Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van

 Első mondat: "Amikor megkérdezik tőlem, mivel foglalkozom - taxisofőrök, fogorvosok -, azt felelem, hogy irodában dolgozom. "

Nagyon jó az idei év az olvasmányok szempontjából, és közülük is talán az Oliphant volt a legnagyobb meglepetés, amit csak magamnak köszönhetek.

Történt ugyanis, hogy december táján levélminta mániás lettem és a nagy év végi hajtásban túl lusta voltam utána nézni, miről is szól ez a könyv. Ott voltak a borítón a levelek, meg valami okos ember odaírta a könyvre a moly.hu-n, hogy ez egy chick lit regény, én meg azt hittem, hogy ez egy könnyed kis történet lesz, ahol a rózsaszín topános főhősnő majd utazik, lezuhan a repülőjével a dzsungel fölött, és beleszeret Tarzanba. Olyan intellektuel módon.

Magamnak köszönhetem tehát a meglepetést, amikor rögtön az első oldalon libabőrös lettem, pedig csak az előszót olvastam. Az idézet Olivia Laing: A magányos város című könyvéből való, és valahogy egyszerre steril és mégis szívsanyargatóan pontos definícióját adja a magány érzésének, hogy azon kaptam magam, újra és újra elolvasom.

" A magány arról ismerszik meg, hogy szeretnénk véget vetni ennek az állapotnak, ám ehhez nem elég a puszta akaraterő..."

Voltál már magányos? Emeltél már falakat magad köré? Történetünk főhőse Eleanor Oliphant egész életét a magányosság érzésével éli le. Fiatalkorában egyik nevelőszülőtől  a másikhoz kerül, sehol sem veti meg a lábát. Felnőttkorában egyedül él egy önkormányzati lakásban. Mivel kiemelkedően magas intelligenciája van, könnyedén lediplomázik, és a pénzügy területén munkahelyet szerez.  Senkivel nem beszélget, soha senkit nem szólít meg. Sehová nem jár,  már az is nagy esemény, ha egy mérőóra leolvasáshoz egy idegen ember belép a lakásába. Ha nem dolgozik, napok telnek el, anélkül, hogy egyáltalán megszólalna. Eleanor mégsem savanyodott be. Emberi kapcsolata csak anyukával van, akivel minden szerdán telefonon beszél, és az elejtett mondatokból már a könyv elején tudni, hogy anyuka azért van börtönben, amit Eleanorral tett. 

" Voltak idők, amikor úgy éreztem, belepusztulok a magányba. Néha mondják, hogy belehalok az unalomba, hogy meghalok egy csésze teáért, de a magányba való belepusztulás számomra nem hiperbola. Amikor elfog ez az érzés, a fejem lehanyatlik, vállam begörnyed, és fájdalom, fizikai fájdalom támad bennem valami emberi kapcsolat iránt; komolyan úgy érzem, összecsuklok, és elpusztulok, ha valaki nem fog át, nem érint meg."

Már a könyv elején érezhető, hogy valami nem oké, és nem csak azért, mert Eleanor ennyire ragaszkodik az anyukával folytatott szerda esti kegyetlen beszélgetésekhez. Olykor tényleg eléggé fura gondolatai vannak, de mégis egy-egy elejtett mondatával egyre rokonszenvesebbnek és viccesebbnek tűnik, ahogy kívülről vizsgálja a mai modern életet, az őt körülvevő - és be nem fogadó- társadalmat. 

"  Többször feltűnt már, hogy épp az állandóan sportruházatban járók hajlanak a legkevésbé a rendszeres sporttevékenységre. "

Tényleg, ahogy haladtam a regénnyel, egyre jobban megkedveltem a főszereplőt, nem nevettem, hanem szó szerint felröhögtem egy-egy gondolatmenetén, és persze olykor - amikor egy-egy eldugott mondattal, egyre többet tudtunk meg a múltjáról, és arról, hogy miért is lett ilyen - annyira összeszorult a gyomrom, hogy néha teljesen felháborodtam a még ki sem mondott történéseken. Nagyon ügyes az írónő, mert folyton azon gondolkodtam, mi történhetett a múltban, ugyanakkor szinte féltem kideríteni. És mégis mosolyogtam közben, és szurkoltam Eleanornak, hogy végre történjen vele is valami, ami kimozdítja, hogy ő is elkezdjen élni.

Szerencsére két dolog is történt a főhősnőnkkel. Az egyik, hogy egy elfuserált társas eseményen, ahol kötelező volt megjelenni, megtalálta magának " a férfit", akivel még anyuka is elégedett lehet, s hogy meg legyen a nagy találkozás, Eleanor végre elkezdett kimozdulni a komfortzónájából. 

A másik jó dolog pedig az, hogy Eleanor megismerkedett a munkahelyén -természetesen csak kényszerből - az informatikussal, Raymonddal, és ezután -nagy szerencséjére- Eleanor körül felgyorsulnak az események: megmenti Raymonddal egy idős ember életét, koncertekre jár, sőt szépségszalonokba is, és lassan-lassan leengedi a védelmet nyújtó falakat. Csakhogy ahhoz, hogy végre élni kezdjen, szembe kell nézni a múlt történéseivel is...

A könyv tulajdonképpen arról szól, hogy kerül ki a magány csapdájából Elanor. Annyira jó ez a regény! Nem szeretem különösebben családon belüli erőszakról szóló történeteket, de ez egy édes-bús, felkavaró és mégis nevetős regény, amit mindenkinek ajánlok. Nem chick lit regény. Nem arról szól, hogy Elanor szerelmes lesz. Arról szól, hogy egy ember, aki gyerekkorában épp, hogy túl élt, mennyire elszigetelheti magát minden jótól, ha nem tudja feldolgozni a történteket. Nagyon szeretem a másik főszereplőt is, Raymond, az egyik legnagyobb meglepetés a regényben, mert egy teljesen hétköznapi ember, és mégis ő teszi a legtöbbet Eleanorért, amikor különc viselkedése ellenére is a felszín alá néz, és a barátja lesz. Nekem nagyon-nagy élmény volt ez a regény, és hiszem, hogy mindenkinek nagy élmény lenne, ha belekezdenétek.

Engem egyébként hangulatában nagyon emlékeztet az  Amelie csodálatos életére, ott is egy magának való, de élni akaró, magányos, magának való nő tör ki a valóságba. Itt persze jóval nehezebb dolga van főhősnőnknek, de a történet végére tényleg eljutunk odáig, hogy nem kell többet aggódunk érte. Eleanor Oliphant köszöni, jól van! És milyen jó tudni ezt!

Ez Gail Honeyman első könyve, de ezek után figyelni fogom az írónőt, mert egy nagyon jó, okos, szórakoztató és elgondolkodtató könyvet írt. Igaz kedvenc lett, el fogom még olvasni.

Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van!
Ventus Libro Kiadó, 2017
400 oldal