Várólista csökkentés 2020

Milyen kis ügyes vagyok, gondoltam publikálom ezt a képet. ( Ha már újra elkezdtem blogolni.) Ha minden könyvből nem is, ezekből mindenképp tervezek posztot írni. A vcs a jövő. Éljenek a könyvek!

Én dolgozom...

Napi kilenc órát töltök úgy emberekkel, hogy mind legszívesebben otthon lennénk. Kimegyünk az utcára- mert muszáj, bevásárolunk- mert kell. Próbáljuk nem minden félórában megnézni a legaktuálisabb híreket. Próbáljuk követni a helyi pletykákat. ( Hol van hús, hol van WC papír, hol van karantén? ) Nem mi választottuk. Becsüljétek meg, ha otthon lehettek, tényleg nagy dolog ez. Mi megpróbálunk nem pánikolni, nevetünk egymás maszkján, meg hogy mennyi műanyag kesztyű van még, és találgatjuk, hogy van -e értelme az egésznek. Akartam könyvet rendelni, de ebédidőben, amikor megpróbáltam gyömbért szerezni nem csillagászati áron, megláttam egy túlhajszolt futárt, és úgy döntöttem, inkább majd olvasok a sok-sok polcon ácsingózó olvasatlan könyvből. 

A könyvvásárlási mizériám előtt arra gondoltam, most képtelen lennék komoly vagy szomorú könyvet olvasni, lehet inkább újrázom pár régen nagyon szeretett könyvemet, amik biztonsággal, melegséggel töltenek el. 

Amúgy várom a hétvégét, mert akkor én is bekuckózhatok kicsit. 

Ki milyen könyvet tervez be az elkövetkező időszakra? Milyen sorozatokat fogtok nézni? 

Én szerintem újrázom a Rubinvöröst-  mi volt a sorozat címe,  időtlen idők? - nem emlékszem :) -  , előkotrok pár szemtelenül romantikus regényt, keresek valami vidámkodó koreai sorozatot, és amúgy is kivettem a könyvtárból a Kakukkszót, ott van mesének a Seraphina is, van mit olvasnom. 

Szerintem ne terheljük a futárokat felesleges rendelésekkel, van elég könyvünk, és ha más nem, ott az e-book. 

Képzeljétek az imént töltöttem le egy ingyenes Fejős Évát! :)

Kitartást mindenkinek! 

Napi Zenka

Újra kezdtem a blogolást. Vagy inkább fogalmazzak úgy, hogy csak szünetet tartottam, és most újra a tettek mezejére lépek?

Egy könyvvel akartam kezdeni, de ez az év nem úgy indult, ahogy szokott, és eléggé álszent dolognak érezném, ha mindenféle átmenet nélkül most csak és kizárólag könyvekről írnék. Úgyhogy felhúztam egy új sablont a blogra, és most elkotortam egy régi címkét, a " napi zenkát", amiben mindig is a hétköznapjaimról írtam. Úgy döntöttem tehát, hogy ma írok, egy kicsit hétköznapit.

Tegnap elmentem a gyógyszertárba, ahol jókedvű emberek csevegtek az ajtó előtt arról, hogy mind meghalunk. Majdnem benyitottam, amikor éles hangon rám szóltak, hogy ők is sorban állnak, mert egyszerre csak két ember lehet bent. Jól van hát, gondoltam, és hallgattam, ahogy mindenki kineveti a többieket, a felhalmozókat, de közben meg mindenki borzasztóan retteg.

Senki nem köhögött le várakozás közben, ami egészen jó, bár utána a gyógyszertáros nő mindent szanaszéjjel köhögött, amin kicsit megütköztem.

A drogiériákban valaki hisztérikusan nekitámadt az eladónak, hogy miért ajánl neki olyan törlőkendőt, ami nem antibakteriális. Az utolsó darabot vettem meg a teafaolajból. A buszmegállóban arról beszélgettek, mégis hogyan kell kenyeret sütni.

Nagyon fura, mert végig úgy éreztem magam, mintha egy katasztrófa film első jeleneteiben lennék mellékszereplő. Tudjátok az a név nélküli ember, aki csak úgy elsuhan a képen, aztán meg majd jön a főhős, és fogalmam sincs mit, de valamit csinál majd.

Én amúgy megpróbálok nem pánikolni. Nem akarok csatlakozni azokhoz, akik nevetve elmondják a tutit, hogy mindennek vége lesz, nem akarok passzívan várakozni. Nem várok semmit sem. Csak inkább átélem, megélem ezeket a fura időket.

Folyton az van az eszemben, hogy karácsonykor még álmunkban nem gondoltuk volna, hogy most ez lesz, és aztán arra gondolok, vajon később mit mondok majd? Márciusban még nem tudtuk, hogy... Remélem úgy fejeződik be a mondat, hogy "minden rendben lesz". Szerintem csak így állhatunk a dolgokhoz, mindamellett hogy megteszünk mindent, ami józan és észszerű. És persze van egy másik felismerésem is, hogy az én életemben én vagyok a főszereplő. Nem suhan el a kamera előttem, mert én élek ebben a fura időszakban, és én is ugyanolyan fontos és bámulatos vagyok, mint mondjuk a superman, vagy legalábbis Clark Kent.  Ez pedig megnyugvással töltött el.

Képzeljétek nem rég újra olvastam a Nyakigláb Apót! Aztán megnéztem a mese sorozat mind a negyven részét. Nem is tudom, mit imádok annyira benne... ( Mindent!!). Gyerekkorom kedvenc meséje volt, és még mindig az. Talán még mindig kicsit gyerek vagyok. Amikor elkezdtem a blogolást Judy Abbott volt a profil képem. Van fogalmatok róla, milyen rég volt ez! És itt van ez az ezerszer olvasott kis regény, és még mindig imádom, és tudom, hogy sosem fogom megunni!

Csak szólok, hogy a blogra több nem szigorúan könyves poszt fog felkerülni, és felteszek majd pár részletet is az aktuális irományomból, úgyhogy aki nem szereti az ilyeneket, meneküljön.

De tudjátok mit, inkább maradjatok itt velem! Ne pánikoljatok, kedvesek! Keressetek valamit, ami rajongással, boldogsággal tölt el benneteket, ne hagyjátok, hogy behúzzon a félelem abba a sötét verembe, ahol kilátástalannak tűnik minden.

Egyébként groteszk kicsit ugye, hogy megkívántam a Szerelem kolera idején-t? Ki kellene vennem a könyvtárból, még mielőtt bezárnak...

2. Anna Gavalda: Édes életünk

Szerencsés ember vagyok, mert az idei évben sok jó könyvet olvastam. Ha statisztikailag nézzük, nem olvastam ugyan sokat, de azok majdnem mindegyike nyomott hagyott a lelkemben, vagy beburkolt, újra gyerekké változtatott, megnevetettet.

Kicsit szentimentális hangulatban vagyok, de várjatok, mindjárt elmúlik...

Én vállalom, hogy keveset olvasok, és nyilván lenne időm több könyvre is, de ahogy az idők változnak, mi is változunk, és mostanában eszembe jut, hogy ugyanaz az ember vagyok-e, mint aki mondjuk a blogolás kezdetén voltam, vagy ha nem, és legyünk optimisták, és mondjuk azt, hogy egy jobb, érettebb verziómat élem, vajon miben változtam.

Ha ugyanazt a könyvet olvasnám el, vajon ugyanazt gondolnám? Vagy a regény egy másik része nyűgözne le? Utálnám, unnám, csodálkoznék, hogy ennyire szerettem?

Muszáj mindig a régi énünkhöz ragaszkodnunk?

Olyan régóta nem blogolok, vagy legalábbis olyan messzinek tűnik az az idő, amikor hobbiként éltem meg a blogolást, hogy most hogy elolvastam ezt a könyvet, nem tudtam, hogy kezdjek hozzá...

Hogyan kell posztot írni? Annyi posztot olvastam már a blogolásról - én magam is sokat írtam róla- , és mindig legyintettem, azt nem lehet tanulni, gondoltam, csak írni kell, és majd életre kel minden mondat.

De most nem tudom, mi a lényeges.

A könyv tartalma? Az ott van a fülszövegben. Hogy mit jelentett nekem? Az lehet, hogy túl személyes. Meg akarom mutatni? Van értelme?

Én ezt a regényt, ezt a két kisregényt több mint egy hónapig olvastam. Nem vettem elő minden este, de ha elővettem, három oldal után becsukódott a szemem, visszacsúsztattam az éjjeli szekrényem fiókjába, és elgondolkoztam a saját életemen. Nem mindig nagy dolgokon, éppen csak a hétköznapi történéseken.

Tudjátok, amikor elkezdtem blogolni, mindenki Gavaldát olvasott. Én is akartam, becs szóra, mindenhol csak a szuperlatívuszokat olvastam róla, aztán ahogy szokott lenni, a Gavalda rajongás lecsengett, én meg elengedtem a benső kényszert, hogy olvasnom kellene tőle.

Az Édes életünk két kisregénye két húszas éveiben lévő főszereplő monológja. Néha nem érted, miért olvasod ezt, aztán néha egy-egy mondata arcon csap. Magadra ismersz, felismered önmagad, a világ, mások felületességét. Azt, hogy milyen felületesen tudjuk élni az életünk, és hogy ez megváltozhat, és végtére minden rajtunk múlik. A történet sodrása tovább visz, mintha te is gurulnál Mathilde -el a bringán, vagy hallgatnád Isaac történeteit. Nagyon mai ez két történet, főszereplői bármelyik szembe jövő ember lehetne.

Fogjuk rövidre, mondom már elszoktam a blogolástól. Kedvenc lett a könyv. Fogok még olvasni Gavaldát.

Szeretném egyébként azt hinni, hogy ha bele hallgathatnék az emberek fejébe, a sok-sok emberébe, akik fapofával, vagy a telefonba süppedve szembe jönnek, ilyen igazi monológokat hallhatnék, mint amiről ez a regény szól. Szeretném hinni, hogy vannak még igazi, saját magunkhoz, vagy másokhoz szóló gondolataink. Meg hogy van még mit mondanunk, nem zsibbadtunk teljesen bele a 21. század monotonságába, abba a szép, zsíros, cuppogós kollektív valóságba, amit készen kapunk, hozzá csatlakozunk, de nem önmagunknak teremtünk.

Ahogy mondtam, keveset olvasok. Esténként lefekszem, és megpróbálom megbeszélni magammal az életem. Próbálok őszinte lenni, felfedezni, hol hazudok, hol zsibbadtam bele az életbe, hol hiányzik a frissesség. Legtöbbször belealszom a gondolataimba, mint mikor elkezdtem olvasni ezt a regényt. Olykor keresem a saját hangomat, megpróbálom leválasztani a világ zaját, mert néha annyira hangos, hogy a hálószobába is betolakodik.

Azt szerettem ebben a könyvben, hogy két olyan emberről szól, akik szépen lassan rátaláltak a saját hangjukra.

Ennyi.

Anna Gavalda: Édes életünk / tíz per tíz csillag/

És azt hiszem ez a második könyv, amit az utóbbi időben - az újra blogolós kihívásom után - olvastam. ( Tíz könyvről akartam írni, ugye? Na....)

A könyv, amit jobb lett volna nem is olvasni...

Nem témázás ugyan, de felteszem a kérdést, és ha kedvetek van válaszoljatok. Melyik az a könyv, amit végig szenvedtetek, pedig tudtátok, jobb lett volna az elején abbahagyni? Van még rajtam kívül olyan fakír, aki végig olvassa a rossz könyveket?

Nekem rendkívül sok pozitív élményem volt a rossz könyvek kapcsán. Sokszor olvastam már rossz könyvet, és írtam belőlük jó posztot. Aztán úgy éreztem, hogy felnőttem, és úgy voltam vele, jobb ha átadom a folyton elégedetlenkedő szerepet másnak.

Az emberek egyébként fogékonyak a paprikás posztokra, az egyik legnézettebb posztom most is a Szürke ötven árnyalata miatt írt kifakadásom, ami miatt most kicsit úgy érzem, elnézést kell kérnem, de hirtelen felindulásból elkövetett poszt írás következményeként született. Nem gondolkodtam, csak írtam, ami a begyemben volt. ( Csak statisztikai mutató, hogy a "szürke posztra a mai napig 7086 google találat érkezett, és nézettség tekintetében a 8000-hez közelít.)

De mielőtt elmerülnék a paprikás posztok népszerűségében- amelyről külön posztban szeretnék írni- íme a könyv, nyári vállalásom első darabja

#1: Sophie Kinsella: A boltkóros férjhez megy - avagy a könyv, amit jobb lett volna nem olvasni

Alapvetően azt érzem, hogy túl nőttem ezen a könyvön. A boltkóros sorozatot azért kezdtem el olvasni, mert megtetszett a film, aztán az első részt egy barátnős hét után a vonaton majdnem ki is olvastam. Érzelmileg tehát kötődtem a sorozathoz, sokat nevettem rajta, és ha nem is tetszett benne pár dolog, úgy hittem, fog ez még fejlődni. 

A harmadik részre több mint egy év múlva került sor, és annyit biztosan mondhatok, hogy részemről ez a sorozat mostantól kuka. 

Fél évig olvastam ezt a könyvet. Tényleg, fél éven át ott feküdt az éjjeli szekrényem fiókjában, és ha olvasni volt kedvem, ezt lapoztam fel, majd olyan 40 oldal után általában úgy felhúzott, hogy elment a kedvem úgy unblock az olvasástól. Aztán hetekkel később csak folytattam. 

Nincs kedvem belemenni a részletekbe, úgyhogy inkább csak kilistáznám mik voltak, amik leginkább nem tetszettek: 

1.) Zéró karakterfejlődés: a sorozat főhősnője egy csajszi, aki folyton vásárol, és mindamellett szerintem a világirodalom egyik leghülyébb hősnője. Ezt komolyan írom, de tényleg néha -sőt gyakran- annyira hülye Becky, hogy az már fizikailag fájt. 

Néha kínomban azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg ilyen hülyék vagyunk, mi nők, vagy ennyire nincs igény egy okos női szereplőre?

És nem is az volt a gond, hogy Becky gyakorlatilag olyan, mint egy bárgyú, kallódó próbababa, hanem az, hogy a sorozat harmadik részére sem fejlődött egy picit sem. 

2.) Ez az a könyv, amit elég nehezen fogad már be a gyomrom, tekintve hogy eléggé felháborít a hétköznapi életben is a buta, felesleges, cél nélküli vásárlás, és eléggé bicskanyitogató volt látni, ahogy Rebecca Bloomwod hülyeségekre költötte a pasija fizuját, csak mert egy árva értelmes gondolat nem fogalmazódott meg az agyában arra vonatkozóan, hogy bármi mást csináljon a shoppingoláson kívül. 

3.) Ez az a könyvsorozat, ami tényleg nem szól másról, mint a vásárlásról, és elég nagy bökkenő az, hogy én a főszereplőnővel ellentétben nem szeretek vásárolni. ( Plussz ugye kissé feldühít mások impulzus vásárlása.)

Kép a filmből, amiben legalább fejlődött valamit Rebecca

4.) Ha belemagyarázom mégis szól valamiről: egy munkamániás, szeretet hiányos sérült férfi, és egy rém egyszerű nő funkciótlan, működésképtelen kapcsolatáról, amit az írónő az utolsó fejezetben leönt egy rózsaszín cukormázzal. Nem kell belemenni a dolgok mélyébe,  a kapcsolatbeli repedéseket úgy is eltakarja a glitteres esküvői fátyol. 

A könyvben gyakorlatilag alig beszéltek egymással a szereplők, mindkettő kisebb válságon esett át, de megbeszélni nem tudták, és még csak hajlandóság sem volt rá, hogy elmondják a másiknak, gond van. Becky ellenben vagyonokat költött el a közös bankszámla kárára, az csak mellékes volt, hogy a pasija teljesen összeomlott - nyilván, mivel semmit nem tudott a menyasszonyáról- teljesen más okból. 

5.) Ez az a könyv, aminek főhősnője nem csinál mást a vásárláson kívül, mint hogy hazudik mindenkinek, de mindenkinek. A pasijának, a családjának, a legjobb barátnőjének... Mindenkinek. Végig. Hazudik. ( Hülyébbnél hülyébb módon, és persze nem bukik le. )

6.) Mindezek után csak annak tudtam szurkolni, hogy Becky esküvője elmaradjon, erre spoiler lett neki kettő is, egy luxus esküvő, meg egy vidéki. Csak mert hülye, mert hazudós, mert más pénzét költi, és mert megérdemli. 

7.) Végül ez az a könyv, ami szólhatott volna komoly témákról: elhidegült anya-fiú kapcsolatról, kiégésről, életközépi válságról, és valóban a vásárlás mániáról, de ahelyett, hogy bármelyiket is egy icipicit megfogta volna az írónő, inkább viccet - sem - csinált belőle. 

Néha felnevettem rajta, de sajnálom, számomra ez a könyv kínszenvedés volt. Soha, soha többet boltkórost. Soha soha többet egy ilyen bugyuta női főszereplőt. Soha, soha egy ilyen buta végtelenül felszínes történetet.

Szóval így kapott nálam a boltkorós sorozat harmadik része 10 csillagból 2-t.  

 Maga a könyv témája is - ha a mai világot nézzük, ahol azért már egyre inkább teret hódít a zero waste és a tudatos vásárlás- eléggé poros. Nem hinném, hogy 2020 táján nagy siker lenne egy csajról szóló sorozat, aki képtelen a gondolkodásra és csak vásárol. (Vagy csak én vagyok idealista. )

 Ideje a tovább lépésnek.

De előbb még olvasnék pár kommentet a ti szenvedős könyveitekről. Persze csak akkor, ha volt olyan...

Ez a rendbontás most olyan édes!

Képzeljétek az van, hogy pontosan egy éve nem írtam ebbe a blogba.

Kicsit elégedett vagyok magammal szemben: nem írtam, mert nem volt mondanivalóm...

Ki kell amúgy dolgoznom magamból az egyik blogger azon bejegyzését, hogy milyen szánalmas, aki nem tudja tisztességesen abbahagyni a dolgokat, de én ilyen vagyok, érzelmileg túlságosan ragaszkodom a régi korok romantikájához, és nekem tényleg nagyon nehéz továbblépnem.
A régi blogolások hangulata számomra olyan igazán giccses, majdnem rózsaszín, csillámos, pillangókkal röpködő, csiklandós érzés, nehéz szavakba foglalni, mit is jelent. Ja, de mégis: boldogsággal töltött el. 

Egy hobbi így jó, így kell csinálni.

Van pár dolog, amit egyébként észrevettem:

- amióta nem blogolok, rosszabb a helyesírásom.
- amióta nem blogolok, sokkal nehezebben fogalmazom meg a véleményem.
- amióta nem blogolok, úgy érzem magam, mint a vöröspöttyös könyvekben az átlagos lány.
- amióta nem blogolok, azóta kissé passzívabb lettem.


Most tehát, hogy ezzel a poszttal rendbontó módon azt ünneplem, hogy egy éve nem ütöttem le a billentyűzetet a Zenka olvas oldalán, arra gondoltam, kihívás elé állítom magam.

Írni fogok, a következő 12 olvasmányomról... A szabályok a következők: újraolvasás nem ér, félbehagyni nem lehet. Köntörfalazni TILOS, mind általában, ezen a blogon. 

Most kicsit játszom, vissza tér-e a régi érzés. Lehetséges-e az időutazás egy blogban? Vagy csak a regényekben történhet meg? Kedves Olvasó, mit gondolsz, eleve elvetélt ötlet az egész?

Tizenkét könyv erre a kihívásra szerintem pontosan elegendő lesz. Aztán továbblépek, valahová, valamerre, valami felé. Hű, de izgi lesz!

Amit még most sem tudok...

PuPilla szerint már körülbelül nyolc éve csinálom ezt a könyvesblogos dolgot- direkt nem szépen fogalmaztam - , és mivel úgy sem ünneplem az évfordulókat, gondoltam antitézis gyanánt összeszednék pár olyan kritikus pontot, amit még ilyen távlatból sem tudok.

Forrás

1. Nem tudom, hogy igazából jó dolog-e amit csinálok... 
Előre leszögezem, blogolni akkor jó, amikor ilyenekre nem gondol az ember. De néha úgy érzem, kevés amit adok. Nem vagyok túl választékos. Nem vagyok irodalmi. Nem tudom szépen és ildomosan megfogalmazni, amit mondani szeretnék. Zenkás vagyok... Jelentsen ez bármit.

2. Nem tudom normálisan leírni egy könyv tartalmát.
Komolyan, ez számomra a legnehezebb dolog. Néha még puskázni is szoktam, átmegyek más blogokhoz, hogy megnézzem ők hogyan írták le a fülszöveget, aztán látva, hogy másnak is ment, én is megírom nagy nehezen. A problémám az, hogy hol túl sokat akarok írni, hol keveset. Ráadásul fülszöveget szerkesztgetni olyan száraz dolog. Amint túl vagyok rajta, mondhatni szárnyra kapok én is. Sok hamarabb kész lesz a második rész.

3. Nem tudom, hogy egyes kifejezéseimtől nem dob-e hátast pár ember. 
Nemrég olvastam egy cikket a wmn, ahol már az is gond volt, ha szép napot kíván az ember, szóval fogalmam sincs, mit válthat ki, ha azt írom mondjuk, hogy" lövésem sincs", vagy ha azt írom egy cikkben, hogy " halljátok". Ciki azt írni, hogy ciki? Vagy ha olyan szavakat írok, amiket csak ezen a vidéken ismernek?

4. És mi van a szmájli jelekkel? 
Komoly ember nem tesz szmájli jeleket a blogjába, tudom jól. De olyan könnyedén megy, lebiggyeszteni a kettőspontot, aztán rá a zárójelet, és tessék, kész :), már vigyorgok is. Így könnyed és laza az írás. Tudom, hogy gyerekes dolog, mégis jó ezen a felületen így elengedni magam. De biztos vagyok abban, hogy ez másoknak elég furán jön ki.

5. Nem tudom kezelni a népszerűséget.
Ó, nem vagyok én népszerű, most is épp, hogy páran olvassák a posztokat... Soha nem voltam a bloggerek éllovasai között, amikor még kevés blog volt, akkor sem fértem be a legjobb húszba. De így vagy úgy, pont mikor épp szükségem van rá, visszakapom azt a pozitív energiát, amit a blogolásba fektetek. És ilyenkor, amikor kicsit is dicsértek, én nézek és pislogok, és nem mozognak az ujjaim a klaviatúrán, mert nem értem, hogy hogyan lehet ez... Ha szemközt lennénk pironkodva elbújnék egy sarokba, és onnan mondanám, hogy dehát... nem csináltam én semmi különöset...

6. Nem tudom kezelni a konfliktusokat. 
Szerencsére csak pár vita volt a blogon, ami nagyon izgi és szeretem őket, mert felrázzák az adott platform vérkeringését, de nem tudom, mit kezdjek ilyenkor a vitázó felekkel. Házigazdaként nem akarok egyik párt mellé sem állni, kicsit úgy érzem, mindenki vendég, aki ide jár, próbálok ide is, meg oda is közvetíteni, de úgy érzem, ilyenkor mindenki csalódik bennem.

7. Nem tudom, jó-e az, ha túlzottan lelkesedek.
Lelkesedni annyira jó, olyankor tisztára extázisba esik az ember. Mindemellett nyálas posztokat írni, olykor kínosan nyálasakat vagy túlzottan szentimentálisakat, nekem jó... Na de annak, aki ezt a blogot olvassa, illetve annak, aki nem részese ennek a delíriumnak, vajon milyen érzés lehet ilyet olvasni, na azt sohasem tudom...

8. Nem tudom, mire vágynak az olvasóim.
A irl világban sokszor sikerült úgy megbántanom embereket, hogy észre sem vettem. Sajnos nem tudatosan rá tudok taposni mások tyúkszemére, és hogy ez jó-e vagy sem, nem érdekel, vállalom. Viszont itt a blogon, amikor valamit, vagy valakit kritizálok, próbálok kedves maradni. Nem akarom, hogy rossz szájízzel menjenek el tőlem. Ami lehet, hogy nem túl szerencsés. Az ember nem akar midig pillecukrot enni, lehet hogy a kedves olvasó közönségem olykor igényel egy kis savanyú cukrot is. Vagy két kupica pálinkát, a legütősebb féléből.

9.+Nem tudom, hogy meggyőzzem-e Nimát a Tükörjáró sorozatról...
Ez most itt a legaktuálisabb kérdés... :))))