Kirké

 Körülbelül egy évig olvastam. 

Az elején nagyon tetszett. Lelkes voltam, és felolvastam belőle, mert tetszett hallani a szavakat, ahogy hangosan megtöltik a csendet, mintha én is az istenek hatalmas nagy termeiben ültem volna a sarokban, megbújva, hallgatózva, és gyűjtve a titkokat. 

Aztán felbosszantott, mert Kirké passzív lett, mert nem történt semmi, mert láttam, éreztem, hogy van ereje, csak nincs hite kitörni, és ez végtelenül lehúzott. Így gyakran félretettem a könyvet, és szinte csak kötelességből olvastam tovább. 

Az utolsó harmada izgalommal töltött el. A történet passzivitása lassan cselekvésbe váltott, és Kirké nem szunnyadt tovább, életre kelt. Emlékszem alig vártam, hogy este pár oldalt olvashassak belőle. Látni akartam, ahogy ez az erős női istenség végre megtalálja önmagát, a célját, az életét.  

A vége meglepett. Annyira kerek volt, annyira szép, annyira emberi, és valóban az utolsó pár oldal úgy érzem, annyit adott, hogy kezdtem átértékelni a passzív részeket is. Régen lepett meg ennyire egy könyv vége, csak ültem kezemben a könyvvel, és arra gondoltam, ez valóban szép. 

Kirké azóta is velem van. Sokszor eszembe jut, reflektálok rá, vágyakozva nézem a könyvet a polcon. 

Rákérdeztem magamban, hogy miért is bosszantott annyira, hogy a történet nagy részében passzívnak láttam, és miért zavart, hogy még akkor is rettegett, amikor ereje teljében volt. Aztán rájöttem, Kirké szigete, száműzetése, bezártsága, a saját képességeitől való félelme, mind rezonált azokkal a ki nem mondott, teljességében át nem érzett  félelmekkel, amik kicsit én is vagyok. 

Szeretek úgy gondolni Kirkére, hogy nem istennő, hanem egy erős nő, aki beteljesítette a sorsát. Szeretem azt gondolni, hogy mindezt mosollyal nyugtázná, ha ismerném őt. A könyvbeli Kirké biztosan így tenne. 

* A poszt Madeline Miller Kriké című könyvéről íródott. 
A képet én készítettem a múlt hónapban. Megtekinthető a Szépművészeti Múzeum ókori kiállításán. Egyébként Kirké nem volt ilyen szép. 

Dikk...

 Tegnap este úgy meghasonultam, amiért gonosz alkalmazott vagyok, aki támadja a Katát, - egyébként nem támadom a Katát, Isten Éltesse a világon minden formában megjelenő Katákat-, hogy ma reggel, amikor kiszámoltam, mennyi lesz a gázszámlám, nemes egyszerűséggel egy olyan szóra tudtam csak gondolni, amelyről azt hittem, csak a kellőképpen kiégett agyakban jelenik meg. ( Lásd fent a címet.)

Egyébként pont a hétvégén néztem pár podcastot- többek közt a Friderikuszét-, ami a jelenlegi gazdasági helyzetről szól, és teljes mértékben értem, hogy ki kell fizetni az energiát, csak nyilván azt is gondolom, hogy sokkal jobban esne ez a köz-teher-viselés, ha azt látnám, hogy a kormány is hátán viseli a köz terhét. 

De az egymásnak uszítás az mindig is jól ment, mint mondtam tegnap több ismerősöm is életképtelen penésznek titulált, mert az ALKALMAZOTT, az bizony csak a tenyerébe röhögő gonosz lehet, zéró empátiával, mert az igazi értelmiség, az szabadúszó vállalkozó, a közalkalmazott meg még az alkalmazottnál is szánalmasabb. Tiszta sor, értem én. 

Észre kellene már venni, hogy direkt fordítják szembe egymással a különböző csoportokat - divide et impera- , mert látjátok, én kedveltem a katásokat, ki is álltam mellettük, de most már itt van bennem egy tüske, és nem az ötvenezerért. 

Mindenesetre hagy idézzek most Lakatos Leventétől- a citátum oldalról szemelgetve- az hátha az segít. 

A "volna" a világ egyik legalattomosabb élősködője, ugye tudod? Kirágja a lelked.

A kikötőben horgonyzó hajó biztonságos, de a hajókat nem ezért építették.

Ne akarj farkasszemet nézni a sorsoddal, úgyis te pislogsz majd hamarabb!

Aki nem hajlik, az eltörik.

Ez most jól esett! Ja nem... 

Sziasztok felnőttek!

 Amikor ezen a könyvön dolgoztam, úgy képzeltem, hogy egy végtelen hosszú létrán állok, amely belenyúlik a világűrbe. Éppen Norvégia fölött vagyok a világ legjobb, legélesebb távcsövével, és a tömbházak, nyaralók és pincék ablakain át lelátok az egész országra, bulikra, nyári napokra, téli estékre, bárokra, hálószobákra, a felnőttek lelkébe és szívébe. 

Felnőttnek lenni nagyon könnyűnek tűnik. Egy felnőtt már sok mindent tud, nem kell annyit kérdeznie, hosszú élet áll mögötte, túljutott a kamaszkoron, tud vigyázni másokra, tud vigyázni magára, tud válaszolni kérdésekre, és képes begyújtani egy faszenes grillt. 

De én például nem tudok begyújtani egy faszenes grillt. Igazából egy indukciós sütőt sem tudok kezelni, és néha úgy érzem magam, mint a világ legnagyobb csecsemője, bumfordi kezekkel és még fejletlen aggyal, pedig felnőtt vagyok.  

                                                                                        Linn Skaber: Ma négykézláb akarok járni 

                                                                                                                 /előszó/ 

Ülünk a kerti asztalnál, én meg a nővérem, kezemben a könyv, és olvasok. Huszonnégy fok van, a nap erősen süt, élvezem, ahogy átforrósítja a bőröm. Szó szerint sütkérezek, mint valami gyík, közben olykor-olykor nyújtózok egyet macska módra. Nővérem meditációs könyvet olvas, de leginkább csak napfényt raktároz a szűkösebb időkre. Én olvasni próbálok. Lesodrom a fehér lapokra hullott levéltetűt. Nem permeteztük még le a fát, kellemetlen dolog. De még a tetvek is ennek az előnyári, narancssárga-zöld, idilli képnek a részei, velem együtt. 

Frusztált vagyok kicsit. Hazafelé a buszon tömegnyomor volt, és én leültem az első ülésre, közvetlen átellenben a rezignált buszsofőrrel. Aki csak felszállt hozzámért a táskájával vagy a testével, a mellettem lévő fiú széles terpeszben ült, ahogy a fiúk szoktak. Én meg megpróbáltam összehúzni magam a lehető legkisebbre, mert az a lányok szokása.  Nem akartam, de összeért a lábunk. 

A mai novellák sem épp vidámak, bár pont azt szeretem ebben a könyvben, hogy olyan eredeti módon írja le, mennyi frusztráció van a felnőttkorban. Mert van. Néha már az is frusztál, ha kimondom, hogy én már felnőtt vagyok. Van egy részem, aki vitatkozna ezzel a ténnyel, erősen, vehemensen tagadná a nyilvánvalót, és tudom, hogy könnyedén elhinnék neki bármit.  Olvasok pár oldalt, a napfény most nem verődik vissza a fehér lapról, inkább belesimul a betűk mögötti üres térbe. Néha azt kívánom, bár pörgősebb, élménydúsabb lenne a felnőttkor. Néha meg ez is elég: ülni a tesómmal a kerti asztalnál a kellemesen meleg napsütésben, kezemben tartva egy el nem olvasott könyvet, és megfigyelni, hogy mennyivel zöldebb lett minden körülöttünk. 

Ablakok és szavak

Forrás

Nekem a valaha olvasott kedvenc első pár mondatom ez:

" Egy tengerparti városban, amelyet egykor Szentpétervárnak neveztek, majd Petrográdnak, aztán Leningrádnak, és jóval később ismét Szentpétervárnak, állt egy hosszú, keskeny ház egy hosszú, keskeny utcában. Egy hosszú, keskeny ablakban pedig világoskék ruhában és fakózöld papucsban egy gyermek arra várt, hogy egy madár feleségül vegye. "

Amint elolvastam, tudtam hogy ez a könyv bármit is hoz, szeretni fogom. Hát szerettem is. A történet ugyanilyen mesés-rejtélyes-zegzugos, mint amit ígér. Annyira távoli a mi világunktól, és mégis annyira ismerős, intim. Tele igaznak tűnő mondattokkal. Nekem ez a Maria Morevna és a Halhatatlan meséje, másnak viszont nyomasztó, álomszerű kuszaság. 

 Nemrég egyébként pont a főnökömnek idéztem belőle. Van pár mondata, ami a részemmé vált, és mélyen a lelkembe ivódott, eszembe jut például, amikor mások kapcsolatában ítélkezünk. Egy házasság bizalmas dolog. Saját, vad törvényei, titkos történetei és barbárságai vannak, és ami a házastársak között folyik, az kívülállók számára érthetetlen... Na jó. A szavak sokszor üresen csengenek, csak azoknak szólnak igazán, akik rájuk tudnak hangolódni. Az meg hogy valamiére miért hangolódsz rá, és más dologra meg miért nem, az szerintem bőven benne van a gyerekkori vagy akár előző életes élményekben is. 

Nekem ez az első pár mondat, ez a pár taktus elég volt hozzá, hogy beszálljak ebbe a különös világba, és részévé váljak. Emlékszem, hogy komoly félelmeket is felhozott bennem, háborúval kapcsolatos, kusza elnyomott fájdalmakat. Olyan dolgokat, amiket akkor nem tudtam, hova tenni. Most már azt hiszem elrendeztem őket. 

Mondtam, hogy hobbi szinten meseterápiával/irodalom terápiával foglalkozom? Borzasztóan sajnálom, hogy nem tanulhatom, mert végtelenül vonz ez a terület, és szerintem nagyon ügyes lennék benne. Ez a könyv például ilyen szempontból is érdekes lenne, több hónapba kerülne kielemezni a benne lévő mesei szimbólumokat, és azt, hogy milyen háttere van ezeknek, milyen hatást vált bennünk ki. Tervben van, hogy újra elolvasom, hogy újra alámerülök a tudatalattimmal együtt. Szinte biztos vagyok benne, hogy megint feldob majd egy témát, amire jó  vagy épp felkavaró lesz rárezegni. 

De nézzük csak ezt az első pár mondatot. Mi is van benne. Van benne egy helyszín, meg egy szereplő. Van benne egy vágy. Már ezen is érdemes kicsit elgondolkodni. Magadról mit írnál, az életed helyszínét, hogy mutatnád be? Én mondjuk valahogy így...

Egy elfeledett, hajdan virágzó kisfaluban, amelyet egykor egy elismert báró családja vezetett, állt egy kopott kerítésű ikerház, egy hosszú poros utcában. Egy hátsó, zöld kertre néző ablakban pedig, elnyűtt, kockás ingben a billentyűzet fölé hajolva egy lány arra várt, hogy magához ölelhesse a világot. 

Ha nem szaladsz át az oldalakon, a szavak reflektálnak rád. Élő kapcsolat lesz közted és a szöveg között. Formálódsz majd, és a szöveg is megtelik olyan értelmezésekkel, amiket először észre sem vettél, vagy másképp fordítottál magadban le. Annyi erő és érték van az irodalomban, a mesékben, a történetekben. Hiba lenne nem elgondolkodni, nem megállni olykor.  

Azt hiszem az volt a blog újra indításának egyik célja, hogy ezt megmutassam nektek.  

Szóval jövök még sok-sok dologgal, hogy lássátok, ebben a felgyorsult világban, ahol a tíz másodperces tiktok videók a sztárok, igenis érdemes kicsit lelassulni, és kapcsolódni. Nemcsak másokhoz, magunkhoz is. 

Végtelen lehetőségek

 Sosem kaptam még ajándékutalványt vagy kártyát, mindig azt hittem, hogy ez valamiféle alibi ajándék azoknak, akik nem tudják, mit is vegyenek. Szóval eléggé meglepett, hogy amikor kaptam egy libris ajándékkártyát, mennyire nagyon megörültem. Könyvet mindig úgy kaptam, hogy konkrétan megrendeltem, nekem ez kell. Slussz-passz. Na de most... 

Bementem a Libribe, és úgy jártam-keltem a nagy boltban, hogy én itt most megvehetek báármit! Mert hogy van ez az ajándékkártya...  Teljesen más hangulatban nézelődik ilyenkor az ember. Ilyenkor hatalmad van! Az összes könyv felett. 

Kicsit kiábrándító, amikor hiába van végtelen lehetőséged végtelen világba belecsöppenni, de ehhez sincs, meg ahhoz sincs kedved. Ráadásul valahogy velem mindig az van, hogy hiába nézek ki egy könyvet interneten, hiába tudom a pontosan a szerző nevét, a kiadót és a zsánert, sosem találom meg. 

Szóval ezt a könyvet vittem haza a végtelen sok történet közül. Ki kellett kéretnem a raktárból, de most már itt van velem, és eléggé szeretem ahhoz, hogy tudjam, többször is újra fogom olvasni. Hamarosan hozok belőle részleteket is. 

Feltöltődős

Ma négykézláb akarok járni

 Ma négykézláb akarok járni. Aztán fejen állni. Szabályosan cigánykerekezni, jó nagyot. Szökkenni a szélben. Nevetni. Könnyes szemmel dűlni a falnak, könyörögni, hogy ne nevettessenek tovább, mert nem bírja a rekeszizmom. Mezítláb akarok járkálni a fűben, anélkül hogy arra gondolnék, vizes vagy sáros lesz a lábam, anélkül hogy egy pillanatig is kutyagumira, gilisztára, fűben megbújó gyilkos rovarra gondolnék. Szeretnék táncolni a csillagos ég alatt, anélkül, hogy azt mondanám valakinek, az ott biztos egy szatelit. Szeretnék hajladozni a fűzfa gallyaival, táncolni a széllel, belélegezni az erdő zöldjét, és nevetni a csillagokkal. Megbámulni a tavaszi virágokat, mint két napja, beszívni az édes illatukat, érezni, hogy ez a gyönyörűség nekem teremtett és mindenki másnak. 

Ma szeretnék megbocsátani. Magamnak és mindenkinek, ledobni a harag, a megbántottság, a féltékenység, a sértettség terhét. Ma csak úgy szeretnék lenni. Fogalmak és jelzők nélkül. Lenni. Dúdolni. Nevetni mindenféle kényszer és megfelelés nélkül. Céltalanul játszani, mint régen. Csak úgy élni, szabadon, mindennel együtt.