december 31, 2012

Viszlát 2012, szervusz 2013!

Hát az idén a moly tanulsága szerint 50 könyvet olvastam ki, ami csalóka, mert én tudom, hogy nem így van :). Összeszámoltam és megközelítőleg 38 egész 75 század könyvet olvastam, ugyanis elég sokat félbe hagytam - így van ez: so meny books, so little time!- , és még mindig várat rám a Nils Holgerson utolsó fejezete, de nem, valahogy nincs szívem befejezni.

A mai évben követtem azt a trendet, hogy csak olyan könyvet olvasok, ami a szívem vágya, és mivel a szívem nyugalomra vágyott, szinte semmi komolyat nem olvastam. Az emberekre másképp hatnak az élet történései, van aki el akar bújni kicsit, van akit arra késztet a realitás hogy még több realitást lásson, megmondom őszintén, én a könyvekben próbáltam néha erőt meg vidámságot szerezni, nem mintha különösebben rossz évem lett volna, de amivel én munkaidő keretében foglalkoztam és amiket én ott láttam, az több, mint lelombozó.

Tegnap a fürdőkádban próbáltam összeszedni ötven olyan dolgot, ami jellemezte az évet és nem nagyon ment, ami azért kiábrándító. Meg is fogadtam, hogy nem fogom így tölteni a 2013-as évet.
Sokkal inkább ki kell élveznem az apró dolgokat, és nem szabad hagynom, hogy bármi vagy bárki ennyire leszívja az energiámat. ( Ezenkívül megfogadtam, hogy megtanulok főzni és hogy minden nap mozgok, meg még pár dolgot,amivel nem foglak fárasztani titeket. ) Amúgy tudom, hogy hülyeség az évnek nagy elvárásokkal nekiugrani, de nem igazán érdekel, most élvezem a dolgot.

De térjünk vissza a könyvekre.

A nagyon szeretem könyvek 2012 évben a következők:

Mert anélkül varázsolt el, hogy szeretném a cirkuszokat, és mert szeretnék egyszer egy ilyen hangulatú könyvet írni. 

 Mert szürreális, mesés és felkavaróan gyönyörű. Sajnos csak ilyen pátoszban tudok beszélni róla. 

Mert miért ne? Úgy értem, haragszom rá, mert még most sem tudom igazából, ki is Barrons, de mivel egész évben fenntartotta az érdeklődésemet és a hibáitól eltekintve is imádtam minden sorát, ennek is itt a helye. 

Rossz könyvet nem igazán olvastam, és pocsékot is csak egyet, a " szürke könyvet". 

Voltak viszont felfedezéseim: Karen Chance példának okán, a Cassie Palmer sorozattal,  aztán James Herriot, akinek imádom a történeteit, meg is fogadtam, hogy összegyűjtöm majd mindet, valamint Susan Elizabeth Phillips romantikus regényei ( nem tartom mindet jónak, de többségében hozzák a szintet), valamint Julia Quinn teljes mértékben megfelelő volt az olykor rám törő kisasszonyos hóbortnak.

Pár sor végül a statisztikáról - akit nem érdekel lépjen tovább:
- a legnézettebb poszt a " szürke könyvé" - még most is napjában 50-60 olvasója van, jelenleg 5037 látogatónál tart. A második helyezett meg a Dallos-os hirtelen felindulásból elkövetett poszt, amit nagy bánatomra mind a mai napig többen olvasnak, mint a könyves posztjaimat, az 3058 látogatásnál tart. Nagy átlagban 120 körül forog a bejegyzések nézettsége, de persze vannak kiugró nézettségű könyves posztok, a kérdés feltevős bejegyzéseknél ez szerencsére sokkal, de sokkal több.
Összesen 103 bejegyzést írtam, melyre 647 komment érkezett, - ezekben az adatokban viszont nincs benne a freeblogos posztjaim statisztikája - ugyanis márciusban váltottam. Hogy jobb-e itt? Mindenhol jó, ahol az ember otthon van, a blogjaimban meg mindig otthon érzem magam ;)
Az össznézettséget úgy is látjátok oldalt. 

Jövőre meg persze nem állok meg, írok-kérdezek-olvasok, nyáron bepróbálkozom pár rossz könyvvel, közben meg írogatom a saját kis regénykémet. 

Tartsatok velem jövőre is! :)

Boldog Új Évet Mindenkinek! 

Zenka

december 30, 2012

A kihívás

Elmaradt karácsonyi poszt

Kérdeztétek páran, kaptam-e könyvet karácsonyra, és most úgy döntöttem, hogy gyorsan leírom.
Nem vagyunk amúgy a nagy ajándékozások híve, szóval én általában mindig 1-2 könyvet kapok :), most kaptam egy Diótörő karácsonyfadíszt, mellé egy Diótörő DVD-t ( igazi Csajkovszkij muzsikával) , valamint a Smaragzöld könyvet. ( Ezt magamnak választottam. ) Bridge egy nagyon aranyos kanálkát küldött, Siontan pedig egy csodaszép ásvány-karkötőt- amitől elvileg nagyon kommunikatív és nyugodt leszek. :)
Amadea volt olyan kedves, hogy elküldte a Gyógyír Északi szélre-t ( írta Daniel Glattauer), és annak folytatását is, amiket már rég ki akartam olvasni.
Nimától pedig a Cindert kaptam, - annyira vártam, nem is értem, miért fekszik a karácsonyfa alatt még mindig- , meg egy nagyon szép Dickens könyvet, a Kis Dorrit-ot. ( Azt kötöttem át a piros szalaggal. ) Karácsony reggelén viccelődtünk, hogy a Diótörő elmozdult éjszakai helyéről, azóta minden reggel megnézem, ugyanoda állt-e vissza...
Köszönöm mindenkinek az ajándékokat, a jókívánságokat, a képeslapokat, meg mindent :)

december 28, 2012

Csak te kellesz!

 Az ősszel kicsit rácuppantam a romantikus könyvekre, mondhatni újra megnyílt a romantikus korszakom, aminek talán még most sincs vége. Most jutottam el odáig, hogy írok az egyik legjobbról.

"-  Lehet, hogy a változatosság kedvéért egyszer én szeretném, hogy durván bánjanak velem! - kiabálta Dan.- Hogy olyan ellenállhatatlanul szexis lehessek, hogy egyszer az életben engem kötözzenek ki az ágyhoz! Túl sokat kérek?"

Phoebe Somerville nem akart mást, mint hogy lezárhassa kapcsolatát az apjával, ám az édes apucikája úgy dönt, végrendeletével még egyszer jól a lánya orra alá dörgöli, mennyire is szerencsétlen, semmirekellő és alkalmatlan.
Így miután Phoebe a cuki, hosszú hajú magyar pasijával és Mici nevű uszkárjával akaratán kívül tönkre teszi a temetést, érthető módon nagyon ledöbben, hogy ő örökölte meg a híres amerikai foci csapatot, a Chicago Starst. No de az örökségnek feltételei is vannak. A csapatnak be kell jutnia a Super Ball döntőbe, és ráadásul Phoebe-nek ehhez aktívan részt kell vennie az elég döcögősen működő csapat irányításában.

A lány el is dönti, hogy hagyja az egészet a fenébe, na de akkor besétál a nappalijába Calebow edző- aki már az első pár könyvbeli megjelenésével az én első számú férfi ideálommá avanzsált - oké ez túlzás, de akkor is :).

Szóval ott tartottam, hogy Dan Calebow- miszter időzetett bomba- besétál Phoebe cuki kis nappalijába, és majdnem hogy a hátán cipeli vissza Phoebe-t, hogy vezesse a csapatot, merthogy a csekkeket nem írja senki sem alá, a pénz meg a csapat működéséhez ugyebár kell. Phoebe pedig úgy dönt, mégis megmutatja: képes elvezetni a csapatot, legalábbis a végrendeletben foglalt egy-két hónapig, közben meg rájön, hogy az amerikai foci nem csak szép, hanem jó is.

Ez egy nagyon szórakoztató könyv, én nagyon-nagyon élveztem. Szerintem olvastam vagy két hónapja, de most megint olyan szívesen elolvasnám, ennyit nem röhögtem csajos könyvön, csak talán pár Stephanie Plumon, na de az más tészta volt.

Beszélek picit a szereplőkről. Phoebe első ránézésre amúgy az a főszereplő, akit én ki nem állhatok, egy tündi-bündi bögyös szőke maca, aki még rá is játszik arra, hogy olyan mint Marilyn Monroe, aki cérnaszálon rángatja ide-oda a pasikat, és az a legnagyobb problémája, hogy hogyan áll a masni a rózsaszínre festett színű uszkáron. Az a vicc, hogy pont azt szeretem ebben a könyvben, hogy nem jön az unott váltás- vagyis hogy " de a helyzet egészen más" - blablabla- ,  mert bár a helyzet picit más, mint a legelején gondoljuk, főszereplőnőnkben ugyanúgy a Marilyn féle szexi vonal is benne van, mint az ijedt nyuszié.

A humoron kívül,  nekem az tetszett nagyon a könyvben, hogy nagyon működtek az erotikus jelenetek - sőt még ezeken is röhögtem néha egy sort, és vicces módon nem azért, - amiért általában ezeken a jeleneteken röhögni szoktam, azaz mert olyan bénák- , hanem mert tényleg viccesek voltak. Ráadásul volt pár jelenet, amikor nem is értettem most ki - kivel és hogyan, mondhatni teljesen megvezetett az írónő, és ezért is plusz pont jár. Na ilyen jelenetekkel lehet kenyérre kenni engem.

Persze nem tagadom, hogy Dan Calebow az, akiért még több plusz pontot kapott a könyv. Amikor én ezt a regényt olvastam, még erősen élt bennem a nagy szürke blöá könyv emléke, és talán mégsem jó rossz regényeket olvasni abban a tekintetben, hogy azután elment a kedvem mindentől, amire csak rásütötték, hogy egy picit is pajzán - micsoda szó :)-, szóval annyira jó volt olvasni egy olyan pasiról, aki tényleg igazi férfi, és nem csak annak képzeli magát.

Ráadásul ez a kötözős szex, meg erőszakos szex, mint olyan megjelent a regényben, és én akaratlanul is összehasonlítottam a két könyvet. Szerintem pont olyan formában jelenik meg itt, ahogy ezt kezelni kell, komolyan mondom, tényleg limonádé ez a könyv, de legalább leírják benne, hogy jó a kötözős szex, de csak akkor, ha mindkettő azon van. És az a vicc, hogy ebben pont a tesztoszteron bomba Calebow edző az, aki kibújik alóla, merthogy szegény pára, már annyi mindent kipróbált, hogy egyszerűen nem vágyik másra, mint hétköznapi intimitásra. ( Hát nem imádnivaló? :D )
Ilyeneket mond, mint:

"Ő is csak az a fajta nő volt, aki a behódoltatós játékot akarta játszani.
Fáradtan nézett végig Phoebe buja vonalain, mandulavágású borostyán szemét keretező szempilláinak lágy seprűjén, nedves, szívj-ki szájának duzzadt ajkán. Olyan nagy kérés egy egyszerű hancúrozás az ágyban, ami nincs túlkomplikálva? Amiben nincs észjáték. Nincs semmi perverzió. Csak nevetés és jó sikamlós szex. Hürtelen dühös lett. Lehet, Valerie megrontotta, de úgy tűnt, mintha a nők ebben az orszában visszafordíthatatlanul becsavarodtak volna a szexet illetően. Vagy magas sarkúval akarták az ember mellkasát tiporni, vagy azt, hogy bilincseljék őket az ágyoszlophoz. Középút nem létezett."

Na látjátok, ez az én emberem :), rögtön van pár dolog, amiben egyet értünk. 

És annyira vicces, hogy a pasi folyton olyan szituációba kerül, ahol szerepjátékot kellene játszania, de már elege van az egészből, ráadásul olyan lökött, hogy az emberek az ablakból merik csak bámulni, ahogy edzés közben vöröslő fejjel mérgében széttöri a jegyzettömbjét, ha épp nem passzolnak jól a játékosok. ( Ez a kép nekem annyira bejött, hogy nehéz pillanatokban többször is elképzelem :D).

Calebow edző mindent megad, amit csak akarsz bébi, ahogy ő mondaná, a könyv meg részemről elváráson felül teljesített. Könnyesre nevettem magam rajta, olykor még levegőhöz is alig jutottam. Példának okán, ezen itt:


"- Arra gondolok, hogy kezdjük itt a kanapén, aztán járjunk szobáról szobára.
- Úgy hangzik, mint egy nagytakarítás."

A szereplők érdekesek, a humor szerintem iszonyat jó, van benne egy szolid kis krimi szál és cseppet sem unalmas, pedig milyen könyv ez?- ez bizony csak egy sima romantikus. De annak szerintem első osztályú.

Annyira jól teljesített, hogy a másik két SEP könyv például csalódás, nem tudom, fogok-e még ilyen jól szórakozni Phillips könyvön, igazából nagyon remélem.

Susan Elizabeth Phillips: Csak te kellesz
10/10 pont- kedvenc

december 22, 2012

Kedves Olvasóim!



Áldott Karácsonyi Ünnepeket kívánok Nektek, sok-sok nevetést, finom ételeket, békét és olvasást, aztán majd muti az ajándék könyveket! :)

Zenka


UI: Aki nem tudja, hogy díszítse fel a fáját, nézze meg itt.

december 21, 2012

Anne Nesbet: A Szalamandrás ház titka

A könyv ifjúsági regény, véleményem szerint az ifjabbaknak. Annyi biztos, hogy izgalmas perceket adhat úgy a 10-14 év közötti gyerekeknek, a felnőtteknek, mint mondjuk nekem, valószínű kicsit kiszámítható az egész. No de foglalkozzunk a célközönséggel...

Melyik gyerek ne szeretné a romantikusan izgalmas városokat, ahol minden megtörténhet, és ahol az utcán velünk együtt lélegzik a történelem az ódon házak között? Így van vele Maya és öccse James is, akik apjukkal utaztak Párizsba egy rendkívül titokzatos alkimista társaság ösztöndíja segítségével.
Míg Maya apja berendezkedik, a gyerekek sétálni indulnak, s szembe találják magukat egy fura, napszemüveges férfivel. Később kiderül, hogy a férfinak lila - jól látjátok, lila- szemei vannak, de nem csak a szeme és a modora fura, Maya és James szinte az első pillanatban tudják, hogy valamilyen titkot rejteget.

De a titkok lappanganak egy  régi házban is, ahol szalamandra kúszik a kilincsen, és ha nem figyel, a gyanútlan látogatóra ölti nyelvét. A ház ajtaja feletti szobor ráadásul a megszólalásig hasonlít Maya-ra, s még nem is beszéltem egy vitrinről, amiben fura üvegcsék őrzik az évszázadok mágikus titkait.

S mindemellett Maya-nak meg kell küzdenie a beilleszkedéssel és az anyja betegségével is, és hiába segít neki az egyik iskolatársa Valkó,  a nyomozás, akár a rejtett családi szálak, egyre csak gubancolódnak és gubancolódnak.

A könyvet a kalandosabb kedvű gyerekeknek ajánlom, főleg azoknak, akik szeretnek két lábbal állni a földön, és megfejteni a nagy titkokat. Bár a könyv tele van mágikus titkokkal a történet atmoszféráját nem a Harry Potter - féle játékos varázslatosság adja, hanem inkább az idegen helyszín, Párizs varázsa. A helyszínek impozánsak, magába szippantják az olvasót, a fejezetek egyre előrébb visznek minket a nagy titkokban.
Ami nem tetszett, az a kiszámíthatósága volt- bár vonjuk le, hogy én már sokat olvastam, tehát a gyerekek ezt talán észre sem vennék-, és megmondom őszintén nekem a karakterek kidolgozottságával is volt egy kis bajom, főleg a mellékszereplők terén, ráadásul ez a nagy titokzatoskodás nekem már picit sok volt.

Anne Nesbet: A Szalamandrás ház titka
Főnix Kiadó
2012. ( 198. oldal) 

7/10

Hurrá, lesz 2013! :)

Nemrég értem haza a munkahelyemről, és egy nagy-nagy boríték fogadott, ami ezt a naptárt rejtette.
Na most én ilyenkor, december táján annyira tudok örülni a naptáraknak, mert nekem mindig kell egy új lapozós az új évre, és ez meg tényleg annyira klassz, hogy arra gondoltam, ha valaki még last minute karácsonyi ajándékot keres, szerintem ez tökéletes darab.

A hónapok képei alatt rendesen megkaphatjuk a napok szerinti táblázatot, azokban meg igen szolidan fel vannak vezetve a bolygó együttállások, ezek hatásai, a különösen szerencsés napok, holdállások, meg pár olyan dolog, amihez én személy szerint nem értek.

Azért tetszik, mert színes, igényes, a képek szépek, és a horoszkóp iránt érdeklődőknek szerintem telitalálat, azoknak meg, mint én, akik csak ímmel-ámmal figyelnek a hasonló dolgokra nem olyan dagályos és szájbarágós, hogy ne találjunk benne érdekességet. A képek meg magukért beszélnek, én nagyon szeretem ezt a stílust. Úgyhogy jöhet az új év, itt várom, már van hozzá naptáram is :P

Ez a januári oldal angol képmása

Soha nem gondoltam, hogy ilyen meglepetésben lesz részem, köszönöm szépen a Cor Leonis Kiadónak!

december 18, 2012

A nagy Diótörő kvíz!

Ahogy mint ismeretes -  bár ha mégsem ismeretes, a Google, mint olyan, simán megismertet vele:  ma van a  napja, hogy a fantasztikus és fenomenális Csajkovszkij balettet, nevén nevezve a Diótörőt először bemutatták a nagyközönségnek.

Elmondom nektek, hogy nem szeretem a baletteket különösebben, de ebbe a zenébe szerelmes vagyok. Itt van például ez a két rövid részlet- elkezdődök és már lúdbőrözöm :)



A történet alapja E.T.A.  Hoffman A diótörő és az egérkirály meséje, és tudom, hogy ismeritek, de mit szólnátok hozzá, ha felelevenítenénk pár kérdésben az egészet kicsit? Aláfestésként mehet a zene, aztán kíváncsi vagyok, kinek hány helyes válasza lett.

NAGY DIÓTÖRŐ KVÍZ
elő a szablyákat :)

1. kérdés
( ez könnyű lesz)

Mikor játszódik a Diótörő?
a) karácsony estéjén
b) karácsony után egy estélyen
c)  pár nappal karácsony előtt

2. kérdés
( ami már nehezebb picit)

Miért nem kell a Diótörő egyik gyereknek sem?

a) mert nagy a szája
b) mert  nagy a feje
c) de hát ez nem is így volt, mert Marikának pont a Diótörő a zsánere- (lecsap tehát rá. )

3. kérdés
( ami annyira logikus)

Mi a fenének másznak az egerek a karácsonyfára???

a) mert szeretik a fenyő illatot
b) mert pont az egérlyuk felett nőtt ki, amit ők az egerek és emberek közötti demarkációs vonal csúf megszegésének értelmeznek
c) mert annyira finom a mézeskalács, habcsók és cukorka illata, hogy nyamm...

4.) kérdés
( jól fontold meg a választ)

Az tiszta sor, hogy Marika megnőtt hirtelen, a Diótörő meg egy helyre legényke lett, aki minden áron meg akarja mutatni a birodalmát, no de miben utaztak a nagy tengeren át?

a) Diótörő legényke már júniusban lefoglalt egy akciós helyet egy luxus hajó utazásra
b) Diótörő herceg aranyozott dióhéjból készült csajkáján

c) manírozott menazsérián kandírozott mazsolával díszítve

5.) kérdés
( ami nagyon bonyolult)

Mi a csajka illetve a menazséria?

a) a csajka egy csónak, amit egy csaj hajt, a menazséria meg egy drazsé
b) a csajka olyan, mint a laska, a menazséria, meg olyan mint a zsírkréta, csak kicsit más mind a kettő :)
c) a csajka egy csónak, amit vitorlával és evezőkkel is felszereltek, a menazséria meg állatsereg, főleg a cirkuszban

6. kérdés( mert érdekes)

Mitől félt Csajkovszkij a mű megzenésítésekor?

a) a csajkától
b) rosszul volt a gyerekmeséktől
c) attól, hogy a darab túl pompás és látványos lesz, amivel elveszik a figyelmet a zenéről.

Pszt! Egy elég groteszk és érdekes feldolgozást is megnézhetünk a tévében a nemrég elkészített Diótörő moziból is karácsony este. ( amiről egyébként azt mondják, hogy nem jó )

                         Na kinek hány pontja lett??? :)                                
-helyes válaszok az első kommentben-

december 16, 2012

Gyerekek, én tudom, hogy ez egy könyves blog, de akkor is...

Szóval az van, hogy az imént meghallottam ezt a dalt hajszárítás közben, és annyira megörültem neki,  hogy most meg is örökítem a pillanatot.  ( Ahelyett hogy a tükör előtt vigyorogva énekelő zenkás fotót nyomnék ide be, - ami amúgy nincs is, itt a klipp.)

És most addig énekelem, amíg kívülről nem fújom a szövegét.  

Bridge, ugye te is imádod? Valaki akarja velem együtt énekelni? :P

december 15, 2012

Hírek Hobbitfalváról


Jól van, tudom, hogy azt gondoljátok, hogy ez a nő már nem képes másra csak a régi posztjait beszúrni, de annyira aktuális volt Tolkien meg A hobbit, hogy muszáj volt átmásolnom. Emlékszem tavaly még a karácsonyfa mellett olvastam, és igazából úgy szeretek karácsony táján ifjúsági regényt vagy akár mesét olvasni, hogy most is ezt tervezem. De erről majd írok inkább később.

Én nagy Gyűrűk ura fan vagyok, mind könyvben, mind filmben, és persze hogy teljesen odáig vagyok, hogy itt A hobbit is, amit azt hiszem, két ünnep között fogunk megnézni. De addig is szerintem újra átismétlem a GYU trilógiát, és újra meghallgatom a Zsákos Bilbó kalandjait hangoskönyvben, amit már el is kezdtem. Csuda klassz "háttérzene" ajándékok csomagolásához, erőt ad a ragasztó szalag kereséséhez, viszont a képeslap íráshoz nem ajánlom: higgyetek nekem, ha nem akartok véletlenül "Boldog Karácsonyt Kili " -t írni bármiféle írófelületre, akkor addig kapcsoljátok ki.

Amit már most, látatlanul is szeretek a filmben, az Martin Freeman, annyira aranyos az a pasi alapból is, de így... - hatalmas vigyor. 

Egyébként megrendeltem a könyvet ajándékba is, és most jut az eszembe, hogy azt még be sem csomagoltam. Mondjuk előtte jó lenne rájönni, hová dugtam el.

Úgyhogy most újabb rajongás van, persze csak módjával. ( Vettem vajkaramellás szaloncukrot, és azt kell hogy mondjam, az is illik a Hobbithoz. ) Van valaki, aki rajtam kívül már nagyon várja a filmet?

Oda-vissza, avagy: Egy hobbit utazása

Élt egyszer egy földbe vájt üregben egy hobbit.

 Ez a hobbit igen jómódú hobbit volt, és úgy hívták, hogy Zsákos. A Zsákosok már időtlen idők óta a Domb környékén éltek, és mindenki nagyon tisztelte őket, nemcsak azért, mert gazdagok voltak, hanem mert sohasem bonyolódtak kalandokba, és sohasem csináltak semmi váratlant: mindig lehetett tudni, hogy egy Zsákos mit válaszolna valamire, meg sem kellett tőle kérdezni. Ám ez a történet arról szól, hogy egy Zsákos mégiscsak kalandba keveredett, és egészen váratlan dolgokat művelt, meg mondott. Lehet, hogy szomszédai nagyrabecsülését elvesztette, de nyert - nos, majd meglátjátok, nyert-e valamit a végén...

Zsákos Bilbó egy reggelen magas, csúcsos, kék föveget és szürke köpönyeget viselő öregemberbe botlott. Nem tudhatta, hogy az öreg, kinek bozontos szemöldöke még a kalapja karimájánál is jobban kiugrott, pont Gandalf volt, és hogy a mágus épp olyasvalakit keresett, aki alkalmas lenne részt venni egy veszélyes kalandban...
- Egyszerű, békés népek vagyunk mi, semmi kedvünk holmi kalandokhoz - mondta Zsákos Bilbó pipafüstöt pöffentve. - Csúnya, bosszantó, kellemetlen dolgok azok! Még az ebédet is le lehet késni miattuk!
S aztán másnap, pont tea-időben, megjelent nála tizenhárom törp. Volt is nagy kapkodás, szegény Bilbó azt sem tudta, hová lépjen. És estére, - ő sem értette hogyan, talán az anyai ágon örökölt izgága Tuk-vére miatt- , úgy esett, hogy Bilbóból betörő lett: olyan bátor kalandor, akinek célja az volt, hogy egy dühödt sárkány barlangjába lopakodjon be, s hogy ellopja annak féltve őrzött kincsét.
Nyilván azt már tudjátok, hogy nagy Gyűrűk Ura rajongó vagyok; emlékszem kisebb traumát okozott az elolvasása után, hogy már vége van a könyvnek, és vissza kell térnem az unalmas hétköznapokhoz. No de mégiscsak együtt tudok érezni a bölcs hobbitokkal, mert kalandozni mégsem lehet valami kellemes, a puha ágy, meg a finom étel is fontos, úgyhogy mielőtt belekezdenék bármiféle meggondolatlan dologba, úgy döntöttem, magam elé idézem Zsákos uramat, és mélyen elgondolkodom...
Mert hányszor kívánta Bilbó, hogy bárcsak otthon lenne a pipájával, meg a teaforraló kellemes szörcsögésével együtt, és ő mégiscsak ment és ment úttalan utakon; vége nincs erdőkben bolyongott; megküzdött hatalmas pókokkal; harcolt a vérszomjas goblinokkal; kicselezte az őt majdnem agyontipró, de szerencsére nagyon buta trollokat; kimentette barátait a tündéket börtönéből; fura barlangjáratokban kóborolt, ahol fura lényre talált; fára mászott a farkasok elől - pedig hobbit lévén tériszonya volt-; tutajon menekült- holott még úszni sem tudott; és mindezt miért? Hogy megpróbáljon elvezetni - maga sem tudta, hogyan-, 13 kincsre és bosszúra szomjazó  konok törpét a gonosz Szmóg sárkány barlangjába.

 A meseregény a Gyűrűk Ura előzménye, melyet Tolkien a gyerekeinek írt, ezáltal másabb a nyelvezet, és másabb a stílus, mint amit a nagy trilógiánál megszokhattunk. De azt kell mondjam, pont ezért olyan bűbáj a könyv. A mesélő folyton megszólítja  hallgatóságát, ezáltal mi sem tétlenkedhetünk: hisz ki tudna ellent állni olyan információknak, amit mondjuk Bilbó vagy a törpök sem tudnak, de nekünk éppen a fülünkbe súgtak? És ki ne bosszankodna, amikor az író galád módon olyan helyen szakítja meg a történetet, és tér át egy másik szálra, ahol épp valami hatalmas kaland készülődik? Hát lehet közömbösen olvasni ezt a mesét? Megmondom én a választ: nem lehet.
Tolkien soraiban igazán érezni az írás örömét. Itt semmi nem erőltetett, a cselekmény egészen kalandos (a trilógiában sokkal drámaibbak a harcok), a karakterek jóval mókásabbak, ráadásul a mese egészét átszövi a játékos humor, ami számomra az egészet még kedvesebbét teszi.

És persze ebben a könyvben olvasható a már-már legendás jelenet, amikor is a sötét barlangban bolyongva Bilbó belebotlik egy ártalmatlan, apró gyűrűbe és gyanútlanul a zsebébe süllyeszti azt: hűűű... És itt, igen itt játszik találósz kérdészeszt  Gollammal, aki annyira félelmetes, hogy most is, amikor a posztot írom, körbenézek, nem settenkedik-e amott a sötétben...
Viszont itt is megjegyzem, hogy mivel Tolkienről van szó, nem ússzuk meg a hosszú tájleírásokat, amik - bárki bármit is mondjon-  nagyon is kellenek. Hisz ezek a szereplők hatalmas utakat járnak meg, úgy érzékeljük a tájat, a hangulatot, az időt, ha ezeket a leírásokat is megszeretjük.
Az az igazság, hogy ha én gyerek lennék, miután elolvastam ezt a történetet, biztos azt mondanám, hogy ha nagy leszek, hobbit leszek :)..., vagy valami ilyesmi. De amikor én gyerek voltam, akkor vadludak hátán jártam a világot, meg kardoztam, mint a három testőr, meg homoksütit készítettem, csak úgy, és senki nem szólt arról, hogy ilyen csudás veszélyekbe is keveredhet az ember. Kicsit úgy érzem magam most, mint akit átvertek...
No de Tolkien Hobbitja, vagy más néven A babó, még felnőtt (!?) fejjel is fantasztikus olvasmány, számomra ez is kedvenc lett, ugyanúgy, mint a komolyabb folytatása. Tolkient igazából nem szeretem dicsérni, úgy is megteszik mások helyettem, de azért kivételes az az író, aki ennyire érteni tud mind a gyerekek, mind pedig a gyereklelkű felnőttek nyelvén.
És hát ez a történet is véget ért, megjártuk az utat oda-vissza, és most is azt gondolom, hogy jó lenne még kalandozni kicsit, vagy ha mást nem, hát kardozni egy jót D’Artagnan módra, esetleg homoksütit készíteni a házi, csokis mignon helyett. De hát vannak dolgok, amiket ma már nem tehet meg az ember, mert elvileg felnőtt. Szóval vannak dolgok, vagy mégsem?

J. R. R Tolkien: A hobbit
Európa Könyvkiadó, 2006

Gondolataim olvasás közben: bárki, bármit mond, gyönyörű ez a könyv, és nemcsak a gyerekek számára.
És, hűha, nem is írtam nektek még arról, hogy ez a könyv tele van Alan Lee fantasztikus illusztrációival, az oldalai olyanok, amiket nemcsak olvasni, hanem simizni is szeret az ember, a mérete pont olyan, mintha a végtelen történet könyvét nyitná ki, már csak nézegetni is élvezet. Az első oldalon TÉRKÉP van, ami egyből vakmerővé teszi az embert. Gyorsan ide egy térképet, ahol be van jelölve, hol vannak sárkányok, pókok, tündék, rögtön útra kerekedek.
A cím: Bilbó adta ezt a címet az útinaplójának, én kicsit átfordítottam ( a könyvben "egy hobbit vakációja" volt), de mintha úgy rémlene, hogy a Gyűrűk Urában már ezt a kifejezést használja Frodó.
Kedvenc- kedvenc: vagyishogy a leginkább kedvenc, ahogy kezdődik. Így akarok én is mesélni.

Értékelés: 10 / 10


december 11, 2012

Hölgy fekete ruhában

Arthur Kipps fiatal gyakorló ügyvéd, akit főnöke vidékre küld, hogy részt vegyen egy bogaras öreg hölgy hagyatéki ügyeinek intézésében. Arthur először örül a kiküldetésnek, annak, hogy elhagyhatja a ködös és szmogos Londont, s úgy véli jót tesz majd a levegőváltozás. Ám a kisváros, ami Anglia egyik párás, elszigetelt csücskén található, olyan titkokat őriz, amivel Arthur sosem számolt.

A fekete ruhás hölgy először a templomban jelenik meg, majd ahogy a lápon elhelyezkedő magányos házba költözik a férfi, egyre erőteljesebbé válik a jelenléte. A városka nem mer beszélni, és Arthur nem is akarja megtudni tőlük a nő történetét, maga akar rájönni, mi is zajlik körülötte, és mikor már ő is megbizonyosodik, hogy a babona mégsem babona, önmaga akar megküzdeni a jelenséggel.

Igazából ez egy nagyon rövid könyv, de nekem mégis tetszik a szerkezete, mert azt gondolom, hogy pontosan olyan hosszú, amilyennek egy ilyen sztorinak lennie kell. A könyv abszolúte olyan, mint amilyen a kísértet történetek szoktak lenni - az eleje pl. a Csavar fordul egyet teljes mása- , a szereplők karácsonykor ijesztő történeteket mesélgetnek, és ott van ugye az öreg Arthur, aki ekkor jön rá, hogy csak úgy tud tovább lépni, ha kiírja a rettegést magából.

Na most ez nem egy hű de ijesztő regény, de szerintem pont azt hozza, amit hoznia kell. Nyilván King írt volna belőle egy gyomorforgató horrort, de szerintem a kísértet történeteknek meg kell őrizniük ezt a borongós, néha hatásvadász, de mindenképp visszafogott stílust, amit ez a regény végig magán hordoz. Mindenütt köd, elszigeteltség, tehetetlenség, magány. A ház egy láp közepén áll, amihez csak egy út vezet, amit ráadásul csak apálykor lehet megközelíteni. A szél verdesi a ház falát, titokzatos ajtók vannak beszögelve, mindenütt zörejek, fura hangok, sejtelmes megérzések. Na ilyen ez a könyv.

Tetszett, hogy Arthur mennyire makacs és konok ember volt, hogy tisztában volt vele, hogy ott van a ház körül ugye a nő szelleme, de ő mégis el akarta végezni a munkáját- később pedig meg akarta tudni, mi is történhetett. Ugyanakkor határozottan azt gondoltam, hogy a pasi nem normális. A feszültség talán olvasva nincs is annyira benne a történetben, de ha letesszük a könyvet egy percre, és visszagondolunk rá, rögtön érezhető. A végén igazából nem kapunk semmi extrát, mondhatni eléggé egyszerűen lezárja a történetet az írónő, nem érzi azt az ember, miután végzett a könyvvel, hogy váá, de akkor is határozottan jó kísértet sztorinak tartom, egyszeri olvasásnak mindenképp ajánlom.

Susan Hill: A fekete ruhás nő
Partvonal, 2011
175. oldal

8/10

december 09, 2012

Interjú Kemese Fannival

   

Kemese Fannit a blogoszférában úgy ismerik, mint a FantYAstic Volumes blog szerzőjét, kevesebben tudják, hogy nemrég megjelent az első könyve, A napszemű Pippa Kenn címmel. A könyv, melyet én az ifjúsági, romantikus posztapokaliptikus irodalomba helyezek, csak nemrég került a boltokba. Arra gondoltam, faggatózok kicsit a könyvekről, Pippáról, a világ végéről és más katasztrófákról.

 
Először is szeretném, ha mesélnél magadról. Ki is Kemese Fanni? Mit csinál szabad idejében, ha épp nem ír?
Kemese Fanni csak akkor létezik, ha éppen írok, méghozzá regényt, novellát vagy mesét. Ha blogbejegyzés készül, akkor megint jön egy névváltás – a rendes vezetéknevem szürke és igen gyakori –, éppenséggel több is, blogtól függően. Hát igen, néha összekeverem a jelszavakat, fiókokat…
Szabad időmben olvasok, filmeket, sorozatokat nézek, illetve újranézek – párom szerint érthetetlenül sokszor. Nálam zene helyett ezerszer látott filmek mennek háttérzajként. Mivel ismerem a történetet, másra is tudok figyelni: általában így szoktam írni, blogolni, inspiráló képeket vadászni. 


 Milyen könyveket olvasol szívesen, és melyik a kedvenc könyved? 

Elsődlegesen YA könyvekben utazom, ezen belül jöhet mindenféle zsáner. Ami talán izgalmasabb, hogy mostanában nyitottam a felnőtt kortárs fantasztikum felé, nagyon tetszik az Ad Astra Kiadó válogatása. A kedvenc könyv folyton változik, de az örök listán csupa olyan történet szerepel, melyek olvasása közben nyeltem a könnyeimet. Az egyik ilyen regény Cormac McCarthy-tól Az út volt. Hogy YA vonalról is említsek egyet: Courtney Summerstől a This is Not a Test közöttük van, mely egy zombi apokalipszis utáni világban játszódó lélektani regény. Előbb-utóbb magyarul is megjelenik majd, remélem mások is szeretni fogják.


Mesélj A napszemű Pippa Kenn világáról! 


 Szintetikus vírus söpör végig a futurisztikus jövőben, ahol elektromos autók járnak, intelligens rendszerek igazgatják a házakat, és az emberek meghosszabbíthatják életüket egy beültetett kapszula segítségével, vagy korábban legyőzhetetlennek hitt betegségek fölé kerekednek a génsebészet vívmányaival. A történet maga százötven évvel a világvége után játszódik. A vírus kipusztította az emberiséget, az erdőkben a régmúlt időkből hátramaradt sápadtak bolyonganak. A lepusztult világot egy másik természeti csapás is sújtja, mely szintén a féktelen kísérletezgetés végeredménye: a Vörös erdő az évtizedek alatt egyre csak terjeszkedett, kiszorította az élő erdőséget, és súlyos mérgezést hozott a vidékre.
A főszereplő lány, Pippa Kenn, egyedül, a régmúlt időkből maradt holmik és sosem múló önvád között ragad a semmi közepén, egy erődházban. Öt év magány után, a tizenhetedik születésnapján végre megtörténik amire mindig is várt: egy vándor keveredik az erődház tisztására... 


 Na és van-e élet a világ vége után? :)


 Úgy tűnik, van. Szerencsés (?) keveseknek.:)


Főhőseid sok tekintetben még gyerekek – mégis elég jól eligazodnak a zűrzavaros világban. Biztosan azt fogod mondani, hogy nem tudsz dönteni, de melyiküket érzed erősebbnek?


Tényleg nehéz döntés. A történet elején Pippa erősebb, mint a történet végén. Ruben fordítva. Kilép Gage árnyékából, felnő bizonyos dolgokhoz, és meghoz olyan döntéseket, amiket Pippa képtelen lenne. Másrészről hibázik is, olyasmiben, amiben Pippa nem hibázott volna. Együtt minden szempontból erősebbek, mint egyedül.


Ha egy -egy szóval kellene jellemezned a két főszereplődet, melyik lenne az?


Pippa: akarat. Ez nagyon egyszerű. 
Ruben már keményebb dió. Egyszerre jött a szerelem, hűség és ragaszkodás, de ezek nem fedik le teljesen jól amit vele kapcsolatban érzek. Ruben igazából tartozni szeretne valaki(k)hez, valahova. Ha fordított helyzet lett volna, és Ruben ragad az erődházban, akkor öt évvel később Pippát senki sem mentette volna meg. Szóval tartozni akarás? Ez két szó. :) 


A könyvben az egyik mögöttes téma a génkutatás. Nagyon szerettem olvasni például, amikor a szereplők a saját vagy felmenőik génállományáról beszélnek, mintha valami reputáció lenne. Elképzelhetőnek tartod, hogy egyszer majd ez irányítsa a világot? 

 Biztosan jól járnánk, ha ez irányítaná a világot? Egyébként nem hinném, hogy a „régmúlt idők” világa lesz a mi jövőnk. :) Remek lenne, ha a génsebészet mindennapos, biztos megoldást nyújtana génhibák okozta betegségekre. Mégis kételkedem, hogy ez az én életemben megtörténne, sőt, lehet teljesen más utakat talál az orvostudomány. A könyvben érdekes volt eljátszani a gondolattal, hogyha ennyire fejlett lenne ez a tudományág, akkor elhalványulnának a határok is: el sem tudnám képzelni, hogy Kutyaorrú közöttünk mászkáljon. A kísérletezésnek vannak árnyoldalai is, nem kétség. 

Ez a könyv még csak az első része a Pippa Kenn trilógiának. Te már ismered a történet minden részletét, vagy vannak még előtted is meglepetések? 

Minden részletét nem ismerem. Nagy csomópontjaim vannak, egyikből a másikba juttatom majd a szereplőket, illetve tudom, hogy végződnek majd az egyes részek. 


Nagyon figyelek, ha egy könyvben másik könyvre hivatkoznak, ez az új szenvedélyem. Nálad két könyvre lettem figyelmes: Hemingway Öreg halász és a tenger ill. Defoe Robinson Crusoe-ja. Arra lennék kíváncsi, hogy Te melyik könyvet szereted jobban a kettő közül? 

Egyértelműen Az öreg halász és a tengert. A Robinson Crusoe szenvedős volt számomra, de ez nem azt jelenti, hogy Pippa számára is az, sőt. Nem az a célom, hogy a saját kedvenceimet szivárogtassam a történetbe, hanem szerettem volna párhuzamot vonni egy-egy klasszikus könyv és a saját történetem valamely aspektusa között. 


Pippa családjában nagyon fontos szerepet játszott a házi könyvtár és az olvasás. Szerinted milyen könyv lenne a kedvence Pippának és mivel vennéd rá Rubent, hogy olvasson egyet? 


Biztos vagyok benne, hogy Pippa kedvenc könyvei is cserélődnek, akárcsak nekem. Rubent azonban elég nehéz lenne rávenni, hogy maga olvasson. Amikor arról beszél, hogy nehézséget jelent számára az olvasás, nos, az tényleg úgy is van. Igazából semmi sem készteti rá, hogy ezt legyőzze, és Pippa szemében sem lesz emiatt kevesebb.


Nagyon kedveltem azokat a jeleneteket, amikben Pippa és Ruben azon töpreng, vajon milyen lehetett a régi világ. Hallgatnak pl. Mozartot, ill. azon is eltöprengenek, mi az a pillangóúszás. Végül mire jutottak? 


 A megoldás még mindig nincs a kezükben, az biztos. :) 


A történet elején olvashatjuk a szabályokat, amelyeket Pippa fejébe vertek, hogy életben maradjon. Az erődházat ne hagyd el… stb. Számodra léteznek ilyen szabályok? Amiket megpróbálsz minden körülmények között megtartani? 


Nem, dehogy. Már ha nem olyan alap dolgokra gondolunk, hogy Ne ölj! stb. Napi szinten betartandó szokásom sincs: megpróbálok minden nap írni, de ha nem jön össze, akkor sem történik különösebb baj, és nem kínoz egy másik hangocska sem.
 
Milyen álmaid erődháza? 
 
Nagyjából olyan, mint Pippa erődháza. 


 Köszönöm az interjút! 
 
Én is köszönöm! :)

december 03, 2012

Rubinvörös

 Mindjárt itt a film, no meg a harmadik rész. Gondoltam, felelevenítem az első benyomásokat, ha már rákattintottam az előrendelem gombra...
Először hétfőn délelőtt jött rám a menzán. Egy pillanatra olyan érzésem támadt, mint mikor az ember szélsebesen megindul lefelé a hullámvasút legmagasabb pontjáról...
 
Gwendolyn családja nem éppen hétköznapi. Hatalmas házukban mindenfelé titkos ajtók nyílnak, van benne egy használaton kívüli bálterem, nyikorgó lépcsők, titkos szobák, félhomály, és sok-sok különös ember. De főhősnőnknek nem csak az otthona, hanem a családja is különleges. Míg ő a gimnáziumban tengeti életét, és barátnőjével filmeket bámul, unokatestvére és nagynénjei csak arra várnak, hogy Charlotte egyszer csak felszívódjon a semmiben, és átessen élete első időutazásán.
A számításokba viszont hiba esett. Ugyanis az időutazó gén hordozója nem a kalandokra gondosan felkészített Charlotte, hanem maga Gwendolyn. A lány megpróbál a lehető leghamarabb kikeveredni a csávából, aztán temporál ( ez az időutazás szakkifejezve :) ), még párszor, és szépen lassan főszereplőjévé válik annak a  múltban játszódó összeesküvésnek, amiben igencsak nehéz kibogozni, hogy ki a rossz, illetve ki a jó.
A könyvvel kapcsolatosan nem működött jól a hatodik érzékem, ugyanis szentül meg voltam győződve arról, hogy ez is csak egy sablonos tini - fantasy elemekkel megfűszerezett -  szerelemi történet, amihez nem volt valami nagy hangulatom. Aztán egyre több pozitív kritikát olvastam róla, de még mindig csak csóváltam a fejem, azt gondolván, hogy azért mégsem, de végül Nima és a posztja meggyőzött róla, hogy érdemes lenne nekem is belekezdenem.
És akkor belekezdtem.  És ahogy szokták mondani, már az első pár oldal után tudtam, hogy jó. Annyira tudok örömködni, amikor olyan könyveket olvasok, amiben igazi stílus van, ami tényleg vicces, és nem erőltetett, amiben nem nyifognak a lányok, meg amiben olyan macsó ökrök vannak, mint Gideon - ő a másik főhős - , de emellett mégis csak az a jó a könyvben, hogy amellett, hogy itt is nyilvánvaló, ami nyilvánvaló, nem egy sablonos kiszámítható történet. Például most rögtön szeretném olvasni a második részt, annyira kíváncsi vagyok pár dologra.
Az időutazós könyvek úgy tűnik a kedvenceim lesznek, nagyon szerettem a régi korok hétköznapjainak leírását, azt, ahogy Madame Rossini által betekintést nyerhetünk a a múlt század divatjába. Tetszettek a régi, csűrcsavaros, misztikus házak, és már az is jó pont, hogy nincsenek benne gyönyörűen szép emberek, ráadásul olyan jól csepegteti Grier az információkat, hogy a végére már annyira figyeltem minden kis elszólásra, mintha valami krimi lenne. Szerettem Gideont is ;). Már a nevét is imádom, engem az ilyen apró részletekkel lehet igazán elcsábítani. A borítója meg egyenesen gyönyörű.
De hogy valami rosszat is írjak róla, egészen későn indul csak be a történet, viszont mindez olyan jól lett tálalva, hogy nem igazán zavaró. Az az igazság, hogy baromi nehéz hosszú posztot írni egy olyan könyvről, amit ennyire szeretek, úgyhogy csak a lényegre koncentrálok: nekem ez az egyik kedvenc vörös pöttyös könyvem.

Kerstin Gier : Rubinvörös
Könyvmolyképző Kiadó, 2011

Gondolataim olvasás közben: lehet, hogy elolvasom egy nap alatt?
Kedvenc szereplő: Leslie
Itt pontozok: 10/10 (azért mert kedvenc lett, és mert jobb, mint a többi hasonló)
Kiemelném, hogy: a borítóval szemben nem szimplán egy romantikus könyv.
És köszönet a könyvért Nimának.

Film trailer itt. Egészen másképp képzeltem kb. mindent, de valahogy nem berzenkedem. Szerintem jó lesz. 

november 27, 2012

Julia Quinn: Mint a mennyben

Marcus!
Mrs.Royle megkért, hívjalak meg, Bricstanba erre a hétvégére. Kisebb vidéki vendégségét tervez, négy fiatal hölgy lesz jelen, akiket említettem, engem is beleértve és négy fiatalember az egyetemről. Könyörgöm, ne fogadd el a meghívást. Nagyon feszélyezve éreznéd magadat, és feszélyezettségedet látva én is feszélyezve érezném magamat, a bűntudat mardosna. Őszinte szeretettel Honoria. 

Honoria Smythe -Smith és Marcus Holroyd csak régi barátok, gyakorlatilag együtt nőttek fel. Azóta Honoria bájos ifjú hölgy lett, Marcus pedig nem átall úgy viselkedni társasági körökben, mint egy regényesen vonzó, ámde mogorva költő. A srácot mítosz veszi körbe, melyet az elsőbálozó lányok epekedő pillantásai éltetnek, Marcus viszont utálja a bálokat és úgy általában utálja az embereket. ( Már most szimpatikus.) De Honoria tudja, hogy azért van ez, mert nem szeret idegen emberekkel csacsogni, azon egyszerű oknál fogva, mert fél, és többre értékeli a vidéki életet, meg a lovaglást, mint keringőkre tipegni olyan nőkkel, akiket csak a vagyona érdekli.

A történetet én úúúgy untam, hogy az már döbbenetes, merthogy szerintem ebben a történetben nem történik különösebben semmi. Persze már csak azért is megérte elolvasni, mert hol másutt olvashatunk ilyen elegánsan fifikás neveket, mint: ( mondjuk ki együtt) Honoria Smythe-Smith vagy Marcus Holroyd. ( tiszta eksztázis) De viccet félretéve fárasztott ez a könyv, nagyon fárasztott.

Egyrészről ott vannak a Smythe-Smith lányok, akik nem hogy nem tudnak hegedülni- ez egyébéként poén-, de egyszerre beszélnek! Hányan is voltak? Minimum öten csacsogtak a nagy büdös semmiről! Pedig amúgy aranyosak voltak, meg minden, de tudjátok ez volt az a szituáció, amiről már régebben is beszéltem, hogy van egy pont, amikor beszélhet nekem akár a fülembe is valaki, de én nem bírom egyszerű érdektelenség miatt követni. Na mindegy, a lányok elbeszélgettek, hogy jöjjenek az úrfik, meg hogy milyen szalagot tűzzenek a hajukba, hogy mit fognak hegedülni, meg hasonlók, amikre már akkor sem emlékeztem, de nem volt ezzel semmi baj. Csak nem kötött le az egész.

Honoria nem volt túl meggyőző főhősnő, bár aranyos volt, amikor egy fegyvernek látszó tárggyal a kezében - amit kevésbé vicces formában ásónak neveznénk- elindult az erdőbe, és még én sem értettem, mit is akar szegény. Nem akarok poénokat lelőni, de a csaj vakondtúrást ásott. És akkor jött ez a szegény Marcus és kificamította a bokáját, amiből odáig jutottunk, hogy a srác beteg lett, nagyon beteg, Honoria meg elment ápolni. És vagy százötven oldalon át csak ápolta szegényt. És ez megint olyan unalmas volt... Kivéve egy részt.

Képzeljétek el, hogy egy lányregényben hosszú oldalakon át egy műtétet olvashattok, ami borzasztó és horrorisztikus- és nagyon vicces.Ugyanis Marcust sürgősen meg kellett műteni, ami annyit jelentett, hogy szerencsétlent kikötözték a saját ágyához, és elkezdték egy szabó ollóval cincálni. Konkrétan kivágtak dolgokat belőle. A srác meg visított, meg üvöltött, meg ezekkel felváltva néha rapszodikusan nevetett. Hangulata, akár egy görög dráma. :) ( Igazából kedvelem a pasit. )

Mindezek után, meg hogy elviselte a legendásan diszharmonikus és mindenféle konszonanciát mellőző Smythe - Smith zeneestet- melyet normális ember csak füldugóval képes elviselni, igencsak arra gondoltam: ez a srác megérdemli a lányt. Még akkor is, ha az utolsó fejezetekben úgy letámadja szegényt, hogy a megszeppent Honoria Smythe Smithen ruha sem marad. Puff neki.

Julia Quinn: Mint a mennyben
- visszavittem a könyvtárba így nem tudom, hány oldal-  ( közben elolvastam a molyon, hogy 360)
Gabo, 2012

Szerintem 5/10

november 25, 2012

Amy Kathleen Ryan: Ragyogás

A távol jövőben két hatalmas űrhajó indul el, hogy megalapozza a földi élet mását egy ismeretlen, távoli bolygón. Az Új Látóhatár egy évvel hamarabb indul, rajta a vallásos utazókkal, az Empyreum a világibb gondolkodású kiválasztottakat szállítja a küldetés célja felé. Az űrhajókon gabonaföldek, esőerdők, halkeltetők vannak, az utazók feladata, hogy biztosítsák a gyarmatosítást. Ebben különleges szerepet kapnak a nők: hisz ők hozzák világra az utódokat, akik majd az új nemzetségek első emberei lesznek az új világban.

A küldetés menetrendszerűen folyik, mindaddig, amíg ki nem derül, hogy az Empyreum testvér űrhajója lelassított, előrehozva azt a találkozást, aminek csak az új földön, negyvenöt év múlva kellett volna megtörténnie. De miért tette ezt az Új Látóhatár? Talán betegek az utasaik? Segítséget akarnak kérni, vagy valami ismeretlen ok késztette erre őket?

Az Empyreum fedélzetén él Waverly, a tizenhat éves lány, aki barátjával, az űrhajó kapitányi posztjának várományosával, Kierannal épp a házasságot tervezi. Ám míg Kieran biztos a házasság és gyermekvállalást kérdésében, Waverly bizonytalan, úgy érzi, túl fiatalok még a dologhoz. S ekkor kezdődik el valójában a regény, ugyanis az Empyreumot az ikerűrhajó megtámadja, elrabolja az összes lányt, magára hagyva a megszeppent fiúkat. A felnőttek meghalnak vagy rabságba kerülnek. (Nagyon érdekesnek találom amúgy, hogy a hajón nincs fegyelem, fegyverek, meg rendszabályok- én ilyen űrhajót még nem nagyon láttam, főleg, hogy ilyen fontos küldetésük van.)
Mivel az elrabolt lányok közül Waverly a legidősebb, ő próbálja a többiekben a lelket tartani, és a szökésüket megszervezni, az Empyreumon pedig Kieranra vár az a felelősség, hogy a hajót irányítsa.

Ez egy nagyon feszült és gyors mozgású regény. A cselekmények párhuzamosan folynak, és valóban igaz, hogy ha az ember elkezdi, nem igazán tudja ott hagyni. Egy nap alatt kiolvastam, és ez nálam nagyon nagy dolog, pedig: csak szeretném jelezni, hogy a regény egy harmadáig nem is szerettem különösebben. Nekem túl egyszerű ennek a regénynek a nyelvezete, túlságosan is csak a cselekményre koncentrál, és hiányzik belőle az, amit én mindennél nagyobbra tartok, a hangulat.

De annyira addiktív volt a cselekmény, hogy csak olvastam és olvastam, gyorsan pörögtek a lapok, és kiderült, hogy amit hiányoltam, azt nagyobb részt megkaptam- kivéve ugye az igényesebb szöveget.
De végül már az sem zavart. Hogy miért? Mert ez a könyv egyszerűen tele van olyan kérdésekkel, amik szerintem mindenkit megmozgatnak.

Waverly szála, az elrabolt lányoké, akik kvázi, mint rabok élnek tovább az Új Látóhatáron, melyet Anne Mother, a lelkipásztor irányít. Mindenütt a vallási fanatizmus, mindenek előtt a termékenység és a küldetés. A lányokat bezárják, megpróbálják érzelmileg zsarolni, de látszólag bármilyen jól is bánnak velük, mindent megtesznek, hogy az Új Látóhatáron is új gyermek szülessen. Akár még fegyvert is használnak. Waverly helyzete kilátástalannak tűnik, de a lány elég okos ahhoz, hogy ne vegye be a maszlagot, amit a másik hajón hazudnak nekik.

Kieran helyzete, megmondom őszintén, engem jobban érdekelt. Ott van ugye egy egészen jólelkű, kedves-rendes fiú, akit még nem készítettek fel arra, hogy kapitány legyen, s erre itt egy krízis helyzet, és mégis kapitánynak kell lennie. Nekem nagyon tetszik ez az alapszituáció, hogy van egy nagy feladat, és a főhős  önhibáján kívül ugyan, de nem elég jó hozzá. Ráadásul ott egy ellenfél is, Seth személyében, aki ugyancsak szerelmes Waverlybe, és a mellőzöttsége és a magába fojtott aggresszivitása folytán nem kedvence a hajó legénységének. Megjegyzem nem ok nélkül. Seth mindenben keresztbe tesz Kierannak, megpróbálja átvenni a hajó irányítását, s persze itt is eluralkodik a káosz, az erőszak és a fejetlenség.

Az a jó ebben a regényben, hogy elolvasod, és teljesen kész leszel tőle. Mert annyira egybe olvad a jó és a rossz, a hazugságok, az elképzelések, hogy nehéz igazságot tenni.
* ( Enyhe spoiler.) Elvethetjük azt, amit az Új Látóhatár tett és mégsem mondhatjuk, hogy ott mindenki velejéig romlott.  Mondhatjuk, hogy Kieran talán rossz vezető, de mégis tudjuk, hogy jó. Utálhatjuk Sethet, mert egy erőszakos állat, de ugyankkor tudjuk, hogy nem csak az. Waverly csak szökni akar, de ezzel mások álmait teszi tönkre. A hit segít, de a hit pusztít és rombol. *
S közben ott van még mellékmotívumként, hogy hiába szépítjük, azért viszik az új földre a nőket, hogy gyereket szüljenek, mindegy, hogy kinek vagy miért. Az űr világa a férfiak világa, s bár az Empyreum nem így élt, a fegyverek világává válik és a hazugságoké, plusz a hamisan értelmezett eszméké. Minden ellentmondásos, és pont ezért valószerű és hiteles.

Ez a könyv nagyon pörgős és érdekes, de amiért leginkább ajánlom, hogy sokat lehet gondolkodni rajta. Nekem ez az év meglepetése. Nem számítottam erre, azt hittem a borító alapján, hogy egy szerelmi háromszög lesz benne, tini szerelem és társai, de ez inkább arról szól, hogy ki hogyan reagál krízis helyzetben, és hogy mennyire nehéz is boldogulni, amikor mindenkinek van legalább egy hangyányi igaza. S pont ez a fura benne, hogy nincsenek benne mély monológok, vagy lassú elmélkedő részek, és mégis elég komoly lélektani regény lesz belőle, amellett hogy ez még mindig ifjúsági és még mindig disztópia.

Nagyon ajánlom, körülbelül mindenkinek.

Amy Kathleen Ryan: Ragyogás
2012 Maxim
351 oldal

Szerintem: 9/10

november 20, 2012

Benyák Zoltán: Ars Fatalis

Anton Pal sosem kereste a csodát, de úgy gondolta, ha mégis rátalál, akkor az Isztambulban fog bekövetkezni. Nagyot kortyolt a messzeföldön híres török kávéból. Gyűlölte az Aranyszarv öblének feketéjét, de imádta az egész országot. A csoda, vagy annak lehetősége itt a levegőben érződött. A régi mítoszok illata a város felett szállt, minden sarkon egy legenda várt felfedezésre. A válóra válással kecsegtető mesék városában járt. 

Anton Pal világutazó, ismeri ennek minden erényét és nyűgét. Ruhát alig csomagol, nem érzi kellemetlenül magát, ha egy váróteremben kell aludnia, lenyűgözik a világ hétköznapi csodái. Ám Anton nem az a típusú ember, aki eltöpreng az élet nagy dolgain. S mégis van egy titok, aminek a megfejtésére már nagyon vágyik: utazásai során ugyanis gyakran belebotlik egy ismeretlen lányba, akit vagy a sors vezet hozzá, vagy épp követi őt, de bármi is a válasz, Anton nem igazán bánja. A lány ad izgalmat a megszokott életének.

Benyák Zoltán nagyon megnyerően ír. Már az első bekezdésben megcsodálhatjuk Isztambul városát, érezzük szánkban az erős kávé ízét, szinte látjuk, ahogy a forró levegőben araszoló tömeg megpróbál árnyékot keresni az egyre sűrűsödő színes kavalkádban. Háttérben a csodás Aja Szófia. A kép kitárul, meglátjuk a lányt, - miközben Antonról még mindig nem tudunk semmit- , és mert valami megfoghatatlan titokzatosság lengi körbe, elkezdjük követni. S aztán pár pillanat múlva már fejünk tetején érezzük a közelgő kataklizmát, hiszen hatalmas fekete perjék lepik el a szikrázóan kék eget, és próbálunk utat törni az Óváros vásári forgatagán. Ellenfelünk is van, egy fura fehér öltönyös férfi. S ahogy a főszereplővel egyre beljebb és beljebb jutunk Isztambul szívébe, úgy kezdünk belebújni az Ars Fatalis zegzugos világába. Egyszer csak bebucskázunk egy olyan régiség boltba, amit az olyan régimódi kalandfilmekben láthatunk, mint mondjuk az Indiana Jones. Szúette minden, tele kacatokkal, végeláthatatlan kupacokban a történelem és a por...

Nem tudom, mit tennétek, ha valaki egy ilyen szituációban a kezetekbe nyomna egy üveggolyót. Éreznétek a súlyát, az üveg hűvösét, ahogy összefonódik a bele zárt türkizkék és vörös fodor. De: próbáltam segíteni, elég részletesen vázoltam a szituációt- ez egyébként csupán az első tizenöt oldal. Anton, mert ne feledjük ő a főszereplőnk, maga sem tudta, miért, elfogadta, még úgy is, hogy érezte, más útra terelődik az eddig megszokott élete. S valóban ezután Anton életébe olyan fogalmak törnek be, amikre sosem számított: a misztika, a nagy kérdések, a sors. A történet átível Európa nagy városain, érinti a szerelmet, a választásokat, amiknek igazi súlya van.

A könyv az általam olvasott vélemények alapján mindenkire nagy hatással volt, ellenben velem: én szerettem ugyan olvasni, de engem zavart a tagolás és az éles váltások, sokkal szívesebben elidőztem volna egy-egy vonaton vagy állomáson, minthogy a szereplők háttértörténetét olvassam. Igazából olyan könyv ez, amiben nem is kell a főhősökkel azonosulnunk ahhoz, hogy önmagunknak is feltegyük a nagy kérdéseket, amik nem túl tolakodóak, éppen csak egy világutazó suttogja a fülünkbe - egy olyan világutazó, aki maga is azon tanakodik olykor: vajon muszáj válaszolni?

Az Ars Fatalist azoknak ajánlom, akik szeretnek utazni, kedvelik az elgondolkodtató, de alapjában véve szórakoztató könyveket, és megmagyarázhatatlan vonzalmat éreznek az üveggolyók, dobókockák, hollók, valamint a nagybetűs Ismeretlen iránt.

Benyák Zoltán: Ars Fatalis
Grafoman Kiadó 2012
281. oldal

november 19, 2012

Rövid poszt, amiben csak kicsit osztom az észt

 A múlt  héten olyan negatív hangulatban voltam, hogy arra gondoltam, kiírom magamból...
Szóval...

Nem szeretem, amikor a könyvek fülszövegében egy befutott íróhoz hasonlítanak egy másik írót, nem szeretem, ha valaki úgy ír könyvekről, hogy a helyesírást nem ellenőrzi, nem szeretem, ha egy könyvben rosszul választanak el. Így például: " jeg-yzet".
Nem szeretem, amikor csak nyávog a főhősnő. Egyáltalán, nem szeretek nyávogni én sem. Nem szeretem a duracell üzemmódban működő férfi főhőst. Nem szeretek arra gondolni, hogy vajon szeretnék-e én ilyen pasit élőben.
Nem szeretem, ha a könyves kritika nem a könyvet, hanem a regény műfaját kritizálja- semmi értelme ilyenkor kritizálni, nyeld már le, basszus, hogy nem szereted azt a műfajt/stílust és lépj tovább! Nem szeretem, amikor fekete háttéren kell világos szöveget olvasni. Nem szeretek egyetlen írott szöveget sem, ha nincs az írójának mondanivalója. " Nem is tudom, mit mondjak"- hát akkor ne mondj semmit!
Nem szeretem, ha valaki csak azért ír kritikát, mert szeret kritizálni. Nem szeretem nem megadni az esélyt- legyen az bárki/bármi/bármilyen eset. Utálom a spoilereket, meg hogy a vasárnap estéket megrövidíti a hétfő.
Nem szeretem a ködöt, mert begöndöríti a hajam, valamint azt sem, ha valaki a sorozatok szinkronhangját kritizálja - örüljön, hogy ő eredeti nyelven nézi, ne csesszen már ki azzal, aki élvezi magyarul.
Nem szeretem, ha valamit félrefordítanak, és nem ismerik el. Nem szeretem azokat, akik a hibáknál becsukják a szemüket, illetve, hogy szerintük én rosszindulatú vagyok, mert nem csukom be a hibáknál a szemem.
Kis prózai vallomás: nem szeretem a Szürke ötven árnyalatát és a Twilightot.
Nem szeretem duli-fulit, úúútálom a törpöket!
Nem szeretem, ha blogban félbehagyott mondatot olvasok, mert az semmi más, csak egy piszkozat.  Nem szeretem, ha megindokolom, szerintem valami miért nem jó, és erre megkapom, szimplán, hogy ízlések és pofonok.
Azt sem szeretem, amikor ezeknek az embereknek igazuk van. :)
Nem szeretem, hogy reggelente már túl hideg van, ahhoz hogy bringán járjak be dolgozni, valamint nem szeretem a szánalmas borítókat, amik arra fókuszálnak, hogy hány kockája van a főhősnek, aki épp arra fókuszál, hogy a főhősnő torkán lenyomja a nyelvét.
Nem szeretem a kakaós csigát. Nem szeretem, hogy a könyvek fülszövege majdnem mindig ugyanaz. Nem szeretem, a könyvek fülszövegében olvasni a " hihetetlen" vagy " fantasztikus" jelzőt. Egyáltalán, nem szeretem a fülszövegeket.  Nem szeretem azt a szót, hogy " basszantyú", valamint ha a boltban nem halad a sor. Nem szeretem, hogy a kult magyar regényekben mindenki Tamás, meg István, még véletlenül sem Pista meg Tomi. Nem szeretem, amikor ilyen negatív vagyok.

Ellenben, hogy pozitívat is mondjak,  szeretem az időmértékes verseket.

november 13, 2012

Charles Frazier: Hideghegy


Más körülmények között a látvány akár idilli is lehetett volna. Minden eleme a nyílt országút és a szabadság legendás kapcsolatát hangsúlyozta: a hajnalhasadás, az aranyló és alacsony szögben eső napfény. A szekérút, amelyet egyik oldalon vörös juharfák szegélyeztek, a másikon egy léckerítés, a magas férfi, fején széles karimájú kalappal, hátán hátizsákkal, amint nyugat felé lépked.
Inman azonban egész sor esős, nyomorúságos éjszakát töltött az utóbbi napokban a szabad ég alatt, és most úgy érezte, ő Isten legtöbbet ütött-vert mostohagyereke. 



  Charles Frazier fantasztikusan ír. Arra gondoltam, ez az egy mondat talán elegendő is lenne, mert tényleg nagyon ritka, hogy kortárs író ilyen költői, de egyáltalán nem giccses nyelvet használjon, egy olyan történetben, ami témáját tekintve talán nem sokat különbözik a többi polgárháborús történettől, de minden másban megelőzi az összes erről a korszakról általam olvasott művet.
A Hideghegy az én olvasatomban mestermű. Ilyet talán még sosem írtam. De tényleg, nagyon szeretem- ha jön valaki és azt mondja, nem jó, nem fog érdekelni, mert teljes bizonyossággal tudom, hogy ez az egyik kedvencem, és ez így is marad. Olyan könyv, amit az ember megjegyez magának, mércévé válik, mégis csak nehezen veszi újra kézbe. Hogy miért is? Mert a Hideghegy amellett, hogy gyönyörű, olyan érzékletesen, olyan hatásosan mutatja be a háború szörnyűségeit és az esztelen mészárlást, a mellé szegődő szenvedést, hogy szinte eggyé válva a dezertáló Inmannel csak arra vágytam, hogy az egész őrületnek legyen egyszer vége. S mivel nem láttam a filmet olvasás előtt, nekem az utolsó pillanatig a végkimenetel is bizonytalan maradt. 

Jelenet a filmből, ami majdnem olyan jó, mint a könyv, de csak majdnem.

  Kaotikus, érthetetlen és megmagyarázhatatlan, véres események halmaza a polgárháború, amiből Inman, a dezertáló katona ki akar szakadni. A szónoklatok és a dicshimnuszok mögé lát és nem akar mást, mint hazatérni a Hideghegybe, ahol szerelme, a megárvult fiatal lány, Ada várja. Csakhogy az út során nem menekülhet el a háborútól. Már nincs a fronton ugyan, de a világ már megváltozott: csak a természet őrzi a régmúlt kor idilljét, az emberek éheznek, szenvednek, a lakosságot a hátramaradt gonosztevők terrorizálják. 
Inman megpróbál józanul átvágni a megvadult világon, az erdőkben bujkál, s akaratlanul is változtat a vele találkozó emberek sorsán. De mint minden, a saját élete is másoktól, nyomoktól, emberektől, halottaktól, szerencsétől függ.
A másik - párhuzamosan írt szálban- Ada életét követhetjük nyomon. A fiatal, művelt lány a helyi vadóccal, Ruby-val próbál boldogulni az erőszak és az elnyomás felett. Rendbe hozzák a régi birtokot, tanitgatják egymást, s lassan barátnők lesznek. 
Mindent derűt bevon a félelem, minden számítást áthúz egy másik szándék. A szerelem és az akarat kitart, s a történet végén Inman hazaér. De a háború a maga kegyetlenségével megváltoztat minden sorsot. 
 
Gyönyörű mondatok, intenzív érzelmek, kézzel tapintható hangulat jellemzi a regényt. A karakterek egyediek, a történetvezetés kiszámíthatatlan, még a romantika szála sem a megszokott zsargonokat követi. 

Charles Frazier: Hideghegy
Magvető 2004, ( 425.o)
Fordította: Rakovszky Zsuzsa


Gondolataim olvasás közben: Gyerünk Inman, menni fog az! 
Kedvenc, kedvenc: karakter Ruby, kedvenc jelenet: Ruby és a fák, Ada és Inman a kunyhóban, a bendzsós óriás


Csak önkényesen, már megint:  a könyv nálam a maximális 10 csillagból 10 csillagot ért el. Szerintem kötelező... 

* a posztot a régi blogban is olvashattad, azóta csak egy dolog változott: igazi ritkasággá vált a könyv :)  

november 11, 2012

Julia Quinn: Tíz dolog, amit szeretek magában

 A sikeres házasság titka- nyilatkoztatta ki Lord Vickers - hogy ne legyünk láb alatt a feleségünknek.


Annabel Winslow Londonba kerül, mégpedig azzal a félreérthetetlen céllal küldik oda, hogy kiházasítsák. Rengeteg testvére van, ráadásul nagyok a keblei és széles még a csípője is, s ezen ok, no meg a pletyka, hogy annyira termékeny, hogy a madarak dalra fakadnak, ha meglátják, készteti a vén kujon, Lord Newbury-t arra, hogy feleségül vegye. Lord Newbury fiú gyermeket szeretne, hogy birtoka ne kerüljön a lókötő unokaöccse kezébe, akit úgy hívnak, hogy Sebastian Grey.
Annabel egy bálon viszont ismeretlen férfiba botlik, amikor az öreg Newbury ragadós matatós kezei elől menekül, s amikor arra kéri, hogy csókolja meg- mert úgy érzi, boldogság már nem vár rá a jövőben- még nem tudja, hogy az pont Lord Newbury gyűlölt unokaöccse, azaz a sokat emlegetett Mr. Grey.
Sebastian természetesen úriember - egy jóravaló kisasszonyt sosem utasítana el...

Ez a harmadik Julia Quinn regényem - ezzel a könyvvel fejeződik be a Bevelstoke-trilógia, és talán ez a leggyengébb láncszem. A történet főhőse Sebastian, az a Sebastian, aki az előző részben oly vakmerő vehemenciával olvasta fel Miss Butterworth vadregényes történetét, gyakorlatilag az a személy, aki miatt részemről kiemelkedő volt a második rész.  Na most az a gond, hogy érzésem szerint a harmadik részhez érve az írónő kifulladt. Nem a karakter, ó, Sebastianban annyi lehetőség lett volna, de sajnos nem éltek vele. Vagy inkább azt mondom, elhanyagolták, nem is kicsit.

Ettől függetlenül nagyon szerettem olvasni a könyvet. Micsoda ellentét... Az van, hogy valahogy úgy voltam az egésszel, mint szegény Annabel, jött ez a lüke pasi, aki emellett még regényesen jóképű is volt és mókás és szellemes, és ráadásul szabadidejében kreatív " munkát" végzett, és nem volt idealizálva, vagy legalábbis azt mondhatom, hogy idealizálva volt, mint lusta disznó, de az van, hogy én nagyon megszerettem a pasit. 
Anabelle viszont nekem megmaradt egy átlagos lánynak, nem emelkedett ki még a saját történetéből sem, labdába sem rúghat más hősnők mellett, még akkor is, ha csak a romantikus irodalmat nézem, és ez nem annyira hízelgő. Persze vannak jó poénok vele kapcsolatban is, például ez a csicsergős madaras,  de akkor is az van,  hogy Anabelle karakteréből még hiányzik valami. És ez azért fura, mert az eddigi Quinn regényeknél nem éreztem ezt a hiányosságot.

Ebben a regényben bár baromi sokat nevettem, a párbeszédek mégis néha üresjáratok voltak, és gyakorlatilag nem is szól sok semmiről. Nem igazán vannak a sztoriban olyan cselekményelemek, amiket ki tudnék emelni, de például imádtam minden sort, ami Miss Butterworthről vagy más Sarah Gorely regényről szólt- nagy rajongója vagyok a hölgynek!- , és voltak benne legendás jelenetek, pl. "nézzen rám..., nézzen rám..., - MIT NÉÉZ?" - ezt most nem értitek, de én is szoktam így szuggerálni embereket, és egyszerűen überelhetetlen volt részemről abban a jelenetben Sebastian.

Ó, annyira sajnálom, hogy nem kapott jobb könyvet! Talán, ha ő maga írta volna, izgalmasabb lenne...
Íme, megtaláltam egy újabb ideálomat - a sármos, léha, lókötő Mr. Grey személyében- , ami nem is baj, nem kell betobzódni egy típusba, ugye hölgyeim?

A könyv nekem újra olvasós, de csak Miss Gorely regényei miatt...

Julia Quinn: Tíz dolog, amit szeretek magában
2012 Gabo, 392.o.

Szerintem: 7 pont a tízből...

november 08, 2012

Julia Quinn: Ami Londonban történt

A férjezetlen hölgyektől elvárt dolgok Lady Olivia Bevelstoke, férjezetlen hölgy válogatásában. 

Viseljen pasztellszíneket ( és örüljön neki, ha olyan arcbőrrel rendelkezik, amelyhez illenek ezek az árnyalatok) . 

Mosolyogjon, és tartsa meg a véleményét magának (már amennyire tőle telik). 

Tegye azt, amit a szülei mondanak neki. 

Fogadja el a következményeket, ha mégsem tenné. 

Keressen olyan férjet magának, aki nem vesződik azzal, hogy megmondja a feleségének, mit tegyen.


Villám poszt következik, mert fáradt vagyok.

Tehát Lady Olivia Bevelstoke egy pillanatra sem hiszi el, hogy  a szomszédjába költözött úriember egy gyilkos, de azért a biztonság kedvéért kémkedni kezd utána. Miss Bevelstoke gyönyörű, viszont nem rajong Miss Butterworth világhírés történetéért, ugyanakkor a galambok általi halál résznél még ő is meginog. Megfigyeltjével Sir Harry Valentinnel próbálja meg értelmezni a könyvet, közben veszekednek és bálra járnak és táncolnak, mígnem  részesei lesznek egy nagyon könnyed kémtörténetnek és egy nagyon kellemes románcnak.

Azért vagyok gondban a könyvvel, mert bár nagyon jól szórakoztam rajta, Olivia és Sir Harry nem a kedvenc szereplőim. Olivia túl szép és tökéletes az én ízlésemnek, nem szeretem az átlagos lány vagyok szereplőket sem, de valahogy nem tudtam neki teljes szívvel drukkolni, férfi főszereplőnk pedig, tehát Sir Harry Valentine meg nekem olyan kis jófiús karakter, picit unalmas és nagyon stabil,  nem tudtam rajongani érte. ( Az élet ilyen igazságtalan. )

Külön jó pont, hogy a sztorinak van egy kém vonala, amikor is keresni kell a kémet és mindenki lefigyel mindenkit - ráadásul a végén még meg is lepődtem picit-, de alapvetően ez egy Quinn féle vicces romantikus könyv, nem nyomja el a "ki- kicsoda" szál, de határozottan jót tett a történetnek.

Megint csak jó pont az egyedi és vicces lánykéréses jelenetnek. Plusz nagyon aranyos szituációk vannak a könyvben, pl. világ életemben rajongtam az ablakon át flörtölős sztoriknak, és még egy hatalmas nagy plusz pont Miss Butterworth-nek és az ő csodálatos regényének, ami nélkül fele ennyire sem élveztem volna ezt a fölöttébb élvezhető könyvet.

Ami nem tetszett benne, az pont az utoljára hagyott pozitívum - a könyv nagy részben Sebastian Greyre operál, a vicces szituációk tőle fakadnak- Harry-re nyilván nem lehetett ennyire építeni-, és sajnos a lufi a harmadik részre picit kilyukad, olyan érzésem volt, mintha a harmadik rész ötleteit már ebben ellőtték volna, nemcsak a regény és Grey miatt, hanem például Olivia listázgatásának szokása is visszaköszön majd a következő részben, amit azért bánok, mert a harmadik résznek is tökéletesnek kellett volna lennie. :) De arról majd később.

Aki szereti Quinn stílusát vagy egy jó kisasszonyos történetre vágyik, nem fog csalódni.
--Figyelem, Quinn olyan regényeket ír, ahol belátunk a hálószobába is, és nemcsak a kulcslyukon.--

Julia Quinn: Ami Londonban történt
Gabo, 2012 
397.oldal

Szerintem: 7 pontos a tízből.