Lauren Oliver: Delírium

"Elképesztő , milyen hatást tudnak kifejteni a szavak: szinte széttépik az embert."

Képzeljetek el egy olyan világot, ahol a szerelem betegség. Ahol szeretni, bármit vagy bárkit, bármiféle érzelmet kinyilvánítani főben járó bűn. Ahol nem lehet nevetni- mert az már a delírium jele. Ahol 18 éves korukban az emberek önként kisüttetik az érzelmeket az agyukból. Ahol csak a szaporulat miatt párosodnak, miután kiértékelik őket és egy listáról kiválasztják a jövőbeni társukat. Képzeljétek el, hogy nincs zene, nincs irodalom, állandóan razziáznak, ellenőrzik az embereket. Mert a szeretet veszélyes, mert a szerelem először felemel, aztán megöl, mert az érzelmek azok, amik megváltoztatnak minket, kilibbentenek az egyensúlyunkból, kivetkőztetnek önmagunkból.
Ilyen világban játszódik ez a történet.

A Delírium egy trilógia első része, mégpedig egy YA történet első része, és azt kell, hogy mondjam, meglepően jó történet. Annyira jó, hogy részemről jobban tetszik, mint az Éhezők viadala, amit - ennek elolvasása után - úgy érzem kicsit túlértékeltem, bár egészen más a két könyv hangulata.

A történet főhőse Léna, aki nagynénjével és unokatestvéreivel él Portlandban, aki a könyv elején arra vár, hogy végre kiértékeljék és megtörténjen az operáció, amivel megmentik a delírium veszélyeitől.
Léna egészen hiteles karakter, és különösen tetszik, hogy itt nem azért az átlagos lány a főhős, mert azzal bárki könnyen azonosulhat, hanem azért, mert ez az egész történet arról szól, hogy az átlagos lány átalakul, megérti a dolgokat és felnő hozzájuk. Nem lesz a könyv végére különleges, nem lesz szupererős, nem nőnek vámpírfogai: még mindig egy alacsony, nem túl feltűnő tizennyolc éves lány lesz, és mégis lélekben egészen megváltozik. Felnő, felébred.

"– … Szerettem nézni a madarakat. Figyelni, ahogy felrepülnek erről az oldalról, és könnyedén átvitorláznak a határ fölött a Vadonba. Ide-oda, oda-ide, libegve, emelkedve, süllyedve. Órákig tudtam lesni őket. Szabadok voltak. Teljesen szabadok. Azt hittem, Portlandben senki és semmi nem szabad, de tévedtem. A madarak szabadok."

Pont ezért szeretem ezt a könyvet, mert annyi apró kis hangulat és rezdülés van benne, amit szerintem azok az emberek értékelnek igazán, akik kicsit befelé élnek. Van persze benne feszültség és akció is, a vége szerintem letehetetlen- nagyon ritkán csináltam ilyet, de például a legvégét nem is bírtam kivárni, előre olvastam ( és szerencsére nem értettem semmit sem) , na de a könyvben rengeteg olyan dolgot találtam, amiben magamat is felismertem- például a fenti idézetet-, amivel olyan könnyen  tudtam azonosulni, hogy talán pont emiatt nekem ez a könyv kedvenc lett.

Valahogy közhelyek nélkül szólítja meg az embert ez a történet, olyan dolgokról, amikről manapság csak közhelyekben beszélünk. Talán ezért is személyes és sokatmondó, legalábbis számomra.

Léna is persze megismer egy srácot, akivel szerelembe esik, közben pedig kijelölnek mellé egy másikat, akivel le kell élnie az életét. Közben pedig eltelik egy álmos nyár, ami nekünk azért érdekes, mert így ismerjük meg a világot, a felépített világképet, amit egyébként nagyon sajnáltam, de szerintem nem sikerült olyan hihetőre kiépíteni. A legnagyobb bajom az volt, hogy a világkép szerint Amerikában vannak vad területek és szabályozott területek: a vad területeken elvileg nem él senki, de nyilván kiderül, hogy ez nem igaz. A papírpénzen is az olvasható, milyen halálos a delírium, a szerelem, a mondókákat átírták, a Bibliát átírták, olyan, mintha minden ember fejét átmosták volna. Na de miért? Mi volt az a krízis, ami miatt az emberek nagy része azt mondta, basszus, süttessük ki az ideget a fejemből, mert nem akarok szeretni? Elhiszem, hogy voltak sokan, akiknek nem jött be a szerelem, akik kétségbeestek, meghaltak, de valljuk be, még ha nem is jön igazán össze, az emberek nagy része ezt nem vállalná. És az a gond, hogy a sztori szerint a nagy váltás kb. 60-70 éve történt, tehát nem olyan régóta, és azóta sikerült ennyire megváltoztatni egy évezredek óta rögzült és idealizált érzelmet? Mi lett a vallásokkal? Minden intézményt szétzúztak? Miért? Ki? És hogyan csinálta ezt meg? Nem tartom így, magyarázatok nélkül hihetőnek ezt a világot. Ha azt írták volna, hogy jó kétszáz évvel ezelőtt mindez megtörtént, azt gondolnám, helyes, elképzelhető, de így nekem nem volt hiteles.

Pedig Léna elbeszélésben a hétköznapok teljesen belém ivódtak, hittem neki, elhittem, hogy ő így él, de folyton azt gondoltam, hogy másrészről ez a világkép sántít. A szerelmi szál ráadásul szerintem egyáltalán nem giccses, egyenesen klassz, és azok a jelenetek, amikben a Léna megismeri a költészetet, vagy amiben Hanna kipróbálja életében először, milyen egy vad zenére táncolni, szóval ezek azok a jelenetek, amik miatt nekem a könyv nagyon emberi lett, és megtetszett.
Például, mi jut eszetekbe a költészet szóról? Mit gondolnátok róla, ha nem tudnátok mi is az? Hogy reagálnátok az első végtelenül szomorú dalra? Én szeretek ilyeneken tűnődni.

Nagyon kezdem kedvelni ezeket a disztopiákat, mert szerintem van üzenetük. Nemcsak arról szólnak, hogy a lány összejön a fiúval, puszi, pá, gyerünk. Rávezetnek arra, hogy a jelent értékelni kell. Ugyanakkor kezdem úgy érezni, hogy egyféle hamis elvárásokat is adnak. Szinte szentírásszerűen ábrázolják a szerelmet, az első szerelmet, aminek mindig igaznak és csodálatosnak kell lenni. Azért ez eléggé zavar, talán nem kellene ennyire idealizálni a dolgokat, mert a szerelem elmúlik, elfakul, talán erre is rá lehetne néha mutatni. Csak hogyne érje az ifjúságot váratlanul.

 "Néha meg mernék esküdni rá, hogy ha az ember csak nézi a dolgokat, csupán ül mozdulatlanul, és hagyja, hogy a világ létezzen körülötte, egy-egy másodpercre megfagy az idő, és a világ folyása is leáll. Ha pedig valahogy módot találnánk rá, hogy abban a másodpercben éljünk, akkor örökké élhetnénk."

Alapvetően az egész könyvnek van egy olyan bús-melankolikus hangulata, mint a nyári estéknek szeptember felé. Szeretem ezt, szeretem, ha egy könyv összekapcsolódik bennem valamivel, egy emlékkel vagy hangulattal, akkor már nem nagyon érdekelnek az apróbb hibák sem.
Szóval jó kis könyv ez. Lassan folyó, kicsit búskomor, érdekes. Akkor ajánlom igazán nektek, ha picit meg akartok állni, nem akartok nagy-nagy dolgokról olvasni, mégis arra vágytok, hogy picit belülről éljetek. Azt hiszem, én jókor kezdtem bele.
Nemrég pedig megjelent a folytatás is, amit nagyon akartam és rögtön, de úgy tűnik, még várnom kell rá.

Lauren Oliver: Delírium
Cicero, 2011

8/10

UI: Amadea, nagyon köszönöm a könyvet. Azt hiszem, nélküled nem olvastam volna. :)