Egyfelől mondhatnám azt erről a könyvről, hogy roppant bájos, másrészről viszont azt is muszáj leírnom, hogy szerintem rossz fantasy. Vagy, hogy pontosítsak: messze elmarad a várakozástól, amit a könyv köré gyűjtött nagy csinnadratta alapoz meg az emberben- az én véleményem szerint- alaptalanul.
"- A mágusok ölni is tudnak a mágiával? - kérdezte Lord Wellington Strange-től.Strange a homlokát ráncolta. Láthatólag nem tetszett neki a kérdés.- Szerintem a mágusok tudnak - vélte - , de az úriembereknek nem szabad. "
A sötét sikátorokat törtető, önkényes, gazdagodni vágyó emberek tapossák, úri dámák cicomázzák magukat a selyemtapétás szalonokban, mindeközben pedig két egymással vetélkedő mágus forgatja fel az eddig unalmas Londoni arisztokrata világot. Kérdés persze, hogy illik-e a lassan és körülményesen megfogalmazott, folyton elénk pukedliző szöveg egy fantasyhoz. Szerintem nem, vagy ha mégis, hát Susanna Clarke tett valamit azért, hogy ez ne működjön. Mert én szeretem az Austen-féle köntörfalazást, szeretem, ha valami humorosan modoros, és engem aztán nem lehet kizavarni a világból a lábjegyzetekkel- ti. imádom a lábjegyzeteket, ez is a szövegekhez kapcsolódó egyik bizarr szokásom... De valami ebben a könyvben bizony nem működik.
Van
tehát egy Napóleon korabeli világ, ahol a mágiáról sokat tudnak ugyan,
de a mágia tudósai, csak elméleti mágusok. Naphosszat vitáznak a mágia
fontosságán, mégsem varázsolt egyikük sem soha. Ennek az állapotnak vet véget a könyv egyik főszereplője, a keménykalapos Mr. Norrell, aki egyedüli képviselője Angliában a gyakorlati mágiának. S hogy ezt bebizonyítsa, megbűvöli az egyik katedrálist, melynek szobrai életre kelnek... Mr. Norrel hirtelen nagy figyelemre tesz szert az udvari körökben, bálokra hívják, s izgalommal várják, hogy bemutassa a tudományát. Az öreg viszont nem állhatja a bálokat, s az úri dámák döbbenetére, nem varázsol nyilvánosan sosem.
Ám megjelenik a színen Jonathan Strange is - akinek a nevébe rögtön szerelmes lettem-, s aki először csak kedvtelésből kezd el varázsolni, de miután Norrell-hez bekönyörgi magát, ő is a gyakrolati mágia kiemelkedő alakja lesz. Strange fiatal, jóképű, kellemes modorú úriember, aki közkedvelt személyisége lesz a társadalmi életnek, s miután ő már nyíltan használni kívánja a gyakorlati mágiát, összekülönbözik Norell-lel.
A könyvben nagy szerepe lesz még egy Bogáncspihe hajú úrnak is, akiről kiderül, hogy nem hiába íródtak a tündérurakról szóló rémisztő történetek - ő az egyik kedvenc szereplőm, aztán egy szolgának is, aki a Childermass névre hallgat - akinek a nevébe megint csak szerelmes vagyok-, és sokkal de sokkal többet tud, mint mutatja, két lecsúszott dandy-nek, akik a mágusokon akarnak meggazdagodni, s egy sötét bőrű szolgának, akiből akaratán kívül válik főszereplő.
Az a baj a könyvvel, hogy mágiáról, és annak használatáról szól, még sem találhatóak benne izgalmas csaták, a két mágus sem lövell a másikra átkot, csupán a nyomdafesték segítségével harcolnak. Mindent átsző a mágia, s valahogy mégsem varázslatos a könyv. Inkább olyan, mint egy fiktív történelmi regény, amit átsző a modorosság, aminek lapjai alján lábjegyzetekbe szedték a történet előtti idők legendáit, s ami által bepillantást nyerhetünk milyen is lenne az, ha a világunkban varázslók élnének. Kicsit varázslatos, kicsit kiábrándítóan szürke. Mondhatnám úgy is, lapos.
Nem tudtam megszeretni ezt a könyvet, nem tetszik a hangulata, van benne valami nyomasztó és baljóslatú és végig olyan érzésem van vele kapcsolatban, hogy sokkal izgalmasabb, kedvesebb történetet lehetett volna írni ebből az ötletből. A varázslatok számomra nem varázslatosak, olykor kicsit unalmas a cselekmény, és ha történik is valami, az csak még nyomottabbá teszi. Folyton arra vártam, hogy majd, majd, valamikor beindul az egész, és le sem fogom tudni tenni, de ez nem történt meg.
Félreértés ne essék, nem olyan rossz ez a történet. Vannak olyan kiemelkedő részletei, amik miatt cseppet sem bántam meg, hogy végigolvastam. Csak nem kell magas elvárásokkal neki kezdeni.
Azoknak ajánlom, akik szeretik a modoros, angol humort, és akik nem vágynak eget rengető kalandokra, csupán bele akarnak buggyanni egy mágikus, füstös, fortélyos világba, s nem rettennek meg a lassú, néha már túlzottan lassú, kissé nyomasztó történetvezetésen.
Ha így kezdek neki, talán nekem is jobban bejött volna, így mire rászoktattam magamat a stílusára, már kiűzhetetlenül belém ivódott a negatív előítéletem.
Szóval, 765 oldal úri mágia, a maga modoros valóságában:
Susanna Clarke: A hollókirály
Keményfedeles, és még képek is vannak benne: Portia Rosenberg által.
Értékelésem: 6/10
Viszont: van kedvencem belőle: a bogáncspihe hajú úr, mint elnevezés, és a Kiszúrt Szem és Szív Kastélyának Bajnokáról szóló jelenet.
Úgy veszem ki a végéből, hogy akár még lehet folytatása is egyszer, hát nem is tudom...
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése