Napi Zenka

Újra kezdtem a blogolást. Vagy inkább fogalmazzak úgy, hogy csak szünetet tartottam, és most újra a tettek mezejére lépek?

Egy könyvvel akartam kezdeni, de ez az év nem úgy indult, ahogy szokott, és eléggé álszent dolognak érezném, ha mindenféle átmenet nélkül most csak és kizárólag könyvekről írnék. Úgyhogy felhúztam egy új sablont a blogra, és most elkotortam egy régi címkét, a " napi zenkát", amiben mindig is a hétköznapjaimról írtam. Úgy döntöttem tehát, hogy ma írok, egy kicsit hétköznapit.

Tegnap elmentem a gyógyszertárba, ahol jókedvű emberek csevegtek az ajtó előtt arról, hogy mind meghalunk. Majdnem benyitottam, amikor éles hangon rám szóltak, hogy ők is sorban állnak, mert egyszerre csak két ember lehet bent. Jól van hát, gondoltam, és hallgattam, ahogy mindenki kineveti a többieket, a felhalmozókat, de közben meg mindenki borzasztóan retteg.

Senki nem köhögött le várakozás közben, ami egészen jó, bár utána a gyógyszertáros nő mindent szanaszéjjel köhögött, amin kicsit megütköztem.

A drogiériákban valaki hisztérikusan nekitámadt az eladónak, hogy miért ajánl neki olyan törlőkendőt, ami nem antibakteriális. Az utolsó darabot vettem meg a teafaolajból. A buszmegállóban arról beszélgettek, mégis hogyan kell kenyeret sütni.

Nagyon fura, mert végig úgy éreztem magam, mintha egy katasztrófa film első jeleneteiben lennék mellékszereplő. Tudjátok az a név nélküli ember, aki csak úgy elsuhan a képen, aztán meg majd jön a főhős, és fogalmam sincs mit, de valamit csinál majd.

Én amúgy megpróbálok nem pánikolni. Nem akarok csatlakozni azokhoz, akik nevetve elmondják a tutit, hogy mindennek vége lesz, nem akarok passzívan várakozni. Nem várok semmit sem. Csak inkább átélem, megélem ezeket a fura időket.

Folyton az van az eszemben, hogy karácsonykor még álmunkban nem gondoltuk volna, hogy most ez lesz, és aztán arra gondolok, vajon később mit mondok majd? Márciusban még nem tudtuk, hogy... Remélem úgy fejeződik be a mondat, hogy "minden rendben lesz". Szerintem csak így állhatunk a dolgokhoz, mindamellett hogy megteszünk mindent, ami józan és észszerű. És persze van egy másik felismerésem is, hogy az én életemben én vagyok a főszereplő. Nem suhan el a kamera előttem, mert én élek ebben a fura időszakban, és én is ugyanolyan fontos és bámulatos vagyok, mint mondjuk a superman, vagy legalábbis Clark Kent.  Ez pedig megnyugvással töltött el.

Képzeljétek nem rég újra olvastam a Nyakigláb Apót! Aztán megnéztem a mese sorozat mind a negyven részét. Nem is tudom, mit imádok annyira benne... ( Mindent!!). Gyerekkorom kedvenc meséje volt, és még mindig az. Talán még mindig kicsit gyerek vagyok. Amikor elkezdtem a blogolást Judy Abbott volt a profil képem. Van fogalmatok róla, milyen rég volt ez! És itt van ez az ezerszer olvasott kis regény, és még mindig imádom, és tudom, hogy sosem fogom megunni!

Csak szólok, hogy a blogra több nem szigorúan könyves poszt fog felkerülni, és felteszek majd pár részletet is az aktuális irományomból, úgyhogy aki nem szereti az ilyeneket, meneküljön.

De tudjátok mit, inkább maradjatok itt velem! Ne pánikoljatok, kedvesek! Keressetek valamit, ami rajongással, boldogsággal tölt el benneteket, ne hagyjátok, hogy behúzzon a félelem abba a sötét verembe, ahol kilátástalannak tűnik minden.

Egyébként groteszk kicsit ugye, hogy megkívántam a Szerelem kolera idején-t? Ki kellene vennem a könyvtárból, még mielőtt bezárnak...