augusztus 21, 2013

Kémregény lányoknak

Charlotte Binghamről szerintem nem sokan hallottak, vagy ha volt is Bingham könyvük az olvasóknak, azt elcserélték. Már nem emlékszem rá, hogy hogyan került hozzám az első rész - azt hiszem megrendeltem a Könyvklub oldaláról-, de azt tudom, hogy szinte rágtam a körmömet, mikor véget ért, azonnal akartam a folytatást. Arra is emlékszem, hogy ősszel olvastam, október táján, arra is, hogy lázas voltam, arra is, hogy megégettem a teásbögrével a kezem, sőt arra is, hogy mennyire klassz volt, hogy odakinn és a könyvben is mennyire nagyon ősz van.

A bevezető kötet tehát az Éden leányai, aminek a címe már két dolgot is előre jelez. Az első, hogy a könyv olyan anakronisztikus kifejezéseket tartalmaz, mint leány - tudom, mire gondolsz, ez nem jó jel - vagy hadd emeljem ki a sorozatos " alant" szó használatát, amitől olyanná válik az egész sztori, mintha tényleg egy második világháborút megélt emberke mesélné el.
A másik dolog meg ez a modoros, már-már negédes cím is jelzi, hogy önmagában nem lesz ez olyan véres, háborús történet.

A történet alapkoncepciója egyébkén Anglia a második világháború idején, nem a frontok és a bombázások, hanem a vidéken ragadt- vagy a vidékre menekült- emberek élete. Ezen belül is, azon fiatal leányok élete, akik bekerülnek az Éden-Park elnevezésű, ódon kúria falai közé, ahol történetesen Anglia egyik kémközpontja található.
A sztori első része inkább a Parkon belüli életet mutatja be, meg az előzményeket, tehát azt, hogy kerül a hírszerzéshez Kate, Marjorie, Poppy és Lilly, de a közepe táján már igazi kémkedésről is lehet olvasni, főleg Poppy kémkedései révén, amit én annyira de annyira szerettem .

Nagyon fura, mert Bingham elég modorosan ír és nem átalkodik olyan idilli kis epizódokat belecsempészni a regénybe, amik hangulatkeltésnek tökéletesek, de amúgy nem nagyon viszik előre a cselekményt és mégis imádom őket. Az első részben például az előtt pár nappal, hogy Anglia hadat üzent volna a németeknek elmennek a szereplők a tengerpatra kirándulni és úgy építgetik a homokvárakat, hogy tudják, napok kérdése és minden megváltozik, vagy ilyen, amikor egy német hadifogoly a csendes éjt kezdi el trombitálni.  Mondjátok, hogy szentimentális vagyok, de nekem ezek a jelenetek nagyon bejönnek.
Szóval Bingham ilyen kis idealizált módon írja a maga kis kémsztoriját, de sikerült olyan döbbenetesen megölnie egy szereplőt, hogy onnantól kezdve folyton attól féltem, valakivel megint megteszi. Az első könyvben amúgy a négy lányból kettő máris párra talál, szóval van benne romantika is, de alapvetően nem olyan hangsúlyos ez a vonal, én nem bántam volna, ha az írónő többet is mutat belőle- örök szerelmem Scott így eléggé a háttérbe szorul.

Jó pár évet kénytelen voltam várni a következő részre, - pedig a folytatás is hamar megjelent-, aztán a rukkolán végre egy olyan könyvet tudtam happolni, amit tényleg nagyon akartam, szóval megkaparintottam a Virágok házát is.

A Virágok házában már inkább a titkos küldetések állnak a középpontban, valamint az Éden Parkba beépülő kettős ügynök kifüstölése- kár, hogy elég hamar rájöttem ki az. Ugyancsak kár, hogy Bingham totál hülye módon nem adott Poppynak nagy szerepet, míg szívem csücske Scott Franciaországba indul titkos küldetésre, nem is egyszer kockára téve az életét.
A Parkban szerelem szövődik a kis Marjorie életében is, de ami még jobb, Billy, a kis srác végre ki tud teljesedni a találmányai által.

Alapvetően a második rész sokkal pörgősebb, mondjuk a kém vonal általában kicsit el van kapkodva, sokkal izgalmasabban is le lehetett volna írni, de még mindig ott van a könyvben ez az ódon fojtott hangulat, meg a szereplők közötti álmos kis kapcsolatok - :)-, olyan az egész, mint egy angol filmsorozat.

Én nagyon szeretem mindkettő könyvet, de én teljesen odáig vagyok azokért a könyvekért, amik a civilekről szólnak a háborúban, még akkor is, ha nem szólnak másról, hogyan ápolják a sérülteket a nők, vagy hogy milyen volt a jegyrendszer, mit hallgattak a rádióban, hogyan szerezték be a gyógyszereket, nem volt ez amúgy egyszerű. Azt hiszem az egyik történelmi dokumentum filmeket adó csatornán volt egy sorozat - sajnos nem jegyeztem meg a címét- , ami pont erről az időszakról szólt, amiben történészek pár hétig úgy éltek, mint a második világháború korabeli civilek és én azt is nagyon élveztem. Szerintem ez egy igazán érdekes téma, a hazafiság, meg a gyakorlatiasság, az élni akarás, meg a részvét, meg egyáltalán az, hogy egy viszonylag elszigetelt országba is hogy bekúszott a második világháború szele. Nem tudok mást mondani, jó volt, szerettem.  Ha valami hasonlót olvastok, rögtön nyomás, írjatok nekem, mert nagyon nagyon szeretem ezt a korszakot.

Ja, a kiadásról még annyit, hogy miniatűr betűk vannak a könyvben, az egyes részeket nem választják szét, mintha nem is ismernék az entert, a szöveg olykor ömlesztetten folytatódik, pedig már más bekezdésnél járunk, és néha a párbeszédek során ki marad a gondolatjel, szóval bizony ám, itt figyelni kell.

Charlotte Bingham: Az Éden leányai , Virágok háza 2004 Skandi- Wald Könyvkiadó 7/10
Nem ajánlom mindenkinek, csak annak, aki kedveli a hasonló történeteket. Azoknak viszont érdemes beleolvasni.
SHARE:

1 megjegyzés

  1. Rejtő Jenő könyveiben is sokszor úgy írja, hogy "leány". Már más könyvben is láttam néhányszor,
    azt nem tudom most megírni miben. Nekem tetszik.
    :-)

    VálaszTörlés

BLOGGER TEMPLATE CREATED BY pipdig