Beszéljünk róla: te hogyan olvasol?

...Az előbb megcsípte az orrom hegyét egy szúnyog.

Vajon ezt Shakespeare hogyan mondta volna?...

 

 Nem tudom, hogy írjam le nektek, mert ha egyszerűen csak ide biggyesztem, akkor az még számomra is nyálas, meg giccses lesz, de az van, hogy én nagyon-nagyon-nagyon szeretem a magyar- de még az idegen nyelveket is, és ha a betűkön át lehet súgni, hát megsúgom, pszt!  hogy egészen szerelmese vagyok a szavaknak.

Ma van ugye Shakespeare egyik lehetséges de minden bizonnyal majdnem szülinapja, - technikai helyesbítés, a ma az tegnap, azaz tegnapelőtt-előtt volt, bizonyos április 23-a, no de Shakespeare szülinapja pontosan úgy sem ismert - és mivel az agyamba égett még általános iskolában, hogy ez a fura nevű férfi rendelkezett a világon a legnagyobb szókinccsel- amúgy nem tudom, azóta így tanítják-e, - gondoltam stílszerű lesz végre befejeznem ezt a piszkozatot.

Tudjátok például, hogy mi a fene az a retorta , vagy hogy mit köt meg, aki kravátlit köt meg? Az van, hogy ezzel a poszttal biztosan kiverem a biztosítékot, mert nem csak szentimentális, hanem közhelyes is leszek, amikor azt mondom, hogy igen is igaz, hogy az olvasás nemcsak szórakoztat, hanem tanít is, és nemcsak a lexikális tudásra. Valószínű persze, hogy mások nem állnak meg olvasás közben egy teljesen gerinc bizsergető kifejezés láttán, és nem libabőröznek, ha valahol meglátják azt a szót, hogy valóban, de én tényleg nagyon odáig tudok lenni egy-egy szép kifejezésért. Szeretek például megállni a mondat közepén, megízlelgetni az adott szó ritmikáját, hanglejtését, mintha csak bort kóstolgatnék, szeretném megfejteni az eredetét, a szó titkát, megérteni önmagában és benne a szövegben, és szeretnék jelentést adni neki, olyat, amit mindenki ismer, és olyat amit rajtam kívül senki sem.

Szóval mostanában, ha olvasok, és meglátok egy szokatlan, ámde érdekes vagy szép kifejezést, akkor lejegyzetelem az épp kezembe eső papírra, felírom az oldalszámot, rákeresek a neten, néha az idegen szavak szótárában, vagy megkérdezem a körülöttem lévőket. Szerintem szórakoztató dolog új szavakat tanulni, még szórakoztatóbb másokkal tippelni, mi is lehet, vagy mire használták régen, vagy egyszerűen csak ráeszmélni, hogy jéé, tényleg van ez a szó - és ilyenkor olyan jó tudni, hogy ismerem. 

Nem akartam erről beszélni, de mindegy is: hát nem szörnyű dolog, hogy egyre sekélyesebben és egyszerűbben beszélünk? Lassan már csak klaviatúrán fogunk tudni írni, és előfordult már párszor, hogy egy öt-hat évvel fiatalabb emberkének fogalma sem volt, hogy miről beszélek, mert ő sosem hallotta, vagy ha igen, nem igazán érdekelte, mit is jelent az általam használt szó.

Amikor én kicsi voltam, mindig bonyolultnak tűnő szavakat kellett felolvasnom, hogy tesóm a gépírást gyakorolhassa. Ha egy szó hosszú volt, hát addig olvastam, amíg szépen ki tudtam olvasni, de nem az volt benne az élvezet, hanem az, hogy utána ki kellett találni, hol használhatják, mit is jelenthet. 

Talán innen jön, de megfigyeltem, hogy teljes mértékben és visszavonhatatlanul vonzódom a régi kifejezésekért, vagy ha hallok egy tájnyelvi szójárást a vidékünkről, azt megpróbálom beemelni az írásaimba, szeretem felemlegetni, hogy így is mondták, meg úgy is, és amúgy néha annyira szomorúan cseng, ahogy kimondom ezt a szót: mondták... Értitek, vége, nem használják többé, pedig mennyiszer hangzott már el a vár fokán, meg a bérceken - jójójó, szentimentalizmus kikapcs, tudtam én, hogy nem kellene annyi Kölcsey verset olvasnom, vagy csak a piacon, a divatszalonokban, a paplan alatt sugdolózva... Picit mintha kihalna egy faj, egy faj, amit betűkből hoztunk létre.  

De persze ez a nyelvi fejlődés velejárója, kell, hogy a nyelv frissüljön, muszáj kirostálni a nem használt szavakat: manapság már a külföldi szavak a divatosak, azok a trendiek, meg a menők, az a cool ember, aki asszmondja, hogy lájkolom, meg úgy köszönünk, hogy háj, szóval ez egy jelenség: igazából elfogadom, mert én is akaratlanul használok hasonlókat, de ez akkor sem jelenti azt, hogy el kellene feledni a nyelv szépségét, és én akkor is azt mondom, hogy a nyelv akkor szép, ha ízes, ha érezni rajta az elbeszélő egyéniségét, ha érezni rajta a történelmet, a jelent és a múltat. Hogy honnan jöttünk, hogy honnan származunk és hová tartunk. De nem akarok tovább filozofálni. Van különbség pl. egy Joanne Harris regény és egy átlagos YA regény között, aki már olvasott mindkettőből, jól tudja ezt.

Nem tudom, hogy ki hogy fogja fogadni, de ezentúl, ha olyan kifejezést találok, ami nagyon tetszik, azt le fogom ide írni, - vagy legalábbis ezt tervezem, s bár a mostani - szórakoztató - könyvek nem törekednek a nyelvi igényességre, én mégis azt mondom, hogy - ez itt a reklám helye- nem szégyen az olvasmányaink szavait megmustrálni, mert nem csak a ruha öltöztet, hanem az is, ahogy beszélünk, és egy igazán jó könyv olyan, mint egy betűkből formált kabát. Elbújtat, megóv, megerősít. Már nyelvileg :).- de tényleg abbahagyom, csak még egy pillanat-

Nem vagyok semmiféle nyelvőrző csoport tagja, de szerintem fontos, hogy ne csak idegen nyelveket tanuljunk, hanem a sajátunkat is... Nem kell, nem is lehet mindent olvasni, de ha valami elénk jön, szerintem az a normális, ha tudjuk mi is az... Úgyhogy, az így írnak ők rovat picit átalakul, és olyan idézetek lesznek benne, amikben különleges nyelvi ínyencségekre ( is ) bukkanhatunk. Képpel, magyarázattal, hasonlókkal... Néha csak a hangzás miatt, néha csak mert megtetszett, szóval nem lesz mind ilyen "hű de ismeretlen" szó, mégis én szeretnék ügyködni ezzel. Nem tudom, mennyire lesz igény rá, de engem érdekel a dolog, úgyhogy így lesz és kész. :)

Kíváncsi lennék amúgy, ti hogy olvastok... Utána néztek, ha valamit nem értetek? Van úgy, hogy teljesen elbódít egy kifejezés, annyira, hogy nem is olvastok tovább, hanem csak úgy ízlelgetitek? Szerintetek, most melyik írónak van a legnagyobb szókincse? Mostanában tényleg leegyszerűsödött a nyelv, amit használunk? Van ennek az egész posztnak értelme?

Egyébként meg:

üdvözöl titeket a fogalmazás válságban szenvedő Zenka