Spoilerek és más egyéb katasztrófák

Pár bloggal összefogtunk és eldöntöttük, hogy kicsit témázgatunk. Az ötlet lényege annyi egyszerűen, hogy közösen választunk egy témát, választunk egy közös időpontot, és a kijelölt pillanatban egyszerre publikáljuk a blogunkon a választ. Izgalmas dolog lesz körbejárni és megfigyelni, ki mit írt, a másiktól függetlenül.

Mostani témánk nem más, mint:

"Azok a fránya spoilerek! "

A wikipedia fogalomtára szerint spoiler "az irodalmi művekre, filmekre, videojátékokra stb. vonatkozó információ: leggyakrabban a végkifejlet elárulását jelenti, de kulcsfontosságú pontok -ugyebár- nem csak a mű végén találhatók."

fIGYELEM a poszt, rendkívül sok spoilert tartalmaz. Amúgy nyugodtan olvashatod... :)

Na ezt én nem szoktam ilyen szabatosan elmagyarázni, amikor véletlenül elszólom magam és értetlen tekintetek bámulnak rám. Mi a fenét akarok én azzal az autós aerodinamikai izével?  Filmekről volt szóóó! - magyarázzák. Értem én, értem..., és rögtön helyesbítek is, hiszen akik nem forognak netes körökben, nem értik a szó ímigyen használt jelentésváltozatát. De azért mindig elgondolkozom azon, milyen szóval helyettesíthetném. Spoiler, spoiler, a fene sem tudja...

 Mindenesetre én úgy vagyok a spoilerekkel, hogy ÚÚÚTÁLOM őket. ( Még akkor is, ha mindezt rövid u-val kell írni. ) Le kell állítani a SPOILEREKET, nem uralhatják a lelőtt poénok az életünket.

Pontosan.

Az az ember, aki sorozatosan spoilerez, csak fel akarja nagyítani önmaga jelentőségét, és cseppet sem foglalkozik másokkal. ÉÉÉN TUDOOOM!!! Ez van a homlokára írva, és messze nem érdekli, hogy az enyémre és sok más emberére meg az van a szemöldökráncolások formájában jegyezve, hogy BAKKER, FOOOGD MÁR BEEE! Tovább mondja...

A spoilerrel kapcsolatban mindig az az első gondolatom, hogy utálom. A második meg az, hogy NA NEEEEEE!!!!! Nem szeretem, mert nem szeretek spoilerbe futni, és utálom, hogy nincs rá jó magyar kifejezés. ( Azért hátra lehet dőlni, én is így hívom a jelenséget, csak mondom. )

Általában tehát én nagyon vigyázok, hogy ne tudjak sok mindent az aktuális történetről. A filmeknél csak trailert nézek, a könyveknél pedig még fülszöveget sem olvasom el sokszor. ( Persze ez nem mindig követhető. ) A blogoknál vannak megbízható bloggerek, akiknél nyugodtan végig olvashatom azt a posztot is, ami ismeretlen könyvről szól, de bevallom sok esetben inkább csak azt figyelem, milyen benyomásokkal írnak az adott sztoriról, próbálom a cselekményt csak félszemmel átfutni. Szóval maga vagyok az elővigyázatosság. Ilyen szempontból viszont kérdezhetitek, én hogyan írom meg a posztokat, van-e spoiler, vagy nincs posztjaimban. A helyzet az, hogy szokott lenni, de minden esetben figyelmeztetek előtte. Igazán nagy gondban akkor vagyok, amikor egy sorozatról kell írni. Hisz annak, aki nem olvasta az előző részeket, annak minden spoiler, amit a második könyv kapcsán írok, és ilyenkor annyira belelovalom magam az elővigyázatosságba, hogy leginkább csak rövid posztok, vagy egyáltalán semmiféle posztok nem születnek. Szoktam ugye néha olvasónapló-szerű posztot írni, ami meg szinte csakis a cselekményről szól, de általában ezek olyan könyvek, amiket a büdös életben soha senki nem akarna elolvasni, aztán arra gondolok, hogy szívességet teszek pár embernek, megmutatva, miért nem akarták soha elolvasni... Ezt akár felebaráti szeretetnek is nevezhetjük, nemde?

 

Mindig csak mennek, meg mennek, meg mennek, de miért???

Most megint a Harry Potterről meg a Gyűrűk Uráról szeretnék nektek mesélni. Életem legnagyobb, legkatartikusabb olvasmány élménye volt a Gyűrűk Ura, amit egy nyár alatt olvastam ki, és az a  nyár volt az egyik legklasszabb nyaram. Annyira együtt éltem a könyvvel, mintha én is ott mentem és mentem és mentem volna velük, hegyeken át és dombokon keresztül alagutakban és kopár sziklákon másztam és vittem és vittem a gyűrűt,  és úgy átéltem minden csatát, mintha én is megvívtam volna velük. És volt az a pont, tudjátok a legvége, amikor történt a gyűrűvel, ami történt, és én akkor annyira izgultam, hogy összeszorult a gyomrom és kivert a víz, és annyira ledöbbentem, hogy az történt, ami történt, hogy csak bámultam tátott szájjal a könyvre, és akkor megfogadtam, hogy soha senkitől nem fogom elvenni ezt az élményt, vagy legalábbis ennek az élménynek a lehetőségét -  még akkor sem, ha a másik személy kéri tőlem. Mert átélni a dolgokat mindig izgalmasabb, mindig klasszabb, sokkal többet ér, mint az a pár másodperc, amikor elmondják a megoldás kulcsát.

Na ezt jól elmondtad, gratulálok!

A Harry Potternél viszont nem volt ilyen szerencsém. A Harry Potter első részét már kiadták filmben, amikor én csatlakoztam a rajongókhoz - először amúgy én is húztam a számat, hogy mi ez a hülyeség, aztán meg... mondtam, hogy most újra fogom olvasni? :) - , de hogy a lényegre térjek, az ötödik résztől kezdve én is azok között voltam, akik legszívesebben varázslósüveget húztak volna a megjelenés napján, és természetesen az első nap megvettem a könyvet, és rögtön elolvastam, és jött a sok húúú, meg hűűű, dirr meg durr, stb stb... És akkor ugye a regénysorozat végén történt Dumbledorral ami történt, csak hogy én ezt sajnos előre megtudtam. Tudom, hogy korábban kiszivárgott már az ügy, de nem vártam volna, hogy egyszer csak egy barátnőm IDÉZŐJELBEN, fogta magát és elmondta mi lesz. HOOOGY MIIIIIII???? - zengett a folyosó az egyetemen a hangomtól, teljesen paff voltam és még csak magára sem vette a csaj a dolgot. Örült önmaga fontosságának, és ennyi neki elég is volt. Pedig én azt akartam amúgy mondani neki, hogy: hogy lehetsz EKKORA SURMÓÓÓ, TE ####?!###....????!!! ########  ekkora idióta??????
Szóval így történt, hogy amikor a hatodik Harry Potter könyvet olvastam, hiába vártam nagyon, nem tudtam elfelejteni azt a bizonyos nagy fordulatot, és igazából az egész könyvet nem élveztem úgy, ahogy kellett volna. :(

Van amúgy ismerősöm, aki kifejezetten rajong a spoilerekért, olyan is, aki mielőtt belekezdene a könyvbe, elolvassa az utolsó oldalát. Ahogy a fent említett wikipedia cikk bölcsen meg is említi: "A spoiler dő előtti közlése elronthatja, tönkreteheti a befogadás élményét, újabb kutatások szerint viszont akár élvezetesebb is lehet a művek olvasása, ha előre tudjuk a végüket."  Én ezt viszont nem tudom és nem is vagyok hajlandó értelmezni. 

Van amúgy két friss élményem a témában, amit röviden azért leírok ide. Kérdés számomra pl. a film kontra könyv esete is. Ugyanis legtöbbször, ha már láttam valamit filmben, nincs kedvem végig rágni magam a könyvön, pont azért mert minek... Az esetek 70%-ban nem olvasom el könyvben, amit filmen láttam, a maradik kb. 30 % -ban viszont annyira tetszik a film hangulata, hogy a könyvet is elolvasom. Legutóbb így jártam a Pí életével is, amit régóta el akartam olvasni, de pont akkor kaptuk kölcsönbe a filmet, amikor kikölcsönöztem a könyvtárból, és miután megnéztem, úgy döntöttem - bár tetszett-, de ennyi elegendő is volt...

És még egy friss élmény. Bevallom Channing Tatum miatt akartam elolvasni a Nicholas Sparks könyvet, a Kedvesemet. A film nekem tetszett, de olyan sután fura vége volt, gondoltam kíváncsi vagyok, milyen lehet könyvben. Szóval láttam a filmet, ami már rossz pont, de miután a könyv úgy kezdődik, hogy a főhős srác elmondja, milyen szerencsétlen, mert szereti a csajt, de hát hiába szereti, még sem lehet vele, szóval igazából csak felidegesített az első pár oldal után. Mi a fenének olvassam el, ha már így is tudom mi van benne, és még a könyv elején is leírják ... Úgyhogy azt is félre raktam.

Ugye tudjátok, hogy a témázáshoz csatlakozhattak posztban, hozzászólásban, bármilyen más módon? Annyit kérünk, hogy ha posztot írtok, azt jelezzétek nekünk, hogy belinkelhessünk a listába, és hogy ti is jelezzétek, honnan indult a kezdeményezés.

Akik ebben a körben részt vesznek:
Ilweran, tigi, Reea, PuPilla 
Bea

Ezt most olvastam :)

"Tél lett. Vastag hótakaró borította a földet. Az erdei állatok éheztek és fáztak.
Mit tett a kis sün? Tüzet rakott. Sütni való tököt vett elő. A tököt felvágta, magvait kikaparta, húsát kis darabokra vágta. A tökdarabokat megsütötte. A tökmagot megpörkölte.
Mit tett ezután a kis sün? Hócipőt húzott, bundát öltött, és a fejét bekötötte kockás sáljával. Az illatozó sülttök-darabokat tálcára rakta, és kiült az odúja elé.
- Itt a finom, forró, mézízű eledel! - rikkantotta."

Na honnan való ez a történet?
Naná, hogy a Gőgös Gúnárból! :P

Jó sütögetést, nyami, nyami, a sütőtök olyan finom!

Nicolas Barreau: A nő mosolya

Azért jó ez a könyv, mert egyrészről szívderítő a címlapja, másrészről meg mert olyan sokat sejtet a cím is: A nő mosolya... Lehetne ez egy nőket túlmisztifikáló értekezés is, olyan "Mona Lisa mosolya"-féle, no meg lehetne romantikus csöpögős regény is.

Ellenben ez egy olyan női regény, amiről - szerintem - süt, hogy férfi írta. Nem akar túl szentimentális lenni, és bár a regény tárgya a nő, meg maga a szerelembe esés, mégis valahogy átszövi finoman a regény egészét egyféle férfias látásmód... Vagy csak én képzelem így? Valahogy az egész könyv olvasása alatt éreztem, azt az óvatos egyensúlyozást, hogy a könyv legyen csajosnak csajos, no de ne legyen túl sok, élvezhető legyen annak is, aki imádja a hasonló romantikus történeteket, és élvezhető legyen annak is, aki teszem azt véletlenül nem hozott olvasnivalót a nyaraláshoz, és valahogy ez a regény a keze ügyébe került.

Azért zavarbaejtő erről a könyvről írnom, mert Szilvamag ajánlotta nekem és pont azért, mert  hogy a regény elejét olvasva pont ÉN jutottam az eszébe, és bár a témázós csapat folyton visszadobja azt az ötletem, hogy írjuk le, melyik könyvekre utaltak már úgy, hogy ránk emlékeztetnek, - pedig jelzem ez egy baromi jó téma! - én azért tervezek majd írni erről részletesebben. Szóval kicsit amúgy féltem olvasni a könyv elejét, mert hát mit láthat ez a Szilvamag bennem? kérdésekkel volt tele a fejem, amikor belefogtam. Aztán igencsak örülni kezdtem, mert a könyv eleje valóban elég önazonos volt.

Véletlenek pedig nincsenek! – vallja Aurélie Bredin, aki édesapja halála után átveszi egy kis párizsi étterem irányítását. Azon a végzetes novemberi napon, amikor olyan boldogtalannak érzi magát, mint még soha, a Szent Lajos-sziget kis könyvesboltjában különös könyvre bukkan: A nő mosolya című regény egyik helyszíne nem más, mint az ő vendéglője, a főhősnő pedig mintha…
Nem, ilyen nincs! Aurélie elhatározza, hogy utánajár a rejtélynek: meg kell ismerkednie a regény írójával. Csakhogy próbálkozásai sorra kudarcot vallanak, mígnem egy szép napon az író levele a postaládájába pottyan. Találkozásuk azonban egészen másképp alakul, mint ahogy elképzelte…

Szóval ilyen teljesen bűbáj a regény története, ráadásul átmegy az egész egyféle francia hangulatú romantikus komédiába, szinte filmszerű volt szerintem pár jelenet, könnyen el tudnék képzelni egy ilyen sztorit - persze neves sztárokkal- a mozivásznon. Ami kicsit nekem visszavetette az élményt, hogy bár a regény női főszereplője Aurélie Bredin teljesen aranyos volt, addig a férfi főhősről ezt nem mondhatnám igazán el. Szilvamaggal nevettünk egy időben, hogy milyen jelzőkkel illettem Andre-t, de hát biztos ilyenek a francia férfiak, most komolyan :), és hát ugye az is történelmi pillanat, hogy egy szakállas és közel sem tökéletes pasi köré építi valaki a romantikus regényét. Jó, jó tudom ez teljesen lényegtelen.

Igazából ez egy jó -szingli? - regény, erőteljes francia hangulattal, érzésvilággal, vicces jelenetekkel, egészen elfogadható, abszolúte nem giccses romantikával, olyan főhőssel, aki kicsit rám hasonlít - haha :D, - és egyedül ami nekem nem tetszett, hogy a regény második felében már inkább Andre-ról szólt a történet, ami lehetett volna talán kicsit másképp is, de a regény valóban klassz volt. Ajánlom.

Közlemény

"A királyi takarítószolgálat közli minden kedves olvasóval, hogy akik a bálon elhagyták a cipőjüket, azok még két hétig megtalálják azt, a mindenkor nyitva álló portaszolgálaton. Beazonosítás lábmérték alapján."

/Hirdetés feladva: 2014.11.10. napján/ 

 

Könyvek, amiket mindenképp...

Itt az új témázás ideje, melynek központi kérdése most az, hogy vajon mely könyvekre tettük föl azt a képzeletbeli címkét, hogy: na én ezt biztosan! el fogom olvasni. De mivel a témázás jelszava, hogy tágan értsünk minden fogalmat, ide sorolhatunk minden irodalommal kapcsolatos életre szóló óhaj-sóhajt. Lássuk mik jutnak az eszembe:

1. Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak.
Az első három részét már olvastam, és nagyon élveztem őket. Aztán megvettem egy könyvbe foglalva az összes részt, és sajnos azóta felé sem néztem. :S No de ami késik, az nem múlik, ahogy mondják...

2. Janet Evanovich: Stephanie Plum összes...
Igazából már azt sem tudom, hányadik résznél tart a sorozat, én azt hiszem a tizennegyedik körül hagytam abba, és azóta is elkap a vágy olykor-olykor, hogy tovább-tovább olvassam. Stephanie Plum könyvet olvasni olyan, mint egy doboz bonbon. Mindig jól esik és nem fekszi meg a gyomrodat- a lelki világodat, akartam mondani...

3. Kisasszonyos könyvek forever. Egy dolgot mondok: már régóta gyűjtögetem őket. Elég sok megvan, és jó párat olvastam már, de még természetesen nagyon sok van, amin eltűnődhetek. A Vígasság háza, Egy tiszta nő, Egy hölgy arcképe... Szóval minden jöhet, ami régi időkben játszódik, és egy hölgy / leányzó a főhőse. Én roppant érdekelt vagyok mindben.

4. Montgomery: Anne sorozat
Melyből egy részt sem olvastam, a filmet kívülről fújom természetesen, és a könyvvel is hasonlóképpen szeretnék eljárni.

5. Galsworthy: Forsyte saga
Négy kötetes és imádtam az előszavát - hát ez van, eddig jutottam. Nagyon kedvelem a családregényeket, csak annyira hosszúak és egy fél évet is elidőzöm rajtuk, szóval ezeket is inkább csak birtokolom. De el fogom olvasni őket, kezdve a Forsyte család történetével.

6. Minden, amit ajándékba kaptam...
Mert nem hiába kapunk ajándékba könyveket. Az Univerzum küld velük jelet, vagy csak ezekkel a könyvekkel szórakoztat. Nem tudom, de a lényeg az, hogy az ajándék könyveket el kell olvasni...

7. Még annyi jut az eszembe, hogy szeretnék rengeteget olvasni Dickenstől és Karen Marie Moningtól... Valamint hogy egyszer jó lenne olvasni a saját regényem.

Ez, afféle villámposzt volt, köszönöm a figyelmet! :)

A témázásban részt vesznek még:
Anaria, Nima, tigi, FFG, Szee, Bill, Reea, Bea. Miamona, Ilweran, PuPilla

Minden jó, ha a vége jó?

Nemrég kaptam egy levelet kedves ismerősömtől, ahol szóba került, mint téma, a regények vége. Mivel az én regényem jelenleg a se füle, se farka állapotában van, arról nem mesélhetek... No de szerintem baromi érdekes kérdés ez a maga drámai módján,

szóval hogy: milyen a jó vég?

Kép innen

Biztos vagyok abban, hogy sokunk úgy érzi a pozitív kicsengésű regény végzetek a legjobbak. Azok megnyugtatják az ember lelkét, bizonyosságot adnak, hogy minden jó lesz, meg hát úgy vagyunk szerintem vele, hogy ha már végig szenvedtünk ötszáz oldalt, vagy jobb esetben végig jártuk a főhős útjait, akkor már megérdemeljük, hogy legyen a történetnek bizony nagyon jó vége. 

Ám sok tekintetben szerintem a tökéletes happy end már a giccs határt súrolja. Idegesítő, taszító, ha a regényben minden, de tényleg minden jól alakul. Szinte elzárkózom előle. Nem kérek belőle! Hiszen az élet nem így működik, nem lehet minden-minden jó, a legkevesebb, hogy valakinek ne jöjjön össze valami. Ami persze a maga módján gonosz dolog. Miért akarjuk bántani a szereplőket, miért ne élhetne mindenki békességben, a fehér léckerítés mögötti családi házban, édes süteményt majszolgatva, miközben az unokáknak elmeséli aktuális főhősünk, milyen kalandos és szerencsés életet élt. Hát, gondolom, mert úgy unalmas lenne...

Vannak tehát a pozitív végzetek, és vannak a negatívak. Megmondom őszintén, szerintem a negatív regény végek a maguk módján bájosak. Olyan jól pofán tudnak csapni, hogy csak tátogok és hebegek és nem tudom, hogy miért, de arra sarkallnak, hogy átgondoljam az életem, és most azonnal tegyek valamit. A negatív vég, akkor fáj a legjobban, ha pozitívra számítottál. Az egy pozitív értelemben vett fájdalmas katarzis. A negatív vég rendesen fájni tud, néha légszomjat okoz, néha úgy érzem utána, hogy üvölteni kellene, s legtöbbször elemzem a helyzetet, alakulhatott volna-e a dolog máshogy. 

Persze a negatív végeket sem szokták - hála Istennek- kataklizmaként ábrázolni. Ott pont hogy az van, hogy nem mindenkinél rossz a helyzet, csak a főszereplő szív hatalmasat, elbukik, reményt veszt, vagy ami engem a legtöbbször bántani szokott, ha a főhős felad valamit. Olyankor szinte sírni támad kedvem. 

A vég, ugye relatív, hiszen a könyvek csupán a történetek egy részét tartalmazzák. Én ugye - a tovább gondolós típus-, picit el szoktam játszani a gondolattal, hogy mi történik még az utolsó mondat után, ráadásul a történet külön-külön a mellékszereplőket érintve másutt fejeződik be. És másutt folytatódik tovább. 

Na most be kell valljam, régen azt hittem, azért van sok folytatásos regény, mert az írók túl sok szappanoperát néztek, és képtelenek befejezni. Állítom, hogy azért van pár ilyen. :) Néha tényleg nem kellene tovább folytatni a regényt, annyira jó lenne lezárni és pontot tenni az utolsó mondat végére. De néha meg annyira jó a regény, és annyi lehetőség van benne, hogy folytatásért kiállt. Kell, kell, minél gyorsabban és minél többet! Én is érzetem már ezt, nem is egyszer.

No de milyen a jó lezárás? Az, amikor a regény minden szálát beszegik, amikor minden kérdésre választ kapunk, vagy az, ami nyitva hagy még kérdéseket. Emlékeztek Zafón Angyali játszmájára? Az olvasók többsége utálta, hogy nem volt egyértelműen lezárva a regény pár igen fontos kérdése, pl. hogy ki is volt igazából Andreas Corelli, de én speciel pont ezt imádtam a történetben. Mert nekem így volt életszerű, vannak dolgok, amiket a büdös életben nem tudunk meg. És igazából olyan jó találgatni... 

És mit gondoltok az epilógusokról? Az epilógusokban szokott leginkább szivárványszínű boldogság lenni... Tíz év múlva, Harry Potter elviszi a kicsi fiát a Roxfort Expresshez, bár ne tette volna. Szerintem agyonütötte Rowling vele a regény végét. Viszont kifejezetten szerettem az Éhezők viadala sorozat epilógusát, mert bár azt hiszem a legtöbb helyen azt olvastam, milyen pozitív lecsengésű volt az utolsó pár oldal, szerintem meg egészen keserédesnek tűnt. És ez jó volt, jót tett a lelki világomnak. ( Olyan nagy háború meg szenvedések után igenis jól esett, hogy a szereplők magukon hordták a fájdalmat. )

Szerintetek az írók mennyi gondot fordítanak a regények végére? Biztos nem annyit, mint mondjuk a kezdő mondatra, de azért szerintem ez is nagyon fontos. A legtöbb író , már a sztori kezdetének írásakor tudja, hova jut majd el. De szerintem egyik sem kapja meg azt a végeredményt, amit legelőször megálmodott, vagy amit képzelt írás közben.  A dolgok folyton változnak, higgyétek el.

Még egy kérdésem van, ha gondoljátok válaszoljatok kommentben, posztban, kézfeltétellel, ahogy akarjátok.

Függő vég? Naaa? :) Engem általában hidegen hagynak. Úgy értem, nem rajongok értük. Meg lehet írni a regényt úgy is, hogy le is zárom, meg ha folytatást akarok írni, hát nyitva hagyok kérdéseket. Sokkal elegánsabb megoldás szerintem ez, de tény, hogy marketing szempontból baromi hatásos lehet egy olyan függő vég, ahol az egyik népszerű szereplő csávába kerül. Persze az ilyen írók nem foglalkoznak szegény rajongóik lelki világával. És ilyenkor meg is kapják szerintem sokszor a kérdést: hát hogy lehet ilyen véget írni?? Igazából bármilyet lehet. Az író úgy csavarja a lezárást, ahogy neki épp megfelel.

Punktum.

Vivien Holloway: Mesterkulcs

Winie Langton a 2900-as évek New Yorkjában él, egy befolyásos tolvajcsalád leszármazottjaként, száz évvel az ötödik világégés után. Winie gyerekkora óta űzi a tolvaj mesterséget: apja mind a verekedésre, mind a különleges fegyverek használatra megtanította a lányt, aki egy pillanatra sem bizonytalanodik el, akármit is kell eltulajdonítania.
Egy nap titokzatos pletyka üti fel a fejét a városban, melynek során a legendás mesterkulcs nyomára bukkan a Langton család. A mesterkulcs, egy órára emlékeztető bonyolult szerkezet, kinyit minden zárat, bevisz minden titkos helyre, birtokosa bármit ellophat. Winie, hatalmas áldozatot hoz, hogy megszerezze a csodás szerkezetet. Bálba indul...

Vivien Holloway neve nem ismeretlen az internet világában, - és nagyon remélem, hogy másutt sem-, ő egy nagyon szimpatikus ifjú írónő, akinek nem a Mesterkulcs az egyetlen megjelenésre váró regénye az évben. Már olvashattunk tőle urban fantasyt - Pokoli szolgálat- most egy kalandos steampunk(?) regényt kaphatunk tőle, mely úgy igazából szerintem olyan, mint egy a hölgyeknek íródott egyéjszakás kaland -  kapunk benne egy belevaló ámde sok tekintetben bizonytalan főhősnőt, sok humort, némi kalandot és egy igazán ötletes már-már mesebeli szerkezetet, mely nagy valószínűséggel a továbbiakban jócskán fel fogja rázni a regény szereplőinek életét. De ez a csodás élmény, melyet a regény ad nekünk, sajnos eléggé rövid életű...

Számomra egy regény értékét sok tekintetben a történet hangulata adja. Ebben a regényben igazából a gondtalan szórakozás örömét éreztem, élveztem az olvasását, sokat nevettem is rajta, de meg kell mondjam, mindezt inkább a sztoriba fűzött helyzet -, és jellemkomikum adta, nem pedig a számomra oly fontos kidolgozott világkép. Engem a regény leginkább egy viktoriánus romantikus történet hangulatára emlékeztetett, és nem éreztem semmiféle világégést vagy válságot, ráadásul hiányoltam a steampunk regények masináit és magát a steampunk hangulatot. Persze itt is volt egy-két gőzgép, volt mesterkulcs is, bizony, voltak utalások a az elmúlt sanyarú időkre, de ezek igazából csak fűszerek voltak ahhoz, hogy megszínezzék az amúgy erős karakterekre, jó párbeszédekre és jó ötletekre épülő sztorit.

Nagyon szeretem Winie Langtont, mint karaktert. Az apja fiúként nevelte, - mert születését megelőzően fiúra számítottak-, ez erősen hat a személyiségére, de Winie más tekintetben is erős hős, és véleményem szerint szükség van az ilyen női karakterekre. Megismerhetjük persze Winie családját is, a tolvaj hagyományokat, a lány csábítási praktikában jártas nővérét, és végül a vélhetően férfi főszereplőt is, akiről még csak nagyon keveset tudunk, de már nagyon várom, hogy még közelebbről megismerhessem. 

Be kell valljam, hogy azért vagyok nehéz helyzetben, mert a Mesterkulcs kisregény, cselekmény tekintetében ami történik, azt nem szívesen lőném le, két óra alatt simán kiolvasható, és számomra ez édes kevés. Szóval jó, amit tud nyújtani, élvezetes, aranyos, valóban jó olvasni, de én úgy éreztem, hogy éppen belemelegednék a sztoriba, amikor már vége is lett. Olyan... hűha, ennyi volt ? érzéssel tettem a könyvet le. Nyilvánvalóan ez a csalódott érzés belőlem fakad. Nem tudok jelenleg hozzászokni a kisregény-folyam gondolatához, én tartósabb élményre vágyom a regényeket illetően, de akár még működhet is ez a rendszer.  Viszont annyi bizonyos, hogy nagy kedvvel fogom olvasni a következő részt, hiszen már most alig várom, hogy a kezembe vegyem. De addig még olyan sok időnek kell eltelnie...