Marija Morevna és a Halhatatlan

Egy tengerparti városban, amelyet egykor Szentpétervárnak nevezetek, majd Petrográdnak, aztán Leningrádnak, és jóval később ismét Szentpétervárnak, állt egy hosszú, keskeny ház egy hosszú, keskeny utcában. Egy hosszú keskeny ablakban pedig világoskék ruhában és fakózöld papucsban egy gyermek arra várt, hogy egy madár feleségül vegye...

Amikor Bridge először írt a könyvről én egyenesen megrettentem. Myth-punk stílus, orosz meseregény a szerelemről meg a háborúról,  ó, tudtam én, hogy nem lesz egyszerű történet. De hogy ennyire - nem találom a szavakat - felkavaró (?) lesz, na azt én sem gondoltam volna.

Ez a könyv véleményem szerint durván többször olvasós, és le merem fogadni, hogy minden egyes olvasás után majd újabb kérdéseket vet fel. Lehet olvasni így is, lehet úgy is. Koncentrálhatsz olvasás közben a mesék és valóság egymásba olvadó áttetsző szövevényére, koncentrálhatsz a drámára, a politikára, a történelemre, koncentrálhatsz a szerelem kimondatlan, romantikától megcsupaszított, lenyúzott titkaira. A Maria Morevna nem akar a megszokott szituációkkal álmosítani: mintha csak fel akarna rázni, olyan képekkel húz magába, amik olykor taszítóan nyersek és valószerűtlenek, mégis mintha magukban hordoznának valamit azokból a jelképekből és élményekből, amelyeket elrejtetten magunkkal hordozunk gyerekkorunk óta. Pedig mi még nem is ismerjük annyira az orosz népmeséket, nekünk utána kell járni, milyen is a bajszos domojov, mit szimbolizál a tűzmadár, vagy hogy ki is halhatatlan Koscsej.
Mégis, azt gondolom, hogy azzal, ahogy Valente regényében a mesék ártatlan világába is beleszövi a pártpolitika kilátástalan nyomását, ahogy a furcsa mód valószerűtlenül hétköznapi képekkel operáló varázs világ ellentétbe kerül magával az élettel és az élet rendjével, ahogy az írónő érzékelteti a háborút, az ezzel járó könyörtelen élni akarást, ahogy kiderül, hogy a nagy és hihetetlen szerelemnek is megvannak a maga visszatetsző, és külső szemlélő számára érthetetlen szabályai, mindez olyan volt számomra, mintha gyerek fejjel kezdtem volna olvasni a könyvet, s mire a végére jutottam, valahogy újra megbizonyosodhattam, a világon minden nagyon-nagyon bonyolult.

De hogy azok is értsék a posztot, akik még nem olvasták a könyvet, írok arról, ahogy a történet indul. Maria Morevna kislány korában az ablakban üldögél, azt bámulva, ahogy a szemközti fán a varjak veszekednek, s miközben a lány felnevet, az egyik varjú megmerevedik, előrebukik,  és már férfi alakban a házba indul, hogy ott feleséget találjon. A kis Maria, miután mindezt többször is végignézi, s nővéreit messzi országokban viszik a különös madáremberek, szinte biztos abban, hogy ő érte is eljön egy madár, de a különös lánykérés elmarad. Helyette megváltozik a város neve, 12 család költözik a házba, minden szobát felosztanak, hogy minden családnak legyen megfelelő helye, s ahogy egyre kevesebb élelem jut nekik, Maria reményei is lassan elfogynak. A kislány nem találja a helyét a világban, az iskolában burzsuának, kuláknak, szajhának nevezik, 12 anyja és 12 apja úgy gondolja eszét vesztette, aztán amikor egyre több titkát fedi fel számára egy ismeretlen világ, maga Koscsej cár is megjelenik és magával viszi az orosz mítoszok láthatatlan országába...

Őrizz meg és engedelmeskedj nekem, mondta neki a titok, mert én a férjed vagyok, és tönkretehetlek.

Azt szeretem ebben a regényben leginkább, ahogy lerázza magáról az illúziókat. A mesékre, a legendás szerelmekre, a háborús ellenállásra, mindannyian egyféle pátoszon keresztül nézünk. A mesék reményt adnak, gyerekkorunkban oda vágyakozhatunk, felnőttként úgy gondolunk rá, mint egy fiktív világra, ahol mindig a jó győz, a házasság örök problémák nélküli boldogság, ásó kapa nagyharang, és társai. Még a háborús ellenállás is hősöket teremt, messziről úgy hat, mint egy hősies harc, ahol aztán a jók győztek, holott minden háború céltalan és embertelen dolog, bármelyik oldalán küzd az ember. A háború mindig rosszul halad - sokszor elhangzik a regényben- bárhol állsz, vereséget szenvedtél vagy a győztes oldalon.

A szerelem pedig... Annyi üres passzust hallottunk már róla, ontja a bulvár a szerelmes közhelyeket, de Maria és Koscsej kapcsolata annyira eleven, olyan mintha csak kifordult volna sarkaiból a világ, azok az apró momentumok éleződnek ki benne, amik szerintem benne vannak a mai kapcsolatokban is, csak eltakarjuk, elkotorjuk, hogy ne is vegyük észre. Valente a házasságról úgy beszél, mint valami hatalmi harcról. Ami azért is meglepő, mert az általa lefestett világ és a kis Maria gondolatai is egy erősen férfiközpontú, hatalomalapú intézményt fest le. A férfi tönkreteheti az asszonyt, a férfinak uralkodni kell, szabályokat diktál és annak be kell hódolni. Nem szabad kérdezni, akár megszólalni sem, és a férfi bármit tesz, csak jót akar. Mindezt játszi könnyedséggel csempészi bele az írónő a mondatokba, ahogy olvastam, szinte tiltakozni akartam ellene - felrázni a lányt, hogy nem, ezt nem szabad hagynod- , aztán rájöttem, hogy ennek a kifordult világnak a szabályai teljesen hűen tükrözik a múltat, azokat a szabályokat, amiket nyíltan kimondtak és amiket elhallgattak, vagy amiket olykor még most is a szőnyeg alá seperünk. Maria  megharcol a szerelméért, behódol és mégis hódít, anélkül kényszeríti Koscsejre az íratlan szabályokat, hogy megszegné azokat.

Iván te nem értesz minket. Egy házasság bizalmas dolog. Saját, vad törvényei, titkos történetei és barbárságai vannak, és ami a házsastársak között folyik, az kívülállók számára érthetetlen.

 A Maria Morevna mesevilága engem leginkább egy Dali festményre emlékeztet, itt vér csobog a szökőkutakból, emberi bőr alkotja a házak falát, élő hajak alkotják a köteleket, miközben az élet és a halál örök harcban áll egymással. Ivan szerint ez gombaélet, de Maria megtanulja értékelni és szeretni Koscsej birodalmát, még akkor is, ha az számára idegen marad. Érdekes, hogy a való világ jelenetei íródnak általában a mesei nyelven, mintha a varázslat világának a miénk lenne a csoda, pedig Leningrádnak nincsenek tűzmadarai vagy ha vannak azokat is a házak falára festették, és fura módon ebben a regényben a mágikus világ sem erősebb a miénknél, ott is meghalnak, szenvednek és elbuknak, és tudjátok mit? Számomra ez rettenetes, felkavaró és ijesztő.  Amikor olvastam a könyvet, olyan volt, mintha víz alá merültem volna, minden kuszának, kissé nyomasztónak és helytelenül helyénvalónak tűnt, és nehéz is írnom róla, mert olyan kérdéseket vetett fel bennem - a kapcsolatokról, az életről sőt még olyan dolgokról is, amiket meg sem tudok fogalmazni- , amiknek megválaszolásához talán még kevés vagyok...
Mindenkinek csak ajánlani tudom a könyvet. Még akkor is, ha amennyien vagyunk, annyiféle módon értelmezzük, mert szerintem mindenkire hatással van egy picit, elindít valamit belül olvasás közben, és az ilyen könyvekre mondom azt, hogy igazi érték, ilyenkor igazán jó olvasni. 

Catherynne M. Valente
Maria Morevna és a Halhatatlan
((fordította: Kleinheincz Csilla))
2012 Ad Astra kiadó

10/10 ( kedvenc)