október 24, 2016

Zenka tudja, milyen a jó szex... vagy legalábbis nem fél megkérdezni... :P (18+)

Most, hogy a férfiak is elmentek előjöttek mind, arra gondoltam, beszéljünk egy kicsit a szexről. 
Szűkítve a kört, a bugyinedvesítő olvasmányokról. Azokról, amik annak indultak, vagy amit annak bélyegeztek meg. Ó, már olyan régen meg akartam kérdezni tőled, kedves olvasó, nem is hinnéd, hányszor: mikor volt utoljára könyves orgazmusod???


Még fiatal lányka voltam, amikor felháborodva a sarokba dobtam az első olyan ponyvát, amiben a csillámos, habos ruhás, gyertyafényesen régimódi regényben megjelent ez a mondat- úgy az első fejezet táján: - Meglátta a lányt, és nem tudott másra gondolni, minthogy milyen hangot adhat ki, amikor elélvez.

Ez egy borzasztó élmény volt, olyannyira, hogy a barátnőimnek a tömött buszmegállóban el is meséltem fennhangon, kezdő kis feminista módján, hogy hát dehát... de HÁT...,  és valahogy úgy végződött a történetem: meg amúgy is... Értelmesen nem tudtam elmagyarázni a kínomat. Erre a dologra azért emlékszem, mert jó sok pasi előtt rám pirított az akkoriban elég aktív szerelemi életet élő barátnőm, miszerint: majd én is meg fogom tudni. Hogy megtudtam-e? Na az más történet, de tény, hogy akkoriban hatalmas nagy maflást adott a felismerés, hogy minden romantikusan felcicomázott regényhősöm, azok is, akik okosak, bátrak, minden pillanatban udvariasak és jól öltözöttek, és még azok is, akik szabadidejükben a szegényekért és az eszmékért harcolnak, szóval hogy ők is csak egy dolgot akarnak. Azt.

Hogy minden pasi azt akarja, megmutatta a hazafelé vezető út is,  amikor is az egyik jelenlévő csóka felszólítva érezte magát arra, hogy a buszon jól hozzám simuljon. Sokszor. Egymás után. Úgy. Nem tehettem mást, leszálltam egy korábbi megállóban, és még filozofáltam egy darabig a dolgon.
Pedig, nem voltam már akkor könyves értelemben szűz. Úgy értem már túl voltam jó pár kölcsönvett, titokban kölcsönkért Júlián, meg mindenféle romantikus, kíváncsiság által vezérelt -na hogy is kell ezt csinálni- szextörténeten, de valahogy ez, hogy egyszerre próbált egy könyv romantikus és számomra kissé közönséges lenni, ez nekem sok volt. A Júliák legalább nem játsszák magukat meg. Azok amik. Valami ilyesmi volt a kipirult arcú konklúzióm.

Az idő persze pereg, és álszent dolog lenne azt mondani, hogy régen nem voltak erotikus könyvek. Az első romantikusnak nevezhető kalandregények- itt ugye kalandnak értjük a mindenféle kis liezont is-, éppen hogy azért voltak keresettek a hölgyek és a lilomlelkű  kisasszonyok között, mert olyan jeleneteket lehetett olvasni bennük, amiktől még a sokat látott lányok is a fülük tövéig elpirultak. ( Egy korabeli Henry Fielding Tom Jones kiadványból példának okán majdnem betettem ide egy illusztrációt, amikor a felnagyított képből  rájöttem, hogy bizony már eléggé pornográf ). 
 És igazából mindenki életében eljön az a pont, amikor szeretne benézni a kulcslyukon, hogy most hogy megy ez, hogy kell csinálni, mások hogy csinálják, meg jönnek a sóhajok, hogy akkor ezt most tényleg így kell csinálniiii? De tényleg? Ez most komoly?

A klasszikus értelemben vett felvilágosító könyvet egyébként nem ismerek, gondolom a KámaSzútra nem az, pedig pont a nem létező felvilágosításom idején keveredett a kezembe egy fiú osztálytársam jóvoltából. Belelapozgatva annyira nem érdekelt a dolog, hogy nem tudtam volna megmondani, hogy most azok ott ketten birkóznak, vagy újra lélegeztetik egymást, csinálhattak tőlem ott bármit... Számomra az volt a legfontosabb dolog abban a pár percben, hogy én szerezhessem meg a karácsonyváró könyvet, úgyhogy elküldtem a srácot a szútrájával együtt... ( Visszagondolva nagyon is jól tettem.)

De ha már szóba került a kulcslyuk, egyéni perverzióm, hogy picit leselkedésnek érzem, ha olyan sztori kerül a kezembe, amiben ismert szereplők szerelmi életéről van szó. Például amikor a Ripley féle Scarlettben Rhett és Scarlett valóban elkezdett szexelni, én nem bírtam a feszültséget, és inkább vakságot fogadtam arra a pár oldalra, kedvenc szereplőimet annyira tiszteltem, hogy nem voltam hajlandó a jelenetet elképzelni. Ugyanígy tiltakozom, mondom TILTAKOZOM AZ ELLEN most is, hogy szexkönyvet olvassak az Austen könyvek, vagy más népszerű kisasszonyos könyv szereplőinek nemi életéről. Hát hagyjuk már meg őket, úgy ahogy vannak, nem akarom tudni, hogy milyen perverz szokásai vannak Darcynak vagy Bingleynek, bár mondjuk őszinte leszek, volt már hogy elfantáziáztam Jane Eyre Rochesterén, mert mondjuk ha valaki, akkor ő szerintem egy igazi csődör...

Kicsit faramuci a helyzet, de azok a modern kisasszonyos könyvek, ahol már eleve tele vannak nyílt erotikával, nem zaklatnak fel, de a régi klasszikusokat akkor sem szeretném ilyen formában látni.

 Szexjelentből sok van, ami elmegy, sok ami borzasztó, és szerintem nagyon kevés, amit jól sikerült megírni. Érdekes, hogy manapság romantikus könyvet alig lehet eladni szex nélkül, ami mondjuk ha jól belegondolok nem is olyan meglepő, hiszen a romantika gyümölcse a szex, vagy a gyerek? , szóval azt gondolom, hogy elég puritán és álszent dolog lenne, ha azt mondanám, ez rossz dolog.

A szex jó dolog, csak legyen célja, funkciója, meg legyen normálisan megírva. A Jóbarátokban volt egy olyan rész, amiben Rachel megkérdezte Ross anyját, aki sikeres szexregényeket írt,  hogy mégis hogyan lehet jó erotikus történeteket írni, a válasz meg valami olyasmi volt, hogy semmi extra, csak keressen pár szinonimát a nemi szervekre, és minden oké lesz. Na hát szinonimát láttam már sokat - :D- ezt se értsétek félre, amennyiben lehetséges-, de tényleg van a férfiaknál ugye a farok- ha nagyon vagányak akarnak lenni - meg van a gránitkemény acélrúd, meg ha archaikus trubadúr regényt olvasol fallosz vagy vágyai dárdája, meg a fene tudja mi, - különösen szeretem, amikor nem írják le, miről van szó,csak utalnak rá, olyan kellemesen bazsalyogva, mint a sekrestyés nénik, hogy: betette, kivette, idetette, odatette, de hogy mit, azt ránk bízza a szerző. Női nemi szervek meg szerintem még ennyire sincsenek nevén nevezve, ilyen a vágyai barackja, meg a rózsabimbó, meg a vágya középpontja, és a többi és a többi.

A szexnél ugye elég fontosak a hangutánzó szavak, de kifejezetten irritál és primitív, ha egy könyvben olyat olvasok, hogy ... idézem... OH. Ez egy jó nagy Óh-t vált ki belőlem, meg azt, hogy becsukom a könyvet, és rövid időn belül elajándékozom.

Hogy kissé elcsépelt legyek, fontos még a méret is, én azt gondolom, hogy ha túl hosszú a szexjelenet, az baromi unalmas (és megerőltető). Karen Chance például elég botrányos szexjeleneteket tud írni: az egyik problémám vele az, hogy olyan pasikkal háltatja a főszereplőt, akikhez bottal sem nyúlnék, a másik meg hogy mániája a nőnek az információ adagolás, de egy ágyjelenetben komolyan mondom ne akarjon már a kétszáz éves háború történelmi adatairól regélni, szeretem a történelmet, de ez hervasztó. "Ó, Mircea, de jól csinálod! Persze kedvesem, kétszáz évvel ezelőtt, amikor apámat legyőzte a török pasa, blalblabla..." Öt oldal múlva még mindig csak az előjátéknál jártunk, és ez uncsi. Kell a körítés, de azért néha a tárgyra kellene térni. Aztán ott van Julia Quinn, akit köztudottan imádok, de a szex az nála kérem megint csak zavarba ejtő. Nem csak a sok ó, meg é, meg í miatt, hanem valahogy hiányzik a szenvedély, meg a tűzijáték az ágyjelenetekből- még akkor is, amikor akció van, az olyan... suta?  Moning viszont a Tündérkrónikákban, ha szexről ír, az meglepően jól sikeredik. Még akkor is, ha nála is, és általában minden könyves pasinál a méretek hatalmasak, a technika pedig mindig minden szituációban tökéletes. ( Globális távolságokból nézve a dolgot ez elég unalmas, de nem hibáztatom a szerzőket, hiszen ki olvasna olyan pasiról szexkönyvet, akinek problémái vannak ezekkel a tulajdonságokkal?)

Olvastam egyszer egy cikket arról, hogy a Detroit romjairól készült fényképek - és maga a Detroittal kapcsolatos katasztrófaturistáskodás- egyenlő a pornográfiával. Baromi érdekes megközelítése volt a társadalmi folyamatoknak, és én is elgondolkoztam azon, hogy ez az eléggé éles és provokatív társítás mennyire állja meg a helyét. Ugye az, ha csak lefényképezel egy romot, és azt mondod, ez mennyire romantikus és tragikus, csak egy kiemelt, kizoomolt szelete a valóságnak, nem mutat és nem is akar mutatni semmiféle komplexitást, hogy hogyan jutottak idáig, hogy mi volt, vagy mi lesz, csupán egy kiragadott botrányos, a maga nemében gyönyörű pillanatát örökíti meg a városnak. A pornográfia is egy eltúlzott valóságként próbálja kiragadni a szexet, sőt azon belül magát a nyíló rózsabimbót és az acélrudat. Na most alapvetően egy pornó könyv, vagy szex könyv azért  ferde és káros az én felfogásom szerint, mert azt az illúziót nyújtja, hogy egy történetet ad, csak felfogását tekintve mindezt szexin teszi, de pont az a gond, hogy az ilyen könyv valóban nem koncentrál semmire, csak az akcióra, és nem foglalkozik a történetvezetési  lyukakkal, vagy csak az írónak nincs ingerenciája mindezeket befoltozni. Ungabunba van, aztán ennyi.

 A szex izgalmas, de  szexkönyvek unalmasak. A helyzet az, hogy az első szexjelenetnél még ugyan-ugyan átjön dolog erotikus volta, de tökre bealszom a folytonos kufircoláson, mert én ennél sokkal többre vágyom: nem csak a könyvben, de egy kapcsolatban is. Na most igazán szexkönyvet hármat olvastam. Kettő sajnos BDSM könyv volt, egy pedig a tündérmesék szexváltozata. Ott volt minden, és pezsdítő lehetett volna a változatosság, de úgy éreztem olvasás közben, hogy gyermeki énem szemét le kell takarnom, nehogy lássa ahogy Aranyhaj meg a három báró... a fantáziátokra bízom, hogy mit csinálnak. Vannak azért jelenetek ezekből a könyvekből, amik szó mi szó beleégtek a retinámba, ugyanis az van, hogy jó a fantáziám, ilyen téren is. Micsoda vallomás!

Azon gondolkodom, hogy a szexkönyvek célja valószínű az, hogy élvezetet okozzanak, és ilyenkor mindig körbe írjuk, hogy "ja jó volt, mert jó volt a pasi", na most pont ezekben a könyvekben a pasi akár egy zacskót is húzhatna a fejére , mert nem azon van a hangsúly. De miért nem úgy értékeljük a szexkönyveket, hogy elérték-e a céljukat? Nyilván nem arra lennék kíváncsi a molyon, hogy kinek lett orgazmusa és hányszor - miről írok basszus-, de tény, ahogy a szexmeséket is úgy értékeltük egymás között barátnőmmel, hogy az volt a jó, amitől picit bepárásodott a szemünk, vagy inkább nevezzük nevén a dolgokat, az a szexmese volt a jó kis túlzással, amitől hatalmas nagy kedvem támadt letámadni az első pasit, aki szembe jött velem, és a fogaimmal letépni róla a nadrágot. Még szerencse, hogy az ilyen könyvet az ember nem nyilvános helyen olvassa... Ha ezt nem éri el egy szexkönyv, akkor igazából funkciótlan, felesleges, és egyáltalán idő- , pénz és papír pazarlás :)).  

De persze ne feledkezzünk meg arról, hogy a szex vagy akár az erotika, mint olyan, nem csak az élvezet funkcióját tölthetik be. Számos irodalmi mű foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy mit indíthat be a kapcsolatokban a szex vagy akár annak hiánya. Bagatellizálhatjuk az érzelmeket, vagy akár a vágyakat is, de mégis ezek a mozgató rugói az életnek, vagy akár az egész társadalomnak. És itt nem az egy kaptafára íródó erotikus pszicho thrillerekre gondolok, hanem igazi klasszikusokra. 

Szexkönyvek kapcsán mindig előjön az általam gyűlölt mamipornó kifejezés, amit csak akkor fogok elfogadni, ha a pasis pornós dolgokat papi pornónak nevezzük, mert akkor is joga van minden nőnek pironkodás ÉS magyarázkodás nélkül ilyet olvasni, ha ez nem tetszik bizonyos csoportoknak. A pasiknál ez természetes, a nők meg szégyenkezzenek miatta? Én nem tudok ezekkel a könyvekkel azonosulni, és nem tartom jó dolognak, ha valaki csak ilyet olvas, de ha ilyenre vágyik valaki, igenis olvashasson ilyet mindenféle gúnyolódás és élc nélkül.

És a végére, ha már kérdéseknél járunk, még egy vallomás: nekem egyetemista koromban A NAGYBETŰS kult sorozat a Szex és New York volt, ahol - szerintem- együttesen jó arányban van szó szexről és New Yorkról, és ennek tisztelegve minden szemérmes és nem szemérmes olvasómat arra biztatok, hogy anonim módon játsszon el a kérdéssel. Vajon milyen a jó szex a könyvekben? A részletes, mindenre kiterjedő leírásokkal teli, vagy a sejtelmes típus, amiben a saját fantáziánkra bízzák a folytatást? Akarunk-e harmadik lenni az ágyban, amikor olvasunk, esetleg oda képzeljük magunkat a szereplők helyébe, vagy megelégedünk azzal is, ha picit belesünk a kulcslyukon? Bárhogy is legyen a szex örök téma forrása, álszent dolognak tűnik elfordulni tőle, szerepe van a szépirodalomban, a szórakoztató irodalomban vagy akár a ponyvában. Hogy milyen szerepet vállalunk, nem igazán a könyvön  múlik, hanem önmagunkon. Hiszen a könyv is, és maga a szerep is választás kérdése. A mi választásunké...

 Ha van kedved, kommentelj, posztolj, de ha nem írsz most semmit, kivételesen nem haragszom meg ;).
Azért bátorság, csajok!

A képek forrása: Pinterest

A témázás további szexuális ragadozói: 

Nima, PuPilla, Zakkant, Bea

Csatlakozott :

Nita

szeptember 29, 2016

Az ajánlások margójára - avagy hurrá, én is témázom!!!

Forrás

Köszönöm, Anyukámnak, hogy könyvet dugott a kezembe, amikor nem tudtam, mit kezdeni magammal. Köszönöm nővéremnek, hogy délutánonként felváltva olvashattuk a meséket. Ők ajánlották, amikor már kiszáradt a szájuk, hogy olvassak talán egyedül. Köszönet ezért magamnak, hogy megtettem.
Köszönöm Pogány tanár úrnak, hogy csúcsszuper irodalom órákat tartott, és csak néha rémisztett el a kötelező olvasmányokkal. Az ajánlott listával nem foglalkoztam egy percet sem, mert ezek az ajánlások is kötelezőnek tűntek.

Köszönet a barátoknak, akik nem ajánlottak semmit sem. Ekkor indultam el azon az úton, hogy ha már ők nem beszéltek könyvekről, akkor majd én beszélek. :)
Köszönöm a sok-sok bloggernek, akik fölösleges illúziókat tápláltak bennem, miszerint el tudom olvasni a világ összes könyvét. Köszönöm, hogy mikor rájöttem arra, hogy ez lehetetlen, - és egyre inkább a saját igényeim szerint szelektáltam -, nem sértődtetek meg.
Külön köszönet Nimának, aki által volt egy masszív félév, amikor urban fantasy hősökkel álmodtam és álmodoztam: most is jól esne egy Pritkin, aki fegyverrel kényszerítene az edzésre, vagy egy instant JZB a beépített szekrény polcára. Ha nem lenne hangulatom hozzá, csak letakargatnám egy terítővel. :)
Azt hiszem Ameadeának köszönhetem, hogy bár már nem voltam gimis, az egyetlen vámpíros könyvvel, amiért rajongani tudtam, újra beiratkozhattam az iskolába. Sajnos a Vámpírakadémia az utolsó könyv, amiben azonosulni tudtam a tini szereplőkkel....

Köszönet nővéremnek, hogy akkora Gyűrűk Ura rajongó, mint a ház, és mindig arra késztet, hogy arról álmodozzam, újra olvasom az összes létező Tolkien könyvet.

 Köszönöm Szilvamagnak, hogy felébresztette bennem a reményt, a hitet és a bizonyosságot, hogy van még minőségi romantika.... Julia Quinn rengeteg ismerősömet meghódította, mióta megmutattad nekem. ;)

 Köszönöm a könyvtárnak, hogy roskatag polcáról pont a lábam elé ejtett el egy James Herriot könyvet. Minden egyes sorát élvezem a könyveinek.

 Köszönöm az ismeretlen lánynak, aki egy magazinban Hesse könyvet ajánlott, és a gyaktanáromnak, hogy aznap olyan unalmas órát tartott, hogy jegyzetelés helyett inkább pont ezt a padban felejtett újságot olvasgattam.

És köszönet még sok-sok embernek, akik most talán névtelenek, de személyük úgy egybe mosódott az ajánlott könyvvel, mintha csak a történet társ szerzői volnának...

Ha jól belegondolok, az ajánlások olykor rosszul sülnek el. Pislogok és habogok, hogy most épp miért nem jött be az adott könyv, hogy mégis csak jó, de nem érzem, hogy hozzám illene, ó igen, ez is sokszor előfordul. Nem tudom, mit kellene mondani, ha az ajánlott könyv egyáltalán nem jön be. Köszi a könyvet, rémesen rossz volt...? Vagy mondjak egy kétértelmű alig vártam, hogy kiolvashassam mondatot?

De talán a lényegen még a rossz élmény sem változtat. Hogy amikor ajánlok, vagy amikor ti ajánlotok valamit, az olyan, mintha megmutatnánk egy rejtett kis szegletünket. Hé, ez nekem nagyon bejött, és ajánlom, hogy neked is bejöjjön, különben... Nem, nem erről van szó... Amikor ajánlunk egy könyvet, egy cikket, egy regényt, akkor azt szeretnénk, hogy a másiknak is ugyanolyan jó legyen, ugyanolyan örömet, ugyanolyan élményt okozzon, mint amit mi éreztünk olvasás közben. Egy ajánlás, az nem csak egy vélemény. Véleményt bárhol olvashatsz, de egy ajánlás, az valami olyasmi, mintha azt mondanák neked: gondolok rád, fontos vagy számomra. És innentől kezdve, talán lényegtelen is, hogy mennyire jött be...Szerintem az sem fontos, hogy az ajánlást rögtön megfogadd. Én mostanában csak felírogatom őket. Biztos vagyok benne, hogy ha nem is most, egyszer majd jól fog jönni ez a lista. Ott lesznek, mint biztos receptek valamilyen különleges élményhez.

Nekem amúgy az a tapasztalatom, hogy amikor ajánlott könyvet olvasok, nem egyedül olvasom a könyvet. Sokat gondolok olvasás közben arra, aki a történetet az utamba irányította.

És olykor kifejezetten jó dolog közösen olvasni.

Ebben a körben részt vettek:


szeptember 24, 2016

Mi hír felétek? :)

Megfogadtam, hogy nem fogom ismételgetni magam, és mivel újabban mindig olyan dolgok jutottak az eszembe a blog kapcsán, amiről már regéltem, így önkényesen és visszafordíthatatlanul konok módon tartottam magam az elhatározásomhoz. Nyilvánvalóan magában rejti ez az elhatározás, hogy kéthavonta fogok írni egy posztot, de azt is magába foglalja, hogy akár hétszer egy héten. ( Utóbbi nem esélyes. ) 

Mint látjátok kissé változott a dizájn, ennek azért is volt fontos szerepe, mert ha véletlenül úgy esne, hogy nem írnék többet, szerettem volna, hogy valami normális sablonnal búcsúzzak el. Másrészről úgy voltam vele, hogy ha meg mégis tudnék időt szakítani erre a hobbimra, akkor olyan felület fogadjon, ami nem túl tolakodó, kicsit jellemző rám, és mégis otthonos, akár egy tengerpartra néző kis ház. 

Az ilyesféle idealizált képek miatt néha tucatembernek érzem magam. Például szerettem volna leírni, hogy ez a nap tökéletes a takaróba burkolózós filmnézős, könyvolvasós délutánra, meg hogy annyi teát vettem az őszre, hogy nincs hely már hová pakolni, de azt hiszem a legtöbb könyvesblog ezekkel a gondolatokkal van tele így október táján. Én viszont most szeretnék picit kitűnni. :P
Forrás: Pinterest

A blog címe megváltozott, és alapjában véve azért változtattam meg, mert mostanában van pár dolog, ami jobban érdekel, mint a könyvek, és ha írni fogok, akkor valószínűleg ezekről is szeretnék írni. Szóval, ha okos leszek és ügyes, majd lesz a fejléc alatt egy menüsor, ahol külön fogom választani a könyves és nem könyves tartalmakat, hogy könnyen eligazodhassatok, és ha mondjuk nem érdekelnek csak a könyvek, akkor elegendő lesz majd oda kattintani. Viszont előre szólok, hogy nagyon lassan változtatgatok, tanulom is ezt a sablonszerkesztős dolgot, meg mivel kevesebbet ülök a számítógép előtt, ezért talán majd az év végére ez is meglesz. 

Persze az az állítás, hogy minden könyvesblog a kockásplédről ír így az ősz elején nem akadályoz meg abban, hogy leírjam, imádom a fehér szőrös takaróm, ami most igen, itt csücsül a hátamon, és úgy nézek ki vele, mint egy jegesmedve, vagy mint ezerszőr, vagy mint valami medvebundában gubbasztó eszkimó asszony, és lassan előkerülnek a gyertyák és mécsesek, amik mellett olyan jó csak úgy lenni. Nem olvasni, nem beszélgetni, hanem csak úgy élvezni a pillanatot. 

Az ősz engem mindig aktivitásra késztet. Nem vagyok az a típus, aki siránkozik, mert nincs meleg, kifejezetten szeretem az őszi időjárást, még az esőt is, és ha nem tart sokáig a köd sem rossz, és annak is megvan a maga romantikája, hogy sötétben ér haza az ember. Ősszel szoktam írni. Ősszel, és mindig van egy tavaszi fellángolásom is, de most nagyon reménykedem benne, hogy kitartunk egymás mellett, a múzsám és én... 

Amiért pedig tollat ragadtam, az csupán annyi, hogy ... Sokszor kérdezitek tőlem, épp mit olvasok, és sokszor mondom azt, hogy jelenleg semmit. Tudom, hogy totál kiábrándító vagyok, de most épp a lassan vagy semmit olvasós időszakomat élem, és néha komolyan lelkiismeret fordalásom van, hogy nem azt mondom, hogy " figyi, egy olyan baromi jó könyvet olvasok, a címe... és az egész izgalmas és csodálatos, trátrá, trá... ", szóval néha teljesen cikinek éreztem ezt, de most kifejezetten élvezem, hogy ez van, hogy más is van, és hogy ilyen vagyok. Tisztára, mint valami renitens könyvesblogger :D.

Mi hír felétek? Hogy vagytok, kedves - még megmaradt olvasóim? Remélem, jól ment sorotok, míg nem találkoztunk. Néha úgy vagyok vele, hogy annyit beszélek, hogy nem bírom abbahagyni, néha meg csak ülök, hallgatok, és bámulom az embereket. Szívesen meghallgatnálak titeket is. Gyűjtöttetek már idén vadgesztenyét? Egyik nap épp munkából hazafelé menet majdnem fejbe kólintott egy gesztenye, azóta hordok a táskámban egyet. ( Jó lesz vele a szerelmespárokat megdobálni. ) Csak vicceltem ;).


június 27, 2016

Az élet nagy kérdései: meddig tartod magadnál kölcsönkapott könyvet?

Nem tudom, észrevettétek-e, de kezdek szépen lassan új rovatokat bevezetni! (Juhééé! Hát nem izgalmas???)
Na most az élet nagy kérdései rovat pontosan arról szól, mint ahogy elneveztem. Fontos kérdéseket teszek fel. Számomra fontos kérdéseket. 

Ha szeretnétek megnyugtatni, felhergelni, választ adni, nyomjatok egy kommentet a kérdés alá. 

Ha nem, vagyis ha azt szeretnétek, hogy örök bizonytalanságban szenvedjek, hát nyugodtan hallgassatok ;)

A mai dilemmám a következő:  a kölcsönkapott könyvek. 

Meddig tarthatod magadnál? Egy év, két év... Két év már ciki? Addig amíg vissza nem kérik? :) Addig, amíg elfelejtik? Van valami végső határ, amikor már muszáj visszaadni? Szabad olvasatlanul visszaadni?



Én egy elég renitens könyv kölcsönző vagyok. Teljesen örülök annak, ha kölcsönbe kapok könyveket, komolyan vigyázok is rájuk, de valahogy mindig hátrébb szorulnak az olvasmányi listámon. Félek, hogy van valami szabály, miszerint rögtön el kell olvasni az ilyen könyveket, és rögtön hosszú levelezést kell folytatni a könyv gazdájával arról, hogy ez mennyire nagyon jó. ( Vagy nem jó. ) 

Szóval, van valami etikett ezzel kapcsolatban, amit ti alkalmaztok? Van valami sorvezető? Nehogy azt mondjátok, Ti sosem kaptok kölcsön könyveket...

június 26, 2016

Borít-óó...

Az történt, hogy...



Nemrég egy netes beszélgetés közepette felvilágosítottak arról, hogy aki annyira szereti a történelmi romantikus regényeket, mint én, annak már rég hallania kellett volna Lisa Kleypasról. Hát most mit mondjak, én sosem hallottam róla. Viszont ha már szóba került, vettem a jelet, és előjegyeztem az írónő egyik könyvét a könyvtárból.

Tudni kell, bár brit tudósok nem foglalkoztak vele, hogy aki romantikus irodalmat olvas, az nem hülye. Ugyanakkor személyes tapasztalat, hogy ez a zsáner szinte a leghígabb, az ember többször húzza el a száját, mondván, hogy de béna, mint hogy szempillát lebegtetve örülne a szituációnak, hogy végre egy jó romantikus regényt olvashat. Nálam az arány körülbelül úgy alakul, hogy minden harmadik- esetleg negyedik regény, amit megszeretek, úgyhogy én úgy számítom, hogy saját ízlésvilágomnak a romantikus regények kb 30-35 %-a felel meg.

Finnyás vagyok.

És sajnos sok tekintetben sznob. Amikor Nima nemrég írta, hogy őt mennyire fel tudja húzni a borítók milyensége, akkor én azt gondoltam, hogy engem meg pont nem izgat annyira ez a téma. De aztán jött az ominózus pillanat, amikor letették elém Lisa Kleypas regényét, amikor kicsit elhatárolódtam. Vagyis nagyon. Vagyis majdnem azt mondtam a könyvtárosnak, miközben a hátam mögött állt jó pár ember, hogy neeem, ezt a könyvet nem én jegyeztem elő.

Mi a problémám ezzel? Egyrészről ha meglátok egy ilyen borítót, akkor azt érzem, nem én vagyok a célközönség. Ahogy minden regény típusnak, a romantikus regényeknek is van egy evolúciós folyamata. Emlékeztek, mennyire kiakadtam Moning romantikus könyvén- pedig Moningot imádom-, mert annyira giccsesen ódivatú volt? És ezek a borítók igenis azt jelzik, hogy a romantikus könyvek ugyanolyan bárgyún romantikusak, mint régen. Elhiszem persze, hogy csak azoknak a lányoknak valók, akik szeretnek a rózsaszín fellegekben úszni, tiszta sor, nem kell mindenkinek olvasnia őket. De ahogy letisztultak, humorosak és ( általában) giccs mentesek lettek ezek a regények, úgy kellene a borítóknak is fejlődni.

A sci-fi borítók miért nem ugyanolyan igénytelenek, mint régen? Miért nincsenek még most sem bögyös macák a fantasyk elején? Szóval kicsit pislogtam, meglepődtem - tényleg? ezt jegyeztettem elő???-, elhatárolódtam, aztán sóhajtottam egyet, és úgy vittem át a városon, hogy eltakartam a könyv elejét.

Miért nem tudok egy városon úgy keresztül menni, hogy takargatom ezeket a könyveket? Nyilvánvalóan komplexusom van. Nem tudok azonosulni rózsaszín lelkemmel... Vagy még inkább azzal nem tudok azonosulni, hogy ennyire leegyszerűsítik ezeket a könyveket, illetve a nőket, akik ezeket olvassák.

Amúgy azt is vállalom, hogy sznob vagyok. Én a Julia Quinn könyvek borítóit szeretem, ahol semmi nincs, csak valami stilizált háttér, meg a cím, vagy mondjuk a KMK iránya is tök jó, a régi korhű ruhák, vagy azokba bújt modellek képei.

Nekem nem kell olyan kép egy könyvre, amitől émelyegni kezdek, mert úgy érzem, lenyeltem egy pillanat alatt két kiló vattacukrot. Azért mert nem kell olyan regény, amiben a szereplők úgy beszélnek, hogy "kibomlott szenvedélyünk virága ajkaid rózsás halmain." És ez a könyvborító számomra ezt sugallta. Kicsit kibújt belőlem a gaz feminista, aki harcol azért, hogy a nőket akkor is számba vegyék, amikor épp álmodozni akarnak egy harcos marcona grófról. Vagy az abroncsos kényelmetlen ruhákról. Szabadítsuk ki a mellbimbókat! Olvassunk szégyen nélkül romantikus könyveket! Le a nőket sújtó előítéletekkel! ( Ámde, az a nagy büdös helyzet, hogy nem vagyok sem feminista, sem harcos. )

Visszatérve az előző körbeposztra- ha nem blogolnék, nem ismernék a blogom miatt olyan embereket, akik meg tudnának említeni egy-egy írót. Én a büdös életben nem olvasnék amúgy Kleypast vagy hasonló regényeket. Mert butának tűnnek. Mondjuk, hogy kevesebb lenne-e az életem, azt nem tudom, mert még bele sem olvastam, csak füstölögtem most egy kicsit. És pedig ez a borító nem is annyira botrányosan rossz, bizony mondom, vannak ennél jóval ízléstelenebbek is. 

A legtöbb ember számára a romantika egyenlő a giccsel, határozottan tiltakozom. Számomra egy jó romantikus regény tele van jó dialógusokkal, humorral, replikákkal és persze a boldog véggel. 

Amúgy meg, HAJRÁ MAGYAROK! :P

június 25, 2016

június 22, 2016

Egy kis személyes- változnak az idők...

Még emlékszem, ahogy megszületett a Zenka szerint a könyvek blog első posztja, ahogy botladoztam a freeblogon, senkit és semmit nem ismerve... Az első posztok között volt egy kép, könyvlapokból vágtak ki egy lányt, aki könyvlap-faleveleket sepert, és teljesen odáig voltam, azért a hangulatért, hogy " ez most tetszik nekem, és igen van egy könyvesblogom, amibe betehetem, és yeee! ", szóval a freeblogos korszak csupa örömködés és idealista romantika volt. Önmagamra találtam, és mások is rám találtak, és a találkozások kora tele volt információ cserével, könyvek ajánlgatásával, megbeszélésével - ami kapcsán eszembe jutott, hogy régen mennyire befolyásolható voltam, és hogy mennyire mellé lőttem pár könyvvel, vagy hogy mennyi minden volt, amik talán ma már másképp történnének, de ki tudja? Lehet ugyanúgy történne minden...

Az első dolog, ami eszembe jut, az a vámpíros könyvek. Nagy divatjuk volt régen, és én is megvettem jó pár sorozatot - pl. True blood-, amik csalódást nyújtottak. A Twilight sorozatot azért olvastam el, mert olyankor mindenki Twilightot olvasott, és az elején még tetszett, aztán a második résznél jött az elmegy kategória, majd a végére én is dühös trollként csaptam le Edwardot a képernyőre, és hát szegényt nem kímélték a blogposzt alatt kommentelők sem.

Aztán eszembe jutott most Zafón is, akiért totál odáig voltam- hidegrázósan, remegősen, párás tekintettel olvastam a sorait-, és mostanában egyre inkább úgy érzem, hogy a könyvei túl hatásvadász stílusban íródnak, eléggé koncepció nélküli lezárásuk van, és most kicsit elhatárolódom attól, hogy Zafónt olvassak, pedig ő ugye régebben "a mindenki felett" kategória volt. Újra biztos nem olvasom a könyveit, és az olvasatlan regényén sem gondolkodom.

Régen eléggé népszerű posztokat gyártottam a Fejős könyvekről, amikről lehet most sem gondolnék mást, de talán már nem vesézném ki ennyire őket- nemrég beleolvastam egy Fejős könyvbe, és hát... még mindig voltak problémáim, de inkább nem harcoltam vele, becsuktam, és a történetnek itt vége szakadt. ;)

Hatalmas számlákat okoztak a könyvvásárlásaim... Legtöbbször összegyűjtögettem a blogokról, hogy milyen könyveket szeretnék, aztán havi egyszer vásároltam SOKAT. Nagy részüket, még most sem olvastam ki, és jelenleg nagyon-nagyon-nagyon keveset költök könyvekre. Tavaly kb. tíz könyvet vettem, plusz mínusz egy-kettő.

Az évek során egyre lassabban olvasok :), és ezt élvezem. Régen csak úgy faltam a sorokat, megjegyzem nagy szerepe volt ebben a blognak is, de már akkor is tartottam magam ahhoz a belső szabályhoz, hogy attól, még hogy egy könyv most jelent meg, semmivel sem jobb, mint egy régi... Úgyhogy régen sem voltak népszerű - " én olvastam ki először ezt a könyvet, és most megmutatom nektek a tutit"- posztjaim, és nyilvánvalóan most sem lesznek. 

Apropó új könyvek- régen reciztem, aztán elkezdtem renitens módon nem recizni. Ó, emlékszem, volt olyan hét, amikor minden nap könyvet hozott a postás- kisebb konteó kör alakult az utcában, hogy mivel foglalkozhatom, netalán illegális piramisjátékkal? - , aztán véget vetettem ennek az áldatlan állapotnak. Ez saját vállalás volt, egyszerűen eljutottam odáig, hogy nem megtiszteltetésnek éreztem a felkérést, hanem feladatnak- irányított szándékkal- , és miután elkezdtem könyvekről más fórumon cikkeket írni, rájöttem, hogy a recizés nem az én asztalom. Mindig elveszve éreztem magam reci írás közben, olyankor eltűnt a játék, maradt az objektivitás és a feladat. ( Úgyhogy mindig döbbenten bámulom azokat, akik évek óta csak reciből blogolnak, le a kalappal előttük, én biztos nem bírnám. )

Öhm, régen sokkal inkább felhergeltek a blogvilág kétes ügyletei. Recikérdések, moly, blogturné, álompasi, mindenféle hülye - és korrupt- szavazások, hogy írhat ilyen posztot valaki???, de hülye!, de mégsem hülye!, most akkor ki a hülye?! típusú gondolatmeneteimmel volt tele a blog vagy a facebook chat,  amit most kicsit megmosolygok, de persze vállalom... Viszont most már nem szeretnék még egyszer belekeveredni egy hobbi által okozott érzelmi válságba - mert pl. sosem felejtem a nagy Outlander háborút, amikor azért nem tudtam élvezni az Upponyi szorosban tett kirándulást, mert folyton azon törtem a fejem, hogy mivel replikázzak az ellentétes tábornak.

Azt vettem észre, hogy idővel a blog, mint olyan háttérbe szorult, és egyébként eléggé görcsös lettem és mechanikus: mindig akartam valamit mutatni, csak hogy mit, azt annyira nem tudtam magamnak sem megmondani, nem hogy nektek - szóval igen, elkezdődött a vég, amikor egyre és egyre kevesebbet írtam.

Régen sokfélét olvastam, sajnos egyszerre többet is, és így nem tudtam teljes figyelemmel összekapcsolódni a könyvvel. Most sokkal kevesebbet olvasok, és azt vettem észre, hogy szeretem egy téma, helyszín, korszak köré gyűjteni az olvasmányaimat. Tavaly a napfényes Itália volt soron, télen India megrögzött szerelemese voltam, mostanában pedig besikerült több könyv, ami a huszadik század eleji Párizsról szól.

Egyre inkább értékelem azokat a könyveket, amiket régen unalmasnak tartottam. Olyasmiket, mint mondjuk Harris könyvei, amik leginkább hangulatokat, korszakokat örökítenek meg, valami olyasmit, hogy milyen lehetett akkor és ott élni, miket gondolhattak az akkor élők, milyen lehet itt és ott, meg amott a világ... 

Régen például ha nem is csíptem minden urban fantasyt, de elnevetgéltem rajtuk, mostanában kezdem felvenni azt az attitűdöt, amit korábban másokban kifejezetten utáltam, hogy most izé, most ez most komoly? Sikerült is eladni nagyon sok urban fantasyt, mert a büdös életben nem fogom újra elolvasni őket- remélem, hogy kivétel marad a Cassie Palmer sorozat és a Tündérkrónikák-, viszont ( színházakba illő,  teátrális sóhaj) jajj!!, nem vagyok benne biztos .

Régen annyira dühös voltam egy YA-kat szidó cikk miatt, hogy emlékszem könnybe lábadt a szemem :D - HAHHH! - , most meg mihelyt elolvasom, hogy tizenhat éves a főszereplő, messze elteszem a könyvet és még csak esélyt sem adok neki. Nem akarok tudni róla, nem akarom látni, és egyébként is minekkk??? Na ilyen gondolataim vannak, a tizenéves szereplőkről. Ambivalens dolog viszont, hogy még most sem adtam fel, hogy befejezem az egyik ötletemet, ahol elég ifjúságiak a szereplők :P ( Egyébként ez is, meg az urban fantasy-s dolog is rossz szokás, illene legalább a könyvek elejébe olvasnom. )

Régen szórakoztattak a tökéletes szépfiúk, kinevettem magamat és a nőket is, hogy ezt a sémát bepuszilják, de ma már kifejezetten bosszantanak a sematikus "szépfiú vagyok és minden helyzetben kemény, mint a cövek" szereplők. Már nevetni sem tudok rajta, egyszerűen szánalmasnak tartom. ( Talán ezzel párhuzamos az urban fantasy utálatom, mert ugye ott ált. ilyen pasik ugranak ki minden bokorból. )

Régen tudtam azonosulni a szürke karakterekkel, tetszett, ahogy látom a folyamatot, miközben lesz valaki belőlük- most a kiver a víz az ilyen regényektől.

Régen érdekelt, hogy mit olvasnak nagyon sokan, és én is el akartam olvasni az ilyen könyveket, hogy legyen véleményem- mostanában teljes mértékben hidegen hagy a hype. De ez azt jelenti, hogy VALÓBAN hidegen hagy. Nem azt, hogy ha valamit hype-olnak, akkor az már rossz és nem olvasom el, mert ez ugyanolyan káros, mintha csak azért olvasnád el, mert divat. Én inkább elolvasom a tartalmat, és eldöntöm magamban, hogy akarom-e vagy sem.

Határozottan kezd kialakulni bennem egy érdeklődési séma, és legtöbbször aszerint választok könyveket. Utazás, vagy legalább valami olyan történelmi regény, ahol gondot fordítanak a világra. Fantasy jól kiépített világgal. Történelmi romantikus - a humorosabb, vagy kicsit sötétebb fajtából. Családregény. Életrajz. Ilyesmik. A krimi még most sem a szívem csücske, viszont az idők során megbarátkoztam a scifivel.

Elég sok könyvről nem írtam a blogon, - amit régen el sem tudtam volna képzelni- , és igazából élvezem ezt a szabadságot, azt hogy nem jegyzetelek és nem fogalmazom a posztomat olvasás közben. Emlékszem a blog fénykorában még zuhanyzás közben is posztot fogalmaztam, és ez már kezdett frusztráló lenni :P - de sajnos ezzel az is jár, hogy most, ha bejegyzést írok, olyan, mintha megint felhúztam volna a tanuló cipőmet, és úgy érzem vissza kell szoknom.

Mióta nem írok blogot, sokkal bénábban fejezem ki a való életben a véleményemet. Amikor sokat blogoltam elég akkurátusan tudtam az egyik vagy a másik oldalra állni, most meg pár pillanatra leblokkolok. Vagy csak annyit mondok, hogy " aha az jó könyv", vagy hogy " aha, az nem"... Ez azért elég szomorú, higgyétek el. 

Régen izgattak, a " mi a kedvenc könyved, ki a kedvenc íród" típusú kérdések, most a falra mászom tőlük. 

Régen nagyon sok blogos barátom volt, most azt gondolom, sokan lemorzsolódtak, ami az élet része, de persze ez is szomorú dolog.

Régen sem tudtam blogsablont csinálni :). Most sem tudok.

Régen imádtam Pritkint és Barronst, és könnyedén szerelembe estem a főhősökkel, remélem, ez így is marad... Vannak pillanatnyi szenvedélyeim, de azért már őket is sokkal jobban megválogatom. 

Régen azt gondoltam, hogy az olvasás egy nagyon-nagyon-nagyon fontos dolog, most egyezzünk meg annyiban, hogy fontos dolog.

Régen sokkal nagyobb volt bennem a bizonyítási vágy, most már jóval kisebb...

Régen el sem tudtam volna képzelni, hogy ne csak a könyvekről írjak, most úgy érzem, egészen más dolgokról is írnék... 

Szóval alakulnak a mércék, és átterelődött a hangsúly. Mit is írhatnék még...

 Nálatok mi változott?

( Előbbi alapvetés a 2009. júliusától kezdődő könyves blogos időszakomról szól.) 

A témához csatlakozott:


Mint mindig, várjuk a csatlakozókat- akár kommentben is!!! 

A fagyira a vendégeim voltatok ;)