Sötétedéskor nyitunk és hajnalban zárunk...

Az van, hogy  most rejtélyeskednem kellene, hogy kitaláljátok, mit olvasok, no de nem tudom megállni, hogy ne írjam le, mennyire beleszerelemesedtem ebbe a könyvbe. Az ára tudom, elég borsos, de annyira szép, hogy amikor kinyitottam a kartondobozt, amiben hozták, hát csak pislogtam, és gyorsan meg is mutogattam mindenkinek, hogy nézzék meg, mennyire nehéz, meg mennyire igényes, meg mennyire khm... varázslatos. És olyan fura, mert folyton puhaborítós könyveket veszek, de ehhez azt hiszem kell a kemény tábla. Vaskos, nehéz könyv, fekete a lapok pereme, fekete fehér a borító, ha kinyitjátok fekete fehér cirkuszponyva fogad, majd beleszédültök, mintha tényleg csak bekukkantanátok egy cirkuszi sátorba. A borító elején csupán egy vörös sál a szín, ami ugyanakkor visszaköszön a könyvjelzőben - mintha csak Celia sálja lenne- , a nagyobb részeket csillagképes elválasztó oldalak vezetik be, és ez csak a külcsín.

A tartalom pedig ugyanilyen érdekes és varázslatos, nem az a nyomasztó cirkuszi hangulat köszön vissza benne, a fogalmazás nagyon szép - ne feledjük Rakovszky Zsuzsa fordította- , az elbeszélés furán objektív, mégis olyan hangulatot tud teremteni az írónő vele, hogy többször is azon kapom magam, hogy az apró kis jeleneteket újra olvasgatom, a cselekmény pedig- mindeddig, mert azért jelezném, hogy még nem olvastam ki, sőt, nemrég kezdtem csak- nem kiszámítható, hanem érdekes és egyáltalán nem szirupos. Húú, hát teljesen szerelem van, remélem a végéig kitart, mert már most fontolgatom, hogy újra elolvasom...