Hogy mit jelent gyereknek lenni? Mit jelent az, ha korlátok nélkül elmerülhetsz a fantáziában? Mivel gazdagabbak nálunk a gyerekek- például amikor olvasnak? És megmaradhat-e ez a gazdagság, miközben felnő valaki? Csak pár kérdés, amivel Michael Ende ebben a regényben foglalkozik.
A film más történet, nem adja át a könyv hangulatát, és ott ér véget, ahol a könyv úgy igazán elkezdődik. Gyerekkoromban egyenesen féltem tőle: a déli jósda szfinxei megrémítettek, ott volt az a gonosz sötét szörny, a vicsorgó fogaival, nyomasztott az egész film, és Fuhur... nem tudom miért, de kifejezetten taszított a kedves szerencsesárkány.
Viszont ha van valami, amiért hálás lehet a világ, akkor azért, mert vannak még felnőttek, mint Ende, akik olyan varázslatot csempésznek az üres lapokra, ami nemcsak hogy működik, hanem teljes és egész, ami nemcsak a képi világában, hanem szimbolikájában is komplex; nemcsak szórakoztat, hanem igazi kulcsokat ad át az olvasónak, lehet az felnőtt vagy gyerek, és mindeközben úgy játszik a fantáziával, a legkisebb erőlködés nélkül, hogy a legapróbb mozaik darab is arra készteti az olvasót, hogy ne dobja el olyan hamar a képzeletet: ne csak lássa a betűket, hanem érezze is a mesehősök történetei mögött megbúvó bölcsességet és csodát.
A könyv olvasása közben kisebb krízist is átéltem. Folyton írni szerettem volna nektek azokról a hatásokról, amik éppen érnek- szerencse, hogy nincs okostelefonom-, mert lenyűgözőnek és valóban korlátlannak éreztem azt a fantáziavilágot, amit az író elém tárt. Itt nem voltak korlátok, úgy mint más regényekben, tele volt játékossággal és képzelőerővel az egész történet. A képzelet valóban erő. Tudom, hogy felnőtt korunkra megpróbálják ezt a hatalmat idealizmussá savanyítani, de nem, a mi kezünkben, vagyis fejünkben van, hogy hogyan látjuk a világot, és a mi hatalmunkban áll, hogy mit választunk, milyen hősök/ szereplők szeretnék lenni.
Még januárban olvastam egy cikket a televízió romboló hatásairól a gyermekekre nézve címmel, most a német neuropszichológus, Gerald Hüther nyilatkozatából idézek: "Ha egy gyerek olvas, akkor közben agytechnikailag rengeteg dolog
történik. A betűket szavakká rakja össze. A szavak és mondatok képekké
alakulnak át, fantáziavilágokká. Amit a gyerek agya elolvasott, az
megjelenik lelki szemei előtt. Piroska megy az erdőben. Itt egy gyerek
sem a betűket látja. Ez hihetetlen fantáziateljesítmény: feketéből és
fehérből egy képet megalkotni. Ezzel szemben egy Harry Potter-film
semmit sem ér. Mielőtt bekapcsolhatná az az ember a fantáziáját, már ott
is a következő kép. Csak az viszi valójában előrébb az embert, amiért
saját maga megdolgozott."
A végtelen történet olvasása során megpróbáltam újra gyerekként megélni az olvasott szöveget. Volt valami szomorú abban, hogy a történet kezdetén nem tudtam lekapcsolódni a " felnőtt" olvasási szokásokról. Az agyam el volt zsibbadva, mindig a megszokott felnőtt impulzusokra várt, egyszerűen nem tudtam úgy használni a fantáziámat, mint annak idején. És ez kicsit kétségbe is ejtett.
 |
| "Azt szeretném tudni, mi van egy ilyen könyvben, amíg csukva van." |
Akkoriban írtam nektek ezt a piszkozatot:
FANTÁZIA BAJBAN VAN!!! ( ez ugye a könyv egyik fejezetcíme)
Tudjátok-e még, hogy néz ki egy sziklaevő? Vagy hogyan néz ki a folyton nyüzsgő lidérc, aki mindig elvéti az utat? És biztos ismeritek a kis éji zenét, de el tudjátok még képzelni, milyen a kis éji manó? És milyen lények lehetnek a fikarcok? Gondolkozzatok kicsit, mielőtt elolvasnátok, mindjárt írom a választ!
" A második figura, aki a tűztől jobbra ült, kis éji manó volt. Legfeljebb kétszer akkorára nőtt, mint a lidérc, és egy felegyenesedett szurokfekete, szőrös hernyóra emlékeztetett. Beszéd közben két csöpp rózsaszín kezével hevesen gesztikulált, és onnan, ahol göndör fekete haja alatt az arca lehetett, két holdszerű nagy kerek szem parázslott elő. Éji manók, a legváltozatosabb alakban és nagyságban, mindenütt előfordultak Fantázia területén, így egyelőre nem lehetett eldönteni, hogy ez vajon közelről vagy messziről jött-e. Mindenesetre ő is úton volt, mert a háta mögött az éji manók szokásos hátasállata, egy denevér függött szárnyaiba burkolózva, összecsukott esernyőként, fejjel lefelé egy ágról. "
Jelentkezzen, akit a kis éji manó egy felegyenesedett, szurokfekete, szőrös hernyóra emlékeztetett, rögtön kap tőlem valami díjat ...Sajnos azt kell mondjam, hogy a manapság divatos ifjúsági fantasy regényekben összesen annyi kreativitás van, mint ebben az egy bekezdésben.
 |
| Fuhur és Átráskó |
És higgyétek el, bár lassan olvastam a könyvet, mert valóban tréningeztem az agyam, hogy mindent el tudjak képzelni, és megpróbáltam a szimbolikát is átérezni, olykor baromi nehéz volt elképzelni mondjuk egy sereget, ami olyan hétköznapi mesehősökön kívül, mint boszorkány, óriás, bádogemberek, beszélő állatok, még kecskelábú faunokból, óriás éji manókból, embermagasságú kakasból - karimás csizmában nem akármiben!-, aranyagancsos, frakkot viselő szarvasból, sisakos rézhangyákból, vándorsziklákból, fuvolaállatokból- ezek a hosszú csőrükkel muzsikáltak- , vagy akár tócsásokból állt.
Hát mennyivel izgibb lenne, ha twilight bella nem egy hétköznapi anti vámpírral, hanem egy tócsással jött volna össze?
Van még pár piszkozat, amit beemelnék a posztba, miszerint:
AZ A JÓ KÖNYV, AMIT MÉG BE SEM FEJEZTÉL, DE MÁR MOST GONDOLKODOL AZ ÚJRAOLVASÁSÁN....
Az a helyzet, hogy hiába olvastam nemrég, most ahogy föllapozom a jegyzeteimet, legszívesebben újra kezdeném az egészet. Kezdve onnan, hogy...
Megsimogatnám a piros keményfedeles borítót- végigsimítanám rajta az Aurint, az egymás farkába harapó kígyók jelvényét-, aztán a megcsodálnám, hogy felváltva kék és piros betűkkel írták a szöveget, no meg hogy a könyvjelző is kék, és hogy lidérces iniciáléval kezdődik az első igazi fejezet, ami csak úgy csattant, mert hát arról szól, hogy Fantázia bajban van, és ha Fantázia bajban van, akkor mindennel baj van világon... És újra elolvasnám, ahogy a fenti lények, a sziklaevő, meg a piros cilinderes fikarc a sötét Zengerdőben megbeszéli, hogy el kell jutni az elefántcsonttoronyhoz, és együtt fagyoskodnék Bux Barnabás Boldizsárral a szertárban, mert szégyellném, hogy elloptam az antikváriustól a könyvet, és ugyanolyan meglepetten olvasnám, ahogy a történetből kiszólnak a szereplők, nekem olvasónak, hogy segítsek nekik, mint ő. Fantázia bajban van, mert mire felnövünk, szinte már csak szex, meg az erőszak hoz lázba minket, de biztos vagyok benne, hogy mindannyiunknak van egy gyermeki énje, aki kalandra és játékra vár, és átrepülné a szerencsesárkány hátán az egész világot. ( Innen enyhe spoiler.)
Megkönnyezném, ahogy a Szomorúség Ingoványába vész Artax, aztán együtt rettegnék Átráskóval, mert nem találnám az utam, s egyre sürgetne az idő. Lélegzetemet visszatartva poroszkálnék csak a két Szfinx között, és azt hiszem én elárulnék pár titkot a tudós gnómnak, Szűkmóknak. És mikor minden szétesett, Barnabással együtt megmentenénk Fantáziát, és aztán? Aztán sem ülnék passzívan...
A könyv második fele arról szól, hogy Barnabás megkapja az Aurint, aminek hátoldalára az van írva, tedd, amit akarsz. És Barnabásnak ott Fantáziában kell szépen lassan felnőnie. Nem elbújni benne, nem illúziókat gyártani, hanem megérteni, hogy csak akkor tudod meg, mit is akarsz igazán, ha megismered magad, és ha hibázol, hát tedd, a tapasztalataid által válsz egésszé, de a tapasztalataidat a legtöbbször te magad teremted meg.
Annyi, annyi kedvenc részem van. Legkedvesebb részem, amikor Barnabás megteremti Perelin, az éjjeli őserdőt, ami minden éjszaka virágzik és burjánzik, de ahogy megjelenik a hajnal első sugara elsorvad és sivataggá lesz. És ott ugrál a hatalmas orchidea fák tetején, aztán megismeri Szörszörényt, aki sosem lel társra, mert egy pillantásával bárkit megöl, s amint a nap lenyugszik, meghal, hogy helyet adjon az őserdőnek. Talán a legnagyobb tanításokat ő adja Barnabásnak, ahogy harc nélkül megadja magát, s ahogy elindítja Barnabást, hogy keresse meg az igazi vágyait.
 |
| Szőrszörény és Barnabás |
- Az a saját legmélyebb titkod, amelyről nem tudsz.
- De hogy ismerek rá?
- Azáltal, hogy a kívánságaid útján haladsz, egyiktől a másikig és a legvégsőig. Ez az út vezet a valódi vágyadhoz.
Engem nagyon megérintett, hogy egy ilyen félelmetes vadállatban társat, tanítót talált egy kisfiú.
Aztán ott volt Amargant az ezüst város, ahol minden lakó történetmesélésből élt, de sajnos kevés történet maradt fenn Fantáziában, és nem voltak könyvtárak, nem tudott megújulni a képzelet világa Barnabás nélkül ( vagy mi nélkülünk?). És ott voltak még a kóbor lovagok, akik nem tudtak mit kezdeni magukkal, mert hát szörnyekre végtére is nagy szükség van, vagy ott volt Átráskó, aki bár a könyv első felének a hőse volt, mégis félre tudott állni Barnabás miatt, és megpróbálta megmenteni a fiút a vesztétől, még akkor is, ha ezáltal ellent kellett állnia a hatalma csúcsán veszteglő Barnabásnak.( Spoiler vége)
Rengeteg, rengeteg epizód mutatta meg, hogy fantáziában semmi sem lehetetlen, és az apró történetek rengeteget tudnak adni annak, aki figyel a mögöttes tartalomra is. És ha majd egyszer egy esős napon a kirakatban azt fogom olvasni, hogy MUIRÁVKITNA, biztos erre a könyvre fogok gondolni.
De ahogy Ende mondaná, - úgy mint a könyv szinte összes szereplőjénél-, az már egy másik történet lesz, és az elbeszélésre máskor kerül majd sor. ;)
Mert a történet ugye, - attól függetlenül, hogy bezártuk a könyvet-, folytatódik tovább. Fantázia valóban végtelen. Hagyod, hogy általad újra megújuljon? Nyiss ki egy könyvet, vagy csak csukd be a szemed. Vesd magad bele. Képes vagy rá.
