Hogy tehette ezt, Nyikolaj? - avagy esettanulmány a nem továbbra

Pár bloggal összefogtunk és eldöntöttük, hogy kicsit témázgatunk. Az ötlet lényege annyi egyszerűen, hogy közösen választunk egy témát, választunk egy közös időpontot, és a kijelölt pillanatban egyszerre publikáljuk a blogunkon a választ. Izgalmas dolog lesz körbe járni és megfigyelni, ki mit írt, a másiktól függetlenül.

Mostani témánk nem más, mint:

Félbehagyva  - út a könyv közepéig és nem tovább...

És mivel a témázás lényege, hogy azonnal rávágd, ami csak eszedbe jut az adott témára, elérkezettnek láttam az időt, hogy beszéljünk Nyikolajról...

 Szóval vannak könyvek- annyira utálom ezt a felütést, de tényleg vannak- , amiket az ember az életérzésért olvas. Nekem ilyen volt ez a könyv. Jó, jó, - tudom, az az első gondolatod, hogy milyen életérzés lehet ebben a történetben, de ezt csak az olvasóközönségem egyik csoportja mondogatta most magában, mert a másik csoport, na ti biztosra veszem, hogy simán elaléltatok a borítótól és a rajta szereplő szövegtől, ami roppant figyelemfelkeltő és bizsergetően hatásvadász, úgy ahogy van.

Szeretni. Egy férfit, aki nem lehet a tiéd. Egy országot, ami nem lehet a hazád. Wooow!

Az utóbbi már én voltam. Szóval belelapoztam ebbe a könyvbe, jó hosszúnak tűnt, és láttam, hogy az írónő megfelelően konzervatívnak és idealistának tűnik ahhoz, hogy ne rögtön azzal kezdjük, hogy Nyikolaj hová csókolt és hová nyúlt éppen, mert besokalltam kicsit a mostani romantikus történetektől. Azt akartam, hogy nyűglődjenek azok ketten jó sokáig, amíg eljutnak odáig, legyen egy jól elnyújtott előjáték, és hideget akartam és orosz telet, és hosszú leírásokat, és Nyikolajokat, meg Szergejeket. Nagyon szeretni akartam ezt a könyvet, az összes leírásával együtt, és szerettem is, kivéve a végét, amit ... átlapoztam.

Eléggé fel is zaklatott a dolog, mert már hallottam a kórról, mi szerint vannak, akik nem tudják befejezni a könyveket, és nem értettem, hogy lehet ez. Persze velem is előfordult már, sőt kifejezetten bosszantott, amikor a végéhez közeledett a könyv, és azt éreztem, hogy "bah, nem ezt akartam", "nem erre vágytam", "ez a könyv azt az érzést nem adta meg, óóó," szóval igen, ilyen érzésem már volt. És volt már olyan is, hogy átlapoztam egy könyvet, és mondjuk harminc-negyven oldalanként beleolvastam, hogy hátha megjavult a történet "hibája", de azért legtöbbször megpróbáltam, ha másképp nem, hát felületesen követni a cselekményt. Ezért volt zavarba ejtő, hogy valamit szerettem, - mondjuk rá- , de mégis csak átlapozzam a végét. És ez még Nyikolajt figyelembe véve is kellőképpen fura.

* az alábbiakban hiányos jegyzettöredékek olvashatók- itt-ott enyhe spoilerekkel- *

Sajnos nem emlékszem Csajkovszkij nevére

A helyzet az, hogy amit leginkább imádtam a könyvben, az Csajkovszkij gróf neve volt, az a szép zengzetes hosszú neve, de - most figyeljetek-  szinte az egészet elfelejtettem, és a jegyzeteimet benne hagytam a könyvtári könyvben, úgyhogy élvezetes olvasgatást kívánok annak, aki megtalálta. De valóban szép neve volt..., kétségtelenül. Tényleg lúdbőröztem, amikor megjelent hetykén, püspöklila kabátjában, fényes sétapálcájával, és bár messziről érezni lehetett, hogy a pasi meleg, de azért, azt mégsem gondoltam volna, hogy olyan tipikusan, szappanoperásan bánik az írónő karakterrel, ahogy ő járt - összejött tudniillik egy másik férfival. Cynthia Harrold-Eagles, mint írónő - ugye ez csak írói név?-, számomra eléggé kiszámíthatatlan és szeszélyes. Olyan dolgokban hozza a kötelező, ezerszer látott elemeket, amikben  inkább mellőzni kellett volna, és olyan lazán ír ki szereplőket -olyan szereplőket, akikről simán biztos voltam, hogy róluk folytatások fognak szólni-, hogy csak hápogtam döbbenetemben. Őszinte leszek, mindkét eset megviselt engem- le is tettem pár napra a könyvet pihenni. És tudjátok ilyenkor abba hagyhattam volna. Tíz emberből kilenc meg is teszi. No de én... még nem is beszéltem a szalonról...

...  ez a szalon négyszögletű volt...

Ami még nehezemre esett, és ami a könyv hátsó fertályának átlapozásához vezetett, az nem volt más, mint szívem vágya, a sok-sok-sokk LEÍRÁS. Az elején még szórakoztató volt Oroszországról olvasni, hiszen az írónő úgy be tudta mutatni a végtelen sztyeppét, mint ahogy egy korabeli útikönyv tenné, de amikor már átestünk a kastélyok berendezésének leltárszerű felsorolásába, na az betett nekem. Gondoltátok volna, hogy vannak olyan szobák, amik nééégyszögletesek? Szerintem is tök fura.. És érdekel bárkit is, hogy a szoba melyik sarkában állt a szamovár? Ja, hogy korábban a másik oldalon volt? Ez már mindent megmagyaráz. . Aztán volt olyan jelenet, amikor főhőseink elmentek piknikezni, és még a tálak színét és számát is leírta az írónő darabra, sőt azt is, hogy mindezeket milyen csatos kosárba helyezték el a szolgák- s hogy tudjon reklamálni az olvasó, azt is közölte, hogy melyik szolga volt az. Szóval ja, ez kicsit romboló hatású, gondolom, átérzitek, de ezen még lehetett mosolyogni. És természetesen tovább olvasni...

És akkor elindult Napóleon...

Szerintem az egész könyvet a háborús jelenetek statikus leírása rontotta el. Egyszerűen ezt a könyvet ilyen szempontból nem lehetett élvezni. Az ókori történetírók szórakoztatóbban meséltek a háborúkról- tudom, mert fordítottam ilyet-,de ez, ami ebben a könyvben volt, olybá tűnt, mintha egy aránytalan hosszú leírásokkal megspékelt, rosszul megírt történelemkönyvet olvastam volna, ami annyira fárasztó volt, hogy azt is érezni lehetett, hogy maga az író is izomlázat kapott az írása közben. Szegény ahelyett, hogy abba hagyta volna,  még írt, írt, írt - két ásítás közben.

Annuska, hogy maga mennyire okos meg művelt!...

Abból a szempontból is érdekes ez a könyv, hogy valószínűnek tartom, főhősnőjét az írónőn és Nyikolajon kívül senki sem tudta megszeretni. A csaj a könyv elején hol arról moralizál, milyen jó nevelőnő, hol pedig arról, hogy igen ám, de ő úrinőbb a többi úrinőnél, és ő mindent megérdemelne, de mindent. Aztán jön a nagy szerelembeesés, ami igazából azzal tetéződik be, hogy Annuska nevelőnő IQ.sabb a többi orosz hölgynél, és szegény Nyikolaj nem tud beszélgetni mással a szigorúan titkos harctéri tervekről és cselvetésekről!, mint vele. A dolog általában úgy történik, hogy Anna mindig ilyen okos fejet vág, legalább is én úgy képzeltem, és kérdez valami triviális hülyeséget, amitől elalélnak a pasik, és privát történelem órát tartanak teszem azt egy hintó melegében...Ilyenkor muszáj elmagyarázniuk az aktuális nemzetközi politikát is egytől öt oldal terjedelemben. Mindeközben Anna úgy érzi, hogy egy roppant fontos nő lett - aha, aha, igen, értem, jó, pfű, tényleg?, aha, aha, jajaja- ( nem így történt, de sokkal hitelesebb lett volna így, ha engem kérdeztek), és mindezek után Annuska úgy gondolta, hogy sokkal jobb anyja lenne a rá bízott gyerekeknek és a munkaadó grófnője selejtes - holott mindig nagyon rendes vele-, és hogy a grófnő gyerekei inkább olyanok, mintha az ő gyerekei lennének, és ugye Nyikolaj gróf úr is inkább hozzá tartozik, mert a grófnő nem olyan vidám és talpraesett, no meg okos teremtés, mint ő. Hát nem egy csodálatra méltó lélek?

Volt amúgy a könyvben jó pár klassz rész, például nekem nagyon tetszett, ahogy érezni lehetett Nyikolaj gróf orosz föld iránti rajongását és szeretetét, de a könyv egyik nagy hátránya a történelmi állóháború mellett inkább az a kérdés, hogy egy ilyen klassz pasi, mint Nyikolaj Kirov, miért választ egy ilyen nőt maga mellé, hisz annyi helyen megfordult ebben a nagy világban. Mondhatjuk ugye, hogy ez a szerelem. De én inkább fogtam magam és lapoztam, lapoztam és lapoztam vagy száz oldalt, hogy a végére érjek. Ez vajon félbehagyás? Klasszikus értelemben véve talán nem- és mégis az...

A témázásban részt vevő blogok:


PuPilla
Miamona
Andi
Nima
Ilweran
Bea
Szee
Tigi
FFG

+ vannak csatlakozóink is ám!
- Adri Könyvmoly - Bubu Maczkó,   
- Heloise

És ha írni szeretnél, nyugodtan kövess minket, és írj posztot, kommentet, te is!