Amit még most sem tudok...

PuPilla szerint már körülbelül nyolc éve csinálom ezt a könyvesblogos dolgot- direkt nem szépen fogalmaztam - , és mivel úgy sem ünneplem az évfordulókat, gondoltam antitézis gyanánt összeszednék pár olyan kritikus pontot, amit még ilyen távlatból sem tudok.

Forrás

1. Nem tudom, hogy igazából jó dolog-e amit csinálok... 
Előre leszögezem, blogolni akkor jó, amikor ilyenekre nem gondol az ember. De néha úgy érzem, kevés amit adok. Nem vagyok túl választékos. Nem vagyok irodalmi. Nem tudom szépen és ildomosan megfogalmazni, amit mondani szeretnék. Zenkás vagyok... Jelentsen ez bármit.

2. Nem tudom normálisan leírni egy könyv tartalmát.
Komolyan, ez számomra a legnehezebb dolog. Néha még puskázni is szoktam, átmegyek más blogokhoz, hogy megnézzem ők hogyan írták le a fülszöveget, aztán látva, hogy másnak is ment, én is megírom nagy nehezen. A problémám az, hogy hol túl sokat akarok írni, hol keveset. Ráadásul fülszöveget szerkesztgetni olyan száraz dolog. Amint túl vagyok rajta, mondhatni szárnyra kapok én is. Sok hamarabb kész lesz a második rész.

3. Nem tudom, hogy egyes kifejezéseimtől nem dob-e hátast pár ember. 
Nemrég olvastam egy cikket a wmn, ahol már az is gond volt, ha szép napot kíván az ember, szóval fogalmam sincs, mit válthat ki, ha azt írom mondjuk, hogy" lövésem sincs", vagy ha azt írom egy cikkben, hogy " halljátok". Ciki azt írni, hogy ciki? Vagy ha olyan szavakat írok, amiket csak ezen a vidéken ismernek?

4. És mi van a szmájli jelekkel? 
Komoly ember nem tesz szmájli jeleket a blogjába, tudom jól. De olyan könnyedén megy, lebiggyeszteni a kettőspontot, aztán rá a zárójelet, és tessék, kész :), már vigyorgok is. Így könnyed és laza az írás. Tudom, hogy gyerekes dolog, mégis jó ezen a felületen így elengedni magam. De biztos vagyok abban, hogy ez másoknak elég furán jön ki.

5. Nem tudom kezelni a népszerűséget.
Ó, nem vagyok én népszerű, most is épp, hogy páran olvassák a posztokat... Soha nem voltam a bloggerek éllovasai között, amikor még kevés blog volt, akkor sem fértem be a legjobb húszba. De így vagy úgy, pont mikor épp szükségem van rá, visszakapom azt a pozitív energiát, amit a blogolásba fektetek. És ilyenkor, amikor kicsit is dicsértek, én nézek és pislogok, és nem mozognak az ujjaim a klaviatúrán, mert nem értem, hogy hogyan lehet ez... Ha szemközt lennénk pironkodva elbújnék egy sarokba, és onnan mondanám, hogy dehát... nem csináltam én semmi különöset...

6. Nem tudom kezelni a konfliktusokat. 
Szerencsére csak pár vita volt a blogon, ami nagyon izgi és szeretem őket, mert felrázzák az adott platform vérkeringését, de nem tudom, mit kezdjek ilyenkor a vitázó felekkel. Házigazdaként nem akarok egyik párt mellé sem állni, kicsit úgy érzem, mindenki vendég, aki ide jár, próbálok ide is, meg oda is közvetíteni, de úgy érzem, ilyenkor mindenki csalódik bennem.

7. Nem tudom, jó-e az, ha túlzottan lelkesedek.
Lelkesedni annyira jó, olyankor tisztára extázisba esik az ember. Mindemellett nyálas posztokat írni, olykor kínosan nyálasakat vagy túlzottan szentimentálisakat, nekem jó... Na de annak, aki ezt a blogot olvassa, illetve annak, aki nem részese ennek a delíriumnak, vajon milyen érzés lehet ilyet olvasni, na azt sohasem tudom...

8. Nem tudom, mire vágynak az olvasóim.
A irl világban sokszor sikerült úgy megbántanom embereket, hogy észre sem vettem. Sajnos nem tudatosan rá tudok taposni mások tyúkszemére, és hogy ez jó-e vagy sem, nem érdekel, vállalom. Viszont itt a blogon, amikor valamit, vagy valakit kritizálok, próbálok kedves maradni. Nem akarom, hogy rossz szájízzel menjenek el tőlem. Ami lehet, hogy nem túl szerencsés. Az ember nem akar midig pillecukrot enni, lehet hogy a kedves olvasó közönségem olykor igényel egy kis savanyú cukrot is. Vagy két kupica pálinkát, a legütősebb féléből.

9.+Nem tudom, hogy meggyőzzem-e Nimát a Tükörjáró sorozatról...
Ez most itt a legaktuálisabb kérdés... :))))

Read More

Kerstin Gier- Silber

Első mondat: " A kutya a bőröndömet szaglászta."

* figyelem, ez egy nem szeretem poszt* 

Épp az imént fejeztem be a regényt, és gondoltam jobb lesz hamarabb letudni a bejegyzést, nehogy túl sokáig bosszankodjak rajta. 

Kerstin Gier Időtlen szerelem trilógiája számomra  a No.1 az YA tingli-tangli, romantikus, kedves-vicces könyvek között, de az összesített YA regények között is kiemelkedő helyet foglal el. 

Annyi jót hallottam a Silber sorozatról, gondoltam ennyi év kihagyás után- itt úgy értem, hogy asszem kb 3-4 éve nem olvastam VP könyvet-  esélyt adok neki. 

Sajnos csalódnom kellett benne. A Silber sorozat első része olykor kifejezetten bosszantott, összességében pedig egy közepes YA regény lett, amit csak az mentett meg nálam, hogy Kerstin Gier még nem felejtette el, hogy lehet az embert megnevettetni. 

Liv Silber élete nem egyszerű, tekintve, hogy édesanyját követve folyton új suliba kell járnia. Ráadásul anyja összeszerelmesedik egy londoni ügyvéddel, így Liv hamarosan fejest ugrik a mozaikcsaládok problémáiba, és hogy még bonyolultabb legyen az élete, az álmai is egyre furábbak. Legújabb sulija a számomra kimondhatatlan nevű elit suli, ahol négy szőke és gyönyörű srác ejti rabul a lányok szívét. Lassított felvétel szerűen járnak, és nekem a fiúk körülötti hype olyan, mint amit régen láttam az első Twilight filmben, ami baromi elcsépelt. De lépjünk tovább, a lényeg az, hogy Liv valahogy bejut a mostohatestvére álmaiba, és a srácokkal is egyre furább szituációkban  találkozik. Természetesen megtörténik a nagy szerelem is, és a rejtély kulcsa valami olyan dolog, ami - szerintem- elcsépeltebb már nem is lehet. De ugyan már Zenka, nem kell fanyalogni! Hiszen a srácok álmukban titokzatos folyosókon járkálnak, ahol minden ember álmát egy ajtó védi, és Liv társaival kifürkészheti az óvatlan álmodók titkait, megnézheti ki kivel és miért álmodik, és a regény vége felé egyre zűrösebbé válik - a nem mondhatom el, de úgy szeretném- kalamajka is. 

Ah, kicsit kegyetlen vagyok ezzel a könyvvel, mert lehet, hogy nem is volt olyan rossz, de eléggé gyengének tartom az Időtlen szerelem után. Az eleje még ígéretes volt, de a közepétől folyton arra gondoltam, hogy oké, látni, hogy Kerstin Gier írta, de számomra így is kevés. A rajongók nyilván megköveznek érte, de a Gossip Girl vonal szerintem nem túl eredeti, és ha lehetett még elcsépelt dolgot beletenni, na az a démonos dolog volt. A karakterek eléggé rendben vannak- bár a főszereplő lány számomra olykor iszonyatosan butának tűnt-, a tesója viszont nagyon jó fej, és tetszettek a mellékszereplők, sőt néha még a pasik is.

Nagyon nem tudom, mit kezdjek ezzel a sorozattal, mert több olyan ember, akinek az ízlésében megbízok, ugyanezt írta, hogy az első rész gyengébb volt, de sokkal jobbnak tűnt a folytatás. Adjak neki esélyt, vagy fejezzem be itt? Mégiscsak Kerstin Gier sorozatról van szó... De ami itt volt, arra biztosan mondhatom, hogy összességében nem tudtam érte rajongani, és gyengének tűnt.

Na mindegy, fiúk-lányok, olvassunk jó könyveket, amik inspirálnak és tűzbe hoznak! Éljen a szenvedély, így március 15. napján! ( Remélem, mindenki vette, hogy nem a szerelmi szenvedélyre gondoltam ;) )

Kerstin Gier- Az álmok első könyve

2017. Vörös pöttyös Könyv- KMK

326. oldal

10/ 5.5  ( jól lehúztam.)

Read More

Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van

 Első mondat: "Amikor megkérdezik tőlem, mivel foglalkozom - taxisofőrök, fogorvosok -, azt felelem, hogy irodában dolgozom. "

Nagyon jó az idei év az olvasmányok szempontjából, és közülük is talán az Oliphant volt a legnagyobb meglepetés, amit csak magamnak köszönhetek.

Történt ugyanis, hogy december táján levélminta mániás lettem és a nagy év végi hajtásban túl lusta voltam utána nézni, miről is szól ez a könyv. Ott voltak a borítón a levelek, meg valami okos ember odaírta a könyvre a moly.hu-n, hogy ez egy chick lit regény, én meg azt hittem, hogy ez egy könnyed kis történet lesz, ahol a rózsaszín topános főhősnő majd utazik, lezuhan a repülőjével a dzsungel fölött, és beleszeret Tarzanba. Olyan intellektuel módon.

Magamnak köszönhetem tehát a meglepetést, amikor rögtön az első oldalon libabőrös lettem, pedig csak az előszót olvastam. Az idézet Olivia Laing: A magányos város című könyvéből való, és valahogy egyszerre steril és mégis szívsanyargatóan pontos definícióját adja a magány érzésének, hogy azon kaptam magam, újra és újra elolvasom.

" A magány arról ismerszik meg, hogy szeretnénk véget vetni ennek az állapotnak, ám ehhez nem elég a puszta akaraterő..."

Voltál már magányos? Emeltél már falakat magad köré? Történetünk főhőse Eleanor Oliphant egész életét a magányosság érzésével éli le. Fiatalkorában egyik nevelőszülőtől  a másikhoz kerül, sehol sem veti meg a lábát. Felnőttkorában egyedül él egy önkormányzati lakásban. Mivel kiemelkedően magas intelligenciája van, könnyedén lediplomázik, és a pénzügy területén munkahelyet szerez.  Senkivel nem beszélget, soha senkit nem szólít meg. Sehová nem jár,  már az is nagy esemény, ha egy mérőóra leolvasáshoz egy idegen ember belép a lakásába. Ha nem dolgozik, napok telnek el, anélkül, hogy egyáltalán megszólalna. Eleanor mégsem savanyodott be. Emberi kapcsolata csak anyukával van, akivel minden szerdán telefonon beszél, és az elejtett mondatokból már a könyv elején tudni, hogy anyuka azért van börtönben, amit Eleanorral tett. 

" Voltak idők, amikor úgy éreztem, belepusztulok a magányba. Néha mondják, hogy belehalok az unalomba, hogy meghalok egy csésze teáért, de a magányba való belepusztulás számomra nem hiperbola. Amikor elfog ez az érzés, a fejem lehanyatlik, vállam begörnyed, és fájdalom, fizikai fájdalom támad bennem valami emberi kapcsolat iránt; komolyan úgy érzem, összecsuklok, és elpusztulok, ha valaki nem fog át, nem érint meg."

Már a könyv elején érezhető, hogy valami nem oké, és nem csak azért, mert Eleanor ennyire ragaszkodik az anyukával folytatott szerda esti kegyetlen beszélgetésekhez. Olykor tényleg eléggé fura gondolatai vannak, de mégis egy-egy elejtett mondatával egyre rokonszenvesebbnek és viccesebbnek tűnik, ahogy kívülről vizsgálja a mai modern életet, az őt körülvevő - és be nem fogadó- társadalmat. 

"  Többször feltűnt már, hogy épp az állandóan sportruházatban járók hajlanak a legkevésbé a rendszeres sporttevékenységre. "

Tényleg, ahogy haladtam a regénnyel, egyre jobban megkedveltem a főszereplőt, nem nevettem, hanem szó szerint felröhögtem egy-egy gondolatmenetén, és persze olykor - amikor egy-egy eldugott mondattal, egyre többet tudtunk meg a múltjáról, és arról, hogy miért is lett ilyen - annyira összeszorult a gyomrom, hogy néha teljesen felháborodtam a még ki sem mondott történéseken. Nagyon ügyes az írónő, mert folyton azon gondolkodtam, mi történhetett a múltban, ugyanakkor szinte féltem kideríteni. És mégis mosolyogtam közben, és szurkoltam Eleanornak, hogy végre történjen vele is valami, ami kimozdítja, hogy ő is elkezdjen élni.

Szerencsére két dolog is történt a főhősnőnkkel. Az egyik, hogy egy elfuserált társas eseményen, ahol kötelező volt megjelenni, megtalálta magának " a férfit", akivel még anyuka is elégedett lehet, s hogy meg legyen a nagy találkozás, Eleanor végre elkezdett kimozdulni a komfortzónájából. 

A másik jó dolog pedig az, hogy Eleanor megismerkedett a munkahelyén -természetesen csak kényszerből - az informatikussal, Raymonddal, és ezután -nagy szerencséjére- Eleanor körül felgyorsulnak az események: megmenti Raymonddal egy idős ember életét, koncertekre jár, sőt szépségszalonokba is, és lassan-lassan leengedi a védelmet nyújtó falakat. Csakhogy ahhoz, hogy végre élni kezdjen, szembe kell nézni a múlt történéseivel is...

A könyv tulajdonképpen arról szól, hogy kerül ki a magány csapdájából Elanor. Annyira jó ez a regény! Nem szeretem különösebben családon belüli erőszakról szóló történeteket, de ez egy édes-bús, felkavaró és mégis nevetős regény, amit mindenkinek ajánlok. Nem chick lit regény. Nem arról szól, hogy Elanor szerelmes lesz. Arról szól, hogy egy ember, aki gyerekkorában épp, hogy túl élt, mennyire elszigetelheti magát minden jótól, ha nem tudja feldolgozni a történteket. Nagyon szeretem a másik főszereplőt is, Raymond, az egyik legnagyobb meglepetés a regényben, mert egy teljesen hétköznapi ember, és mégis ő teszi a legtöbbet Eleanorért, amikor különc viselkedése ellenére is a felszín alá néz, és a barátja lesz. Nekem nagyon-nagy élmény volt ez a regény, és hiszem, hogy mindenkinek nagy élmény lenne, ha belekezdenétek.

Engem egyébként hangulatában nagyon emlékeztet az  Amelie csodálatos életére, ott is egy magának való, de élni akaró, magányos, magának való nő tör ki a valóságba. Itt persze jóval nehezebb dolga van főhősnőnknek, de a történet végére tényleg eljutunk odáig, hogy nem kell többet aggódunk érte. Eleanor Oliphant köszöni, jól van! És milyen jó tudni ezt!

Ez Gail Honeyman első könyve, de ezek után figyelni fogom az írónőt, mert egy nagyon jó, okos, szórakoztató és elgondolkodtató könyvet írt. Igaz kedvenc lett, el fogom még olvasni.

Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van!
Ventus Libro Kiadó, 2017
400 oldal

Read More

Yurkov Kovács Orsolya: Stíluserő

"- Halló, drágám! Éppen a Debenhamsbe tartok, és tudom, hogy itt szoktál reggelizni. Gondoltam, bekukkantok, és utánanézek, mikor akarod megcsináltatni a színeidet. 

- Anyu, már megmondtam, hogy nem akarom megcsináltatni a színeimet!

- Jaj, ne légy már ilyen begyepesedett, drágám! Meg kell nyilatkoznod! Nem lehet örökké a kispadon ücsörögni ilyen barnákban és piszokszínekben! " 

/Helen Fielding: Bridget Jones naplója 2./

Első mondat:
" Gondolkoztál már azon, miként lehetséges, hogy akadnak emberek, akik stílusosabbak a többieknél? "

Ezt a rövid könyvecskét (126.oldal) karácsonyra kaptam, méghozzá egy stílustréninggel együtt!, és bár még nem volt időm elmenni tréningelni egyet, a könyvet már elolvasgattam. 

Amikor megláttam az ajándékot, rögtön ez a jelenet ugrott be a Bridget Jonesból- nemhiába keményvonalas rajongó voltam-, no meg az, amikor tényleg elment, és a stílustanácsadók különböző színű kelméket téve az arcához, nem tudták eldönteni, hogy mégis milyen az ő színe. A végén, ha jól emlékszem, azért kiderült. 

Biztos, most eltanakodtatok azon, hogy mi szükségem lehet nekem stílustanácsadásra... Lelki szemeim előtt látom, ahogy elképzelitek, menyire bénán öltözködöm, csak akkor adhatnak valakinek ilyen célzatos ajándékot. De nem! Nem gondolom, hogy előnytelenül öltözködöm, vagy rosszul válogatom ki a ruhákat. Viszont az utóbbi időben rájöttem, hogy itt az ideje megváltoznom... Gimis korom óta egy a ruhaméretem, ami azzal járt, hogy soha semmilyen ruhát nem dobtam ki. A nyáron, amikor teljesen kétségbeestem, hogy a szekrényemben soha semmit nem találok, fogtam magam, és elkezdtem selejtezni a ruhákat. Három zsák a vöröskereszthez ment, egy zsák ruhát kidobtam. És még mindig van mit szortíroznom...

A módszerem az volt, hogy minden egyes ruhát felvettem, és megnéztem magam a tükörben. Jól áll? Kevésbé? Szeretem ezt viselni? Akarom én ezt? Fel akarom venni bármikor is??? Néhány ruhánál abszolút tanácstalan voltam. Aztán felmentem a pinterest oldalamra, és pislogtam egyet. Van ott egy tábla, ahol azokat a szetteket gyűjtöttem össze, amik nagyon-nagyon tetszenek. Egyik ruhám sem hasonlított arra, amire vágytam. 

Megpróbáltam kívülről nézni az öltözködésemet, és rájöttem, hogy az év 90 %-ban farmert hordok. Ez rendben volt régen, de most már zavart. Mert tudtam, hogy váltani akarok. Itt volt az ideje. Lecserélni a régi dolgokat. Nőiesebb ruhákra váltani... Na itt kezdődik a Yurkov-féle fordulat, mert rá kellett jönnöm, hogy a váltáshoz egy kis segítség kell. Szóval elkezdtem nézegetni a videókat, gyűjtöttem az ötleteket mindenfelé, és ellestem pár trükköt. És fura volt, mert ezek a trükkök működtek! Pedig azt hittem, hogy ezek bagatell, semmitmondó dolgok. És mégsem!

Az a legjobb abban, amit Orsi és a könyve képvisel, hogy nem azt mondja: ez a divat, vedd ezt. Hanem azt mutatja meg, neked mi áll jól, és arra biztat, hogy ne takard el, hanem vállald önmagad.

Számomra nagy fordulópont volt az életemben, amikor rájöttem, hogy nem fejezem ki úgy magam, ahogy szeretném. Pedig megtehetném. Mindenkinek van rá lehetősége, alkalma... Belenéztem a tükörbe, és azt mondtam, tök jó ez a fari, használni is fogom, de unom, és ez már nem én vagyok. Szóval ezóta nézegetem a hétköznapi divattal, a stílustanácsadással kapcsolatos oldalakat. 

A könyv egyébként eléggé az alapokat mutatja be. Tele van képekkel, nagyon jó a hangulata, de számomra inkább csak egy bevezető, egyféle ráhangolódás, ami arra késztet, hogy figyeljünk önmagunkra, és próbáljuk meg jól érezni magunkat a bőrünkben. Stílusalapelveket találhatunk benne, írnak benne pl. az alapvető színtípusokról, az alapvető öltözködési hibákról, arról, hogy az emberek gardróbjában a ruhák nagy része nem is illik hozzájuk. Olvashatunk visszajelzésekről, hogy mennyivel megnőtt az emberek önbizalma, miután ráéreztek saját stílusukra, hogy az öltözködés mennyire tükrözi a belsőnket, s hogy bár abszolúte nem a ruha teszi az embert, de mégis csak az adja az első benyomást. És az első benyomás naná, hogy fontos lesz. 

Szóval várom a tréninget, izgulok, mi az én színcsoportom :), kíváncsi vagyok erre a csajos napra, és szinte biztos vagyok abban, hogy segíteni fog abban, hogy az új ruhatáram hogyan alakítsam ki. Szerintem egyébként tavasz vagyok, de az is lehet, hogy a nyár jön ki. Testalkatra meg...hú, fogalmam sincs. Mindenesetre ez a könyv nagy kedvet ad arra, hogy kezünkbe vegyük az irányítást, és tegyünk egy lépést önmagunk felé.  De mégis csak van egy kis hiányérzetem a könyvvel kapcsolatban. Olyan, mintha csak az előételt kaptam volna meg. Az igazi válaszokat - akár tanácsokat- egy könyv ebben a témában nem fogja megadni...

Read More

Kill Me, Heal Me- hogy volt?- Ep. 1

A filmről röviden: a Kill Me, Heal Me  egy 2015-ös koreai romantikus vígjáték, egyféle pszicho-dráma, melynek középpontjában egy  tudathasadásos milliomos és egy pszichiáter gyakornok áll.
Cha Do Hyun( ő a milliomos) gyerekkorában olyan traumatikus eseményeken megy keresztül, hogy védekezésül elméje saját énjén kívül hat különálló identitásra bomlik. A férfi megpróbálja uralni a benne lévő különböző személyiségeket, és ehhez egy titkos orvost, a rezidens pszichiátert,  Oh Ri Jin-t választja. Ahogy a két szereplő egyre közelebb kerül egymáshoz, lassan felsejlenek az elnyomott, gyerekkori emlékek. Mindeközben Ri Jin iker bátyja, a híres regényíró, Oh Ri Ohn titkos kutatást végez a Do Hyun családról, és nyomozása során egyre több kirakós a helyére kerül. Az idő fogytában van, félő ugyanis, hogy Cha Do Hyunt elnyomják a különböző személyiségei.

A film 20 részes, szórakoztató, izgalmas és egyedi, olyannyira, hogy az amerikaiak megvették a sorozat licenszét, szóval jó eséllyel láthatjuk, hogyan rontja el az amerikai stíl, ezt az egyedi történetet. A sorozat főszerepét Ji Sung kapta, aki az egyik legtehetségesebb koreai színész, a női főszerepet pedig Hwng Jung-Eum játssza. Utóbbi mondatból egyetlen dolog ami lényeges: Ji Sung...

 A film egy intróval kezdődik, ami bevezet minket a Do Hyun család múltjába. Eléggé gyorsan váltakoznak a képek, de a lényeg talán annyi, hogy a Do Hyun család egy hatalmas cégcsoportot irányít, gazdagok és híresek, és a kivágott újságcikkek alapján eléggé megrengették a családot a múltban történt tragédiák. A cégcsoport elnöke és menye egy rejtélyes autóbalesetben halt meg, az új elnök sem maradhatott sokáig a posztján, ugyanis a családi kúria ugyancsak rejtélyes módon lángra kapott, ahonnan csak az elnök fiát mentették ki. A kis srác a képen eléggé passzív-agresszív arckifejezéssel bámulja a lángokat, aztán egyszer csak átalakul egy savanyú arcú kisfiúvá, akiből meg hirtelen egy über szexi Ji Sung lesz... Nagyon örülök a fordulatnak, főleg hogy a következő jelenetben félmeztelenül beszélget - egy amerikai foci meccs után - az öltözőben valami jelentéktelen barátjával, és egyrészről bosszankodom, hogy csak a félmeztelen vállukat látom a szereplőknek, másrészről meg helyénvalónak tartom a dolgot, mert nekem már úgy is mindegy :P.

 Nem tudom hová tenni, hogy ez a sorozat jelenleg nem Koreában játszódik, fura és rendszeridegen, főleg, hogy azt mondják Ji Sungnak, hogy idézem "Annyira példamutató, egyszerű és őszinte ember vagy, és még a futballban is jó", amire grimaszol A Srác egyet-, de hát félmeztelen!, és wow. Ennyit tudok a jelenetről mondani.

Komolyra fordítva a szót, kiderül, hogy A Srác ( aki a főszereplő, akit Ji Sung alakít), tényleg egy ilyen stréber forma, aki mindenkivel über kedves és rendes, kicsit uncsi, de mindig-mindig segítőkész, és az összes hülye egyetemi csoport azon igyekszik, hogy a tagjuk legyen. Például annak, amelyik kecskéket küld Afrikába. Na mindegy, a jelentéktelen szereplő azt mondja A Srácnak, hogy olyan, mint Mahatma Gandi, ami már így azért elég ciki, látni is A Srácon, hogy nem élvezi annyira a bókot, de jön a megmentősereg egy kifejezetten strébernek rondított angol leányszó formájában, aki full tagoltan, mintha  egy jól öltözött sügérhez beszélne, A Srácra sózza, hogy vigyen el valami házi feladatot egy csajnak, aki már régóta hiányzik az órákról. A Srác persze megcsinálja.

Cha Do Hyunt, A Srác

 Szóval Cha Do Hyunt ( ő a Srác, aki a főszereplő, akit Ji Sung alakít) elmegy a csajhoz, de hoppácska, van egy kis gond, ugyanis a csajt erősen bántalmazza a nevelőapja, és amikor A Srác közbe akar lépni, a pasi elég keményen összeveri, de annyira, hogy lassan nézni nem bírom. Cha Do Hyunt vért köpve fekszik a padlón, miközben a lány a karzatról nézi, hogy még így is csak rugdossák őt, és hiába mondja a csajnak, hogy hívja a rendőrséget, az nem meri, a szomszédok telefonjára jön csak ki az Őrs. A csaj az apja szép tekintetének hála, azt hazudja az őrsnek, hogy A Srác kezdeményezte a verekedést, és  ő verte meg az apját?, mindenféle ok nélkül, és ezért Cha Do Hyuntot tartóztatják le.

Következő jelenetben A Srác már otthon tántorog, alig áll a lábán, miközben a személyi titkára telefonál, mert a család ügyvédje felhívta, hogy erőszakos cselekményért letartóztatták, mi újság, estébé, estébé, szegény Srác meg az összeomlás szélén áll, úgyhogy eltántorog a tükör elé, és ahogy a sebeit tapogatja, hirtelen felakad a szeme, és miközben mozaikszerűen beugrik egy gyerekkori emléke, amiben valami pinceszerű helyiségbe zárták gyerekkorában, egyszer csak - hiába próbál valami gyógyszert beszedni- átalakul.

Jön az első betétdal, valami koreai rap, lövésem sincs jó lesz-e ez így, mert utálom, ha egy filmet túlzenélnek, mindenesetre hangulatában a Linkin Park Numbjára emlékeztet, talán megszokom majd.

Ji Sung full jól alakítja az átváltozást, hörög, ordít, reszket, egyszer csak megváltozik a tekintete, és tényleg olyan, mintha más ember lenne. Fogja magát elmetrózik a csaj címére, és mint egy vadállat nekimegy a lány apjának, full véresre veri, és elég elmebeteg hangon megígéri a fószernak, hogy ha csak egy újjal a csajhoz ér, visszajön és minden egyes csontját eltöri. Komcsira elhiszi neki az ember, főleg, hogy az arcán ott díszeleg a pasi vére. Hol van már a félmeztelen cukiskodás! A hálátlan kiscsaj most azt suttogja, köszönöm.  

Shin Se Gi, aki nem szórakozik

 Na szóval, Cha Do Hyunt egyszer csak arra eszmél, hogy a lakásán van, és bámulja a tükröt, amiből a számára teljesen idegen tükörképe néz vissza. A titkára pont ekkor érkezik, kérdezi, hogy mi a jó büdös franc történt itt kérem? Mire Cha Do Hyunt olyan kétségbeesett pillantással mondja, hogy lövése sincsen, de mentse meg most azonnal!, hogy a titkár rögtön egy pszichiáterhez küldi. Ekkor kezd el beszélni A Srác a benne élő szörnyetegről, Shin Se Gi-ről. A pszichológus kezdetben lelkes, de amikor elmondja neki Cha Do Hyunt, hogy amint megjelenik ez az alteregója minden vérbe borul, látni, hogy a doktor ezt nem fogja bírni idegekkel, és így is történik, mert csak meg kell említenie A Srácnak, hogy a másik alteregója egy link bombagyáros, és még minimum négyen hátra vannak, a pszichológus fejvesztve menekül. Szegény Srác meg majdnem elsírja magát.

Na mindegy is, a lényeg, hogy kiderül, azért jött a titkár, hogy hazavigye Koreába Cha Do Hyuntot. HURRÁ!!! Persze ez most így egész gáz, hiszen a Srác krízisben van, nem tudja kezelni a helyzetet, a Nagymama meg úgy tűnik, valamiféle vipera, és nehéz lenne eltitkolni a betegségét, szóval el is dönti A Srác, hogy nem megy el.

Következő jelenetben, arra eszmél, hogy a repülőn ül. Szegényem. Mellette ül a nem jelentétkelen mellékszereplő, a színész Park izé mizé, akinek imádom a hangját, és azt hiszem egy egészen link gyereket fog játszani a sorozatban. ( Nem engedik, hogy használja az első osztályon a telefonját? Akkor használja az enyémet! :D ) Nagyon hülye. Aztán mégicsak megnézi a mobilját Cha Do Hyunt, és kiderül, hogy Shin Se Gi - tehát az erőszakos alteregója- , úgy döntött, hogy hazamegy, és megszerzi a cégből, ami neki jár. Vicces a pasi, biztos elgurult a szemceruzája. A Srác úgy néz ki, mint aki nagyon szédül, ilyen magasban, nem is csodálom. 

Oh Ri Jin, a felmentő sereg

A repülőtéren viszont megtörténik a nagy találkozás a női főszereplővel, aki elmebeteg módján szalad feléje visítva, mutatóujját rá szegezve, és Cha Do Hyunt mozdulni sem mer. Eszébe jut, hogy már egy csomó csaj ki akarta herélni a többi személyisége által tett dolgok miatt, szóval arra gondol, inkább most ezt is elviseli, minden mindegy. Na kérem, kiderül, hogy női főszereplőnk nem rá mutogat, hanem a háta mögött elbújt link gyerekre a repülőről, aki a csaj testvére, és a csaj - nem viccelek- megfogja a fülét, és azzal húzza ki a gyereket a repülőtérről. HŰHA! :D Verekednek persze közben kicsit, meg ordítoznak, és már most látom, hogy a női főszereplő jóval dilisebb lesz, mint a személyiségzavaros Cha Do Hyunt, akinek az arcáról kábé ugyanez olvasható le, de én inkább csak arra gondolok, hogy ez a pasi gyönyörű. ( Fan girl üzemmód kikapcsolva.) A kocsiban kiderül, hogy a csaj pszichiáter egy kórházban, a bátyja ( ikertestvére amúgy) meg krimiket ír álnéven, és eléggé nagyarc, meg eléggé menő. Csajszi ( női főszereplő, akit Oh Ri Jinnek hívnak) a kórházba lekaratéz egy alkoholfüggőt. Baromi menő, csak nem tudom megszokni a haját, gondolkodom azon, hogy esetleg paróka-e, de nem. Ebben a pillanatban azt mondja épp a betegének, hogy menjen már a detoxra, aztán ihatnak végre együtt :D, a beteg egy pillanatra elgondolkodik ezen, aztán újra őrjöng.  :D  Az is kiderül, hogy ikerbátyja, a link gyerek a repülőről, akit amúgy Oh Ri On-nak hívnak, új regényét pont a Srácról akarja írni, és ő az, aki titokban kutat a gazdag csebol család után. (HŰ DE IZGI.)

Oh Ri On nyomoz

 A másik fronton Cha Do Hyunt hazaér a palotaszerű kúriába, és látni a szemén, hogy fél. Van is miért félnie, mert a drága Nagymama tényleg egy vipera, az Anyja meg minimum nem normális, szóval szegényem, kezdem még jobban sajnálni, és mint kiderül dolgoznia is kell a cégnél. Még szerencse, hogy egyedül lakhat egy betonbunker szerű villában, de így is teljesen ki van, hiszen 11 éve küzd a betegségével, és semmi haladás. Ráadásul a vállalkozás másik ágán - még nem vagyok biztos benne, de szerintem- az unokatestvére kavar a cégelnökségért, és a pasi ugyan elég jóképű, de én már most látom a sunyi ábrázatából, hogy egy pöcs. Nyilván jobb lenne neki egy szofisztikáltabb megnevezés... Na mindegy, a sunyi unokatestvér meghívja A Srácot, valami buliba, aki sztoikusan belenyugszik a dologba, hogy aznap este megint szívni fog.

Stratégiai megbeszélést folytat a titkárával azonban arról, hogy mivel el kell titkolnia a betegségét, meg kellene keresni az egyetlen orvost, aki még nem fél tőle, aki jelenleg pont Szöulban tevékenykedik - HURRÁÁ!- , pont abban a kórházban, ahol Oh Ri Jin rezidens - JUHÉÉ! Dr. Seok Ho Pil pont olyan mint egy aranyos, szemüveges, plüss rozmár- nem azért mert nagydarab - hanem mert csak. Úgy tűnik, hogy Oh Ri Jin a kedvenc rezidense, amit a savanyú képű orvos team nem nagyon díjaz. Csinálnak is egy konzíliumot, amin Oh Ri Jin egy szőrös ragtapasz szerű izét visel a hajában, és eléggé villog a tudásával, csak később kiderül, hogy az általa kezelt beteg szőrén szálán eltűnt. Naná, hogy mindenki lecseszi. A beteg ugyanakkor hagy egy üzenetet, hogy elment szórakozni a Paradicsomba, ahol mindenütt tánc van és fény, és Oh Ri Jin nagy-nagy pánikolás mellett rájön, hogy az egy IGAZI szórakozóhely. Egész pontosan egy ultra idegesítő rave disco, el is csodálkozom azon, hogy annak idején én még jártam ilyenekbe. De nem én vagyok a lényeg, hanem A Srác. Aki pont oda megy kényszeredetten bulizni, meg is állapítja mindenki a céges bulin, hogy milyen kis nyomi, mert hát mi az már, hogy mindenkinek hajlongva köszön, meg nem nagyképű, meg pulóvert vett az ingjére a zakó alá. Ji Sung tényleg jól hozza a "jófiú" karaktert, legszívesebben mellé állnék és megvédelmezném. De helyettem csak a sunyi unokatestvére van ott, aki be is szól neki, meg egy tünde fülű, fagyos szépség, akiről kiderül, hogy A Srác első szerelem volt, és hát a hosszú pillantásokból ítélve még most is nagy a szerelem.

A pillanat, amikor egy "megalomániás" feléd rohan...

 No de kérem szépen, megérkezett a Paradicsomba Oh Ri Jin is, aki az elveszett mániás betegét keresi. A beteg egy elég menő csajszi, össze is barátkozik Cha Do Hyunttal, azzaz a Sráccal, és mikor meglátja az őt kereső Oh Ri Jint, beadja a pasinak, hogy ő az orvos, és Oh Ri Jin a megalomániás beteg. Őszintén szólva Oh Ri Jin megint elég flúgosan viselkedik, simán beveszi a sztorit pasas. Na de Oh Ri Jin sem hagyja magát, üldözőben veszi a betegét, és mivel A Srác mindig a lovagot játssza fénylő páncélban, megpróbálja megakadályozni ebben. Oh Ri Jin egy darabig megpróbálja meggyőzni, de aztán egy karatefogással megpörgeti szegény Srácot a levegőben, és tovább szalad. Srác meg beverte a fejét, és elkezd a földön reszketni. AJJAJ. Elvánszorog még egy nyilvános wc-be, küzd egy darabig, de nem bírja. Meg is jelent a rettegett alteregó, az erőszakos Shin Se Gi. Szerencséjére pont ott festi a szemét egy bőrkabátos fickó, Shin Se Gi -nek meg védjegye a szemceruza, szóval elveszi tőle a kabátot, meg ha már ott van ki is festi magát. ( Nagyon fontos az egyedi style az alteregóknak.) Miközben vagányan vonaglik borzasztó rave ütemek mellett, belebotlik a sunyi unokatestvérbe is, akinek fullra megnyúlik a feje őt látva, Shin Se Gi viszont láthatóan máshová igyekszik.

Közben Oh Ri Jin elkapta a betegét, és elvitette a kórházba. De arra gondol, megnézi még A Srácot, mert hát eléggé a földhöz vágta, és hát fájlalta is szegény a fejét, meg hát orvos, tenni kellene az ügyben valamit... :D Na de amikor elindul a disco felé, egyszer csak megragadja valaki a karját, és az kérem szépen a tüzes tekintető, hideg, vagány Shin Si Gi. Nagyon jól sikerült a smink a szemén, nem lehet nem rá figyelni. Oh Ri Jin megpróbál elnézést kérni, de Shin Se Gi még mindig erősen fogja a kezét, és elkezd neki rébuszokban beszélni, minthogy " Emlékezz! " " Mire?"- jön a zavarodott válasz. Shin Se Gi megfordítja a lány karját, és együtt bámulják a karórája másodperc mutatóját. Még tizenötmásodperc van tíz óráig, addig csak állnak, bámulják egymást, és nem szólnak. ( Amúgy venni akarok egy órát, csak mondom. ) " 2015. január 7-e, 22:00" - mondja Shin Se Gi.  Ez hülyee? - mondja a lány a szemeivel.
" A pillanat, amikor beléd szerettem"- folytatja Shin Se Gi, de ezt úgy mondja, hogy elolvadozok a széken. Baromira nem érdekel, hogy erőszakos, meg lökött, meg YMCA-s bőrdzsekit visel. Elkezdődik egy kellemes aláfestő zene,-ja ez a linkin parkra emlékeztető koreai rap szám- nem is olyan rossz ez a dal-, és akkor ezek úgy tűnnek, mintha tényleg egymásba szerelmesedtek volna. Oh Ri Jin viszont megint hozza a formáját, hisztérikusan elkezd nevetni, és magában azon lamentál, hogy mi a fenét láthat bennem ez a duhaj. " Talán azért, mert olyan durván viselkedtem vele a diszkóban?"  Válasz teljes transzban: " Te vagy az első nő, aki ilyen keményen bánt velem..." AJJAJ! :D Már nem csak Oh Ri Jin, de én is hisztérikusan nevetek. Na de, jön a bőrdzseki eredeti tulajdonosa, aki telefonon segítségül hívott egy egész csapat meleg motorosbandát, hogy visszaszerezze a dzsekit! Tanulság: sose kezdj ki meleg motorossal!!! És itt a vége a résznek. ;) Remélem jól szórakoztatok, szerintem tök jó volt!

Read More

Mire vágyik a lány?

A mostani témázás során arról olvashattok, hogy mik azok a dolgok a regényekben, amiket nagyon szeretünk, illetve mik azok a témák, amikről nagyon szeretünk olvasni. Van-e vajon nyerő recept, amitől a gonosz Zenka szíve olvadozni kezd?

Hát persze, hogy van!

Februári témánk a kezdeti megbeszéléskor nagyon népszerű volt, de a végére - ahogy azt majd alul látjátok- csak páran írtunk. Ezért szeretnék mindenkit arra buzdítani, hogy írjon posztot, kommentet, bármit, ha a témával kapcsolatban bármi az eszébe jut! Tartsunk közösen az év elején egy kis áttekintést, mit szeretünk, hová jutottunk! Fontos a ti véleményetek is!

Kezdem ott, hogy én világ életemben álmodozó voltam. Régen, ha  meg kellett határoznom magam egy szóval, biztos ez nyert. Amióta az eszem tudom, minden este történeteket alkotok. Becsukom a szemem, és kitalálok egy kezdő szituációt, egy világot, karaktert. Aztán szabad útjára engedem a képzeletemet. A legelső emlékem is az, hogy nem tudok aludni, és úgy döntök, most szórakoztatom magam... Imádom a történeteket, imádom a fantáziát, ami bennünk van, azt, hogy semmi sem lehetetlen, imádom az érzést, ahogy egy történet kerekedik... Néha ezért is hagyom abba az olvasást egy időre. Mert alkotok...

Regényeket többségében azért kezdtem el olvasni, mert kíváncsi voltam. Egyrészről arra, hogy másnál hogy működik ez a fantázia dolog. Kíváncsi voltam, kinek milyen a története. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek megvan az a mágikus kevercs, aminek komponensei olyan elégedettséggel tölti el, mintha hájjal kenegetnék. ( Igen, tudom, undorító. ) Megkapjuk a várva várt dolgot, és szinte bizsergünk tőle. Életre kelünk. Örülünk. HURRRÁ!!! Tudom, hogy neked is van ilyen!

Még egy kis személyes, aztán én is a tárgyra térek. Szeretnék egyszer egy jó történetet írni. Tudom, hogy sajnos nem vagyok túl tehetséges... Az amatőr író versenyeken kívül semmilyen sikerélményem nem volt. De mégis ott motoszkál bennem, hogy hiába olvasok annyi regényt, hiába rajongok egy-egy történetért, valahogy egyik sem az igazi. Az igazit meg kell írnom magamnak. Nincs mese. Vagyis van, és imádom őket, de szinte biztos vagyok benne, hogy ahhoz, hogy megkapjam azt a történetet, amire már gyerekkorom óta várok itt bent, a lelkem mélyén, azt meg kell majd írnom magamnak. Néha vállalni kell az élet kihívásait, és én úgy döntöttem, legalább egyszer vakmerő leszek...

De nézzük akkor, hogy mire vágyik a lány, azaz én mire vágyom/ mit szeretek olvasni. 

1. szeretek olvasni erős női karakterekről

2. szeretem, ha egy regénynek kísérteties, ködös hangulata van

3. szeretem a Skót földön játszódó regényeket

4. ha egy regényben esik az eső

5. kétes megítélésű szereplőket

6. ha nem tudni, hogy egy szereplő jó vagy rossz

7. legyen valami rejtély

8. romantika - nem kell túltolni, de kell, hogy legyen valami benne

9. aprólékos leírások - tudom, hogy mások idegeire megy, de én imádom őket

10. amikor az író rám bízza, egy-egy dolog megfejtését - hogy lehessen agyalni egy-két dolgon

11. apró nüanszok

12. lábjegyzetek fantasy regényekben - leborulok a lábjegyzetek és függelékek előtt :)

13. levélregények, jegyzetek, töredékek regényben - imádat!, imádat!

14.misztikus akadályok

15. fejlődés karakterekben - enélkül nem létezhet könyv!

16. játékos humor

17.évszakok -tájak - könyvei

18. ha főznek egy könyvben - ez mondhatni új dolog

19. álruhás küldetések- nyami!

20. szerelmes regényben nagyon fontos dolog, hogy a felek civakodjanak!

21. hétköznapi jelenetek

22. túltolt érzelmek - sajnálom, de olykor vonzódom a melodrámához

23.félreértések

24. madarak

25. szép borítók ( és cipők)

Továbbá imádom, ha egy regényben esik a hó, ha HÓEMBERT építenek, ha olyanok a tájleírások, hogy a talpad alatt érzed a sárga faleveleket, nagyon nagy gyengém a LÉGHAJÓK, továbbá azok a regények, ahol a szereplőkről nem tudjuk, hogy jók-e vagy rosszak. Illetve ahol nem is oszthatóak ilyen kategóriákra. Szeretem a szimbolikus, kicsit elvadult történeteket is, ahol az ember csak néz ki a fejéből, és nem tudja pontosan, miről is van szó. Szeretem, ha nekem kell az egyik szereplővel egy TITKOT megfejteni!  És két gyerekkorról megmaradt dolgot is kiemelnék: nagyon szeretem a meséket, a mesei motívumokat, a hamupipőke sztorikat! - mert mindenkinek szüksége lenne egy tündérkeresztanyára!-, és nagyon szeretem azokat a sztorikat, ahol a főhősnő lovagnak, vagy más hősnek adja magát ki. Ez így volt, és így is marad! :)

Más most hirtelen nem jut az eszembe.

Úgyhogy szerintem nézzük meg, hogy PuPilla , Zakkant  , és  Mandi  mit írt.

Csatlakozóink is voltak ( Hurrá!!! )  Theodora 
valamint Sister

Read More

Christelle Dabos: A tél jegyesei - ( A tükörjáró 1.)

Első mondat: "Azt mondják, a régi házaknak lelkük van. "

Természetesen ezt a könyvet azért vettem meg, mert gyönyörű a borítója, és a cím nagyon sok hideget ígért. Amikor pedig elolvastam, hogy a regény a Miyazaki-filmek világát idézi, nem volt választásom. 

Utólag vettem csak észre, hogy a Harry Potter sorozat és a Trónok harca kevercseként hirdetik- előre szólok, hogy nem az. A tél jegyesei nagyon addiktív történet, nagyon szerettem olvasni, elvonási tüneteim voltak, mikor a végére értem, és nem volt mellettem a második rész. 

Igazából nekem csak egy gondom volt vele... Sokkal szuperebb könyv lett volna, ha léptünk volna felfelé egy szintet, és ledobtuk volna a young adult regények gyerekbetegségeit. Nem volt igazából klasszikus ifjúsági regény- ami nagyon-nagyon jó. De nem mert még felnőtteknek szóló regény sem lenni, ami nekem azért hiányzott, mert úgy sokkal ütősebb, mélyebb könyv lett volna. 

Ettől függetlenül, ha végig jutsz a poszton, és úgy érzed, neked ezt olvasnod kell, rögtön ess neki. Én nagyon élveztem, és tűkön ülve várom a folytatást. Úgyhogy ha néha nyavalyognék, csak félig vedd figyelembe. Mert mindent összevetve nagyon jó volt ebben a fagyos-zord világban bolyongani. Másfél hete nem olvasok semmit, mert folyton arra vágyom, hogy újra visszajuthassak oda. Ez már csak jelent valamit?

A történet főszereplője Ophélie, aki Animán a szétszakadt világ egyik szigetén él. Anima lakói szerint a tárgyaknak lelkük van, és az "olvasó képességgel" rendelkezők ujjai alatt feltárul a tárgyak és tulajdonosaik múltja. Ám Ophélie nemcsak ezért különleges. A lány bár kivételes tehetségű olvasó, mégis egyedülálló tehetséggel is rendelkezik: ügyesen közlekedik a tükrökön keresztül.

Anima valóban egy steampunk Miyazaki világra emlékeztet, nyüzsgő városában lovak nélkül közlekednek a konflisok, vezetőjük Artemis, a tudománynak élő istennő. Az itt lakók jómódban élnek, világuk tele van színnel, izgő-mozgó emberekkel, vicces szituációkkal. A Matrónák döntése alapján ugyanakkor Ophélie-nek el kell hagynia otthonát, hogy a rosszhírű Sarkra költözzön és férjhez mehessen az ismeretlen Thornhoz. 

Thorn és Ophélie - Forrás

Az utazás léghajóval! történik, amit imádok, és a Sark valóban hideg, kegyetlen és félelmetes világ. Thorn pedig, na ő Thorn. A könyvnek szerintem ő az egyik erőssége, bár keveset jelenik meg benne. De képzelj el egy főhőst, aki se nem jóképű, se nem erős, vékony, nyúlánk alakja van, modora akár egy pokrócnak, normális kommunikációra nincs kedve, és  még a saját világában is mindenki utálja. Ő a Sark kincstárnoka, egyben az erőszakos Sárkányok családjának - félvér- tagja. A - sajnos- csetlő-botló könyvmoly Ophélie valóban nem tűnik optimális választásnak mellé, Thorn szolídan haza is küldi a léghajós utazáson " Menjen haza, mert nem fogja túlélni", és valóban, Ophélie élete nem egyszer csak hajszálon függ.

De ne hatalmas nagy kalandokat várjatok, ez egy lassan építkező regény, és leginkább az udvari intrika, a szemfényvesztő Délibábosok ármányai, és a hatalomvágy rendezi a sorokat. A Sarkon ugyanis híre megy, hogy Thorn egy animista lányt vesz feleségül, ami miatt az egész Sark felbolydul, mert félő, hogy Thorn még nagyobb hatalomra tesz szert. Ezt pedig sem a családja, sem pedig a többi nemzetség nem engedheti.

A regény valóban varázslatos, a borítón látható lebegő város ott valóban létezik, tornyai között ugyanakkor senki sem az, aminek látszik. A magyar kiadás fülszövege nekem eléggé félrevezető, mert azt hittem, hogy Ophélie egy vagány könyvmoly lány lesz, de igazából elég passzív szereplő,  inkább csak figyeli az eseményeket, csak lassan enged fel, és a karaktere is elég lassan kezd kibontakozni. Ami nekem kicsit csalódás, mert a YA könyvekben szinte csak kétféle főhősnőt ismernek, a vagány, mindenben jó vagyok típust, meg ezt a mindenben felesek háromszor jellegűt, nem igazán értem, hogy miért. Mindenesetre a lány - nagy örömömre- megint csak nem szép, kicsi, vézna, szemüveges, ráadásul a szemüvege színe közvetíti a hangulatait, és alig mer megszólalni, ami valóban nem jó ajánlólevél egy olyan világban, ahol az illúziók, az erőszak és az intrika az úr. Thorn és közte nem alakul ki bimbózó szerelmi viszony, ami miatt megint csak egy hatalmas ötös jár, inkább csak szükségük van egymásra, hogy túléljenek a Fellegvár kígyófészkében. A közös jeleneteket amúgy imádtam, jó volt nézni, ahogy ez a két egyáltalán nem egymáshoz illő ember méregeti egymást.

Ophélie végül álcába kényszerül, hogy ne öljék meg, szolgálóként lép be a Fellegvárba és az Udvarba. Itt már kicsit a Chihiro világára emlékeztet a regény, ami megint nagyon jó,  szűk, sötét, varászlatos folyosókon jár, és a szolgálók szemszögéből ismeri meg a Sark hamis, csillogó világát. 

Nagyon hosszú lett ez a poszt, és a hibáiról még nem is írtam. Jó a világ, nagyon jó: de néha lehetett volna belőle többet is mutatni, valamint Ophélie sótlansága, és folyamatos kallódása is idegesített kicsit. Ettől függetlenül ígéretes regénynek tartom, kissé rajongok is, és nagyon remélem, hogy a következő részben a történet ledobja a gyermekbetegségeit.

-

Mondtam már, hogy léghajóval utaznak a Sarkra??? - * Zenka meresztgeti a szemét.

Christelle Dabos: A tél jegyesei - ( A tükörjáró 1.)
Kolibri Kiadó: 2017
580 oldal

Read More