augusztus 13, 2012

Diana Gabaldon: Szitakötő borostyánban

Azért mentünk Párizsba, hogy megpróbáljuk megállítani Stuart Károlyt...

Mindenki kedvenc téglakönyve - na jó, inkább az enyém-, az Outlander újabb része jelent meg végre nálunk, én meg nem restelltem előrendelni, de valahogy hiányzott az ihlet, hogy belevessem magam. A múltkori Outlander posztom azt hiszem, többet ártott a könyvnek, mint segített, szóval most megpróbálok objektíve közvetíteni a könyvről, amit amúgy imádok, szóval nehéz helyzetben vagyok, de semmi nem lehetetlenség...

Én már meséltem erről előzetesen, hogy nagyon szeretem, ahogy Gabaldon ír: valahogy szeretem a módját, ahogy a dolgokat láttatja, épp annyira részletesek a leírások, hogy a képzeletem megragadják, de nem magyaráz semmit sem túl, a mondatai nem sík egyszerűek, van benne egy olyasféle nyelvi igényesség, amit szerintem minden szórakoztató könyv el tudna viselni, vagy legalábbis az olvasók, de persze nem akarok szuperlatívuszokban regélni. Amit nagyon szerettem ebben a könyvben, hogy Gabaldon nem feledkezett el a humorról, jóval több vicces jelenet van ebben a könyvben, mint az elsőben, a párbeszédei nagyon pörögnek, a szerkezete szerintem baromi jó, ( de meg kellene állni, mert megint csak dicsérem), és még két dolgot emelnék ki, a stílussal kapcsolatban. Az egyik az, hogy Gabaldon annyira hús-vér karaktereket használ, hogy öröm olvasni. A legkisebb mellékszereplőnek is van valami ismertető jele, a hanghordozásában, a viselkedésében, van benne pár nagyon lökött ember ( pl. Jamie nagyapja, Lord Lovat vagy az egyik új kedvencem, Fergus), és valahogy mindegyikről kialakult bennem egy kép, nem szürkültek el a nagy főszereplő páros mellett. A másik dolog, amit meg külön kiemelnék, hogy a könyv 990 oldalában talán ötöd annyi szex sincs, mint a másikban volt, persze dúl a szerelem, majd meghalnak ezek ketten egymásért, de a hangsúly most már azért átterelődött a hálószobatitkokról, aminek lehet örülni, meg nem örülni, de szerintem azért jót tett a könyvnek.

A történet amúgy meglepő módon a jelenben kezdődik: Jamie Fraser hallott, meghalt Culloden mezején a nagy jakobita felkelés utolsó csatájában, Claire pedig átjutva a kőkörön újra a jelenben él a lányával, Briannával. Nem titok előttünk, hogy Brianna Jamie lánya, hasonlít rá minden tekintetben, de a lány nem tud az időutazásról semmit. Claire azzal bízza meg az egyik jakobita kutató lelkész fiát, nevezetesen Roger Wakefieldet, hogy segítsen kideríteni, vajon meghalt-e mindenki a nagy csatában, voltak-e túlélői a Fraser klánnak. A sors iróniája, hogy egy sírkertben kiderül, hogy a mi Jamie-nk nem is a csatában halt meg, amitől Claire teljesen kikészül, és elmond mindent a lányának. S ezt a történetet éljük újra meg közel nyolcszáz oldalon, tehát, hogy hogyan került Jamie Culloden mezejére, és hogyan került vissza a jelenbe Claire, amiről ugyan tudjuk, mi is lesz a végkifejlet, de sikerült úgy keresztezni a szálakat, hogy mind a múltban, mind később visszatérve a jelenbe, érjenek meglepetések.

Na most ezt a könyvet a félreértések elkerülése végett újabban úgy reklámozzák, mint " rengeteg akció, rengeteg szex", ami megint nem egy helytálló fogás, ugyanis ahogy előbb mondtam, nincs benne annyi szex, hogy rengetegnek tudjam nevezni, de szerintem nincs is benne annyi akció. 
Úgy mondhatnám, hogy a könyv nagy része az udvari intrikákról, a politikai csatározásról szól, vagy inkább mindezek hátteréről... Ugyanis mivel Claire tudja,hogy a skót klánokat le fogják verni Culloden mezejénél, és utána több száz évig nyomorúság vár a skót felföldre, megpróbálják megállítani Stuart Károlyt, s egyben Jamie és Claire azon fáradozik, hogy ne is jöjjön létre a jakobita felkelés.  Ennek elérése érdekében pedig átutaznak Franciaroszágba, ahol megpróbálnak kettős szerepet játszani: beilleszkednek a jakobita körökbe, barátságot kötnek magával Károllyal, megpróbálják kipuhatolni a jakobiták titkos, vagyonos támogatóit, azzal a céllal, hogy belülről bomlasszák az egységet, ugyanakkor megpróbálják úgy alakítani a dolgokat, hogy ha mégis kitörne a felkelés, a lehető legkevesebb ember haljon meg.
Gyakorlatilag ez teszi ki a könyv nagy részét, s később, amikor a csatákra kerül sor, picit kevesebb akció található a könyvben, mint amiben én reménykedtem, de nekem így is tetszett. Azért mondom, hogy jó volt, mert engem szórakoztattak az apró jelenetek, ahogy pl. Jamie beletanul a bor szakmába, ahogy Claire akaratlanul is mindenkinek a tyúkszemére lép, ahogy a belső kis udvari szokásokat leírja, pl. ahogy az uralkodónál vizitelnek az urak, ahogy a nemesek megbámulják teával a kezükben, ahogy párosodik két díjnyeretes ló, vagy a hölgyek hóbortjairól - pl. kilyukasztott mellbimbón fityegő medál? hümm-, a férfiak titkos gyűléseiről, az alkimistákról, és persze meg kell fejteni a titkos írással írt leveleket is, miközben Claire egy szegénykórházan önkénteskedik, terhes lesz, boszorkánykodik, szóval amellett, hogy nincsenek látványosan nagy akciójelenetek, sosem ül le a regény.
Azért persze még mindig a nagy-nagy szerelemről szól, de pontosan azt a helyzetet írja le az írónő, ami végülis a cím lett, hogy a történelem ellen kapálózni egymagadban eléggé veszett ügy, és most már csak azért sem árulok el többet, nehogy véletlenül kikotyogjak valamit.
Még valamit kiemelek, Gabaldon skótjai ebben a könyvben annyira skótok, amennyire csak szereplők skótok lehetnek, szinte öröm volt róluk olvasni, a legkisebb emberkétől a vezetőkig... Imádtam a szavuk járását, a sok Mmmm... morgást, a kelta káromkodásokat, azt ahogy egyre jobban beleláttunk a csavaros kis agytekervényeikbe, - sajnos néha nem csak átvitt értelemben, de ez már a korhoz tartozik.
Írok még egy icipici spoilert, a történetben nagy szerepe lesz, mindenféle Randalleknek, ami újabb feszültséget hoz a könyv cselekményébe, de ez még így is egy szerelemes-kalandos-történelmi szórakoztató regény, annak viszont részemről nagyon nagyon jó. Igazából nagyon megszerettem ezt a kettőt, - úgy értem Jamie-t, meg Claire-t-, és a korszakot is imádom, nekem ez a közel ezer oldal egy időutazás volt, és már alig várom, hogy újra utazhassak. Sajnálom, hogy nem érkezik pár hónap múlva a harmadik könyv.

A pletykák szerint sorozat lesz az Outlanderből, ami szerintem nagyon jó ötlet, mert egy-egy ezer oldalas könyv pont olyan, mint egy sorozat évada, szépen, fokozatosan alakulnak a szálak, érdekesek az epizódok, valahogy megkedvelteti magát a történet a olvasóval, már ha épp ilyenre vágyik az ember, és talán pont itt a lényeg. Én meg nem mondom, kinek jön be ez a könyv, és kinek nem, de azt hiszem, akinek bejön, az nagyon megszereti... Részemről pedig  nagyon várom, hogy végre megsasolhassam a zöld lankákat, meg a részeges, skót szoknyás urakat, ahogy kardoznak, meg énekelnek csatába menet, és persze Jamie-t is. Ez teljesen objektív vágy, nincs színpadias sóhaj :) Szóval egye-fene, én szeretem ezt a könyvet, egyébként meg:


SHARE:

4 megjegyzés

  1. nekem nagyon tetszik ez a poszt.

    VálaszTörlés
  2. Remélem, ez most nem jön ki rosszul, mert milyen már ilyet írni: de nekem is :D.

    VálaszTörlés
  3. :D
    nekem is vannak kedvenc posztjaim.:))

    VálaszTörlés
  4. Az első részről írt poszt megtalálható valahol?

    VálaszTörlés

BLOGGER TEMPLATE CREATED BY pipdig