokba hajítom, ámde hűvös jégkék szemével folyton ott szuggerált valamelyik oldalon, - Zzzzzz! Zzzzzzz! -  igaz folyton csak arról beszélt, hogy mennyire utálja ezeket az összejöveteleket - Zzzzzz!- , amire én csak annyit válaszoltam képzeletben, a te bajod.
Nem kifejezetten kedvelem azt az előítéletet, hogy minden herceg magas, fekete hajú és jégkék szemű, ráadásul mindegyik dölyfös,  - de közben meg még sem - , szóval én nem voltam úgy hanyatt vágódva tőle, mint ahogy női sztereotípia szerint ezt joggal előfeltételezhetnénk. Másik nagy gondom meg az volt, hogy feltűnt a háttérben Anthony Bridgerton, aki majdnem ugyanolyan, mint Simon, csak mégsem herceg, hanem a barátja, de nekem sikerült mindkét férfit ugyanúgy elképzelni- nem tett jót a közös jeleneteknek.

Aztán azt mondta SzAngelika, hogy legyek szíves eltávolodni a történettől, mert jelenleg nem vagyok kellően egzaltált állapotban, s láss csodát, három Tudorok epizód és négy lefejezés, felakasztás és egyéb módon elkövetett kivégzést követően már Simon herceget is más színben láttam. Ő sosem tenne ilyen gazságokat a feleségével, még akkor sem, ha az a nászéjszakát három-négy pasival hálta el.

De hogy visszatérjek a hercegre, meg rám, Julia Quinn regényének második fele teljesen lenyűgözött. Azért, mert végre belecsaptunk a lecsóba, szerencsétlen párbajozott!!! - igen, dráma, végre, ííí! - , aztán feleségül vette szegény Daphne-t, aztán meg jött a nagy krízis, hogy SPOILER Simon herceg nem akart gyereket, és megtudtuk miért. És én annyira át tudtam érezni szegény baját miszerint - SPOILER- nem akarja tovább vinni a vérvonalat-, hogy innentől kezdve egyszerűn csüggtem a regényen, hogy is fogjuk megoldani ezt a nagy pszichológiai krízist. És örültem, hogy ez valóban krízis, mert egy nőnek, hogy férfiúi makacsságból nem lehet gyereke, na az tényleg az. Krízis a nagybetűs fajtából.

Azt kell, hogy mondjam, a történet második fele annyira tetszett, hogy elfeledtetett minden olyan gondolatot, hogy az egész egy megállás nélküli üres csacsogás, kitöröltem az agyamból azt a gondolatot is, miszerint még hogy Jane Austen!, és arra késztetett a könyv, hogy minél hamarabb beszerezzem a sorozat folytatását, mert Anthony bár nem herceg, de nagy potenciálokat látok a srácban, úgy hírlik, ő lesz a Vikomt, aki nagyon szeretett. 

Akartok beszélni a vikomtokról?

/Julia Quinn: A herceg és én, 2010 Gabo, 386. oldal/  

UI: a bejegyzést Gretty-nek, SzAngelika-nak és különösen Szilvamagnak ajánlom, amiért szívükön viselik, és féltőn óvják romantikus olvasmányaimat.