Újévi célkitűzések!

 Nekem a 2025-ös év nem a könyvekről szólt, bár a könyvek jó pár esetben biztonsági övet nyújtottak, betakartak, mint egy jó puha pléd, és tompították a világ zaját. 

Nem versengek már jó ideje, és nem számolom az évben olvasott könyveket. Őszintén szólva a legnagyobb tévedésnek tartom, amit olvasás terén el lehet követni, hogy el akarunk érni bizonyos számokat, vagy hogy egy nap el akarunk olvasni egy egész könyvet. A minőségi olvasás a mennyiségnél szerintem sokkal fontosabb. 

A minőségin pedig nem azt értem, hogy csakis szépirodalmi műveket kellene olvasni. Egyszerűen csak azt értem, hogy az olvasást is élvezni kell, időt kell hagyni a történeteknek, nem habzsolni kell őket, mert úgy csak átszaladnak rajtunk. Pedig a könyvek formálnak minket. Hagyni kellene, hogy élvezzük az általuk nyújtott csodákat, vagy hogy elgondolkodhassunk rajtuk. Ha rögtön egyiket olvassuk a másik után, az szerintem olyan mint a junk food. Persze tudom, az is jól esik. De már többre értékelem, hogy a 2025-ös év könyveihez pontosan társítani tudok évszakokat, érzéseket, zenéket. Tudom, milyen időszakot éltem át épp az olvasásukkor, nem elbújtam velük a világ elől, hanem általuk értelmeztem a világ történéseit, úgy választottam őket, hogy kiegészítsenek, erősítsenek, megnevettessenek, elgondolkodtassanak, éppen mire volt szükségem. Tudom, tudom, ez régimódi felfogás. Manapság mindent pörgetünk, és minden rögtön kell és azonnal. De én úgy gondolom, pont az olvasásnak kellene egy kicsit lelassítani minket. Az olvasás az én csendes énidőm, amikor nem sietek sehova. 

Ha a 2025-ös évet nézem, tudom, hogy januárban lassú, klasszikus regényeket olvastam, mert csalódott voltam, és nem tudtam volna elviselni mást. Februárban a Violet Evergarden sorozat volt a mentsváram, aki látta, értheti miért: csodálatos szomorú hangulatú anime ez, ami egyszerre összetöri és felemeli az embert, ha épp fogékony rá.  Húsvét körül engedtem a nyomásnak, és elkezdtem Sarah J. Maas könyveket olvasni, sosem jött volna jobbkor az Acotar sorozat, amiben leginkább a kalandokat és nem a romantikát értékeltem. Talán máskor nem is lett volna olyan nagy hatással rám. A nyár kedvenc emléke, a Netflixes Párduc sorozat, pont akkor néztem, amikor nálunk is tikkasztó meleg volt, és csuda jó volt látni, ahogy a filmben is pulzál a hőség, és megreccsen az arisztokrácia több száz éves patinája. Megfogadtam, hogy a regényt is olvasni fogom. A nyár vége és az ősz Yarros féle Negyedik szárny sorozattal folytatódott. Rég történt már, hogy ne tudjak letenni egy könyvet, erre az egyik éjszaka hajnal kettőig olvastam. De még vár rám a harmadik rész, józanul ellenálltam a könyvdarálásnak. Az év vége felé Anna Gavalda regényei felé fordultam, még mindig szeretem őket, pedig már nem olyan nagy divat a történeteit olvasni. Az év olvasmánya mégis Linn Skaber Ma négykézláb akarok járni novelláskötete, ami újra olvasás, vagy mondhatnám azt is, hogy újra és újra és újra olvasás, van olyan történet, amit annyiszor olvastam, hogy szinte kívülről fújom. Vicces, keserédes, benne van a világ szomorúsága és bája. Kellett 2025-höz nekem ez. 

2025 nem csak nem a könyvekről, hanem a blogról sem szólt. Hirtelen ötlet volt újra feldobni a témázást, örülök, hogy összeállt a régi blogos csapat, és írtunk sok-sok témában. 

És mit hoz a 2026? 

Szeretnék kilépni a komfortzónámból, és ennek megfelelően olyan céljaim vannak, amiket még sosem tűztem ki. Nézzük csak: 

1.) NIOK: nincs időm olvasni kihívás

Sosem követtem különösebben a NIOK kihívását, de már egy ideje szeretnék egy könyvklubhoz csatlakozni, és azt is érzem, hogy könnyen belesüppedek egy-egy témába vagy műfajba. Úgyhogy nagyon megörültem, amikor karácsonyra kaptam egy fél éves NIOK előfizetést. Az első könyvet már meg is kaptam, és biztos, hogy magamtól soha nem olvastam volna el, s bár a címe alapján talán levettem volna a könyvesbolt polcáról, de nem próbálkoztam volna vele. Hát kíváncsian várom, ezt is, meg a többi közös könyvet... 

2.) Versek

Egy ideje vágyom a versekre. Online csatlakoztam mindenféle oldalhoz, ahol kortárs verseket olvashatok, de verses köteteteket még nem vettem. Szabó T. Anna lesz az első, akinek megveszem az egyik gyűjteményét, mert akármelyik könyvesboltba megyek, elolvasom az egyik versét nézelődés közben. 

3.) Írás

Az utóbbi években még gondolatban sem írtam, most úgy döntöttem, hogy belekezdek valamibe, a saját szórakoztatásomra. 

4.) Mese illusztrátor tanfolyam

Ez tényleg nagy dolog, mert imádom a meséket, de nem tudok rajzolni. Tudom viccesnek tűnik, de úgy érzem, ezzel valahogy meg tudok majd nyílni magam előtt. Szóval nagyon várom, de nekem ez tényleg bőven túl van a komfortzónámon. 

5.) Könyvespolc rendezése

Volt már veled úgy, hogy azért nem vettél meg egy könyvet, mert már alig férsz el a könyvespolcodon? Elég volt abból, hogy olyan könyveket őrizgetek, amik nem tetszenek, vagy tudom, sosem fogom elolvasni őket. Úgyhogy elkezdem elajándékozni őket, pár felkerül majd a Vintedre, és amivel semmit sem fogok tudni kezdeni, hát nem tudom, megy majd a papírgyűjtőbe. Olyan könyveket szeretnék látni a polcaimon, amiket szeretek. Úgyhogy mindenképpen szortírozni fogok. 

A többi dolog - könyvek, műfajok, témák-, majd alakulnak maguktól. Hozza őket az élet. Nem tervezem túl a 2026-ot. Valahogy úgy érzem, izgalmas élményeket hoz, de nem csak nekem. 

Kedves Olvasó, 

boldog új évet kívánok, és sok-sok történetet amik teljesebbé teszik a világod! 

Zenka

A lány, aki túl sokat gondolkodott - vagy néha épp túl keveset...

 Zavarba ejt Danielle L. Jensen viking romantasy regénye, a Fate inked in blood- magyarul: Vérbe vetett sors című könyve...

Az elején annyira akartam szeretni, előrendeltem, vártam a megjelenést, tetszett a borítója is - szigorúan a sima, nem élfestett verzió-, és csupa kíváncsiság voltam egyrészt a téma miatt, ugye a vikingek, azért elég érdekes népség, másrészről meg amiatt, mert hasonló felütéssel én is készültem valamiféle regényt írni, és úgy voltam vele, ha már nem írtam még egy vázlatot sem belőle, milyen jó lesz elolvasni ugyanarra a sormintára egy regényt. Hát az élmény elég felemás lett. 

Történetünk tényleg a viking világban játszódik, misztikus istenek játékszerei az emberek, viking vezérek marcona harcosain múlik élet és halál. Freya, főszereplőnőnk egy iszonyat rossz házasságban szenved és semmi reménye kitörni belőle. Már az első lapok során megtudjuk, hogy Freya ereiben egy istennő vérének cseppje folyik, és egy jóslat miatt nem feddheti fel különleges erejét. Ahogy ez szokott lenni, természetesen kiderül, Freya rejtett képessége, ami miatt versengenek érte a viking vezérek, háborúk törnek ki, és Freya végre az lesz, amire vágyik, egy igazi harcos. Csak hát a harcosoknak sem olyan kényelmes az élet, főleg úgy, hogy Freya igazából egy uralom alatt álló eszközként tengeti a napjait, és közben parancsolója, az egyik fanatikus jarl fiába szeret bele. 

Az utóbbi időben eléggé sok fantasyt olvasok, és a romantasyk sem kerülnek el. Nem gondolom, hogy ez egy kifejezetten rossz könyv, de nem érzem azt, hogy ez lenne az a könyv, amit bárkinek ajánlanék, főleg úgy, hogy számomra a jó kezdés után, eléggé szenvedősre sikeredett a könyv második fele. 

Freya szerintem nem egy jól megírt főszereplőnő, a végén már rosszul voltam a monológjaitól, határozatlan, és folyton ugyanazokat a köröket futja ő is, meg a regény is. Nem gond, ha egy szereplő hülyeségeket csinál, de a vége felé már jól mutatna egy kis karakterfejlődés. Igazából ez a jajj, nekem nagyon nehéz, nagyon rossz, kitörhetnék ugyan a jarl fogságából, de én ezt nem teszem meg dolog, annyira fárasztó már a vége felé, hogy őszintén szólva egy ideig félre is tettem a könyvet. Persze vannak benne izgalmas csaták, meg érdekes olvasni a viking kultúráról, de valami mindig hiányzott számomra. Van ez a nagy szerelem is, a Björn nevű fiúval. Aki megint ilyen isteni leszármazott. Tehát szegény pasi, tényleg gyönyörű, erős, lojális, kedves a lánnyal, de valahogy mégis csak biodíszlet. Néha tök jó a kémia a szereplők között, néha meg olyan meh, az egész. A több mint 10 oldalas szex jelenet a végén meg oly fölösleges, alig vártam, hogy az egésznek vége legyen. A könyvnek is, nemcsak a jelenetnek. 

Szóval ez a regény számomra egy jó felütés, amit aztán nem bontottak ki szépen. Nem ártott volna a történetnek például, ha nem esnek szerelembe egy pillanat alatt a főszereplők. Unalmas. Nem ártott volna, ha Freya mer önálló döntéseket hozni az életében, és nem csak egy kallódó, elesett nő monológjait hallgatom, akiben akkora erő van, ami senkiben. Lelombozó. Nem ártott volna, ha az utálatos rajl mellett látjuk mások politikai ambícióit is. Nyomasztó. Vagy ha szerelmes ifjunk, Björn nem csak egy szépen kidolgozott, lojális test lett volna a háttérben, tudjátok olyan vikinges Herkules alkat. Kiábrándító. 

Nagyon szerettem volna élvezni ezt a könyvet, de a végén már abszolút nem sikerült. Még úgy sem tudok pozitív lenni, hogy az utolsó fejezetekben lévő csavar még tetszett is. De hogy még több száz oldalon keresztül olvassam Freya vergődéseit... Hát nem tudom, benevezzek-e a második részre. Egy időre azt hiszem, elég volt a viking jarlokból...

Dolgok, amiket szeretek...

 A karácsonyi meséket. 

Félbehagyni az olvasást egy fejezet, sőt néha egy mondat közepén. 

Verset olvasni könyvesboltban. 

A hangtálakat és a hangtálfürdőt. 

A karácsonyi fényeket. 

Szeretem még melegen megenni a péksüteményeket. 

Mostanában nagyon szeretek újra olvasni, és régi klasszikus filmeket újra megnézni. 

Szeretek beszélni a növényeimhez, miközben locsolgatom őket. 

A holdat és a csillagokat nézni. 

Az ASMR videókat. 

Vonaton utazni, és ott hangoskönyvet hallgatni. 

Olyan lassan olvasni, hogy egy regény eltarthat akár több hétig is. 

Az éjjeli szekrényem fiókjába halmozni a soron következő könyveket. 

Még mindig szeretem az esőt. 

Az utóbbi időben a romantikusokat megelőzi a fantasy és a scifi. 

Szeretek képeslapot írni és kapni.

Könyvtárból könyvet kivenni és olvasatlanul visszavinni. 

Kommenteket olvasni a cikkek alatt. ( Rejtett mazochizmus. )

Mosolyogni. Csak úgy. 

És Te mit szeretsz?

Kép innen:

Másokat is olvass: 

PuPilla, Nima, Anett, Heloise, Dóri, 

Szakácskönyvön innen, jógakönyvön túl...

 

Pár bloggal újra összefogtunk és eldöntöttük, hogy kicsit témázgatunk. Az ötlet lényege egyszerűen annyi, hogy közösen választunk egy témát, és a kijelölt pillanatban egyszerre publikáljuk a blogunkon a posztokat. Izgalmas dolog lesz körbe járni és megfigyelni, ki mit írt a másiktól függetlenül ugyanarról a témáról. 

Mostani témánk  nem más, mint :

az életmódkönyvek...

 Szeretjük-e az életmódkönyveket? Mit is nevezünk annak? Én minden olyan könyvet, amiből valamit tanulhatok, amivel szebbé-jobbá-egészségesebbé-komfortosabbá tehetem az életem. Én pedig nagyon szeretek tanulni, képes könyveket nézegetni, mindenféle információ, ami igényes környezetben van átadva, az nekem jöhet. Maximum nem jutok el csak a könyv feléig. 

Szóval igen, én nagyon szeretem az ilyenféle könyveket. Ezekről persze felesleges- vagy nem? - bejegyzéseket írni, meg amúgy is egy életmódkönyvet nemcsak olvasni kell, hanem tesztelni is. Hogy működik-e, az ami benne van? Hogy hasznosítható-e e az információ. Hogy elcsábítják-e a képzeletemet a könyvben szereplő képek. Néha ez is elég. De sokszor az ilyen könyvek is kiábrándítóak. 

Szóval emlékeztek-e még a Readers Digest-re? Ha a korosztályombeliek vagytok, akkor tudjátok mi az, mert volt idő, amikor nem lehetett őket megkerülni. ( Akkoriban volt még olyan is, hogy Magyar Könyvklub, és egy katalógusból rendelgettünk havonta könyveket. Ez is elég rég volt.) Szóval az van, hogy amikor én gyerekkoromban beteg voltam, akkor nem szerettem otthon csak úgy ülni, és semmi sem kötött le jobban engem, mint a Readars Digest albumok! Volt egy olyan, hogy Természet ABC-je. Rongyosra olvastam, szinte most is látom az oldalakat és a képeket.Vagy a másik kedvencem a Gyógyító ételek és ártalmas ételek voltak. Mondjuk nem értem, hogy nem mentem el dietetikusnak, mert ezt a könyvet is annyiszor forgattam, gyönyörű étel fotók voltak benne, mindenféle tudományos magyarázat, hogy mi miért jó és miért nem kellene például sok sajtot enni, ESETTANULMÁNYOK, meg mindenféle jóság. Imádtam. Volt hogy ideges voltam, és már nyúltam is a Gyógyító ételekért. Szóval valahol itt kezdődött az egész. 

Aztán jött a csillagászat. Jártam csillagász szakkörbe, kerek egy évig, és kifejezetten untam. De a szakkörhöz meg kellett venni egy csillagász könyvet, egy albumot,  A világűr képes albumát, ami tele volt klassz asztrofotókkal, közérthető leírásokkal, és teljesen elvarázsolt. Természetesen kívülről fújtam a csillagképek latin neveit, rengetegszer tanulmányoztam a Hold térképét, bejelölgettem a kedvenc krátereket, és a könyvet olvasgatva szépen lassan kialakult egy hobbi. Folyton követem az aktuális csillagászati híreket most is. 

Én főzni is szakácskönyvekből tanulgattam. Na ezekből aztán tényleg sok melléfogás lehet. A kilencvenes évek vége felé kezdtem el vásárolgatni a divatos szakácskönyveket, mert hogy nézd milyen divatos szakács írta, meg nézd milyen szép, de sokszor olyan hozzávalókból készítették a recepteket, amik számomra vagy nem voltak elérhetőek, vagy túl macerásnak tűntek. Nem viccelek van kb 6-7 szakácskönyvem, amiből sosem készítettem el egy darab receptet sem. És van köztük pár Jamie Oliver könyv is, ami nagyon fura, mert kifejezetten szeretem az ő receptjeit. Szóval nagyon meg kell nézni, milyen szakácskönyvet veszünk, ha veszünk. Mert hogy manapság már Tik-tok-ról divat főzni, de megmondom őszintén, nem egy tik-tok-os recept okozott már csalódást. Mindegy, szeretek kísérletezni. 

A legújabb szakácskönyvem egyébként Polcz Alaine Főzzünk örömmel könyve-, karácsonyi kiadás-, nekem nagyon bejött, hogy ilyen kis olvasmányos, mintha csak mellettem ülne az írónő, de őszintén szólva a nagy lelkesedésem alábbhagyott, és eddig egy receptet készítettem csak el belőle. Mondjuk az jó volt. 

Szeretném még megemlíteni, hogy van pár önfejlesztő könyvem is, amik szerintem nem károsak, csak nem kell fantatikusan követni őket, mindig van egy-két mondat vagy rész, ami betalál, és annyi már elég is. Legalábbis én így vagyok vele. Érdekesnek találom, hogy szerintem ezekből az ember kinő, mint egy régi pulóverből. Vannak könyvek, amik sokat adtak, de ma már közhelyesnek tűnnek. De nem igazán zavar ez, mert kellettek ezek a könyvek is, hogy az legyek, aki most vagyok. Éppen ezért nehéz most kiemelnem egyet is közülük, amit jó szívvel ajánlanék, mert az utóbbi pár évben már nem vettem ilyen könyvet, és a régiek meg már lejárt lemeznek tűnnek még a saját polcomon is. Tavalyelőtt megvettem pl. a Mélylevegő projekt Öntöző című könyvét, amiben mindenféle kérdőívet találsz magadról, klassz magyarázatokkal. Nem töltöttem ki a könyv 1/3-t csak, de nekem sok "hűha" érzést adott. Ha egy önfejlesztő interaktív könyvre vágysz, azt például ajánlom. 

Egészség kategóriában már általában a könyvtár könyveit szoktam kivenni, bár ez is olyan téma, mint pl. az ételek is, mert jönnek az irányzatok, ezt tedd, azt ne edd, és ezek folyton változnak. Tavaly valamiről azt mondták, hogy szuper, idén lehet óvva intenek tőle. Szóval nyitott szemmel kell választani. De ott van pl. Kareen Zebroff Jóga mindenkinek könyve, ami fotókkal és jó leírásokkal még mindig az egyik legjobb jóga könyv szerintem, - pedig a fotók már viccesek a mai szemnek-, vagy megvettem pl a tanfolyam után Kriston Intimtorna könyvét, amiben megint csak hasznosítható gyakorlatok és információk vannak. Tavaly karácsonykor kifejezetten ráálltam az ilyen jellegű könyvekre, akkor vettem meg Dr. Benkovics Júlia női egészségről szóló Magunkról könyvét, ami rövid velős, de szerintem nagyon informatív könyv, és kaptam pár Boldizsár Ildikó mesegyűjteményes könyvet is, amik ugyan mesék, de én önfejlesztésre is használom őket- éljen az irodalom/mese terápia. 

Ami még eszembe jutott hirtelen, hogy megvettem Marie Kondo rendrakásos könyveit, de azóta is elég káoszos a szekrényem és a holmijaim, bár mindig tervben van, hogy akkor na most, elkezdem. A könyv nem volt elég motiváció hozzá, pedig figyelmesen olvastam, még jegyzeteltem is, tele van kis post-itekkel. 

A végére tartogatom azokat a könyveket, amiket szerintem a többiek is biztos írni fognak, a Hygge meg Lykke és hasonló könyveket. Ezeket könyvtárból vettem ki, elolvastam őket, és igazából lekötöttek, de átfolytak rajtam, nem igazán voltak rám nagy hatással. Gyertyát enélkül is gyújtok esténként, és szeretem, ha rend, meg kényelem van körülöttem, szeretek párnák közé bújni, nagy vastag takaró alatt olvasom a könyveket. Így a lista végére érve, azt hiszem, most is ezt teszem. Remélem, legközelebb is találkozunk!

Akik még írtak ebben a körben:

PuPilla, Anett és Nima

Népszerűtlen könyves vélemények: a Harry Potter uncsi, az élfestés felesleges giccsparádé

 Vagy nem. 

Pár bloggal újra összefogtunk és eldöntöttük, hogy kicsit témázgatunk. Az ötlet lényege egyszerűen annyi, hogy közösen választunk egy témát, és a kijelölt pillanatban egyszerre publikáljuk a blogunkon a posztokat. Izgalmas dolog lesz körbe járni és megfigyelni, ki mit írt a másiktól függetlenül ugyanarról a témáról. 

Mostani témánk egy régi book-tag alapján nem más, mint :

A népszerűtlen könyves vélemények...

 

Mielőtt a szívetekhez kapnátok, neem, nem utálom a Harry Pottert. Egyetemi éveim alatt olvastam a könyveket, szerintem simán beáldoztam egy-egy fontos vizsgát is, mert jött az új rész, és rögtön olvasnom kellett. Sorban álltam az utolsó kötetért, premier vetítésén láttam az utolsó pár mozifilmet. Elvarázsolt, szerettem, rajongtam érte. Aztán eltelt kb 20 év. 

Most is szeretem a Harry Pottert. Nem érdekelnek a Rowlinggal kapcsolatos felháborodások, nem utáltam meg miatta a könyveket, sőt. Szerintem még egy-egy fanfictiont is el fogok olvasni, ha kiadják őket. De azt gondolom, hogy a Harry Potter lejárt lemez. Tudom, nem lehet lejárt lemez rajongásunk tárgya, kellő nosztaligát és biztonságot nyújt nekünk, visszatérünk abba az időbe, amikor a velünk nőttek fel a filmek szereplői, amikor tűkön ülve vártuk, és találgattuk mi lesz.  

De igenis ez a legnépszerűtlenebb véleményem szerintem, hogy baromi unalmas a mai világban a Harry Potterre hivatkozni, azzal főműsoridőben foglalkozni, megünnepelni minden kbszott Harry Potteres évfordulót, én ilyenkor mindig felsóhajtok, hogy basszus, nincs más? És tudom, hogy másoknak ez még nyugdíjas korukban is fontos lesz, de nekem baromi unalmas, és biztos elkapcsolás faktor. 

 Ha van valami újdonság, pl. az új sorozat, vagy valami új megközelítés, oké, legyen, az engem is érdekel. De szerintem annyi jó történet van, annyi jó világ, hogy igenis azokról is kellene beszélnünk, mert bár a Harry Potter egyszeri és megismételhetetlen, de attól még akkor is vannak mellette más témák, amiket nem kellene megelőznie Mrs. Weasley szülinapjának. 

Azt hiszem, nem vagyok túl rajongó típus :). Vagy csak egy ideig, vagy nem tudom. Pl. azt gondoltam, hogy idén megnézem a mozi filmeket, de a negyedik résztől valahogy sosincs kedvem folytatni az egészet, újra olvasni meg nem tudom, fogom-e valaha ezeket a könyveket. Őszinte leszek, szerintem nem fogom. 

Az új sorozatra viszont kíváncsi vagyok, és nem vagyok hajlandó panaszkodni fekete Piton meg női Voldemort miatt, egyszerűen csak kíváncsi vagyok, újra sikerül-e berángatni ebbe a világba. Kicsit távolsággal kezelem a dolgot. 

Azt hiszem, az a gond, hogy nagyon végletesnek látom az embereket. Mert aki szereti a Harry Pottert annyira nagyon rajong érte, hogy most azt gondolja, én nem szeretem igazán. Azt hiszem, továbbléptem. Elkezdtem egyébként az "új" számítógépes játékot is, és kb. két nap után abbahagytam. 

De majd az új sorozat! Lehet újra fangirlt csinál belőlem. Addig is kicsit kőszívű maradok. 

Viszont. 

Volt egy másik népszerűtlen könyves véleményem, amit régen mindenféle szégyen nélkül hangoztattam a könyvesboltokban, miszerint az élfestett könyvek giccsesek és feleslegesek. Ha ezt a posztot mondjuk fél éve írtam volna, biztos mindenféle érvet előszedtem volna az élfestett könyvek ellen, kezdve azzal, hogy a könyv értékét nem a külcsín, hanem a tartalom adja, meg hogy az élfestések inkább arra mennek, hogy feltűnőek legyenek, minthogy valami pluszt adjanak az adott történethez. 

Erre jó ellenpélda az Éjszakai cirkusz Erin Morgensterntől, ami egy klassz és átgondolt koncepció volt, hiszen a könyv több lapja a cirkuszi ponyvát idézte, fekete volt az élfestés, a könyvjelző belül pedig piros volt. ( Az éjszakai cirkuszban minden fekete és fehér, viszont a cikruszt követők piros sálat vesznek fel. ) És íme, levettem a polcomról, és egy keményfedeles, élfestett igényes és szép könyv 2012-ben 3990 Ft volt! Szóval sokszor hiányolom azt, hogy az élfestés, az előzék, a borítókép meg minden nem tesz többet a könyvhöz, inkább csak egy díszes figyelemfelhívó. 

Aztán megváltoztattam a véleményem. Hogy miért? Mostanában azt látom, hogy a kiadók tényleg igyekeznek plusz értéket adni az exkluzív megjelenésekhez, és vannak tényleg nagyon ízléses és szép verziók, aminek én szívből örülök. Bár nem látom értelmét ugyanabból a könyvből több példányt beszerezni, de erre is van válaszom. Ha elfogadott és normális dolog táskát, meg órát, meg parfümöt gyűjteni, miért lenne fura a kedvenc regényeink élfestett vagy exklúzív kiadásait megvenni? Semmivel sem rosszabb. Olvasás közben azt érezhetjük, hogy egy kincset tartunk  a kezünkben. Főleg ha már ennyiért kell könyvet vennünk, hát néha megérdemlünk egy kis luxust, ugye? 

Mindemellett elmondom, hogy egyetlen élfestett könyvem sincs az Éjszakai cirkuszt kivéve, viszont most előrendeltem párat. Komolyan nem tudom, tetszeni fognak-e. Még mindig azt mondom, hogy a tartalmat semmiféle csiricsáré nem mentheti meg, de adok esélyt most ennek az új hóbortnak is. Másik érvem az élfestett könyvek mellett, hogy meg kell mentenünk a kiadóinkat. Ha úgy látják, hogy most ez a trend, és így lehet túlélni, így lehet minél több könyvet kiadni, akkor tőlem mindent kipingálhatnak. Ráadásul mindig van - jó legtöbbször van - egy olcsóbb, egyszerűbb kiadása ugyanannak a regénynek. Szóval nem bántom az élfestést. De nem hiszem, hogy mostantól tele lesz a polcom velük. 

Mi lenne, ha újra megvenném a Harry Pottert élfestett díszkiadásban? Dupla csavarral érne véget a poszt, de ilyen azt hiszem a közel jövendőben nem lesz. 

Más könyves elégedetlenségeket az alábbi posztokban olvashatsz. 

Nima PuPilla Anett

Csatlakozni persze most is ér, ha gondoljátok, és régóta ki akarjátok írni magatokból, hogy... Na itt az alkalom. ;)

Egy kicsi lány, egy nagy sárkány, egy kiszámíthatatlan szerelem és a háború

 Hozzám viszonylag későn jutott el Rebecca Yarros Negyedik szárny sorozata, amiről nyilván írni fogok, hiszen a nyár erről a sárkányos-romantikus, veszélyekkel teli világról szólt. 

Bevallom, nem voltam túl lelkes, amikor elkezdtem olvasni, hiába hallottam nagyon jó visszajelzéseket a regényről. Úgy gondoltam, hogy ez is csak egy hype, ami miatt most a csillárról is sárkányok lógnak, és tényleg, ahogy nézem a kiadók előjegyzési listáit, hát igen, most sárkány lázban égünk, ami ellen nem tiltakozom, mert eléggé kedvelem a sárkányokat. 

Szóval szerintem a blogokon már végig robogott a Yarros vonat ( copyright @zakkant?), és valószínűleg mindenki tud erről a sorozatról, aminek egy része olyan vastag, mintha két ipari téglát összeragasztanánk, és aminek betűi még így is olyan aprók, hogy kifolyik a szemem, mire egy fejezet végéhez érek. De amire én nem számítottam, az kérem szépen az volt, hogy az írónő úgy berántja az embert ebbe a világba, hogy ezen tűnődtem a buszos utazás közben, hogy nem tudtam elaludni egy izgi fejezet után hosszú ideig, vagy hogy előfordult, hogy  egy értekezlet közepén is azon tűnődtem, hogy oké, hogy ezt meg azt kell majd tennünk a következő negyedévben, de a következő fejezetben mégis mi fog történni??? ( Kétségbeesett sóhaj. )

Való igaz, hogy a Negyedik szárny, azért jó, mert minden fejezetben történik valami, ami miatt tovább akarjuk olvasni. A főszereplője egy kicsi lány, Violet, akit én különösebben nem tartok egyedi karakternek, de lehet, hogy nem is kell annyira egyedinek lennie, mert a lényeg az, hogy működik vele a sztori. Kicsi, okos, ha szigorúan a könyv lapjait nézem, nem egy világszépe, de tudom, az AI generált fotókon már teljesen más a szitu. Szóval Violet a regény elején valami furán szadista próbára indul, ahol csak azok a jelentkezők mehetnek iskolába, akik nem zuhannak le egy jó magas mellvédről. Jó mi? :D Hát bevallom a regény elején nem tudtam, minek szurkoljak, hogy leessen vagy hogy fennmaradjon... 

És nyilván nem zuhan le, hiszen nélküle nem tudnánk még több ezer oldalt olvasni erről a világról, de az a vicc, hogy még így is szurkolunk neki. Jól van ez megírva, még akkor is ha, néha azért ez a regény is túlírt. Violet tehát lovas lesz, sárkányon lovagol, nem valami almásderes igavonón, de ahhoz, hogy idáig eljusson, még nagyon sok mindenen kell átmennie. A katonai iskola ugyanis azon az elven működik, hogy a gyengékre a háborúban nincs szükség, ezért azoknak így vagy úgy, de ki kell hullania. Ennek megfelelően a kicsi, gyenge, írnoknak készülő lány, akinek anyja egy tábornok és ezért rengeteg ellensége van, szóval ezért Violet folyamatosan veszélyben van. Főleg hogy pont abba a kadétba szeret bele, akibe nem kellene. De hát ha itt olvasol most, már rutinos lehetsz az ilyen ügyekben, tudjuk jól, ez már csak így szokott lenni. 

Nem akarom leírni a cselekményt, mert szerintem azért ez egy cselekményközpontú regény, de azt kell mondjam, hogy elolvastam kb 2200 oldalt Yarrostól, és tényleg jó volt ebben a világban elbújni. Izgalmas, csajos regény ez, és a sárkány szereplőktől teljesen odáig vagyok. Férfi főhősünk és meggyőző tud lenni, úgyhogy ha valaki a romantikus vonalra kíváncsi, tényleg szuper a kémia a két szereplő között, bár én kicsit tovább húztam volna a nagy egymásra találást. 

Szóval nincs különösebben okom kritizálni a regényt, mert nagyon szerettem benne lenni, szerettem Basgiathot, szerettem a kadétokat, ezt a katonai vonalat is, azt ahogy felfedeztük Violettel az apró titkokat. Nem volt kedvem a hibákra figyelni, állítólag sok a félre fordítás az első könyvben. Eltűntem ezzel a regénnyel egy kalandos, romantikus ködben, ahol hallottam felettem elzúgni a sárkányok szárnyait. 

Mi kell más? Igazad van, nem kell ennél több szerintem sem. 

Mindenesetre most a harmadik rész előtt egy kis szünetet tartok. Szeretném kiélvezni a folytatást is, és nem akarom megunni a világot. 

Vigyázat, itt ólálkodik az asztalomon holmi tündérenciklopédia. Igen, úgy látszik újra kezdődött az életemben a fantasy vonal...  Csöppet sem bánom. 

Voyage, voyage

 Hát úgy történt, hogy elfelejtkeztem a saját magam által szervezett (?) témázásáról. Úgyhogy sűrű pironkodással olvastam PuPilla posztját, hogy felélesztettem a témázást, mert közben meg annyira leszívott ez a hét, hogy hát ... így sikerült. Nem írtam meg a posztot. 

Pedig nagy terveim voltak még egy hónappal ezelőtt, ugyanis kitaláltam, hogy én egy világutazó naplóját fogom elolvasni, mondjuk egy néprajzkutatóét. Az olyan izgalmas lehet, ahogy lejegyzeteli, ahogy eveznek az Amazonason, aztán megjelennek az első dzsungel lakók, utána lerajzolgatja a kunyhóikat, meg az öltözködési szokásokat, fegyvereket. A végén talán megeszik a kannibálok, és csak pár csont marad utána, meg a napló. Nem fontos, a lényeg, hogy utazzanak benne, és megfelelően kalandos legyen. Szóval ez az egész olyan érdekes lett volna. De csak lett volna, mert a könyvtár épp zárva volt az elmúlt hónapban, és én nem tudtam kivenni semmi hasonlót. 

Aztán azon gondolkodtam, hogy melyik utazós könyv volt rám a legnagyobb hatással, és rá kellett jönnöm, hogy ez nem volt más, mint Vernétől a Grant kapitány gyermekei. Itt az egyik borítója, hát nem menő?

"Lord Glenarvan Duncan luxus yachtján ifjú feleségével, Helenával és Mac Nabb őrnaggyal skót otthona felé tart. Szórakozásképp levadásznak egy pörölycápát, amelynek a gyomrában palackpostát találnak, amely ugyan három nyelven íródott, de töredékes. A palackban talált üzenet alapján indulnak a regény hősei megkeresni és megmenteni Grant kapitányt, aki valahol a 37. délkör mentén vélhetően hajótörést szenvedett."

Forrás a Wikipedia, mert hogy még mindig nagyon fáradt vagyok, de szégyellem nem megírni rögtön ezt az elmaradt posztot. Szóval elindulnak Dél-Amerikába, átkelnek az Andok hágóin, keresztül szelik Patagóniát, és közben olyan érzés volt olvasni, mintha én is ott jártam volna velük. Egy különösen izgalmas részben például egy hatalmas kondorkeselyű emel fel a magasba egy gyereket, emlékszem utána mindenfélét elolvastam Patagóniáról, meg a kondorkeselyűkről. A könyv egyébként Ausztráliában és a Csendes-Óceán térségében folytatódik, amire abszolút nem emlékszem, és most el is gondolkodtam, hogy újra kellene olvasni. 

Na de hogy másképp nézve, miért volt ez a könyv nagy hatással rám? Hát mert iszonyú csúnya a kézírásom. Igen, kedves olvasó, teljesen jogos, hogy logikai bukfencet érzel, de el is magyarázom, hogy jön ez az egész ide. Szóval mivel iszonyat csúnya volt a kézírásom- magyar tanárom szerint még egy fiú is sokkal szebben ír - , így gimnáziumban a hét minden napján ki kellett másolnom egy oldal szöveget egy általam választott regényből. Na ez volt a Grant kapitány gyermekei, és ezért emlékszem csak az első, Dél-Amerikai részre, mert hogy szerencsére nem jutottam el a másolásban Ausztráliáig. A magyar tanárom úgy gondolta, addigra már sokkal szebben írok, és amúgy is menthetetlennek tűnnek a "betűkapcsolásaim", úgyhogy a további kézírást már nem erőltette. Hála az égnek, hogy nyomtatott betűvel írom a blogot :). 

Ez csak egy random kép Olaszországról. 

Még egy dologról szerettem volna írni, mégpedig egy tényleg utazásról szóló sorozatot szeretnék a figyelmetekbe ajánlani. A Kulinária kiadó ( Stahl könyvek ) gondozásában jelent meg anno Marlena de Blasi három regénye, az Ezer nap Velencében, Ezer nap Toszkánában, és Ezer nap a palotában címmel, és ezek méltatlanul elhanyagolt regények. Szerintem ezekkel tényleg a bőrödön érzed az olasz napfényt, az orrodban a szicíliai citrom illatát, és tuti biztos, hogy kedved támad elkészíteni pár ételt, amit ezekben a regényekben olyan élvezetesen elfogyasztanak. A kulcsszó itt a szerintem. Mert mások szerint ez a regényfolyam teljesen unalmas. 

Nos kinek mi? Nekem amúgy ha van kedvenc könyves helyszínem, az Skócia, ha látom a fülszövegben ezt a szót, én már röpülök is a kassza felé. De még egyik könyvre sem mondtam volna, hogy ez annyira megragadta volna a skót felföldre vágyó lelkemet.  Szóval ez még várat magára, és az is, hogy a bőrömön érezzem a skót ködöt, és szidjam az esőt, amiért nem látom a csodás elhagyatott várakat, a morc felföldi martalócokat és a kísérteteket. Hát igen, romantikus lelkem van, gótikus lányregényeken nevelkedtem. 

Szóval ennyi lett volna az én utazásos, csapongó posztom. 

De nézzünk meg más úticélokat, a többi blogger, bizony biztos jó kis helyekről írnak. 

Pupilla, Dóri, Anett, Eszti, Andi, Ilweran, 

UI: ne haragudjatok, de tényleg kiesett a fejemből, hogy posztot kell írni ezen a hétvégén! Hát ennyire futotta most tőlem ebben a témában, mindenkinek jó nyaralást, ha még váratna magára, ha pedig már az otthon kényelmét választjátok ezen a szép kánikulai napon, legalább olvassatok valamilyen klassz helyről. 

Természetesen továbbra is várjuk a csatlakozókat!  

Búú!

( Forrás )

Violet Evergarden, az anime, amit mindenkinek látnia kellene

 Nem szeretném, ha a Van nincs remény a boldogságra anime ajánló után mindenki leírná a műfajt, mert azért gondolom, hogy ide többségében nem a hardcore anime rajongók járnak. Szóval ajánlanék egy olyan sorozatot, ami tavasszal engem meggyötört, kifacsart, néha összetörte a szívemet, de mindemellett segített kikerülni egy jó kis magamba zuhanásból. A Violet Evergarden a Netflixen található, a sorozattal kell kezdeni, aztán lehet folytatni a nagyfilmekkel, amikből ha jól emlékszem három van. 

Ha picit is vágytok a gyönyörűen rajzolt, cseppet sem sablonos mélabúra, nézzétek meg ezt a sorozatot, mert tényleg nem fogjátok megbánni. 

Violet Evergarden egy árva, akit különleges képességei miatt a hadseregben fegyverként használnak. Soha nem tanították, soha nem kezelték emberként. Egy napon Gilbert hadnagyhoz kerül, aki a háború legvéresebb csatáiban vesz részt, és Gilbert bár megsajnálja a lányt és próbál segíteni neki, mégsem tesz semmit az ellen, hogy a gyerek Violet mellette harcoljon. Gilbert neveli fel, ő meg mint egy hű kiskutya, mindenhová követi, és közben elkezdenek egymáshoz tartozni, valamilyen megfoghatatlan módon. Aztán egy csatában csapdába kerülnek, és Violet nem tudja megmenti a hadnagyát, hiába próbál meg erőn felül mindent. Violet elveszíti két karját, és egy robotszerű protézist kap, miutan Glibert hadnagy felrobbant egy erődítménnyel együtt. 

Vége a háborúnak, az emberek lelkileg összeroskadva próbálnak tovább élni. Violetet a hadnagy régi cimborája veszi védelme alá, ahol megtanul gépelni, és levélíró lesz belőle. A levélíró szakma akkoriban megtiszteltetés volt, hiszen sokan nem tudtak írni, vagy ha tudtak is, nem tudták kifejezni, mit akarnak mondani. Violet pont ezért választja ezt az utat. Gilbert hadnagy, az utolsó csatában, mielőtt elküldi magától, azt mondja neki, szereti. De Violet nem érti, mit jelent az hogy " szeretni". Ahogy egyre több tragikus sorsot ismer meg, és egyre inkább megérti, hogy a szeretet mennyi módon, mennyi formában jelenhet meg két ember között, egyre inkább átérzi, mit jelent embernek lenni, és nemcsak egy harci robotnak. Violet élni kezd, úgy hogy közben megérti, milyen az, ha fáj a szív. 

Milyen kis szentimentális poszt lett ez, ugye? Tényleg teljesen érzelgőssé teszi az embert ez a sorozat, de higgyétek el, ez a legkisebb mértékben sem hatásvadász történet, szerintem pont azért, mert a keleti (japán) gondolkodásmódot tükrözi. És tényleg annyi ki nem mondott szó van köztünk, emberek között. És annyi olyan helyzet, amikor a szavak közelebb hoznának minket. 

Az anime rajzolása gyönyörű, ráadásul egy klassz kis világot alkottak nekünk, ami kicsit emlékeztet Miyazaki városképeire, de nem ezen van a hangsúly. Itt inkább a társadalom fájdalmára helyezik a figyelmet, arra, hogy a háború véget érhet fizikailag, de a lelkeket már meggyötörte, és nehéz újra talpra állni. Minden rész egy levélről szól, amit Violet ír, aki tényleg meg tudja ragadni leveleivel a megrendelők érzelmeit, és közben gyógyít. A sorozatban visszatérő motívum, hogy a megrendelők elmondják, milyen benyomásuk volt Violetről, amikor meglátták. Gyakran egy marionett babára emlékezteti őket, egy gépszerűen működő, szinte nem is emberi lényre. Aztán a levelekkel minden megváltozik. 

Már csak az a kérdés, hogy a levelek Violet szívét is meggyógyítják-e. 

Én nagyon nagyon megszerettem ezt a történetet, és kifejezetten szerettem annak szereplőit. Nagyon bíztam benne, hogy Violet egyszer boldog lesz, és hogy a birodalom is a háborúk után nyugalomra talál. 

Ez nem egy klasszikus romantikus történet, ez egy történet a ki nem mondott szavakról, amik nagy hatással lehetnek ránk. Csak hagynunk kell, hogy éreztessék erejüket. 

Na jó, én mindent megtettem. Tényleg, ha kicsit is felkeltette valamikor az érdeklődéseteket nézzetek bele! Szerintem ez egy nagyon igényes, szép és értékes sorozat. Érdemes megnézni. 

/ A sorozat  Kana Akatsuki történeteiből készültek, a Kyoto Animation vitte filmre őket. /

Kagylós mese

 Volt egy kagyló a tenger mélyén, ami az egyik mély hasadékban talált egy igazgyöngyöt. Nagy erőlködés folytán megszerezte a gyöngyöt, majd letette egy levél közepére, és elhelyezkedett mellette. Gondolta biztonságban lesz így a kagylóhalászoktól. 

De aztán jött a kagylóhalász, és felmarkolta a kagylót, miközben a lendületével elsöpörte az igazgyöngyöt, ami újra legördült a hasadék mélyére. 

A kagylóban nem volt igazgyöngy...

Hogy mit jelent ez a kis történet? Hogy számomra mit jelent, még nem tudom.  

Spoiler! A szerző szerint: gyakran azért nem találjuk meg az Istent, mert tudjuk, hol keressük. 

Anthony de Mello kis könyveiben rengeteg hasonló történet olvasható, a hitről, az életben felbukkanó kérdésekről. Szeretem csak úgy kinyitni őket, és épp azt a történetet elolvasni, ahová elsőnek pillantok. A mai volt ez, a fenti kagylós mese. 

 Spirituális útkeresőknek erősen ajánlott lefekvés előtt, helye ott van az éjjeliszekrényen, és tudom, nemcsak én hiszem így. 

Fenti "mese" a Szárnyalás-ból való, egyik legjobb ajándékom volt annak idején a diplomaosztómra. 

Nincs remény.

 Olyan rég írtam már paprikás posztot, és ezt is csak azért írom le, mert az imént fejeztem be a Van remény a boldogságra ( My happy marriage) című netflixes animét, és olyan szinten felhúzott, mint már nagyon régóta semmi sem. 

Viszont elszoktam az indulatos posztok írásától, és most is azzal kezdem, hogy tudom, tudom, tudom, hogy a keleti kultúrák másképp működnek, mint a miénk, tudom, hogy konzervatívak, hogy a nők társadalomban betöltött szerepe is ( valószínű ) más, mint itt... 

De most tényleg?

A Van remény a boldogságra első ránézésre egy nagyon nyálas animének tűnik, és elég nagy előítélettel kezdtem bele, de mivel voltak benne azért izgalmas jelenetek is, és érdekes volt a társadalom, amit az anime bemutatott, még reménykedtem, a kezdeti pár rész csalódása után is. 

A történet lényegében annyi lenne, hogy női főhősünk Miyo elég cudarul van tartva apja villájában, míg mostoha testvérét tejben-vajban fürösztik, addig ő cselédként szolgálja ki a saját a családját. Elég sztereotíp nyitás, úgy értem láttunk már elégszer ilyet, de gondoltam én, hogy nem baj, innen lesz szép látni, ahogy főhősnőnk fejlődik. Egy minimális spoiler, hogy Miyo-ról azt hiszik, nincs semmilyen természetfeletti képessége, ezért tartják értéktelennek, de ahogy az lenni szokott a történetekben az ilyen emberekkel, kiderül, hogy mégis van, és nem is akármilyen. A képességei pedig szépen lassan előtörnek, ahogy csatlakozik, újdonsült jegyeséhez, a szívtipró Kudou Kiyokával. Hála az Istennek, a történetben vannak azért izgi részek is, mert hogy mindenféle démonok jelennek meg a fővárosban, ahol Miyo vőlegénye a démonellenes osztag vezetőjeként gyilkolássza a gonosz természetfelettit. Miközben Miyo mit csinál? Hát főz rá. Takarít. És minden dologért elnézést kér. 

Ha lehetne mintázni az életképtelen főhőst, hát az a szememben Miyo lenne. Egy katasztrófa ez a nő. Tudom, keleti kultúra meg minden, ha pofán vágják az embert, akkor is hason csúszva kell elnézését kérni, de ez a Miyo, értitek, ez ezt az egészet szereti. Az első évadban még úgy voltam vele, hogy igen, belenevelték, hogy semmit sem ért, nem mer kibontakozni, nem mer beszélni, nem mer gondolkodni. De nem, ennek szinte egy önálló gondolata sincsen. 

Nem segít ebben a történet narratívája sem. Míg minden szereplő képes a normális emberi kommunikációra, addig Miyo a két évad összesen 26 részében - szerintem- egy darab összetett mondatot nem nyögött ki. Félreértések elkerülése végett: az a Miyo sem, aki már tudatában van annak, hogy szeretik, hogy vannak barátai, hogy van egy menő képessége, hogy megtudta, a családja történetet, hogy a jegyese nem is tagadja, hogy odáig van érte. Mondjuk, hogy ez miért van, nem nagyon értem. 

Mindenesetre ott van Miyo, és amit mond egész két évadban az ennyi:

- Oh... ( Nincs tovább.)

- Értem... ( Közben amúgy nem érti. )

- Nagyon szépen köszönöm!
- Nagyon sajnálom!
- Kudo San...., ...., én.... ( nincs tovább.)  Ez rengetegszer. 

- Kudo San! ( Nincs tovább, de van helyette könnybe lábadt vizenyős tekintet. )

2025-t írunk, és basszus ez egy felfejlődött női főhős kommunikációja. Értem, hogy Miyo senkinek sem érezte magát, de ott van Jane Eyre, több száz évvel ezelőtt megírt karaktere. Ő is élhette volna úgy az életét, hogy mindenki lábtörlője, mégis fejlődött, és nem tette!

Egyik kedvenc jelenetem az első évadban - spoiler- amikor a főhősnőt majdnem agyonveri a mostohanővére meg a mostohája, megérkezik a jegyese, hogy megmentse, és az az első mondata Miyonak, miután levágták a kötélről: - Kudou San, köszönöm, hogy ilyen nagy utat tettél meg értem. 

Szóval ne mááár!

Az a vicc, hogy a második évadban valóban kifejlődik a képessége, de azt sem érti, állandóan vezető kell neki mindenhez, amikor sodródik az eseményekkel megtesz pár dolgot, de ez lényegében nem túl nagy dolog. Ezeket sem sosem magáért teszi, hanem meg akar valakit menteni, mert hogy ő kedves, és egy kedves ember az ilyen. Passzívan szenved, aztán valami majd csak lesz. Miyo a második évad végén még mindig életképtelen. Még egyszer mondom, ő egy női főszereplő. Aki odáig jut a történet végére - spolier-, hogy nem kíván foglalkozni a képességével, és megegyezzik az eddig morc és jó képességű katona jegyesével, hogy bizony ők egy másodpercet nem akarnak egymás nélkül élni, és az erdő közepén fogják életük végéig a cseresznyefa virágszirmait számlálni. Ennyi az igényük. Teázgatni naphosszat a tornácon, az időjárásról beszélgetve, az anime előzményei alapján valahogy így:

- Kudou San..., én...

- Miyooo. 

-Kudou San... 

- Igen, párás az idő. 

- Ah....

Na jó, befejezem, váltsunk optimistára. Gondolom én, hogy még lesz folytatás... Nem hinném, hogy ebben a démonokkal teli, nem túl barátságos világban el tudnak bújni mindenféle kötelesség, meg ártó szándék elől. Vagy ha ez tényleg a vége ennek a történetnek, egy katasztrófa az egész. Könnybe lábadt szemek, gyerekes güggyögés, toporgás, és egy jó történet ígérete, ami abszolút nem valósult meg. 

De hogy valami pozitívat is mondjak, egész jók a mellékszereplők, és gyönyörű a rajzolás. 

( Nem vagyok gyakorlott anime néző, szóval bocsánat, ha nem megfelelően fejeztem ki magam a poszt írása közben. ) 

Újra TÉMÁZUNK!, és ez elég is ahhoz, hogy elmondjam...

 

Pár bloggal újra összefogtunk és eldöntöttük, hogy kicsit témázgatunk. Az ötlet lényege egyszerűen annyi, hogy közösen választunk egy témát, és a kijelölt pillanatban egyszerre publikáljuk a blogunkon a posztokat. Izgalmas dolog lesz körbe járni és megfigyelni, ki mit írt a másiktól függetlenül ugyanarról a témáról. 

Mostani témánk nem más, mint:

Hello!, Szia! Mizu? - avagy mi történt velünk, mióta nem témáztunk...

És mivel a témázás lényege, hogy azonnal leírd, ami csak eszedbe jut az adott kérdésről, elérkezettnek láttam az időt, hogy beszéljünk a szerelemi válságról... 

Annyi romantikus regényt olvastam már, és sosem gondoltam, hogy a szerelem mint olyan, úgy fejbe kólint majd, hogy mozdulni nem bírok. De így volt, egy teljesen átlagos napon, egyszer csak betoppant az életembe a férfi ( nevezzük így), és hiába nem akartam, minden olyan filmszerűen romantikusnak tűnt. RÁADÁSUL ez egy olyan sztori volt, amiben én voltam a főszereplő, gondolhatjátok...

Nem akarok nyálasnak tűnni, csak annyit mondok, hogy megvolt a kezdeti összepillantás, a "hű, most ő jóképű?" révedezéstől, az "annyira édes, hogy elájulok" szakasz, átestem a "fapofát vágok, hogy nehogy lássa, hogy odáig vagyok érte" fázison, de a "Te jó Isten, most nem tudja, hogy odáig vagyok érte?" krízisen is, illetve megvolt ez az aranyos csetlünk-botlunk a másik előtt, zavarba jövünk,  vagy elakad a szavunk a másikra pillantva dolog is. Szóval kerülgettük egymást jó ideig, kicsit romantikázgattunk, és aztán a férfi - ellentétben a romantikus könyvekkel -, nem engem, hanem mást választott. 

BUMM. 

Forrás

Mivel a témázás engedi a gyors témaváltásokat, és ez itt egy (elvileg) könyvesblog, leírom, hogy mindez újra a könyvek felé fordított, azaz a szerelmi válságom megoldotta az évek óta fennálló olvasási válságomat. Mert hogy valahogy ki kellett gyógyulnom belőle, tudtam, hogy nem élhetek úgy, hogy mindent NEKI szeretnék elmesélni, és amúgy is annál többet, hogy a szobámban fekszem a takaró alatt és a plafont bámulom, nem is csináltam semmit. Úgyhogy úgy döntöttem, hogy lefedem a gondolataim egy képzeletbeli vasfedővel, és nem hagyom, hogy bármiféle gondolat berepüljön, ami a FÉRFI felé terelne. 

Acélfedő kellett, a vasfedő pár képzeletbeli romantikus pillantástól elkorrodálódott... 

Úgyhogy kezdetben sorozatokat néztem, de azok nem kötöttek úgy le, aztán elkezdtem OLVASNI. Én, aki volt olyan év, hogy EGY DARAB könyvet olvastam összesen, azt is kínkeservesen, és akkor is olyat választottam, ami szétmarja a lelkem. Szóval újra elkezdtem könyvet olvasni, mégpedig kalandosat. 

Forrás

Aztán a kalandos regényről kiderült, hogy FULL ROMANTIKUS. Ami bizony eléggé szétmarcangolt, de egyben nyomott is a sebre pár apró tapaszt. Merthogy ha Feyre-nek sikerül egy alakváltó szörnyetegbe beleszeretni, és utána kiállni egy gonosz tündér három próbáját, miközben egy másik sötét tündér is folyton kerülgeti, és mindjárt vége a világnak, és csak Feyre mentheti meg, szóval akkor mi a fenét kesergek én, itt a feudális Magyarországon, egyedülálló nőként, az egyre nyomasztóbb világválság küszöbén... Miért is panaszkodom? Körülbelül 6-7 éve nem is nagyon olvastam kifejezetten romantikust, mert untam őket, most meg romantaziztam, amely kifejezést ki is húzok, mert gyűlölöm, de ez van, kedves olvasóim, nincs mit tagadni. Gyenge voltam. Kiolvastam Sarah J. Maas-tól 5 jó vaskos könyvet egy huzamban. 

ÉS ANNYIRA JÓ VOLT. 

Nem untatott, nem húzott fel, nem éreztem, hogy felesleges időtöltés, régóta nem éreztem ilyet, hogy olvastam, és színtiszta élvezet volt. 

Persze ne áltassuk magunkat, menekülés is. Belesüppedés egy másik világ problémáiba. 

És ha már válság, és menekülés: olvastam egy cikket, miszerint a nők hajlamosak disztópiákba és fantasyba menekülni a világválságok idején. Megmondom őszintén, olyan elégedetten mosolyogtam, mikor végeztem, mert ezt látom magamon is. Ukrán válság, Trump vámpolitika, nagyurak zebrái, társadalmi morál süllyedése, látom ám én a jót is, de ma már végignézel egy híradót, és lejössz az életről... Viszont azt olvasni, hogy valahol még rosszabb, vagy arról olvasni, hogy valaki még kétségbeejtőbb helyzetből is kikeveredik, felszívja magát, és még szerelmes is lesz! Na az, van olyan nyugtató érzés, mint egy másfél órás jóga. 

Nem mintha csak ilyeneket olvasnék, egyre inkább szeretem a kortárs verseket, és a történelemről, társadalompolitikáról szóló nonfiction könyveket is. De a mesék örök kedvencek lesznek, így olvasok azokból is bőven, főleg meseterápiás gyűjteményekből. 

A tervem pedig az évre megírni 10 saját mesét vagy ha úgy tetszik mesés történetet, és év végén oda szeretném adni a barátaimnak, szeretteimnek, meg annak, aki kéri. Ha a terveim megvalósulnak, akár illusztrálva. 

Na de addig, ha már újra elkezdtem, olvasni fogok. Ha pedig olvasok, az is lehet, hogy ide is írni fogok. Meglátjuk, mit hoz a jövő. Régen nagyon rápörögtem a tervekre, most hagyom, hogy az élet vezessen. 

Ajánlom olvasásra a többiek posztjait is!  És természetesen várjuk, hogy ti is csatlakozzatok. Tudjátok, posztban vagy kommentben ;)! 

Dóri

Nima
Ilweran
Eszti

Pupilla

Zakkant

Andi

Csatlakozott hozzánk: 

Nita! 

Heloise!

Két óra a Vígszínház Kastélyában - nem szeretnék K. lenni, de néha az vagyok...

Forrás

- Szerinted ez miről szólt? - Láthatóan kíváncsian kérdezgette egy jól öltözött, csokornyakkendős srác a barátnőjét, amikor a tömeggel együtt kisétáltunk a Vígszínházból, miután megnéztük a Kastélyt. A kezünkben esernyőt szorongattunk, mint valamiféle bizonyosságot, ami a jelenhez köt, és bár látszólag mindannyian arra koncentráltunk, hogy ne lépjünk bele a járda közepén terpeszkedő pocsolyába, gondolataink a színpadon látottak és talán leginkább az utolsó jelent körül forogtak. 

 

Létezik, hogy valamit érzel, de nem tudod rögtön megfogalmazni? Az elcsípett beszélgetésfoszlányokból az derült ki, hogy bizony létezik. 

Bevallom kifejezetten szeretem kihallgatni az embereket egy-egy mozi vagy színházi élmény után, de úgy látom, ez kölcsönös: már többször rajtakaptam másokat is, miközben engem hallgattak suttyomban, ahogyan egy buszon vagy valamilyen szórakozóhelyen hasonló témákról beszéltem, és szerencsére ilyenkor inkább cinkos csillogást látok a szemekben és nem döbbenetet. Azért nem tagadom, néha a döbbent arckifejezés is előfordult. 

Imádom hallgatni, vagy akár látni, ahogy az irodalom vagy bármi más, ami kreatív,  hatással lesz másokra, mert első kézből tudom, hogy mennyire jó dolog, ha a szűk vagy akár tág értelemben vett művészet megérint. 

Pár pillanat is elég. Az érintés ténye a lényeg.   

A Kastély Franz Kafka azonos című regényének színházi feldolgozása, amelyben Josef K., az új földmérő próbál értelmet találni a helyi szabályokban és bürokráciában, kezdve azzal, hogy szeretne találkozni a kastély urával és hivatalnokaival, hogy elismertesse megbízatását és az ott létének értelmét. Bárki, aki csak egy kicsit is ismeri Kafka műveit, már biztosan sejti, milyen lehetetlen küldetést vállal magára főhősünk, miközben az abszurd és a groteszk jelenetek átszövik az egész cselekményt, amit a színpad erős  képi világával, nyomasztó hangulatával még inkább felerősít. 

Soha nem írtam még színházi kritikát, és most sem fogok belekezdeni, mert valószínűleg mások sokkal jobban értenek hozzá, mint én. Viszont elmondhatom, hogy én ezt a darabot még akkor is nagyon élveztem, amikor úgy éreztem, hogy számomra már kicsit túl groteszk, túl sok, és az abszurd jelenetek engem is úgy behálóztak, mint a darab szereplőit. Bevallom volt pár jelenet, amikor nem is értettem, mit látok, de miután elengedtem a képzeletbeli gyeplőt, és nem akartam mindent a saját logikámmal levezetni, amikor már inkább nevettem azon, amin egyébként a való életben sírni tudtam volna, na ekkor érkezett el a pont, amikor mindenfelé mellékzönge nélkül tudtam a darabot élvezni. 

 A színpadkép szerintem fantasztikus. Nem szeretek nagy szavakat használni, de szinte második főszereplőjévé vált a színdarabnak, és annyira kreatívan felhasználták ahogy folyamatosan ide-oda szaladgáltak rajta, a figyelmet hol a tetejére, hol a mélyére csalták, kifejezetten élveztem figyelni az ötletes megoldásokat.  A több mint kétórás darabban Ifj. Vidnyánszky Attila egy pillanatra sem állt meg, - bárcsak nekem is ilyen fizikumom lenne-, és mint mondtam, nem vagyok nagy szakértő, de szerintem tökéletes volt ebben a szerepben. 

És hogy végül is miről szól a Kastély? A darab lezárása nem ad konkrét válaszokat, amit én kifejezetten imádok. S bár aznap este az esernyőmet szorongatva végig hallgattam jó pár értelmezést, és félig-meddig én is próbát tettem rendet rakni a gondolataim között, csak napokkal később tudtam megfogalmazni a saját konklúziómat. 

Engem több ponton is személyesen érintett a történet: mondhatni egy ideje magam is  Josef K. vagyok, aki látszólag folyton meddő köröket folytat a hivatali struktúra hol magasabb, hol alacsonyabb fokán. 

De most őszintén, ki nem Josef K. a maga kis világában, ki nem érzett már az életében olyan szintű megrekedtséget, amikor újra meg újra meg kellett fogalmaznia magát, hogy ki is ő, és miért is van ott, ahol van. És ki nem érezte már azt az életben, hogy a körülötte lévő emberek számára megfejthetetlen girbe-gurba logika szerint élik az életüket, amiben olykor muszáj részt venni, de megérteni sosem lehet...

Imádom Kafka műveiben a felnagyított, abszurd cselekményt, ami hiába túlzó és nyomasztó, néha már-már rémálomszerű, de mégis a maga torz kópiájában valós képet mutat a világ működéséről. Ha van valakiben egy cseppnyi kétség is, csak nézzen meg pár híradót, garantáltan érteni fogja, mire célzok. 

Kafka műveiben pont az a jó, hogy nem kell társadalompolitikai áthallásokat beemelni ahhoz, hogy aktuális tudjon maradni, és nem kell konkrét, személyes élményeket megidéznie ahhoz, hogy valamilyen személyre szabott üzenetet tudjon nyújtani, és végül is ezért magyarázható kinek így, kinek úgy. 

Legyen nekem mondjuk az úgy verzió...

Próbálok kikeveredni egy időhurokból...

 

A költészet napjára

 Szeretem azokat az embereket, akik versekből idéznek. Tudod, sétáltok, meglát egy macskaköves utat, egy sikátort, ókori vázát,  a szemétben kapirgáló varjút, aztán elversel pár sort. 

Nem sokat és nem dagályosan. Nem forgatod a szemed közben, hogy Te Jó Ég, hová kerültem, nem érzed azt, hogy menten elsüllyedsz, hanem csak elmosolyodsz, arra gondolva, hogy a költészet mindenütt ott van, mert ugye maga az élet is néha költészet. 

Szóval szeretem ezeket az embereket, mert kicsit furák, mert okosak és egyediek, és mert felvállalják azt. 

Én két verset szoktam nyilvánosan idézni, az egyik Juhász Gyula: Milyen volt költeménye, ami mindig eszembe jut, ha látok valahol egy aranyló búzamezőt, a másik meg Paul Verlaine: Őszi chansonja, ami mindig felidézi bennem a ködös, nyálkás, október végi időt, amikor már a leveleket tapossuk a talpunk alatt. 

Régen gyűlöltem Adyt, de mióta felnőtt vagyok, sokszor eszembe jut pár Ady verssor is, de azokkal nem kérkedek, és nem is tudnék kapásból mondani olyan szituációt, amikor megidézhetném őt. Persze nem is olyan rég, talán egy hónappal ezelőtt elmondogattam párszor a híreket olvasva A Magyar ugaron záró sorait, de csak suttogva, az nem számít...

A nagy húsvéti takarítás alatt pedig eszembe jutott, hogy anno általános iskolában kívülről fújtam Petőfi Pató Pál urát, és elő is kerestem a Halász Judit féle feldolgozást, hogy újra énekeljem a harmadik ablak pucolása előtt, hogy Ejj rá érünk arra még...

Vannak verssorok, amik beleégtek az emlékezetembe, olyanok, mint a márványtáblákra vésett betűk. Radnóti Mint a bikája mindig megborzongat, ha eszembe jut,  Szabó Lőrinc Semmiért egészen verse, felidézi bennem a szerelem sokszínűségét és mélységét, és gyakran eszembe jut, hogy szerettem egy levegővétellel hangosan felolvasni milyen is volt Babits korában Húsvét előtt. 

Kicsit kikoptak az életemből a költemények. 

Hiányoznak is. Bánom. 

Pedig vonzanak a kortárs versek, kíváncsi vagyok mennyire tudják megragadni a mát, kíváncsi vagyok, elragadnak-e úgy, mint a régiek. El is határoztam, hogy újra olvasgatni fogom a verseket. 

Neked van olyan versed, amit hangosan idézel mások előtt? Nem csak így, a költészet napján, hanem bármikor!

És ha másképp szeretnél segíteni rajtam, akkor ajánlj kérlek pár verseskötetet, ami a szívedhez nőtt. 

Kíváncsi vagyok a téged melyik költő szólított meg, és melyik az a vers, amire a lelked hallgatott. 

Kirké

 Körülbelül egy évig olvastam. 

Az elején nagyon tetszett. Lelkes voltam, és felolvastam belőle, mert tetszett hallani a szavakat, ahogy hangosan megtöltik a csendet, mintha én is az istenek hatalmas nagy termeiben ültem volna a sarokban, megbújva, hallgatózva, és gyűjtve a titkokat. 

Aztán felbosszantott, mert Kirké passzív lett, mert nem történt semmi, mert láttam, éreztem, hogy van ereje, csak nincs hite kitörni, és ez végtelenül lehúzott. Így gyakran félretettem a könyvet, és szinte csak kötelességből olvastam tovább. 

Az utolsó harmada izgalommal töltött el. A történet passzivitása lassan cselekvésbe váltott, és Kirké nem szunnyadt tovább, életre kelt. Emlékszem alig vártam, hogy este pár oldalt olvashassak belőle. Látni akartam, ahogy ez az erős női istenség végre megtalálja önmagát, a célját, az életét.  

A vége meglepett. Annyira kerek volt, annyira szép, annyira emberi, és valóban az utolsó pár oldal úgy érzem, annyit adott, hogy kezdtem átértékelni a passzív részeket is. Régen lepett meg ennyire egy könyv vége, csak ültem kezemben a könyvvel, és arra gondoltam, ez valóban szép. 

Kirké azóta is velem van. Sokszor eszembe jut, reflektálok rá, vágyakozva nézem a könyvet a polcon. 

Rákérdeztem magamban, hogy miért is bosszantott annyira, hogy a történet nagy részében passzívnak láttam, és miért zavart, hogy még akkor is rettegett, amikor ereje teljében volt. Aztán rájöttem, Kirké szigete, száműzetése, bezártsága, a saját képességeitől való félelme, mind rezonált azokkal a ki nem mondott, teljességében át nem érzett  félelmekkel, amik kicsit én is vagyok. 

Szeretek úgy gondolni Kirkére, hogy nem istennő, hanem egy erős nő, aki beteljesítette a sorsát. Szeretem azt gondolni, hogy mindezt mosollyal nyugtázná, ha ismerném őt. A könyvbeli Kirké biztosan így tenne. 

* A poszt Madeline Miller Kriké című könyvéről íródott. 
A képet én készítettem a múlt hónapban. Megtekinthető a Szépművészeti Múzeum ókori kiállításán. Egyébként Kirké nem volt ilyen szép. 

Sziasztok felnőttek!

 Amikor ezen a könyvön dolgoztam, úgy képzeltem, hogy egy végtelen hosszú létrán állok, amely belenyúlik a világűrbe. Éppen Norvégia fölött vagyok a világ legjobb, legélesebb távcsövével, és a tömbházak, nyaralók és pincék ablakain át lelátok az egész országra, bulikra, nyári napokra, téli estékre, bárokra, hálószobákra, a felnőttek lelkébe és szívébe. 

Felnőttnek lenni nagyon könnyűnek tűnik. Egy felnőtt már sok mindent tud, nem kell annyit kérdeznie, hosszú élet áll mögötte, túljutott a kamaszkoron, tud vigyázni másokra, tud vigyázni magára, tud válaszolni kérdésekre, és képes begyújtani egy faszenes grillt. 

De én például nem tudok begyújtani egy faszenes grillt. Igazából egy indukciós sütőt sem tudok kezelni, és néha úgy érzem magam, mint a világ legnagyobb csecsemője, bumfordi kezekkel és még fejletlen aggyal, pedig felnőtt vagyok.  

                                                                                        Linn Skaber: Ma négykézláb akarok járni 

                                                                                                                 /előszó/ 

Ülünk a kerti asztalnál, én meg a nővérem, kezemben a könyv, és olvasok. Huszonnégy fok van, a nap erősen süt, élvezem, ahogy átforrósítja a bőröm. Szó szerint sütkérezek, mint valami gyík, közben olykor-olykor nyújtózok egyet macska módra. Nővérem meditációs könyvet olvas, de leginkább csak napfényt raktároz a szűkösebb időkre. Én olvasni próbálok. Lesodrom a fehér lapokra hullott levéltetűt. Nem permeteztük még le a fát, kellemetlen dolog. De még a tetvek is ennek az előnyári, narancssárga-zöld, idilli képnek a részei, velem együtt. 

Frusztált vagyok kicsit. Hazafelé a buszon tömegnyomor volt, és én leültem az első ülésre, közvetlen átellenben a rezignált buszsofőrrel. Aki csak felszállt hozzámért a táskájával vagy a testével, a mellettem lévő fiú széles terpeszben ült, ahogy a fiúk szoktak. Én meg megpróbáltam összehúzni magam a lehető legkisebbre, mert az a lányok szokása.  Nem akartam, de összeért a lábunk. 

A mai novellák sem épp vidámak, bár pont azt szeretem ebben a könyvben, hogy olyan eredeti módon írja le, mennyi frusztráció van a felnőttkorban. Mert van. Néha már az is frusztál, ha kimondom, hogy én már felnőtt vagyok. Van egy részem, aki vitatkozna ezzel a ténnyel, erősen, vehemensen tagadná a nyilvánvalót, és tudom, hogy könnyedén elhinnék neki bármit.  Olvasok pár oldalt, a napfény most nem verődik vissza a fehér lapról, inkább belesimul a betűk mögötti üres térbe. Néha azt kívánom, bár pörgősebb, élménydúsabb lenne a felnőttkor. Néha meg ez is elég: ülni a tesómmal a kerti asztalnál a kellemesen meleg napsütésben, kezemben tartva egy el nem olvasott könyvet, és megfigyelni, hogy mennyivel zöldebb lett minden körülöttünk. 

Ablakok és szavak

Forrás

Nekem a valaha olvasott kedvenc első pár mondatom ez:

" Egy tengerparti városban, amelyet egykor Szentpétervárnak neveztek, majd Petrográdnak, aztán Leningrádnak, és jóval később ismét Szentpétervárnak, állt egy hosszú, keskeny ház egy hosszú, keskeny utcában. Egy hosszú, keskeny ablakban pedig világoskék ruhában és fakózöld papucsban egy gyermek arra várt, hogy egy madár feleségül vegye. "

Amint elolvastam, tudtam hogy ez a könyv bármit is hoz, szeretni fogom. Hát szerettem is. A történet ugyanilyen mesés-rejtélyes-zegzugos, mint amit ígér. Annyira távoli a mi világunktól, és mégis annyira ismerős, intim. Tele igaznak tűnő mondattokkal. Nekem ez a Maria Morevna és a Halhatatlan meséje, másnak viszont nyomasztó, álomszerű kuszaság. 

 Nemrég egyébként pont a főnökömnek idéztem belőle. Van pár mondata, ami a részemmé vált, és mélyen a lelkembe ivódott, eszembe jut például, amikor mások kapcsolatában ítélkezünk. Egy házasság bizalmas dolog. Saját, vad törvényei, titkos történetei és barbárságai vannak, és ami a házastársak között folyik, az kívülállók számára érthetetlen... Na jó. A szavak sokszor üresen csengenek, csak azoknak szólnak igazán, akik rájuk tudnak hangolódni. Az meg hogy valamiére miért hangolódsz rá, és más dologra meg miért nem, az szerintem bőven benne van a gyerekkori vagy akár előző életes élményekben is. 

Nekem ez az első pár mondat, ez a pár taktus elég volt hozzá, hogy beszálljak ebbe a különös világba, és részévé váljak. Emlékszem, hogy komoly félelmeket is felhozott bennem, háborúval kapcsolatos, kusza elnyomott fájdalmakat. Olyan dolgokat, amiket akkor nem tudtam, hova tenni. Most már azt hiszem elrendeztem őket. 

Mondtam, hogy hobbi szinten meseterápiával/irodalom terápiával foglalkozom? Borzasztóan sajnálom, hogy nem tanulhatom, mert végtelenül vonz ez a terület, és szerintem nagyon ügyes lennék benne. Ez a könyv például ilyen szempontból is érdekes lenne, több hónapba kerülne kielemezni a benne lévő mesei szimbólumokat, és azt, hogy milyen háttere van ezeknek, milyen hatást vált bennünk ki. Tervben van, hogy újra elolvasom, hogy újra alámerülök a tudatalattimmal együtt. Szinte biztos vagyok benne, hogy megint feldob majd egy témát, amire jó  vagy épp felkavaró lesz rárezegni. 

De nézzük csak ezt az első pár mondatot. Mi is van benne. Van benne egy helyszín, meg egy szereplő. Van benne egy vágy. Már ezen is érdemes kicsit elgondolkodni. Magadról mit írnál, az életed helyszínét, hogy mutatnád be? Én mondjuk valahogy így...

Egy elfeledett, hajdan virágzó kisfaluban, amelyet egykor egy elismert báró családja vezetett, állt egy kopott kerítésű ikerház, egy hosszú poros utcában. Egy hátsó, zöld kertre néző ablakban pedig, elnyűtt, kockás ingben a billentyűzet fölé hajolva egy lány arra várt, hogy magához ölelhesse a világot. 

Ha nem szaladsz át az oldalakon, a szavak reflektálnak rád. Élő kapcsolat lesz közted és a szöveg között. Formálódsz majd, és a szöveg is megtelik olyan értelmezésekkel, amiket először észre sem vettél, vagy másképp fordítottál magadban le. Annyi erő és érték van az irodalomban, a mesékben, a történetekben. Hiba lenne nem elgondolkodni, nem megállni olykor.  

Azt hiszem az volt a blog újra indításának egyik célja, hogy ezt megmutassam nektek.  

Szóval jövök még sok-sok dologgal, hogy lássátok, ebben a felgyorsult világban, ahol a tíz másodperces tiktok videók a sztárok, igenis érdemes kicsit lelassulni, és kapcsolódni. Nemcsak másokhoz, magunkhoz is.