A két hölgy ámulva nézte, ahogy az egyik léghajó leszálláshoz készülődik. Messziről csak bámulatosan hosszú és karcsú hőlégballonnak tűnt, alján a szokásos kosárral. Amikor azonban közelebb értek, már látszott, hogy a ballon félig merevített, leginkább túlméretezett bárkára hasonlított, amely ezernyi drótkötéllel csatlakozik a ballonhoz, és a Giffard ragyogó fekete-fehér emblémája díszelgett rajta. A szerkezet a rét fölé manőverezett, aztán Alexia és Ivy szeme láttára leállította légcsavarját, és lassan leereszkedett.
– Micsoda fantasztikus korban élünk – jegyezte meg Alexia, miközben csillogó szemmel bámult a roppant járműre.
– Szerintem természetellenes, hogy az ember a levegőbe száll –hűtötte le Ivy.
Alexia idegesen ciccegett.
– Jaj, ne légy már ilyen begyepesedett, zsémbes öregasszony!- A csodás találmányok, az új tudományok korát éljük. Engem igenis lenyűgöz ezeknek a szerkentyűknek a működése. Eleve azt kiszámolni, hogyan tud felszállni…
Ám ekkor közbeszólt egy finom női hang.
Ivy megkönnyebbülten felsóhajtott – neki végső soron mindegy volt, hogy mi akadályozza meg Alexiát kacifántos eszmefuttatásában. Hátat fordítottak tehát a pazar léghajónak – Alexia kelletlenül, Ivy élénken –, és teljesen más csoda tárult a szemük elé...
/Gail Carriger: Soulles - Lélektelen/
44. oldal
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése