Kazuo Ishiguro: Ne engedj el...

A nevem Kathy H. Harmincegy éves vagyok és már több mint tizenegy éve dolgozom gondviselőként.

Érdekes ez a könyv. Látszólag egyszerű, látszólag nincs benne semmi különös.

Egy lány, Kath meséil el az iskolás éveit, egészen kicsi korától, egészen értelmetlen részletességgel, mindent arról, ami Hailshamből megmaradt.
A könyv elején jegyzeteltem. Ilyeneket írtam, hogy: az egész olyan, mint egy dráma, minden mozdulatlan és minden oldal végén azt várod, kitörjön a katarzis és magad alá gyűrjön.

Kath sok mindenről mesélt, ami nem érdekelt engem. Úgy éreztem, túlliheg pár dolgot, hogy steril és színtelen a szöveg és a közeg, mégis ez a lány, ez a három szereplő, annyira ragaszkodik ehhez a múlthoz, az iskolai évekhez, mintha csak ez lenne nekik. Semmi más a világon.

És én csak olvastam és olvastam és nem értettem őket, mégis érdekelt az életük, érdekelt, hogy mit akar nekem Kath ennyire elmagyarázni, mert valamit nagyon akart, minden részletével, minden apróságával át akart adni, és azt is éreztem, mintha ez a bizalom megtiszteltetés lenne. Szóval figyeltem.

Nem igazán eredeti, gondoltam, magány és üresség és szabályok, amik rendszert alkotnak, amiket én még nem értek. Valamiért fontos ez a Hailsham, ahol nem csináltak mást, csak tanultak és elzárták őket a világtól, és tudtam, hogy különlegesek ezek a gyerekek és igazából az elejétől sejtettem és tudtam is mindent, de ugyanúgy, ahogy ők, a szereplők, én is próbáltam másra figyelni és még csak számításba sem venni, miről is szól igazán ez a történet.

A történet főszereplője Kath, az elbeszélő, akiről nem tudunk tehát mást, csak hogy gondviselő, s az elejtett félmondatokból tudjuk csak meg, hogy mivel foglalkozik. Gyakorlatilag kapcsolatot tart a donorokkal, megpróbál vigyázni rájuk, mellettük áll a műtétek előtt. De nem értjük igazán, mit is jelent számára az egész.
Ott az első mondat, ami már maga egy erős lecsapás, és mégsem érti meg csak az, aki elolvasta a regény utolsó sorait, és erre mondom én, hogy ez aztán az irodalom. Fantasztikus és kerek egész, és az a legszebb benne, hogy nem operál a direkt érzelmet kiváltó jelenetekkel vagy a mostanában divatos szerkesztéssel, amit arra hegyeztek ki, hogy összetörj vagy zokogjál, vagy megkívánd a szexet, vagy bohémnek érezd magad, ez a könyv nem közvetlenül akar hatni az érzelmeinkre, hanem közvetetten, alattomosan, körbeölelve és magába vonva.

Kath tehát Hailshamben tanult, s közte valamint két másik diák, Ruth és Tommy között kialakult egy erős kötelék. Hol barátok voltak, hol szeretők, gyűlölték és megtiporták egymást, mintha minden csak körülöttük forgott volna. Kath nem foglalkozott igazán mással, hármuk kapcsolatát elemezte részletesen, hármuk helyét kereste a világban. Mert csak ez számított.

Az a fura, hogy folyton, míg olvastam arra vártam, hogy Kath életében is beálljon egy hatalmas nagy fordulat, arra vártam, hogy ne csak passzív figyelője és elbeszélője legyen a történetnek, és mégis anélkül tudott ez a regény hatalmas indulatokat és frusztrációkat és tragédiákat és reményt és elveszettséget és fájdalmat átadni, hogy nem is vettem észre. A visszaemlékezés vitt tovább és tovább a három főszereplő életében, és a gyomrom picit összeszorult, miközben olvastam.

És vártam, hogy lázadjanak és üvöltsenek és romboljanak. Mert ehhez ez kell, mert csak így van értelme az életnek.

Talán pont a katarzis hiánya volt a legnagyobb katarzis. Arcul csapott, hogy nincs, nem létezik, és én Kath-el együtt álltam ott a szélben, a szögesdrót előtt.

**

Tudnék még mesélni. Olyan könyv ez, amit érdemes az olvasókörökben előre venni, mert lehet szeretni és nem szeretni, de mindenképp megérinti az ember lelkét, elgondolkodtatja és indulatokat fakaszt, és azt gondolom, néha kell ez, alkalmanként szükségünk van rá, nagyon...

( Kazuo Ishiguro: Ne engedj el; Caraphilus Könyvkiadó, 2011, 301 oldal:  9.5/10)