...............

Két óra a Vígszínház Kastélyában - nem szeretnék K. lenni, de néha az vagyok...

Forrás

- Szerinted ez miről szólt? - Láthatóan kíváncsian kérdezgette egy jól öltözött, csokornyakkendős srác a barátnőjét, amikor a tömeggel együtt kisétáltunk a Vígszínházból, miután megnéztük a Kastélyt. A kezünkben esernyőt szorongattunk, mint valamiféle bizonyosságot, ami a jelenhez köt, és bár látszólag mindannyian arra koncentráltunk, hogy ne lépjünk bele a járda közepén terpeszkedő pocsolyába, gondolataink a színpadon látottak és talán leginkább az utolsó jelent körül forogtak. 

 

Létezik, hogy valamit érzel, de nem tudod rögtön megfogalmazni? Az elcsípett beszélgetésfoszlányokból az derült ki, hogy bizony létezik. 

Bevallom kifejezetten szeretem kihallgatni az embereket egy-egy mozi vagy színházi élmény után, de úgy látom, ez kölcsönös: már többször rajtakaptam másokat is, miközben engem hallgattak suttyomban, ahogyan egy buszon vagy valamilyen szórakozóhelyen hasonló témákról beszéltem, és szerencsére ilyenkor inkább cinkos csillogást látok a szemekben és nem döbbenetet. Azért nem tagadom, néha a döbbent arckifejezés is előfordult. 

Imádom hallgatni, vagy akár látni, ahogy az irodalom vagy bármi más, ami kreatív,  hatással lesz másokra, mert első kézből tudom, hogy mennyire jó dolog, ha a szűk vagy akár tág értelemben vett művészet megérint. 

Pár pillanat is elég. Az érintés ténye a lényeg.   

A Kastély Franz Kafka azonos című regényének színházi feldolgozása, amelyben Josef K., az új földmérő próbál értelmet találni a helyi szabályokban és bürokráciában, kezdve azzal, hogy szeretne találkozni a kastély urával és hivatalnokaival, hogy elismertesse megbízatását és az ott létének értelmét. Bárki, aki csak egy kicsit is ismeri Kafka műveit, már biztosan sejti, milyen lehetetlen küldetést vállal magára főhősünk, miközben az abszurd és a groteszk jelenetek átszövik az egész cselekményt, amit a színpad erős  képi világával, nyomasztó hangulatával még inkább felerősít. 

Soha nem írtam még színházi kritikát, és most sem fogok belekezdeni, mert valószínűleg mások sokkal jobban értenek hozzá, mint én. Viszont elmondhatom, hogy én ezt a darabot még akkor is nagyon élveztem, amikor úgy éreztem, hogy számomra már kicsit túl groteszk, túl sok, és az abszurd jelenetek engem is úgy behálóztak, mint a darab szereplőit. Bevallom volt pár jelenet, amikor nem is értettem, mit látok, de miután elengedtem a képzeletbeli gyeplőt, és nem akartam mindent a saját logikámmal levezetni, amikor már inkább nevettem azon, amin egyébként a való életben sírni tudtam volna, na ekkor érkezett el a pont, amikor mindenfelé mellékzönge nélkül tudtam a darabot élvezni. 

 A színpadkép szerintem fantasztikus. Nem szeretek nagy szavakat használni, de szinte második főszereplőjévé vált a színdarabnak, és annyira kreatívan felhasználták ahogy folyamatosan ide-oda szaladgáltak rajta, a figyelmet hol a tetejére, hol a mélyére csalták, kifejezetten élveztem figyelni az ötletes megoldásokat.  A több mint kétórás darabban Ifj. Vidnyánszky Attila egy pillanatra sem állt meg, - bárcsak nekem is ilyen fizikumom lenne-, és mint mondtam, nem vagyok nagy szakértő, de szerintem tökéletes volt ebben a szerepben. 

És hogy végül is miről szól a Kastély? A darab lezárása nem ad konkrét válaszokat, amit én kifejezetten imádok. S bár aznap este az esernyőmet szorongatva végig hallgattam jó pár értelmezést, és félig-meddig én is próbát tettem rendet rakni a gondolataim között, csak napokkal később tudtam megfogalmazni a saját konklúziómat. 

Engem több ponton is személyesen érintett a történet: mondhatni egy ideje magam is  Josef K. vagyok, aki látszólag folyton meddő köröket folytat a hivatali struktúra hol magasabb, hol alacsonyabb fokán. 

De most őszintén, ki nem Josef K. a maga kis világában, ki nem érzett már az életében olyan szintű megrekedtséget, amikor újra meg újra meg kellett fogalmaznia magát, hogy ki is ő, és miért is van ott, ahol van. És ki nem érezte már azt az életben, hogy a körülötte lévő emberek számára megfejthetetlen girbe-gurba logika szerint élik az életüket, amiben olykor muszáj részt venni, de megérteni sosem lehet...

Imádom Kafka műveiben a felnagyított, abszurd cselekményt, ami hiába túlzó és nyomasztó, néha már-már rémálomszerű, de mégis a maga torz kópiájában valós képet mutat a világ működéséről. Ha van valakiben egy cseppnyi kétség is, csak nézzen meg pár híradót, garantáltan érteni fogja, mire célzok. 

Kafka műveiben pont az a jó, hogy nem kell társadalompolitikai áthallásokat beemelni ahhoz, hogy aktuális tudjon maradni, és nem kell konkrét, személyes élményeket megidéznie ahhoz, hogy valamilyen személyre szabott üzenetet tudjon nyújtani, és végül is ezért magyarázható kinek így, kinek úgy. 

Legyen nekem mondjuk az úgy verzió...

Próbálok kikeveredni egy időhurokból...

 

A költészet napjára

 Szeretem azokat az embereket, akik versekből idéznek. Tudod, sétáltok, meglát egy macskaköves utat, egy sikátort, ókori vázát,  a szemétben kapirgáló varjút, aztán elversel pár sort. 

Nem sokat és nem dagályosan. Nem forgatod a szemed közben, hogy Te Jó Ég, hová kerültem, nem érzed azt, hogy menten elsüllyedsz, hanem csak elmosolyodsz, arra gondolva, hogy a költészet mindenütt ott van, mert ugye maga az élet is néha költészet. 

Szóval szeretem ezeket az embereket, mert kicsit furák, mert okosak és egyediek, és mert felvállalják azt. 

Én két verset szoktam nyilvánosan idézni, az egyik Juhász Gyula: Milyen volt költeménye, ami mindig eszembe jut, ha látok valahol egy aranyló búzamezőt, a másik meg Paul Verlaine: Őszi chansonja, ami mindig felidézi bennem a ködös, nyálkás, október végi időt, amikor már a leveleket tapossuk a talpunk alatt. 

Régen gyűlöltem Adyt, de mióta felnőtt vagyok, sokszor eszembe jut pár Ady verssor is, de azokkal nem kérkedek, és nem is tudnék kapásból mondani olyan szituációt, amikor megidézhetném őt. Persze nem is olyan rég, talán egy hónappal ezelőtt elmondogattam párszor a híreket olvasva A Magyar ugaron záró sorait, de csak suttogva, az nem számít...

A nagy húsvéti takarítás alatt pedig eszembe jutott, hogy anno általános iskolában kívülről fújtam Petőfi Pató Pál urát, és elő is kerestem a Halász Judit féle feldolgozást, hogy újra énekeljem a harmadik ablak pucolása előtt, hogy Ejj rá érünk arra még...

Vannak verssorok, amik beleégtek az emlékezetembe, olyanok, mint a márványtáblákra vésett betűk. Radnóti Mint a bikája mindig megborzongat, ha eszembe jut,  Szabó Lőrinc Semmiért egészen verse, felidézi bennem a szerelem sokszínűségét és mélységét, és gyakran eszembe jut, hogy szerettem egy levegővétellel hangosan felolvasni milyen is volt Babits korában Húsvét előtt. 

Kicsit kikoptak az életemből a költemények. 

Hiányoznak is. Bánom. 

Pedig vonzanak a kortárs versek, kíváncsi vagyok mennyire tudják megragadni a mát, kíváncsi vagyok, elragadnak-e úgy, mint a régiek. El is határoztam, hogy újra olvasgatni fogom a verseket. 

Neked van olyan versed, amit hangosan idézel mások előtt? Nem csak így, a költészet napján, hanem bármikor!

És ha másképp szeretnél segíteni rajtam, akkor ajánlj kérlek pár verseskötetet, ami a szívedhez nőtt. 

Kíváncsi vagyok a téged melyik költő szólított meg, és melyik az a vers, amire a lelked hallgatott. 

Kirké

 Körülbelül egy évig olvastam. 

Az elején nagyon tetszett. Lelkes voltam, és felolvastam belőle, mert tetszett hallani a szavakat, ahogy hangosan megtöltik a csendet, mintha én is az istenek hatalmas nagy termeiben ültem volna a sarokban, megbújva, hallgatózva, és gyűjtve a titkokat. 

Aztán felbosszantott, mert Kirké passzív lett, mert nem történt semmi, mert láttam, éreztem, hogy van ereje, csak nincs hite kitörni, és ez végtelenül lehúzott. Így gyakran félretettem a könyvet, és szinte csak kötelességből olvastam tovább. 

Az utolsó harmada izgalommal töltött el. A történet passzivitása lassan cselekvésbe váltott, és Kirké nem szunnyadt tovább, életre kelt. Emlékszem alig vártam, hogy este pár oldalt olvashassak belőle. Látni akartam, ahogy ez az erős női istenség végre megtalálja önmagát, a célját, az életét.  

A vége meglepett. Annyira kerek volt, annyira szép, annyira emberi, és valóban az utolsó pár oldal úgy érzem, annyit adott, hogy kezdtem átértékelni a passzív részeket is. Régen lepett meg ennyire egy könyv vége, csak ültem kezemben a könyvvel, és arra gondoltam, ez valóban szép. 

Kirké azóta is velem van. Sokszor eszembe jut, reflektálok rá, vágyakozva nézem a könyvet a polcon. 

Rákérdeztem magamban, hogy miért is bosszantott annyira, hogy a történet nagy részében passzívnak láttam, és miért zavart, hogy még akkor is rettegett, amikor ereje teljében volt. Aztán rájöttem, Kirké szigete, száműzetése, bezártsága, a saját képességeitől való félelme, mind rezonált azokkal a ki nem mondott, teljességében át nem érzett  félelmekkel, amik kicsit én is vagyok. 

Szeretek úgy gondolni Kirkére, hogy nem istennő, hanem egy erős nő, aki beteljesítette a sorsát. Szeretem azt gondolni, hogy mindezt mosollyal nyugtázná, ha ismerném őt. A könyvbeli Kirké biztosan így tenne. 

* A poszt Madeline Miller Kriké című könyvéről íródott. 
A képet én készítettem a múlt hónapban. Megtekinthető a Szépművészeti Múzeum ókori kiállításán. Egyébként Kirké nem volt ilyen szép. 

Sziasztok felnőttek!

 Amikor ezen a könyvön dolgoztam, úgy képzeltem, hogy egy végtelen hosszú létrán állok, amely belenyúlik a világűrbe. Éppen Norvégia fölött vagyok a világ legjobb, legélesebb távcsövével, és a tömbházak, nyaralók és pincék ablakain át lelátok az egész országra, bulikra, nyári napokra, téli estékre, bárokra, hálószobákra, a felnőttek lelkébe és szívébe. 

Felnőttnek lenni nagyon könnyűnek tűnik. Egy felnőtt már sok mindent tud, nem kell annyit kérdeznie, hosszú élet áll mögötte, túljutott a kamaszkoron, tud vigyázni másokra, tud vigyázni magára, tud válaszolni kérdésekre, és képes begyújtani egy faszenes grillt. 

De én például nem tudok begyújtani egy faszenes grillt. Igazából egy indukciós sütőt sem tudok kezelni, és néha úgy érzem magam, mint a világ legnagyobb csecsemője, bumfordi kezekkel és még fejletlen aggyal, pedig felnőtt vagyok.  

                                                                                        Linn Skaber: Ma négykézláb akarok járni 

                                                                                                                 /előszó/ 

Ülünk a kerti asztalnál, én meg a nővérem, kezemben a könyv, és olvasok. Huszonnégy fok van, a nap erősen süt, élvezem, ahogy átforrósítja a bőröm. Szó szerint sütkérezek, mint valami gyík, közben olykor-olykor nyújtózok egyet macska módra. Nővérem meditációs könyvet olvas, de leginkább csak napfényt raktároz a szűkösebb időkre. Én olvasni próbálok. Lesodrom a fehér lapokra hullott levéltetűt. Nem permeteztük még le a fát, kellemetlen dolog. De még a tetvek is ennek az előnyári, narancssárga-zöld, idilli képnek a részei, velem együtt. 

Frusztált vagyok kicsit. Hazafelé a buszon tömegnyomor volt, és én leültem az első ülésre, közvetlen átellenben a rezignált buszsofőrrel. Aki csak felszállt hozzámért a táskájával vagy a testével, a mellettem lévő fiú széles terpeszben ült, ahogy a fiúk szoktak. Én meg megpróbáltam összehúzni magam a lehető legkisebbre, mert az a lányok szokása.  Nem akartam, de összeért a lábunk. 

A mai novellák sem épp vidámak, bár pont azt szeretem ebben a könyvben, hogy olyan eredeti módon írja le, mennyi frusztráció van a felnőttkorban. Mert van. Néha már az is frusztál, ha kimondom, hogy én már felnőtt vagyok. Van egy részem, aki vitatkozna ezzel a ténnyel, erősen, vehemensen tagadná a nyilvánvalót, és tudom, hogy könnyedén elhinnék neki bármit.  Olvasok pár oldalt, a napfény most nem verődik vissza a fehér lapról, inkább belesimul a betűk mögötti üres térbe. Néha azt kívánom, bár pörgősebb, élménydúsabb lenne a felnőttkor. Néha meg ez is elég: ülni a tesómmal a kerti asztalnál a kellemesen meleg napsütésben, kezemben tartva egy el nem olvasott könyvet, és megfigyelni, hogy mennyivel zöldebb lett minden körülöttünk. 

Ablakok és szavak

Forrás

Nekem a valaha olvasott kedvenc első pár mondatom ez:

" Egy tengerparti városban, amelyet egykor Szentpétervárnak neveztek, majd Petrográdnak, aztán Leningrádnak, és jóval később ismét Szentpétervárnak, állt egy hosszú, keskeny ház egy hosszú, keskeny utcában. Egy hosszú, keskeny ablakban pedig világoskék ruhában és fakózöld papucsban egy gyermek arra várt, hogy egy madár feleségül vegye. "

Amint elolvastam, tudtam hogy ez a könyv bármit is hoz, szeretni fogom. Hát szerettem is. A történet ugyanilyen mesés-rejtélyes-zegzugos, mint amit ígér. Annyira távoli a mi világunktól, és mégis annyira ismerős, intim. Tele igaznak tűnő mondattokkal. Nekem ez a Maria Morevna és a Halhatatlan meséje, másnak viszont nyomasztó, álomszerű kuszaság. 

 Nemrég egyébként pont a főnökömnek idéztem belőle. Van pár mondata, ami a részemmé vált, és mélyen a lelkembe ivódott, eszembe jut például, amikor mások kapcsolatában ítélkezünk. Egy házasság bizalmas dolog. Saját, vad törvényei, titkos történetei és barbárságai vannak, és ami a házastársak között folyik, az kívülállók számára érthetetlen... Na jó. A szavak sokszor üresen csengenek, csak azoknak szólnak igazán, akik rájuk tudnak hangolódni. Az meg hogy valamiére miért hangolódsz rá, és más dologra meg miért nem, az szerintem bőven benne van a gyerekkori vagy akár előző életes élményekben is. 

Nekem ez az első pár mondat, ez a pár taktus elég volt hozzá, hogy beszálljak ebbe a különös világba, és részévé váljak. Emlékszem, hogy komoly félelmeket is felhozott bennem, háborúval kapcsolatos, kusza elnyomott fájdalmakat. Olyan dolgokat, amiket akkor nem tudtam, hova tenni. Most már azt hiszem elrendeztem őket. 

Mondtam, hogy hobbi szinten meseterápiával/irodalom terápiával foglalkozom? Borzasztóan sajnálom, hogy nem tanulhatom, mert végtelenül vonz ez a terület, és szerintem nagyon ügyes lennék benne. Ez a könyv például ilyen szempontból is érdekes lenne, több hónapba kerülne kielemezni a benne lévő mesei szimbólumokat, és azt, hogy milyen háttere van ezeknek, milyen hatást vált bennünk ki. Tervben van, hogy újra elolvasom, hogy újra alámerülök a tudatalattimmal együtt. Szinte biztos vagyok benne, hogy megint feldob majd egy témát, amire jó  vagy épp felkavaró lesz rárezegni. 

De nézzük csak ezt az első pár mondatot. Mi is van benne. Van benne egy helyszín, meg egy szereplő. Van benne egy vágy. Már ezen is érdemes kicsit elgondolkodni. Magadról mit írnál, az életed helyszínét, hogy mutatnád be? Én mondjuk valahogy így...

Egy elfeledett, hajdan virágzó kisfaluban, amelyet egykor egy elismert báró családja vezetett, állt egy kopott kerítésű ikerház, egy hosszú poros utcában. Egy hátsó, zöld kertre néző ablakban pedig, elnyűtt, kockás ingben a billentyűzet fölé hajolva egy lány arra várt, hogy magához ölelhesse a világot. 

Ha nem szaladsz át az oldalakon, a szavak reflektálnak rád. Élő kapcsolat lesz közted és a szöveg között. Formálódsz majd, és a szöveg is megtelik olyan értelmezésekkel, amiket először észre sem vettél, vagy másképp fordítottál magadban le. Annyi erő és érték van az irodalomban, a mesékben, a történetekben. Hiba lenne nem elgondolkodni, nem megállni olykor.  

Azt hiszem az volt a blog újra indításának egyik célja, hogy ezt megmutassam nektek.  

Szóval jövök még sok-sok dologgal, hogy lássátok, ebben a felgyorsult világban, ahol a tíz másodperces tiktok videók a sztárok, igenis érdemes kicsit lelassulni, és kapcsolódni. Nemcsak másokhoz, magunkhoz is.