augusztus 27, 2013

Paradox Pamela és Kétkedő Ted



"Egész életemben dobáltak olyan szavakkal a dr. Fraser féle emberek, hogy "bohém", de őszintén hiszem,  hogyha van hibám, akkor az, hogy nem olyan mocskos a fantáziám, mint a legtöbbjüké. Cinikusnak és beképzeltnek is neveznek, de csak mert ha látok valamit, akkor annak nevezem, mint ami valójában, és nem ami szeretném, hogy legyen. Ha az ember az életét erkölcsi dombtetőn éli le, nem lát odalent mást, csak sarat. Ha viszont a sárban él, mint én, igen jól látja a tiszta kék eget, és a zöld dombokat is."

Nagyon ritka, amikor egy szórakoztató könyvet ennyiféle szempontból lehetne vizsgálni, mint ezt itt. Igazából gondban is vagyok, mit emeljek ki. A nézőpontváltás zseniális, a karakterek tökéletesek- igazinak, kellően tökéletlennek tűnnek ahhoz, hogy azonosulni tudjunk velük. Tetszett a könyv humora, kellően ironikus és polgárpukkasztó, hogy az enyémnek érezzem, és tetszett a konvenciókat  feszegető, szépirodalomhoz hajló stílus. Nem vagyok irodalmár, de talán jó téma lenne valami beadványra.

 A történet egy Edward Wallace neveztű bukott költőről szól, akit titokban legjobb barátai birtokára küld a halálos betegségből csodás módon felgyógyuló keresztlánya. A dolga csupán az, hogy mindenkit, különösen a kis Davey-t megfigyelje. S mivel a megfigyelés verejtékes terhe mellé egy fényűző birtok, kiapadhatatlan bárpultok, kényelmes ágy, és jó pár segítőkész szobalány társul, főhősünk kénytelen-kelletlen az újdonsült munkára hajtja a fejét. Az önfeledt tespedés viszont nem tarthat sokáig, hiszen a Logan birtokot hamarosan megtölti a legkülönbözőbb vendégek siserehada. Mindenki egy dolgot akar, s persze erről senki nem mond, nem mondhat semmit.Így én is megtartom a jó szokásukat...

Biztos sokan éreztétek már azt olvasás közben, hogy az író kiesik egy karakter szerepéből, mert az furán beszél, vagy furán cselekszik, nem a korához személyiségéhez mérten gondolkozik. Az első benyomásom a könyvről pont az volt, hogy Fry hihetetlenül jól megkomponálja a története szereplőit. Ted Wallece-t baromira utáltam a könyv elején, szinte biztos voltam benne, hogy soha meg nem szeretem. Nem volt más, csak egy perverz, iszákos, cinikus vén disznó- a varacskosabb fajtából- akit legszívesebben messze elkerültem volna, nemhogy  a gondolatait lessem. Aztán amikor Tednek az ivászaton és a világ utálatán kívül más dolga is akadt, nevezetesen vidékre költözni, és megfigyelni a régi ismerősöket és barátokat, egyre inkább megkedveltem.

Igazából a könyv nem egy cselekménydús, gyors folyású regény. Itt leginkább a társadalomkritikának, a prűdség, sznobság feszegetésének van helye, ahol olyan otthonosan mozog Stephen Fry, mintha ő is egy fényűző családi ház nappalijának foteljébe süppedne, kezében az elhagyhatatlan pohár whiskyvel. A Víziló - t olvasni egyféle életérzés. Vicces könyv, de mégis ad valamit, egy hangulatot, egy látásmódot a világra. Tagadhatatlan Fry jelenléte, a csináljunk fricskát ebből a kirakatvilágból hangulat, de mindezek mellett kapunk még egy jól elbújtatott rejtélyt, és olyan cselekmény szerkezetet, ami nem hagyja letenni a könyvet. Jó, tudom, páran unták a könyv első pár fejezetét, de engem az első mondattól az utolsóig lekötött. Pedig egyáltalán nem hatásvadász ez a regény. Nem azért feszegeti a határokat, hogy akkor most aztán jól megmutassa, mit mer ő tenni. Egyszerűen mutat valamit, lefejt jó pár rétegnyi felszínességet és mulat azokon, akik képtelenek ezt észrevenni. 

Stephen Fry: A víziló, Kult Könyvek, 2009.  362 oldal, 9/10

2 megjegyzés:

  1. Jó post lett;)
    Majd egyszer Fry-t is fogok olvasni. Tudod, ha majd nyögdíjas leszek, és mindenre lesz időm:D

    VálaszTörlés
  2. én a hazudozóval kezdtem ismerkedni, de nem volt hozzá türelmem.

    VálaszTörlés