Ma négykézláb akarok járni. Aztán fejen állni. Szabályosan cigánykerekezni, jó nagyot. Szökkenni a szélben. Nevetni. Könnyes szemmel dűlni a falnak, könyörögni, hogy ne nevettessenek tovább, mert nem bírja a rekeszizmom. Mezítláb akarok járkálni a fűben, anélkül hogy arra gondolnék, vizes vagy sáros lesz a lábam, anélkül hogy egy pillanatig is kutyagumira, gilisztára, fűben megbújó gyilkos rovarra gondolnék. Szeretnék táncolni a csillagos ég alatt, anélkül, hogy azt mondanám valakinek, az ott biztos egy szatelit. Szeretnék hajladozni a fűzfa gallyaival, táncolni a széllel, belélegezni az erdő zöldjét, és nevetni a csillagokkal. Megbámulni a tavaszi virágokat, mint két napja, beszívni az édes illatukat, érezni, hogy ez a gyönyörűség nekem teremtett és mindenki másnak.
Ma szeretnék megbocsátani. Magamnak és mindenkinek, ledobni a harag, a megbántottság, a féltékenység, a sértettség terhét. Ma csak úgy szeretnék lenni. Fogalmak és jelzők nélkül. Lenni. Dúdolni. Nevetni mindenféle kényszer és megfelelés nélkül. Céltalanul játszani, mint régen. Csak úgy élni, szabadon, mindennel együtt.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése