Álom, édes álom

Rendkívül sok mindenről akarok írni, és tudom, hogy aki facebook-on nem követ - ez itt a reklám helye? - szóval az azt hiszi, hogy semmit nem csinálok, pedig... Na jó igaza van, semmit nem csinálok. Vagy inkább semmi érdemlegeset. 

Szeretnék két bloggerre utalni a mai posztomban, az egyik Titti, aki döbbenten megkérdezte nemrég, hogy most komolyan arról írsz posztot, hogy miről fogsz posztot írni ? És én erre annyit mondtam csak, hogy igen... És milyen igazam volt. :)

A helyzet az, hogy nagyon sok tervem van a folytatást illetően, bár tervből sosem volt nálam hiány, most mégis úgy tűnik realizálódni fognak, úgyhogy lesz élet a blogon, yeee! Legalábbis így tervezem. 

A tervek természetesen jelenleg még titkosak, de páran már tudnak róluk, és hamarosan itt is mindenkit tájékoztatok. Titti-re visszatérve azt kell hogy mondjam, néha olyan számomra, mint Yoda mester, tök nyugodtan le tudja oltani a hülyeségeimet, és amikor már alig várom, hogy mondjon valamit, akkor is hallgat :D - és aztán megszólal, és legtöbbször igaza is van. Csak ez annyira fájdalmas. Elmondok egy példát például...

Volt úgy, hogy lelkiállapotom ennek a számnak felelt csak meg...

És akkor jött Titti, és hiába nyomtam le egy fél órás tirádát az ügyben, leír két mondatot válaszul és bámulok magam elé totál hülyén, hogy tényleg mennyit puffogok teljesen felesleges dolgokon, de kérem, annyira jó néha felesleges dolgokon puffogni! Az este általában úgy folytatódik, hogy önvizsgálatot tartok, és rájövök, hogy totál igaza van, de még mindig érzem a vágyat magamban, hogy puffogjak egy sort.

Most hogy eme kinyilatkoztatást olvastátok, szeretném megjegyezni, hogy tudom, hogy mindenki utálja, ha a könyvesblogok témája hígulni kezd, és beleírnak mindenfélét, de az a helyzet, hogy ez messziről nem érdekel :). De azért hogy könyvekről is írjak - egyébként az előbb is könyves dolgokról írtam átvitt értelemben-, szóval írni fogok erről a könyvről is egy picit, de még a két témát azért átvezetem.

Szóval belelovallom magam dolgokba, mint írtam, és az egyik ilyen kis szösszenet pedig az volt, hogy megírtam az előbbi Susan Elizabeth Phillips posztot, ami után heveny lelkiismeret fordulásom  helyett furdalásom lett, és újra elolvastam az egyik SEP regényt, ami korábban nagyon tetszett.

Az Álom édes álom első olvasatra azért volt jó, mert megérintett benne a főszereplőnő kirekesztettsége és a regényben szereplő előítéletek, másrészről a főszereplő pasi sem sportoló, hanem lelki válságban lévő állatorvos - wow-, és nincs a regényben egy deka csillogás sem. Együtt volt szomorú és megmosolyogtató a történet, aminek lényege tényleg annyi, hogy egy kisvárosban - Salvation- egy televíziós hittérítő elcsalta az emberek pénzét, az özvegye Rachel Stone kisfiával visszatér a városba, és megpróbálja felkutatni férje hátrahagyott, összeharácsolt pénzét, hogy új életet kezdhessen. Nekem speciel Rahcel karaktere nem tetszik, de az igen, ahogy feldolgozza a körülötte burjánzó előítéleteket, Gabe karaktere - ez a morcos, világfájdalmas férfi!- viszont baromi érdekes volt, külön tetszett, hogy nem minden oldódott meg a nagy szerelmes egymásra találással. Külön kiemelem a másik szálban Ethan tiszteletest, akinek Isten Ophra hangjával kommentálja a pap buja vágyait. ( Ami tényleg vicces.)
Második olvasatra a könyv jó volt. De megint megvoltak a magunk hullámvölgyei, a könyv utolsó harmadára az érdeklődésem alább hagyott, pár oldalt - őszintén szólva- átlapoztam, amit nem tettem volna meg, ha először olvasom. Még mindig azt mondom, hogy Susan Elizabeth Phillips könyvei jók, de ... mindig lesznek "de"-k. És innentől kezdve nem fogok többet ezen a kijelentésen moralizálni. Ami pedig a második bloggert illeti, Szilvamag, ha mégis kipróbálod a SEP regényeket, én ezt a regényt ajánlom. Kíváncsi vagyok, ha elolvasod, mit fogsz róla írni...

UI: ez a sablon talán mégiscsak túl rózsaszín.