november 28, 2015

Sarah Addison Allen: A barackfa titka

 Első mondat:
 Aznap, amikor Paxton Osgood átvitte a postára a dobozt, benne a vastag, cirkalmas betűkkel megcímzett, fóliával bélelt borítékokkal, akkora felhőszakadás tört ki, hogy a levegő fehér lett, mintha kihipózták volna...

Ez a harmadik Sarah Addison Allen könyv, amit olvasok- ne is keressétek, nem írtam a másik kettőről- , de ez volt az egyetlen regénye az írónőnek, ami valóban elvarázsolt. 
A barackfa titka  az egyik kedvenc regényem lett. Biztosan újra olvasós, és biztos, hogy meg is veszem magamnak, ezt a hangulatos, olykor kicsit borzongató, de mindenképpen a fényről, a barátságokról, a titkokról szóló könyvet. ( És itt most köszönetet mondok a blog szponzorának, a könyvtárnak - örök hála, hogy beszerezték, mert különben sosem olvastam volna el. )

A történet két, a harmincas éveiben járó lányról, a gazdag család sarjaként jótékonysági rendezvényekkel foglalatoskodó Paxton Osgoodról, és a kicsit álmos, szabályszerű életet élő Willa Jackson barátságáról szól. Willa egy romlásba dőlt régi, előkelő család sarja, ükapja hajdanán a hegy tetején hatalmas kúriát építtetett, s a pompás épületet Blue Ridge Madamnak nevezték el. A ház már lassan kísértet tanyává válik, amikor az Osgood család úgy dönt felújítja, és fogadót nyit benne. 
Paxton ugyanakkor gőzerővel szervezi a helyi nőegylet megalakulásának 75. évfordulóját, melyen a két lány nagyanyja a díszvendég, s épp ezért Willa is kap egyet a díszes meghívókból.  Hogy mi történt a múltban, miért szólal meg folyton magától a bolt csengője, miért érezni barack illatot, és miért viselkednek olyan furán a madarak, csak egy-egy apró részlete a titoknak, amelyet egy régi, görbe barackfa alól előbukkanó csontváz tetéz be. De a történet nem csak a múlt rejtélyeiről szól, hanem arról a folyamatról, ahogy Paxton, "a királylány", és Willa, az "iskola mókamestere" megismeri önmagát, és végre ki mer lépni a nagy világba.

Bevallom nektek, hogy három oldalt írtam piszkozatban arról anno, hogy mennyire nem jött be a Csodálatos Waverley-kert, és hogy mennyire nem értem, mit szeretnek Allen regényében, de úgy tűnik, hogy ez a könyv mégis csak rajongóvá tett. Persze itt is megvolt az a tipikus déli hangulat, de szerencsére nem éreztem azt a felemás érzést, mint a Waverley-kertben. Az ódon ház hangulata, a régi korok emlékei, a hatalmas tölgy elültetése ♥, és a románcok kibontakozása olyan klasszul voltak megírva, hogy mindenkinek, aki kedveli a családregényeket, a misztikát, a háztáji varázslatokat egy kis romantikával fűszerezve, csak ajánlani tudom. Ennek a történetnek volt ritmusa, mindig kaptam egy rakat új ingert, ami miatt tovább akartam olvasni, mindig felmerültek új kérdések, amikre választ akartam kapni.  A két főszereplő hiába különbözött egymástól annyira, mindkettőt megszerettem, és a szerelmi vonalon is kifejezetten tetszett, hogy végre nem machó, kockás hasú férfiakról volt szó, hanem hétköznapi emberekről, akik ugyan teljesen hétköznapi módon udvarolnak, de azt úgy írta le az írónő, hogy bele borzonghatunk akár egy pillantásba is.  Nagyon régen olvastam már ilyen hangulatos történetet, és nagyon rég szerettem ennyire az aktuális regény szereplőit.

Azt kell mondanom, nagyon jó volt olvasni, kifejezetten élveztem az információ adagolás dinamikáját, és volt a könyvben persze tagadhatatlanul jó sok vonás, amit még a Waverley-kert kapcsán sem tudtam volna vitatni Allentől. Az egyik a hangulat, a másik, a hús-vér karakterek, akiknek igazi és nem mondvacsinált életük és problémáik vannak, a harmadik pedig, hogy olyan jeleneteket szerkeszt meg az írónő, amiket az ember nem győz visszaolvasni.

Nem is írok többet, aki szereti a hasonló történeteket, mindenképp olvassa el. 

Sarah Addison Allen: A barackfa titka, 2014, KMK, Aranypöttyös regény
SHARE:

november 05, 2015

Mércék

 PuPi, Nima, Bill és én picit témáztunk - nem is akármiről - , a mércékről. 
A csatlakozókat természetesen szívesen várjuk.


Általában a könyveket önmagukhoz mérem. Legalábbis olvasás közben. Minden könyv ígér valamit az első felütésben, az első pár fejezetben, vagy akár a témában, és ha nem kapom meg, amire számítottam, amit tehát ígért számomra a könyv, akkor bizony csalódott vagyok, és mindig arra gondolok, hogy " ugyan már, ez a könyv jobb LEHETETT volna".

Ilyenkor egyébként lelketlen kritikusnak érzem magam. Nemrég olvastam egy elég népszerű könyvet, amit szinte mindenki az egekig magasztalt, de én csak azt gondoltam olvasás közben, hogy " de ugye lesz benne valami extra?" Pedig kedves kis könyv volt, meglehet, csak el kellett volna engednem magam, mégsem lettünk jó barátok, mert én azt HITTEM, hogy jobb lesz. Karakteres sztorit ígért az alapsztori, mélységet, erősebb világkidolgozást, mint amit kaptam.

Szóval a könyv leginkább önmaga által okoz számomra csalódást. Nem szeretek colstokkal mérni, nem is szeretem versenyeztetni egymással témákat, könyveket, zsánereket, egyszerűen csak szeretném, ha az adott témát az adott műfajnak megfelelően igényesen bontaná ki az író.

Eszemben sincs összehasonlítani a Háború és békét a Gogo girl sorozattal, nyilvánvalóan vannak olyan élethelyzetek, amikor az egyikre vagy épp a másikra vágyom majd. Nem bonyolítom ezzel túl az életem.

Egy dolog egyébként felmerült bennem. Bizonyos regények között annyira érezhető a szinkronicitás - mondjuk ugyanaz az alaptéma, hasonlóak a szereplők, ugyanaz a regény célja, rendeltetése stb- , hogy óhatatlanul teszek olvasás közben egy megállapítást, melyik is a jobb. Melyik fejtette mondjuk ki jobban a témát. Szóval nyilvánvalóan hasonlót, a hasonlóhoz mérni, ebben van ráció, de még mindig azt gondolom, hogy a regények csak akkor hüppögnek a polcokon, ha nem tudták beváltani a hozzájuk fűződő reményünket, és ilyenkor bizony méltatlanul bánunk egyikkel-másikkal. Ilyenkor talán örökbe kellene adni a nem hozzánk passzoló történeteket. Hiszem, hogy minden könyvnek szüksége van jó gazdára. A kutyáknak, meg a macskáknak is, de ugyanígy van a könyvekkel... Hiszen a jó könyv felemel.

Mondjuk, most talán kicsit eltértem a témától?


SHARE:
BLOGGER TEMPLATE CREATED BY pipdig