Rendhagyó évértékelő...

A 2015-ös év nem a könyvekről szólt. Jóval több regényt olvastam el, mint amiről posztot írtam, így azt is mondhatnám, nem a blogolás éve volt... És nem volt a listázás éve sem, mert nem vezettem nyilvántartást a kiolvasott könyvekről, nem volt kívánságlistám, nem néztem az aktuális megjelenéseket. Úgy olvastam, mint régen, amikor még nem volt internetem. Még csak nem is harácsoltam a könyveket, összesen 4 db. könyvet vettem, és ajándékba sem kaptam sokkal többet.

A 2015-ös év, mondhatni a könyvtárazás éve volt. Még mindig szeretek a könyvtárban császkálni, kifejezetten szeretek másnak könyveket választani, vagy csak úgy olvasgatni a könyvtár új szerzeményeinek fülszövegét, még akkor is, ha messze  nem érdekel a könyv.

A 2015-ös év sok tekintetben a magamba fordulás éve volt. Meg persze a nyitás éve is, mert rengeteg olyan szituációval és emberrel ismerkedtem meg, amikről régebben még hátra hőköltem volna, ugyanakkor már nem éreztem kényszert arra, hogy minden olvasmányról jelentsek, hogy mindenképp meg akarjak felelni a régi és új ismerősöknek. A 2015 a tisztulás éve is volt, lomtalanítással, rendszerezéssel... Most már sokkal könnyebben válok meg a régi dolgaimtól, sokkal könnyebben hagyok félbe egy könyvet, az évek óta őrizgetett olvasatlan könyvek szigorú megmérettetés után maradnak csak nálam, elajándékozom vagy eladogatom őket.

Még mindig szeretek olvasni- ez sosem fog változni-, csak most azt a korszakomat élem, ahol a könyvek háttérbe szorultak. Leginkább este olvasgattam pár oldalt, és ez a pár perc is betöltötte azt az élményt, amit régen a hosszú órák adtak. Szeretem a 2015-ös évet. Nem tudok listát írni csodaszép nyarálásokról, hatalmas nagy élményekről, amiket kiposztolhatnék a közösségi hálóra, de így is rengeteg élményt és tapasztalatot adott.

Könyvek terén ott voltak természetesen a romantikus könyvek, leginkább a kisasszonyos könyvek formájában, és azokon belül is azokat a történeteket, írókat kerestem, ahol a jellem - vagy helyzetkomikum folytán sziporkázó párbeszédeket olvashattam. (Újabban ez a gyengém.)

Aztán újra nyitottam a chick-lit könyvek felé, itt viszont nem bíztam semmit sem a véletlenre, és csak a mások által nagyon ajánlott regényeket olvastam. Nem is csalódtam bennük.

Aztán olvastam komolyabb regényeket is - tudom ez így elég tág fogalom-, amikről leginkább azért nem írtam mert... elindítottak bennem valamit, egy gondolatot vagy csak gondolatfoszlányt, amiknek úgy éreztem még érnie kell. Régen írtam arról a moly-on, hogy olykor az olvasás egészen intim esemény lesz, ilyenkor nem is tudod megfogalmazni az érzéseket, amiket a könyv benned kelt, de tény, hogy veled együtt rezonál, és kicsit olyan írni ezekről a történetekről, mintha feltárnád a lelked egy részét. Viszont én nem igazán éreztem késztetést erre...

Nagyon örülök annak, hogy rátaláltam az útinaplókra és utazással kapcsolatos regényekre. Ehhez kapcsolódnak még a gasztro-regények, amikben nem csak egy csipet só vagy bors, hanem jó erős hangulatképek- és ha szerencsénk van- igazi gondolatok is társulnak. Olykor arra gondoltam, kiposztolom az összes kedves idézetet ezekből a regényekből, mert sokkal inkább visszaadná, mit szeretek bennük, mintha egy szikár könyves ismertetőt írnék, de letettem erről is. 

Ami pedig úgy tűnik egy újabb szerelem lesz- legalábbis reménykedem benne- az az életrajzok. Tudom, kicsit unalmasnak tűnnek, de egyáltalán nem. Még az életrajz sem fedi fel az emberek igazi arcát, de legalább közelebb kerülhetünk hozzájuk. 

A 2016-os évben leginkább írni szeretnék. Folytatom szerintem az útinaplók, életrajzok vonalat, természetesen nem fogom meghazudtolni magam, olvasok romantikus regényt is, és úgy fogok választani, mint idén, semmiféle kötelezettség nélkül. 

Ha valami figyelemre méltó könyvet láttok, vagy olvastok, szóljatok, mert most sem szándékozom az újdonságokat figyelni! 

Van pár dolog, amire viszont vágyni kezdtem, szóval arra számítok, hogy a következő évben 

- fogok scifi-t olvasni...

- fogok olvasni a csillagászatról

- egész sor szakácskönyvet fogok végig lapozni

- kifejezetten figyelni fogok a jól megírt útinaplókra

- összegyűjtöm a megjelent Julia Quinn könyveket

- fogok angolul olvasni. lásd Moning: Burned 

- fogok olvasni pár régi, klasszikus könyvet

- megpróbálkozom talán a Narnia krónikáival

- és összegyűjtök pár Grimm mesét. 

A blogolás kapcsán viszont egy dolgot észrevettem, kifejezetten kezdem unni a könyves bejegyzéseket/ ajánlókat. Már úgy értem, írni :). 

Mindenkinek boldog új évet!

Vajon mit jelent a " semmi extra" ?

Épp az imént olvastam ki Debbie Macomber Angyalhaj című könyvecskéjét. A könyv kedves, rendes, aranyos volt, az első 150 oldalát élveztem is, de sajnos ott volt a regény második fele, amit untam, és nem tudtam sok mindent kezdeni vele.

Nem tudom, írjak-e a történetről... A főszereplője Katherine, vagyis KO. ( micsoda név, nem? ), aki a Macomber regényekben elhíresült Orgona utcában lakik, és épp munkát keres, miközben -  hogy kiegészítse jövedelmét -  karácsonyi képeslapokat ír meg pénzért másoknak. Ez így elég utópisztikus nem?

/Kapcsolatunk titkos is és misztikus, kicsit utópisztikus/ :P 

Na jó, szóval KO. kedvenc szomszédnője épp egy tanfolyamon vesz részt, melyben oly mértékben kiterjeszti pszichikus képességeit, hogy a macska alomból megjósolja, hogy KO. élete párja az a

dr. Wynn Jeffries lesz, aki a Szabad gyermek című könyvével tönkre tette Katherine unokahúgainak jellemét. Tudni kell ugyanis, hogy a fent említett könyvben a férfi azt írja, a gyermek tudja, mi jó neki, és semmiképpen sem kell nevelni őket, és ami a legrosszabb:  Jeffiries szerint nem kell hazudni a gyerekeknek a Mikulásról, nem kellenek a gyerekeknek dajkamesék. KO. ettől elég KO lesz, gondolhatjátok, úgyhogy egy szép napon, amikor megtudja, hogy egy lakásban élnek, le is támadja szegény dr. Wynn Jeffriest.

Na ez volt a poszt kötelező része, úgyhogy haladjunk, leírom, milyen kérdések merültek fel bennem olvasás közben. Ha van kedvetek nyugodtan válaszoljatok.

Első kérdés, miért ad a kiadó " Angyalhaj" címet egy olyan könyvnek, melyben nem hogy angyalok, de azok frizurája sem kerül soha még csak említésre sem. A könyv eredeti címe Christmas letters, ami KO. foglalkozását és a lezárást tekintve- ami tök nyálas volt- , teljesen korrekt. Én sokkal inkább megvettem volna Karácsonyi levelek címmel a könyvet- mint az értelmezhetetlen " angyalhaj" címen. Ismertek még ilyen cím átkeresztelést?

Aztán amúgy mi az az angyalhaj? A google ezt dobta ki: "Az UFO-megjelenések helyén igen nagy gyakorisággal található egy furcsa anyag, az úgynevezett “angyalhaj ". Hát jó. 

Ja és:  Megírtátok már a karácsonyi képeslapokat? Hihetetlen, hogy még novemberben megvettem őket azzal, hogy én fogom legelőször elküldeni minden ismerősöm között, és még most sincsenek készen. 

Aztán: a könyv szerint a tengeren túl van egy olyan szokás, hogy a karácsonyi levelekben, képeslapokban mindenki eldicsekedik, mi történt vele az évben. Gondolom én, az utolsó sorba azért oda írják, hogy boldog karácsonyt. ( Nem tudom, hogy létezik-e még a szokás, bár azt tudom, hogy más országokban még tart a képeslapküldés hagyománya, és kitűzik őket egy táblára - ahogy mondjuk én-, vagy egy madzagra aggatják, stb. stb. ) De hogy fizetni egy levelezőlap megírásáért... Ez Mézga Gézáért kiált. ( Idős hölgyesen túl idealizált amúgy a regény világa)

És még van egy kérdésem. Megnéztem a könyvvel kapcsolatos véleményeket, és úgy igazából senki nem akarta bántani, de leginkább olyan véleményeket olvastam, hogy " semmi extra", " egynek elment", " kellemes, kis olvasmány". Nyilván ti is olvastatok már olyan könyvet, ami nem volt nagy szám, de hát nem is vártatok tőle olyan hatalmasat. Ezek a semmitmondó vélemények nálatok a pozitív vagy a negatív kategória? 

Mit jelent, ha egy könyv mindet összevetve olyan kis semmilyen, se nem jó, se nem rossz. Csalódottak vagytok ilyenkor? 

* A könyv egyébként az utolsó happolásom a rukkolán. ( Azóta töröltem magam. ) Egyrészről azért választottam ki, mert karácsony táján illik a karácsonyi témát olvasni - mit kezdtem volna vele, nyáron a negyven fok melegben? - másrészt meg kíváncsi voltam, vajon mennyire emlékeztet a saját sztorimra. Egyetlenegy párhuzamot találtam, ami egész jó átlag.  *

A várólista csökkentésről

Gondolkodtam azon, hogy csatlakozzak-e... 

De nem fogok. 

Mindenesetre nagyra becsülök mindenkit, akik belevágnak! Legyetek ügyesek, okosak, bátrak!  Ollé!

Karácsonyvárók klubja

Csíz Kata nem akármilyen dolgot vesz a fejébe, amikor a nyirkos Skóciába utazik. A terve nem más, minthogy részt vesz egy több mint kétszáz éves kastély felélesztésében, ha kell, hát takarít, vagy akár kisegítő lesz! A vendégek első nagy rohama karácsonykor várható, így Kata és társai, az angyalbolond Luca, a két orosz pincér, Jurij és Dolgopov, valamint pár lelkes karácsony rajongó skót attól tartva, hogy a Heart Hollow House és a vár morcos ura igazi Grincsként elrontja az ünnepet, megalapítja a KARÁCSONYVÁRÓK KLUBJÁT. 

Ahogy az ünnep egyre közeledik, Kata élete olyan gubancossá válik, mint a tükrén lógó fenyőfa imitáció, az előző lakótól örökölt, zöld boa. Meg tudják- e szervezni a nagy karácsonyi partit, s vajon Kata frizurája akklimatizálódik a folytonos ködhöz egyszer? Meg tudja-e valami dobogtatni Ewan Grincs Mackintosh szívét, s Luca angyalai valóban léteznek? Ki a kastélyban kísértő szürke ruhás hölgy? S egyáltalán: Kata meg tudja menteni az ünnepet? Ez mind olyan kérdés, amit csak a jövő válaszolhat meg. 

Kata nemcsak Skóciába, hanem annak nagy, büszke embereibe, és az ijesztően nagy bárányaiba is beleszeret,  miközben nappal suvickol, felszolgál, rendezvényt szervez, éjjel pedig a Csendes éjt dúdolászva építgeti az ellenállást. Márpedig Heart Hollow-ban igazi ünnep lesz!  ( De ha nem, az természetesen Mackintosh hibája. ) 

 A történet írója nem is tagadhatja le, hogy túl sok romantikus regényt olvasott, és túl sok karácsonyi filmet nézett, amikor úgy döntött, hogy a Karácsonyvárók klubját megírja. Valószínűleg az volt a mozgatórugója, hogy végre egy olyan karácsonyi történetet olvasson, aminek nem az a csúcspontja, hogy a jó öreg, fehér szakállas Mikulás lecsúszik a kéményen, és ajándékot csempész a karácsonyfa alá, miközben az aktuális szerelmesek gerlepárként turbékolnak a fagyöngy alatt. 

Igazi, - némiképp a földtől elrugaszkodott-, de életszerű történetet szeretett volna, ahol a karácsonyvárás nem lesz egyenlő a giccsel, ahol a romantika nem fullasztja a cselekményt nyáltengerbe, és ahol a tél és az adventi készülődés hangulata mosolyra készteti az olvasót, megmelengetve még a legfagyosabb Grincset is, és újabb tagot toboroz Csíz Kata klubjába. 

A sztori érdekessége ezen kívül, hogy egy írástechnikai kihívásra íródott. Csíz Kata története napról napra, blogbejegyzések formájában bontakozott ki, egy-egy fáradt nap utáni tíz-tizenöt percben íródott meg az aktuális rész, melyben egyrészről a karakterábrázolást, másrészről pedig a napi írásra való ösztökélést- mert hogy el lehet ám szokni a rendszeres írástól- gyakoroltam. 

Igen, lebuktam. Ez az én történetem, és arra gondoltam, megosztom veletek adventi ajándékként a fiktív fülszöveget, ami szerintem tök jóra sikerült. Bevallom, nagyon élveztem a történet írását, ami igaz, már több éves, és talán ma már másképp rendezném a sztorit, de volt egy főszabályom írás közben: nem akartam erőlködni, egyszerűen csak élvezni akartam,  hogy szabadon alkothatok, hogy nem kell figyelnem a részletekre, hogy nincsenek elvárások. Nem is volt más a cél, mint hogy élvezzem az írást, és ne görcsöljek rá a formai szabályokra, hanem csak írjak valamit. 

A Karácsonyvárók klubja először az nlcafe blog oldalán jelent meg, - utazás, karácsony és ego blog kategóriában - nézettség tekintetében közepesen jó volt, de volt egy sikerélményem: advent harmadik vasárnapján a Nők Lapja karácsonyi netes oldalának főlapjára került ki egy poszt, amit több mint ezren olvastak. A vicc az volt, hogy páran tényleg elhitték, hogy ez egy Skóciába szegődött lány blogja, és elkezdtek kérdezgetni, hogy melyik városban vagyok, stb, amitől nagyon megijedtem, mert bár a fiktív napló-regény egy jó ötlet volt, de nem akartam másoknak hazudni. Azt hiszem egy idő után nyilvánvaló volt egyébként, hogy egy fiktív történetről van szó, amiben annyi kanyar volt még, hogy az ihletet a velem történt, vagy általam hallott események adták. Jó poén volt, most is szívesen olvasgatom december táján. 

Nem tudom megállni a kérdést, a fülszöveget olvasva, gondoltátok volna, hogy ezt én írtam? :) 

Illetőleg kedves, romantikus lelkületű olvasóim, ha látnátok ilyen fülszövegű könyvet, elolvasnátok?

  Várom válaszotokat, és remélem, most jól megleptelek titeket! ;)

Szép hetet, békés, örömteli készülődést!

( Ha nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon kíváncsi vagy, mutatok egy linket:  http://katamennialbion.blogspot.hu/ )

Sarah Addison Allen: A barackfa titka

 Első mondat:

 Aznap, amikor Paxton Osgood átvitte a postára a dobozt, benne a vastag, cirkalmas betűkkel megcímzett, fóliával bélelt borítékokkal, akkora felhőszakadás tört ki, hogy a levegő fehér lett, mintha kihipózták volna...

Ez a harmadik Sarah Addison Allen könyv, amit olvasok- ne is keressétek, nem írtam a másik kettőről- , de ez volt az egyetlen regénye az írónőnek, ami valóban elvarázsolt. 

A barackfa titka  az egyik kedvenc regényem lett. Biztosan újra olvasós, és biztos, hogy meg is veszem magamnak, ezt a hangulatos, olykor kicsit borzongató, de mindenképpen a fényről, a barátságokról, a titkokról szóló könyvet. ( És itt most köszönetet mondok a blog szponzorának, a könyvtárnak - örök hála, hogy beszerezték, mert különben sosem olvastam volna el. )

A történet két, a harmincas éveiben járó lányról, a gazdag család sarjaként jótékonysági rendezvényekkel foglalatoskodó Paxton Osgoodról, és a kicsit álmos, szabályszerű életet élő Willa Jackson barátságáról szól. Willa egy romlásba dőlt régi, előkelő család sarja, ükapja hajdanán a hegy tetején hatalmas kúriát építtetett, s a pompás épületet Blue Ridge Madamnak nevezték el. A ház már lassan kísértet tanyává válik, amikor az Osgood család úgy dönt felújítja, és fogadót nyit benne. 

Paxton ugyanakkor gőzerővel szervezi a helyi nőegylet megalakulásának 75. évfordulóját, melyen a két lány nagyanyja a díszvendég, s épp ezért Willa is kap egyet a díszes meghívókból.  Hogy mi történt a múltban, miért szólal meg folyton magától a bolt csengője, miért érezni barack illatot, és miért viselkednek olyan furán a madarak, csak egy-egy apró részlete a titoknak, amelyet egy régi, görbe barackfa alól előbukkanó csontváz tetéz be. De a történet nem csak a múlt rejtélyeiről szól, hanem arról a folyamatról, ahogy Paxton, "a királylány", és Willa, az "iskola mókamestere" megismeri önmagát, és végre ki mer lépni a nagy világba.

Bevallom nektek, hogy három oldalt írtam piszkozatban arról anno, hogy mennyire nem jött be a Csodálatos Waverley-kert, és hogy mennyire nem értem, mit szeretnek Allen regényében, de úgy tűnik, hogy ez a könyv mégis csak rajongóvá tett. Persze itt is megvolt az a tipikus déli hangulat, de szerencsére nem éreztem azt a felemás érzést, mint a Waverley-kertben. Az ódon ház hangulata, a régi korok emlékei, a hatalmas tölgy elültetése ♥, és a románcok kibontakozása olyan klasszul voltak megírva, hogy mindenkinek, aki kedveli a családregényeket, a misztikát, a háztáji varázslatokat egy kis romantikával fűszerezve, csak ajánlani tudom. Ennek a történetnek volt ritmusa, mindig kaptam egy rakat új ingert, ami miatt tovább akartam olvasni, mindig felmerültek új kérdések, amikre választ akartam kapni.  A két főszereplő hiába különbözött egymástól annyira, mindkettőt megszerettem, és a szerelmi vonalon is kifejezetten tetszett, hogy végre nem machó, kockás hasú férfiakról volt szó, hanem hétköznapi emberekről, akik ugyan teljesen hétköznapi módon udvarolnak, de azt úgy írta le az írónő, hogy bele borzonghatunk akár egy pillantásba is.  Nagyon régen olvastam már ilyen hangulatos történetet, és nagyon rég szerettem ennyire az aktuális regény szereplőit.

Azt kell mondanom, nagyon jó volt olvasni, kifejezetten élveztem az információ adagolás dinamikáját, és volt a könyvben persze tagadhatatlanul jó sok vonás, amit még a Waverley-kert kapcsán sem tudtam volna vitatni Allentől. Az egyik a hangulat, a másik, a hús-vér karakterek, akiknek igazi és nem mondvacsinált életük és problémáik vannak, a harmadik pedig, hogy olyan jeleneteket szerkeszt meg az írónő, amiket az ember nem győz visszaolvasni.

Nem is írok többet, aki szereti a hasonló történeteket, mindenképp olvassa el. 

Sarah Addison Allen: A barackfa titka, 2014, KMK, Aranypöttyös regény

Mércék

 PuPi, Nima, Bill és én picit témáztunk - nem is akármiről - , a mércékről. 

A csatlakozókat természetesen szívesen várjuk.

Általában a könyveket önmagukhoz mérem. Legalábbis olvasás közben. Minden könyv ígér valamit az első felütésben, az első pár fejezetben, vagy akár a témában, és ha nem kapom meg, amire számítottam, amit tehát ígért számomra a könyv, akkor bizony csalódott vagyok, és mindig arra gondolok, hogy " ugyan már, ez a könyv jobb LEHETETT volna".

Ilyenkor egyébként lelketlen kritikusnak érzem magam. Nemrég olvastam egy elég népszerű könyvet, amit szinte mindenki az egekig magasztalt, de én csak azt gondoltam olvasás közben, hogy " de ugye lesz benne valami extra?" Pedig kedves kis könyv volt, meglehet, csak el kellett volna engednem magam, mégsem lettünk jó barátok, mert én azt HITTEM, hogy jobb lesz. Karakteres sztorit ígért az alapsztori, mélységet, erősebb világkidolgozást, mint amit kaptam.

Szóval a könyv leginkább önmaga által okoz számomra csalódást. Nem szeretek colstokkal mérni, nem is szeretem versenyeztetni egymással témákat, könyveket, zsánereket, egyszerűen csak szeretném, ha az adott témát az adott műfajnak megfelelően igényesen bontaná ki az író.

Eszemben sincs összehasonlítani a Háború és békét a Gogo girl sorozattal, nyilvánvalóan vannak olyan élethelyzetek, amikor az egyikre vagy épp a másikra vágyom majd. Nem bonyolítom ezzel túl az életem.

Egy dolog egyébként felmerült bennem. Bizonyos regények között annyira érezhető a szinkronicitás - mondjuk ugyanaz az alaptéma, hasonlóak a szereplők, ugyanaz a regény célja, rendeltetése stb- , hogy óhatatlanul teszek olvasás közben egy megállapítást, melyik is a jobb. Melyik fejtette mondjuk ki jobban a témát. Szóval nyilvánvalóan hasonlót, a hasonlóhoz mérni, ebben van ráció, de még mindig azt gondolom, hogy a regények csak akkor hüppögnek a polcokon, ha nem tudták beváltani a hozzájuk fűződő reményünket, és ilyenkor bizony méltatlanul bánunk egyikkel-másikkal. Ilyenkor talán örökbe kellene adni a nem hozzánk passzoló történeteket. Hiszem, hogy minden könyvnek szüksége van jó gazdára. A kutyáknak, meg a macskáknak is, de ugyanígy van a könyvekkel... Hiszen a jó könyv felemel.

Mondjuk, most talán kicsit eltértem a témától?

JUNK READS - avagy belső kényszer a "rosszra"

Hogy miért van annyi könnyedebb olvasmány, vagy - kajára fordítva a kérdést- miért van annyi mirelit kaja a hűtőkben?

Szidhatjuk a kiadókat - vagy szidhatjuk a Mcdo-t is, akár- , de semmi más nem történik, mint hogy a szolgáltatók lefednek egy piaci rést.

Mert nekünk, embereknek igényünk van erre. 

Ó, lehet filozofálni a szellemi mélységről, ami leszedálja a könnyedebb irodalom párti embereket, de nem lenne mindez önhittség? Ki az Atya Úr Isten vagy te, hogy megítélj engem, amiért ezt olvasom vagy azt? Ki adott neked felhatalmazást, hogy az ízlés őrségem legyél? Nem, nem kell a hülyékre hallgatni. Véleményem szerint mindenki olvasson azt, ami jól esik. Minden más lényegtelen. Mindenki más lényegtelen.

Csak te légy, és a könyv.

Pinterest

Nem kell erőltetni semmit sem. Csak azt fogod élvezni, - márpedig a szórakozás csak úgy lehetséges, ha valóban élvezed - , ha azt olvasod, amire valóban vágysz. Ne dőlj be elitista sallangoknak, hogy muszáj elolvasnod ezt meg ezt, mert az irodalmi Nobelt kapott, kivéve ha érdekel, vagy netalán villogni akarsz vele. Ne dőlj be mások fújolásának, ha teszem azt most kezdtél a Twilightba. Ki a fenét izgat, ha a Szürke ötven árnyalatára izgulsz, most komolyan, ez a Te életed. Rendelkezz vele. És örülj az olvasásnak. Nálam akkor írod le magad, ha mások választják ki az aktuális olvasmányaidat. Sőt meg akkor sem. A te döntésed, ha drótszálon mozgatott bábuként akarsz élni, hát legyen. De ha már az olvasás a szórakozásod, a hobbid, legalább annyi szívességet tegyél meg magadnak, hogy élvezd. 

Tudom, hogy vannak rossz könyvek. Számomra azok. De ahogy a régiség vásáron szokás mondani, ami nekem szemét, még másnak kincs lehet. Nem becsülök le senkit, csak mert munka után teszem azt képregénnyel, vagy Úristen! egy szappanoperával akar lenyugodni. Amikor egy héten tízszer jártam a szegénytelepre jegyzőkönyvezni sem időm, sem energiám nem volt a komoly életről olvasni. Igen, én így nyitottam a szórakoztató - könnyedebb, másoknak olykor érthetetlen- irodalom felé. Mert amikor a hatodik szörnyű sztorit hallgatod az ügyfelektől, vagy leordítja a képedet egy ember, vagy amikor az emberi  nyomort magad látod bokáig süppedve a sárban a szaladgáló patkányok között, egyedül egy mappába, meg a golyóstolladba kapaszkodva, akkor a büdös életben nem lesz olyan vágyad, hogy a való élet - irodalmi köntösbe bújtatott- problémáival terheld a lelked. ( Nem kell sajnálni, szerettem azt a munkát, és már nem dolgozom ott. ) Az emberek ki akarnak kapcsolódni. Ha Lali izé-mizé kalauzával akarják, vagy ha egy pornószínésznő életrajzával, akkor tegyék. Nem török pálcát senki felett.

 Néha meglehet én is furán nézek másokra-, persze ember vagyok, nekem is vannak vesszőparipáim. Mi is szokott felháborítani? A szado-mazo romantikus ábrázolása, na az kiakaszt engem. A szerelmetes szóvirágoktól is menekülök. Nem szeretem az öncélú erőszakot a könyvekben. Nem szeretem, ha az író arra játszik, hogy olvasás közben elhasználjak egy százas csomag papírzsepit. Nem szeretem a bulvár könyveket, de hohó, a péntek reggeli teámhoz mindig bulvár magazint olvasok :).

Mi az én bűnös élvezetem? Az, hogy sosem érzek bűntudatot az élvezetek miatt.

Gondolom, hogy jelen témázás során mindenki fel fogja sorolni a saját kis guilty pleasure-jeit. Tőlem nem láthattok ilyet. Minden, ami voltam, amit szerettem, az emlék. Akkor szerettem. Nincs bűntudatom miatta, és le merem fogadni, hogy van és lesz is olyan, amit most szerettek és büszkék vagytok rá, aztán tíz év múlva majd azt fogjátok mondani, hogy "hát  izé... ez milyen volt már."

Engem a hideg kiráz a bűnös élvezet fogalmától. Mert nézzük csak a folyamatábrát. Valami tetszik, valami vonz, elolvasod, és élvezed. Élvezed, tehát örömet okoz. És aztán jön a mások előtti megfelelési vágy, és azt mondod magadnak, ez ciki, hogy szeretem. Magyarázkodni kezdesz, hogy háát igen, ez csak olyan ... kis izé. Gyakorlatilag magadat cikized. Háát igen, olyan kis izé vagyok, hogy ezt olvastam. Basszus és még szeretem is.  Olyan dolgot cikizel, amit szeretsz.

Nincs bűnös élvezet. Csak élvezet van. 

Amit aztán bűnössé teszünk, mert nem illik a saját magunkról alkotott, mások felé mutatott képhez. 

Szeretem, ciki, nem ciki, ez van. Ez vagyok én. Nem szégyellem magam a romantikus regények miatt, a mesék miatt, nem is tudom, mi lehet még ciki... A Szepesi Nikis szexmániás könyv mondjuk még nekem is fura, de azt egy full okos, nagyon komoly egyetemista lánytól kaptam. Soha nem lehet gyerekek tudni, hogy ki mit olvas a szobája magányában. Persze, mindig csak magasröptű irodalmat! - aztán mégis csak ott vannak a csontvázak a szekrénye mélyén ;). De visszatérve a magasröptű irodalomhoz, szerintem abban is van egy halom szemét.Van a szemétnek konstans, mindenki által elfogadott fogalma? Ja, persze, hogy nincs. Úgyhogy én azt mondom, olvassatok amit csak akartok, és ne szégyelljetek semmit. 

És apropó olvasás! Most Coco Chanel életrajzát olvasom, és gondoltátok volna, hogy ez a szigorú, szeszélyes, zseniális nőszemély egész életében olcsó ponyvaregényeket olvasott? Imádta őket, miközben írókat, költőket, festőket fogadott, kora egyik kiemelkedő mecénása volt, és a fél világ rajongott érte? 

Forrás: Pinterest

Idézek is könyvből: 

1922 júliusában a legtöbb újságban olvasható a következő hirdetés: " La Garconne" Victor Marguerite új könyve. Olvassák el ezt a regényt, mely bizonyosan rányomja majd a bélyegét a kortárs irodalomra. A szerző nem riadt vissza a merész jelenetektől és merész kifejezésektől... Ha elolvassák ezt a szenvedélyes, magával ragadó regényt ( egy kötetben hét frank), amely talán itt-ott megbotránkoztatja Önöket, rádöbbennek, hogy a sok alávalóság tiszta és lenyűgöző szépség forrása."

A regény főhősnője a tizenkilenc éves Monique Lerbier, az előkelő társaság tagja. Vőlegénye hűtlensége miatti csalódásában átadja magát a züllésnek, kipróbálja a legkülönfélébb kábítószereket, számtalan szerelmi kalandja, hagyományos és leszbikus kapcsolatai vannak, bordélyokban rendezett végeérhetetlen orgiákon vesz részt, míg végre találkozik a nagy Ő - vel egyik szeretője személyében, aki hisz a nemek egyenlőségében, kimenti őt a fertőből és feleségül veszi. Attól fogva együtt járnak feminista gyűlésekre. 

Hatalmas a botrány. Gustave Téry ezt írja a L'Oeuvre-ben: " Ez az állítólagos mestermű közönséges szennyirodalom." Victor Marguerite nevét törlik a Becsületrend lovagjai közül. A könyv azonban több mint 750.000 példányban kel el. 

A történelem folyton ismétli magát. 

Lefogadom, hogy a legnépszerűbb barlangrajzok is olyanok voltak, mint egy jó kis kalandregény. Az ókorban is imádták a szatírokat, Shakespeare is tudta jól, hogy szórakoztatni is kell a népet. 

Mindig lesznek szemétnek kikiáltott művek, amiket mindenki lebecsül majd, de persze mindenkinek lesz részletes véleménye róluk - amit természetesen csak valamilyen ismeretlen barátnő elmondásából ismernek. Az én nézőpontom szerint ez belefér még a hétköznapi életbe, persze hozzáteszem, nem ismerek olyat, aki csak is, és kizárólag " szemetet" olvasott volna. Lehet, hogy a túl sok szemét káros az egészségre? Megkockáztatom, hogy ilyen esetben az ember egy idő után megunná, és keverné az olvasmányait. 


Az olvasmányok palettája valóban olyasmi, mint az étlap. Én bizony nem szeretnék minden nap libamájat enni, megteszi olykor a zsíros kenyér. Fő a változatosság, de mindent csak a saját ízlésünk szerint.
 
/ Az idézet: Henry Gidel- Coco Chanel regényéből való, 216. oldal- Európa Kiadó/

Az aktuális témáról olvashattok másutt is :

 Titti, Nima, Andi, Ilweran, PuPilla

És persze szívesen várjuk a csatlakozókat.