február 19, 2017

Lindsey Kelk: Aki mer az nyer

Tess Brookes munkamániás, évek óta szerelmes a legjobb barátjába, és egy diktátor az albérlőtársa. Egy nap arra ébred, hogy nincs munkája, a legjobb barátja pedig bár megtehetné, mégsem szerelmesedik belé. Mit tehet ilyenkor az ember lánya? Idegösszeroppanást kap, kiadja magát a diktátor albérlőtársnak, és csapot-papot ott hagyva, elindul a mesés Hawaii felé. 
Egyetemes törvény a világmindenségben, hogy ha szingliként Hawaiira visz az utad, ott biztos egy jóképű fickó vár. Nick feladata az, hogy interjút írjon ahhoz a cikkhez, amiben Tess- álnevén: diktátor Vanessa- épp a fotós. A cikk megírása ugyanakkor igencsak elhúzódik, és hát sok minden megtörténhet, ha folyton süt a nap, meleg tenger mossa a lábad, és egy Kempini névre hallgató meleg komornyik (?) gondoskodik a koktélokról...

Erről a könyvről annyit tudok mondani, hogy amikor olvastam, odakinn ilyen idő volt: 

SAJÁT FOTÓ
És mikor olvastam, teljes mértékben ide tudtam képzelni magam...

SAJNOS NAGYON NEM SAJÁT FOTÓ
Hála és köszönet az élményért! Pár hét elteltével kicsit hiányzik is a Hawaii klíma, meg a talpam alól a homok... Azon kapom magam, hogy kapcsolgatom a tévét, és keresem azokat a régi, fényeket. Hogy merengve elidőzöm egy shaker előtt, azon gondolkodva, hogy a könyvben milyen koktélokat is ittam. (Volt hibája a könyvnek, de én csak a jóra emlékezem.)

Jön a folytatás is, ami Olaszországban játszódik majd. Hümmmm.

január 22, 2017

Egy kutya négy élete

Alapjáraton macskás voltam. Szerettem ugyan a kutyákat, de a macskákat csöppnyire közelebb éreztem magamhoz. Aztán ahogy az nagyon sok emberrel megtörténik, betoppant az életembe a KUTYA. Közel tizenöt évig volt a pajtásom, barátom, nem tudnám megmondani minek nevezzem... A kutyám volt - kutyások tudják, mennyit jelent ez...
Ha most azt írnám, miatta szerettem ezt a könyvet, félig-meddig hazudnék. De akkor sem mondanék igazat, ha azt írnám, hogy kezemben gyűrve a papírzsepiket nem gondoltam rá sokat. Ez a könyv az a könyv, amit minden kutyabarátnak olvasnia kell. Csak mert... jó. Csak mert nevetsz rajta, olykor zokogsz, olykor úgy érzed tanított neked, de leginkább azért, mert az elolvasása után közelebb érzed majd magad a kutyádhoz. Azt hiszed ez lehetetlen, mert már mindent tudsz róla? Higgy nekem, majd meglátod!

Kivételesen jobb a filmes borító
Alapjáraton az az ember vagyok, aki nem néz állatos filmeket. Jó, megint nem írtam igazat. Nehezen tudok elmenni az állatbarát filmek mellett, de kifejezetten utálom, ha az állatokon messziről látni, hogy betanították őket, nem egy állat játssza a főszerepet, hanem sok hasonló, vagy amit még nem szeretek, amikor a filmek története szerint egy icipicit is bántják őket. Na az már az elkapcsolás faktor. 

Mindezen előzmény után kérdezhetitek, hogy miért olvastam el ezt a könyvet. Leginkább azért mert láttam a mozi film előzetesét, és tudtam, hogy a könyv ennél csak jobb lehet. És azért is, mert még soha nem olvastam kifejezetten állatos könyvet. És mert akcióban volt. És mert tudtam, valahol legbelül, hogy jó lesz. Arra persze nem számítottam, hogy ez lesz 2017 első könyve. Ez van, valóban nem olvasok sokat. De ha a többi is ilyen klassz élmény lesz, hát sebaj. Csak mindig jól válasszak. 

A regény alapkoncepciója amúgy elég érdekes. Minden kutya a mennybe kerül, mondja a szlogen, kivéve ha még dolga akad. Ez esetben újjá születik a kutyus. Ez azért eléggé vagány, egy konzervatívabb olvasó fejet hajtva elmenekül az olvasás elől, pedig nem kellene. A könyv elején én sem értettem, miért erőltetik ezt az újra születés témát, aztán a könyv végén minden értelmet nyert. Az is, hogy magam mellé készítettem egy csomó papírzsepkendőt.

Nem igazán fogok írni a cselekményről, hiszen négy történetet mutat be kutya szemszögből - rendkívül jó narratívával-, négy kutya életet, és szerintem értékét vesztene az az olvasó, aki emiatt a bejegyzés miatt kezdene a könyvbe. Én mindegyik részét imádtam a regénynek, azt is mondhatnám, hogy terápiás könyv volt a számomra, ami miatt még jobban értékelem azokat a perceket, amiket ezekkel a csuda állatokkal tölthetek, és még nagyobb megtiszteltetésnek veszem, hogy ezek a kutyusok egész lényükkel, feltétel nélkül, hűen és bohókásan szeretnek minket, a gazdáikat. 
Film előzetes, próbálok hinni a készítők magyarázatának

Szóval kutyások! Olvassátok el ezt a könyvet, mert nagyon jó! És nem úgy sírós, hogy világfájdalmatok lesz tőle. Inkább úgy sírós, hogy Istenem, ez annyira szomorú és szép és csodálatos, és hol a papírzsepi, mert nélküle nem bírom feldolgozni!!! Szóval értitek. ( Mint mikor a Harry Potterben azt jósolja Ron Harrynek, hogy szenvedni fogsz, de közben majd élvezed... Na valahogy így!)
Most befejezem, körbe ajánlgatom még pár embernek a könyvet, aztán botrány ide vagy oda, azt hiszem, megnézem a mozit. Kicsit lelkiismeret furdalásom van miatta - na jó, még mindig gondolkodom a dolgon-, de akkor is látni szeretném Bailey-t, meg Ethant. Meg Tóbit, meg Cimbit, meg Ellie-t. Annyira megszerettem őt/őket. Hüpp-hüpp, tele a zsebem papírzsepikkel, de azért itt klimpírozok nektek csupa mosollyal... Olvassátok el!

december 31, 2016

2016

Számomra 2016 nem az olvasás éve volt. 
Kevés könyvet olvastam, és még kevesebb könyvről írtam a blogban. 
Mégcsak írni sem írtam -  egy nyamvadt történetet sem. 

Elég szánalmas dolog, nemde? :) 

A 2016-os év számomra egyféle felkészülés volt. 
Pihenés, a szavak nélküli felfedezések éve. 
Sokszor úgy tűnt, hogy mondani akarok valamit, átadni, leírni nektek. 
Aztán valahogy nem sikerült: még magamnak is nehéz volt szavakba önteni, hogy mi volt hatással rám... Hogy miért volt hatással rám, és hogyan... 

2016 az intimitás éve volt. Azoké a pillanatoké, amiket nem oszthattam meg. 
Vagy amiket nem szerettem volna megosztani. 

Szerettem ezt az évet. Nagyon. 
Blog szempontjából, sokkal több bejegyzést írtam meg gondolatban, 
és több bejegyzést tettem vázlatba, mint ami előttetek landolt. 

Nos, ilyen is van... 
Minden esetre nagyon szép, élményekben gazdag, 
Boldog Új Évet Kívánok. 

Magamnak is, és Mindenkinek :)

Zenka
 

december 10, 2016

Hogyan írjunk szerelmes levelet?

Általánosban kezdetben fogócskáztunk. Akit elkaptak, úgy szabadult, hogy adott a fiúnak száz puszit... Eléggé furán éreztem magam, ahogy bámultam a legnépszerűbb lányt a susnyásban, és mi, akiket valamilyen módon sosem kaptak el a fiúk, számoltunk. Egy pusz, meg még egy, meg még egy...  Százig nem jutottunk el, túl zavarba ejtő, és leginkább túl unalmas volt.

Aztán később a fiúk táncra kértek minket. Álltam a trapéznadrágban, a kijárt cipőmben a suli diszkóban, és egy olyan nagy nyaklánc volt a nyakamban, mint amit általában Erős Antónia visel a hírekben... Táncolni? Én? Túlságosan fáj a lábam - nyafogtam, miközben alig vártam, hogy valaki MÁS felkérjen. Hát nem kért fel.

Az én generációm még nem jutott el odáig, vagy talán egy huszárvágással meghaladta azt a frázist, hogy a férfihez a gyomrán keresztül vezet az út. Mi, grafomán lányok a levelekben bízunk. Meg amúgy is, el kell jutni addig, hogy a kiszemelt férfinek főzni kell...

Álljunk meg itt egy pillanatra egy vallomáshoz: nem tudok udvarolni a férfiaknak. Teljes mértékben antitalentum vagyok. Még mindig tartom, hogy nem az én dolgom kezdeményezni, és nem küldök kacsacsőrű szelfiket sem a közösségi oldalakon. Szerelmes levelet sem írtam soha. Fogalmam sincs, hogyan kell... Ti tudjátok?

Lehet, hogy hallottatok-e már róla, de ha nem, hát elárulom: Nicolas Barreau valójában egy nő. Kicsit fura a mai világban szerelmes regényeket írni férfiúi álnév alatt, és most némi elégedettséggel írom ezt le, hogy engem ezzel a fura fordított marketinggel átvágtak. Én tényleg bosszankodtam azon, hogy  Nicolas Barreau egy férfi, mégpedig egy olyan férfi, aki nem ír jó férfi karaktereket. Azért az elég fura lenne nem? Tudom, hogy nem sok embernek tűnt fel, de szerintem ezekben a regényekben kissé kiherélték a férfiakat. Lehet, hogy nem macsó és nem vagány minden férfi, csetlenek-botlanak ebben a nagy világban, és ez így jó: nem is kell vagánynak lenniük...De például kifejezetten rosszul érint engem, az egyáltalán nem hisztis nőt - csak néha szoktam hisztizni, és mindig okkal- , ha azt olvasom, hogy egy férfi úgy rinyál, mint Manci az oviban.
 Csajszi, ha így folytatod, sosem lesz férjed - mondtam volna a főszereplőnek... aki egy férfi.

A történet szerinti Jean-Duc Champollion fiatal galerista, aki boldogan élvezi a párizsi bohém életet, kiállításokat szervez, partikra jár, közben egyik virágról a másikra repked, amikor idilli agglegény életét felforgatja egy szenvedélyes, egy vakmerő, egy igazi nőszörnyeteg... Principessa néven.
Jean-Duc nem tud mit kezdeni az álnéven érkező pikáns és olykor provokatív levelekkel. Először nem foglalkozik velük komolyabban, később mégis a Principessa levelek megszállottja lesz. Hogy ki is a titokzatos női hódító? Principessa rafináltan húzza a mézesmadzagot az orrunk előtt, ám a nagyon szemfüles olvasó talán kitalálhatja, hogy a történet melyik szereplője évődik szegény Duckel. Én mondjuk nem találtam ki.

Túlságosan elfoglalt az a gondolatmenet, hogy személy szerint sem írni, sem kapni nem szeretnék ilyen üzeneteket. Gimis koromban számtech órán néha chat-en lógtunk, ott kaptunk ilyen célzatos flörtölős üzeneteket, amiknek számomra a világon semmi értelme sincsen, mert abból, hogy példának okán miután csókolóztunk, csak úgy röpködni fognak a levegőben a ruhák, ebből mondjuk a másikat szerintem nem ismerjük meg. Persze más történet, ha valóban csak azt akarjuk, vagy elegendő egy kis képzeletbeli orgia egy másik ismeretlennel. Minden esetre a leveleket olvasgatva arra jöttem rá, hogy a történet főszereplője, Duc, nem az én emberem, számomra összességében túl lágy, kicsit nőies reakciói is voltak, és úgy egyébként is eléggé béna leveleket írt! Ó, jajj! Úgyhogy a történet vége felé már csak abban reménykedtem, hogy legyen a sztoriban egy csavar, de ami csavar volt, arra én nem csavarodtam fel. 

Viszont nem tudok elmenni amellett, hogy a  történetnek és úgy egyébként minden Barreau
regénynek van egy olyan párizsi belőtt romantika stílje, ami miatt nem tudom utálni, mert jó benne sétálni, nézelődni. Párizs kinyílik, akár egy hajtogatós képeslap, kézzel foghatóvá válik, túlmutat a sorokon.  A stílussal sincs gond, sőt, kifejezetten jó, és a finom humor is jól áll a történetnek. Mégis számomra kicsit felszínes volt ez a regény, már olyan értelemben, hogy tele volt utalással a modern, bohém párizsi életre vonatkozóan, viszont e mögé nem nagyon láttunk. Talán kicsit többet akartam, mint egy habkönnyű szerelmi lamúrt, meglehet. Simán el tudnék képzelni egy másik történetet itt, ezeken a helyszíneken, kicsit tartalmasabb szereplőkkel, kicsit több tartalmas gondolattal.  Ó, de imádnám. 

Addig is viszont ha már Duc elmesélte első szerelmes levele történetét, itt az enyém íme:  általános negyedik osztályában, Valentin napon kaptam egy szerelmes levelet Mika Hakkinentől... Tudom, hogy szerelmes levél volt, mert azt írta, " i love you", és tudom, hogy Mika Hakkinen írta, mert kivágott magáról egy integetős képet, ráragasztotta technocollal, és nyomtatott betűkkel alá is írta. 

  Ez így történt. Talán egy napon el is küldöm majd egy aukciós háznak.



október 24, 2016

Zenka tudja, milyen a jó szex... vagy legalábbis nem fél megkérdezni... :P (18+)

Most, hogy a férfiak is elmentek előjöttek mind, arra gondoltam, beszéljünk egy kicsit a szexről. 
Szűkítve a kört, a bugyinedvesítő olvasmányokról. Azokról, amik annak indultak, vagy amit annak bélyegeztek meg. Ó, már olyan régen meg akartam kérdezni tőled, kedves olvasó, nem is hinnéd, hányszor: mikor volt utoljára könyves orgazmusod???


Még fiatal lányka voltam, amikor felháborodva a sarokba dobtam az első olyan ponyvát, amiben a csillámos, habos ruhás, gyertyafényesen régimódi regényben megjelent ez a mondat- úgy az első fejezet táján: - Meglátta a lányt, és nem tudott másra gondolni, minthogy milyen hangot adhat ki, amikor elélvez.

Ez egy borzasztó élmény volt, olyannyira, hogy a barátnőimnek a tömött buszmegállóban el is meséltem fennhangon, kezdő kis feminista módján, hogy hát dehát... de HÁT...,  és valahogy úgy végződött a történetem: meg amúgy is... Értelmesen nem tudtam elmagyarázni a kínomat. Erre a dologra azért emlékszem, mert jó sok pasi előtt rám pirított az akkoriban elég aktív szerelemi életet élő barátnőm, miszerint: majd én is meg fogom tudni. Hogy megtudtam-e? Na az más történet, de tény, hogy akkoriban hatalmas nagy maflást adott a felismerés, hogy minden romantikusan felcicomázott regényhősöm, azok is, akik okosak, bátrak, minden pillanatban udvariasak és jól öltözöttek, és még azok is, akik szabadidejükben a szegényekért és az eszmékért harcolnak, szóval hogy ők is csak egy dolgot akarnak. Azt.

Hogy minden pasi azt akarja, megmutatta a hazafelé vezető út is,  amikor is az egyik jelenlévő csóka felszólítva érezte magát arra, hogy a buszon jól hozzám simuljon. Sokszor. Egymás után. Úgy. Nem tehettem mást, leszálltam egy korábbi megállóban, és még filozofáltam egy darabig a dolgon.
Pedig, nem voltam már akkor könyves értelemben szűz. Úgy értem már túl voltam jó pár kölcsönvett, titokban kölcsönkért Júlián, meg mindenféle romantikus, kíváncsiság által vezérelt -na hogy is kell ezt csinálni- szextörténeten, de valahogy ez, hogy egyszerre próbált egy könyv romantikus és számomra kissé közönséges lenni, ez nekem sok volt. A Júliák legalább nem játsszák magukat meg. Azok amik. Valami ilyesmi volt a kipirult arcú konklúzióm.

Az idő persze pereg, és álszent dolog lenne azt mondani, hogy régen nem voltak erotikus könyvek. Az első romantikusnak nevezhető kalandregények- itt ugye kalandnak értjük a mindenféle kis liezont is-, éppen hogy azért voltak keresettek a hölgyek és a lilomlelkű  kisasszonyok között, mert olyan jeleneteket lehetett olvasni bennük, amiktől még a sokat látott lányok is a fülük tövéig elpirultak. ( Egy korabeli Henry Fielding Tom Jones kiadványból példának okán majdnem betettem ide egy illusztrációt, amikor a felnagyított képből  rájöttem, hogy bizony már eléggé pornográf ). 
 És igazából mindenki életében eljön az a pont, amikor szeretne benézni a kulcslyukon, hogy most hogy megy ez, hogy kell csinálni, mások hogy csinálják, meg jönnek a sóhajok, hogy akkor ezt most tényleg így kell csinálniiii? De tényleg? Ez most komoly?

A klasszikus értelemben vett felvilágosító könyvet egyébként nem ismerek, gondolom a KámaSzútra nem az, pedig pont a nem létező felvilágosításom idején keveredett a kezembe egy fiú osztálytársam jóvoltából. Belelapozgatva annyira nem érdekelt a dolog, hogy nem tudtam volna megmondani, hogy most azok ott ketten birkóznak, vagy újra lélegeztetik egymást, csinálhattak tőlem ott bármit... Számomra az volt a legfontosabb dolog abban a pár percben, hogy én szerezhessem meg a karácsonyváró könyvet, úgyhogy elküldtem a srácot a szútrájával együtt... ( Visszagondolva nagyon is jól tettem.)

De ha már szóba került a kulcslyuk, egyéni perverzióm, hogy picit leselkedésnek érzem, ha olyan sztori kerül a kezembe, amiben ismert szereplők szerelmi életéről van szó. Például amikor a Ripley féle Scarlettben Rhett és Scarlett valóban elkezdett szexelni, én nem bírtam a feszültséget, és inkább vakságot fogadtam arra a pár oldalra, kedvenc szereplőimet annyira tiszteltem, hogy nem voltam hajlandó a jelenetet elképzelni. Ugyanígy tiltakozom, mondom TILTAKOZOM AZ ELLEN most is, hogy szexkönyvet olvassak az Austen könyvek, vagy más népszerű kisasszonyos könyv szereplőinek nemi életéről. Hát hagyjuk már meg őket, úgy ahogy vannak, nem akarom tudni, hogy milyen perverz szokásai vannak Darcynak vagy Bingleynek, bár mondjuk őszinte leszek, volt már hogy elfantáziáztam Jane Eyre Rochesterén, mert mondjuk ha valaki, akkor ő szerintem egy igazi csődör...

Kicsit faramuci a helyzet, de azok a modern kisasszonyos könyvek, ahol már eleve tele vannak nyílt erotikával, nem zaklatnak fel, de a régi klasszikusokat akkor sem szeretném ilyen formában látni.

 Szexjelentből sok van, ami elmegy, sok ami borzasztó, és szerintem nagyon kevés, amit jól sikerült megírni. Érdekes, hogy manapság romantikus könyvet alig lehet eladni szex nélkül, ami mondjuk ha jól belegondolok nem is olyan meglepő, hiszen a romantika gyümölcse a szex, vagy a gyerek? , szóval azt gondolom, hogy elég puritán és álszent dolog lenne, ha azt mondanám, ez rossz dolog.

A szex jó dolog, csak legyen célja, funkciója, meg legyen normálisan megírva. A Jóbarátokban volt egy olyan rész, amiben Rachel megkérdezte Ross anyját, aki sikeres szexregényeket írt,  hogy mégis hogyan lehet jó erotikus történeteket írni, a válasz meg valami olyasmi volt, hogy semmi extra, csak keressen pár szinonimát a nemi szervekre, és minden oké lesz. Na hát szinonimát láttam már sokat - :D- ezt se értsétek félre, amennyiben lehetséges-, de tényleg van a férfiaknál ugye a farok- ha nagyon vagányak akarnak lenni - meg van a gránitkemény acélrúd, meg ha archaikus trubadúr regényt olvasol fallosz vagy vágyai dárdája, meg a fene tudja mi, - különösen szeretem, amikor nem írják le, miről van szó,csak utalnak rá, olyan kellemesen bazsalyogva, mint a sekrestyés nénik, hogy: betette, kivette, idetette, odatette, de hogy mit, azt ránk bízza a szerző. Női nemi szervek meg szerintem még ennyire sincsenek nevén nevezve, ilyen a vágyai barackja, meg a rózsabimbó, meg a vágya középpontja, és a többi és a többi.

A szexnél ugye elég fontosak a hangutánzó szavak, de kifejezetten irritál és primitív, ha egy könyvben olyat olvasok, hogy ... idézem... OH. Ez egy jó nagy Óh-t vált ki belőlem, meg azt, hogy becsukom a könyvet, és rövid időn belül elajándékozom.

Hogy kissé elcsépelt legyek, fontos még a méret is, én azt gondolom, hogy ha túl hosszú a szexjelenet, az baromi unalmas (és megerőltető). Karen Chance például elég botrányos szexjeleneteket tud írni: az egyik problémám vele az, hogy olyan pasikkal háltatja a főszereplőt, akikhez bottal sem nyúlnék, a másik meg hogy mániája a nőnek az információ adagolás, de egy ágyjelenetben komolyan mondom ne akarjon már a kétszáz éves háború történelmi adatairól regélni, szeretem a történelmet, de ez hervasztó. "Ó, Mircea, de jól csinálod! Persze kedvesem, kétszáz évvel ezelőtt, amikor apámat legyőzte a török pasa, blalblabla..." Öt oldal múlva még mindig csak az előjátéknál jártunk, és ez uncsi. Kell a körítés, de azért néha a tárgyra kellene térni. Aztán ott van Julia Quinn, akit köztudottan imádok, de a szex az nála kérem megint csak zavarba ejtő. Nem csak a sok ó, meg é, meg í miatt, hanem valahogy hiányzik a szenvedély, meg a tűzijáték az ágyjelenetekből- még akkor is, amikor akció van, az olyan... suta?  Moning viszont a Tündérkrónikákban, ha szexről ír, az meglepően jól sikeredik. Még akkor is, ha nála is, és általában minden könyves pasinál a méretek hatalmasak, a technika pedig mindig minden szituációban tökéletes. ( Globális távolságokból nézve a dolgot ez elég unalmas, de nem hibáztatom a szerzőket, hiszen ki olvasna olyan pasiról szexkönyvet, akinek problémái vannak ezekkel a tulajdonságokkal?)

Olvastam egyszer egy cikket arról, hogy a Detroit romjairól készült fényképek - és maga a Detroittal kapcsolatos katasztrófaturistáskodás- egyenlő a pornográfiával. Baromi érdekes megközelítése volt a társadalmi folyamatoknak, és én is elgondolkoztam azon, hogy ez az eléggé éles és provokatív társítás mennyire állja meg a helyét. Ugye az, ha csak lefényképezel egy romot, és azt mondod, ez mennyire romantikus és tragikus, csak egy kiemelt, kizoomolt szelete a valóságnak, nem mutat és nem is akar mutatni semmiféle komplexitást, hogy hogyan jutottak idáig, hogy mi volt, vagy mi lesz, csupán egy kiragadott botrányos, a maga nemében gyönyörű pillanatát örökíti meg a városnak. A pornográfia is egy eltúlzott valóságként próbálja kiragadni a szexet, sőt azon belül magát a nyíló rózsabimbót és az acélrudat. Na most alapvetően egy pornó könyv, vagy szex könyv azért  ferde és káros az én felfogásom szerint, mert azt az illúziót nyújtja, hogy egy történetet ad, csak felfogását tekintve mindezt szexin teszi, de pont az a gond, hogy az ilyen könyv valóban nem koncentrál semmire, csak az akcióra, és nem foglalkozik a történetvezetési  lyukakkal, vagy csak az írónak nincs ingerenciája mindezeket befoltozni. Ungabunba van, aztán ennyi.

 A szex izgalmas, de  szexkönyvek unalmasak. A helyzet az, hogy az első szexjelenetnél még ugyan-ugyan átjön dolog erotikus volta, de tökre bealszom a folytonos kufircoláson, mert én ennél sokkal többre vágyom: nem csak a könyvben, de egy kapcsolatban is. Na most igazán szexkönyvet hármat olvastam. Kettő sajnos BDSM könyv volt, egy pedig a tündérmesék szexváltozata. Ott volt minden, és pezsdítő lehetett volna a változatosság, de úgy éreztem olvasás közben, hogy gyermeki énem szemét le kell takarnom, nehogy lássa ahogy Aranyhaj meg a három báró... a fantáziátokra bízom, hogy mit csinálnak. Vannak azért jelenetek ezekből a könyvekből, amik szó mi szó beleégtek a retinámba, ugyanis az van, hogy jó a fantáziám, ilyen téren is. Micsoda vallomás!

Azon gondolkodom, hogy a szexkönyvek célja valószínű az, hogy élvezetet okozzanak, és ilyenkor mindig körbe írjuk, hogy "ja jó volt, mert jó volt a pasi", na most pont ezekben a könyvekben a pasi akár egy zacskót is húzhatna a fejére , mert nem azon van a hangsúly. De miért nem úgy értékeljük a szexkönyveket, hogy elérték-e a céljukat? Nyilván nem arra lennék kíváncsi a molyon, hogy kinek lett orgazmusa és hányszor - miről írok basszus-, de tény, ahogy a szexmeséket is úgy értékeltük egymás között barátnőmmel, hogy az volt a jó, amitől picit bepárásodott a szemünk, vagy inkább nevezzük nevén a dolgokat, az a szexmese volt a jó kis túlzással, amitől hatalmas nagy kedvem támadt letámadni az első pasit, aki szembe jött velem, és a fogaimmal letépni róla a nadrágot. Még szerencse, hogy az ilyen könyvet az ember nem nyilvános helyen olvassa... Ha ezt nem éri el egy szexkönyv, akkor igazából funkciótlan, felesleges, és egyáltalán idő- , pénz és papír pazarlás :)).  

De persze ne feledkezzünk meg arról, hogy a szex vagy akár az erotika, mint olyan, nem csak az élvezet funkcióját tölthetik be. Számos irodalmi mű foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy mit indíthat be a kapcsolatokban a szex vagy akár annak hiánya. Bagatellizálhatjuk az érzelmeket, vagy akár a vágyakat is, de mégis ezek a mozgató rugói az életnek, vagy akár az egész társadalomnak. És itt nem az egy kaptafára íródó erotikus pszicho thrillerekre gondolok, hanem igazi klasszikusokra. 

Szexkönyvek kapcsán mindig előjön az általam gyűlölt mamipornó kifejezés, amit csak akkor fogok elfogadni, ha a pasis pornós dolgokat papi pornónak nevezzük, mert akkor is joga van minden nőnek pironkodás ÉS magyarázkodás nélkül ilyet olvasni, ha ez nem tetszik bizonyos csoportoknak. A pasiknál ez természetes, a nők meg szégyenkezzenek miatta? Én nem tudok ezekkel a könyvekkel azonosulni, és nem tartom jó dolognak, ha valaki csak ilyet olvas, de ha ilyenre vágyik valaki, igenis olvashasson ilyet mindenféle gúnyolódás és élc nélkül.

És a végére, ha már kérdéseknél járunk, még egy vallomás: nekem egyetemista koromban A NAGYBETŰS kult sorozat a Szex és New York volt, ahol - szerintem- együttesen jó arányban van szó szexről és New Yorkról, és ennek tisztelegve minden szemérmes és nem szemérmes olvasómat arra biztatok, hogy anonim módon játsszon el a kérdéssel. Vajon milyen a jó szex a könyvekben? A részletes, mindenre kiterjedő leírásokkal teli, vagy a sejtelmes típus, amiben a saját fantáziánkra bízzák a folytatást? Akarunk-e harmadik lenni az ágyban, amikor olvasunk, esetleg oda képzeljük magunkat a szereplők helyébe, vagy megelégedünk azzal is, ha picit belesünk a kulcslyukon? Bárhogy is legyen a szex örök téma forrása, álszent dolognak tűnik elfordulni tőle, szerepe van a szépirodalomban, a szórakoztató irodalomban vagy akár a ponyvában. Hogy milyen szerepet vállalunk, nem igazán a könyvön  múlik, hanem önmagunkon. Hiszen a könyv is, és maga a szerep is választás kérdése. A mi választásunké...

 Ha van kedved, kommentelj, posztolj, de ha nem írsz most semmit, kivételesen nem haragszom meg ;).
Azért bátorság, csajok!

A képek forrása: Pinterest

A témázás további szexuális ragadozói: 

Nima, PuPilla, Zakkant, Bea

Csatlakozott :

Nita

szeptember 29, 2016

Az ajánlások margójára - avagy hurrá, én is témázom!!!

Forrás

Köszönöm, Anyukámnak, hogy könyvet dugott a kezembe, amikor nem tudtam, mit kezdeni magammal. Köszönöm nővéremnek, hogy délutánonként felváltva olvashattuk a meséket. Ők ajánlották, amikor már kiszáradt a szájuk, hogy olvassak talán egyedül. Köszönet ezért magamnak, hogy megtettem.
Köszönöm Pogány tanár úrnak, hogy csúcsszuper irodalom órákat tartott, és csak néha rémisztett el a kötelező olvasmányokkal. Az ajánlott listával nem foglalkoztam egy percet sem, mert ezek az ajánlások is kötelezőnek tűntek.

Köszönet a barátoknak, akik nem ajánlottak semmit sem. Ekkor indultam el azon az úton, hogy ha már ők nem beszéltek könyvekről, akkor majd én beszélek. :)
Köszönöm a sok-sok bloggernek, akik fölösleges illúziókat tápláltak bennem, miszerint el tudom olvasni a világ összes könyvét. Köszönöm, hogy mikor rájöttem arra, hogy ez lehetetlen, - és egyre inkább a saját igényeim szerint szelektáltam -, nem sértődtetek meg.
Külön köszönet Nimának, aki által volt egy masszív félév, amikor urban fantasy hősökkel álmodtam és álmodoztam: most is jól esne egy Pritkin, aki fegyverrel kényszerítene az edzésre, vagy egy instant JZB a beépített szekrény polcára. Ha nem lenne hangulatom hozzá, csak letakargatnám egy terítővel. :)
Azt hiszem Ameadeának köszönhetem, hogy bár már nem voltam gimis, az egyetlen vámpíros könyvvel, amiért rajongani tudtam, újra beiratkozhattam az iskolába. Sajnos a Vámpírakadémia az utolsó könyv, amiben azonosulni tudtam a tini szereplőkkel....

Köszönet nővéremnek, hogy akkora Gyűrűk Ura rajongó, mint a ház, és mindig arra késztet, hogy arról álmodozzam, újra olvasom az összes létező Tolkien könyvet.

 Köszönöm Szilvamagnak, hogy felébresztette bennem a reményt, a hitet és a bizonyosságot, hogy van még minőségi romantika.... Julia Quinn rengeteg ismerősömet meghódította, mióta megmutattad nekem. ;)

 Köszönöm a könyvtárnak, hogy roskatag polcáról pont a lábam elé ejtett el egy James Herriot könyvet. Minden egyes sorát élvezem a könyveinek.

 Köszönöm az ismeretlen lánynak, aki egy magazinban Hesse könyvet ajánlott, és a gyaktanáromnak, hogy aznap olyan unalmas órát tartott, hogy jegyzetelés helyett inkább pont ezt a padban felejtett újságot olvasgattam.

És köszönet még sok-sok embernek, akik most talán névtelenek, de személyük úgy egybe mosódott az ajánlott könyvvel, mintha csak a történet társ szerzői volnának...

Ha jól belegondolok, az ajánlások olykor rosszul sülnek el. Pislogok és habogok, hogy most épp miért nem jött be az adott könyv, hogy mégis csak jó, de nem érzem, hogy hozzám illene, ó igen, ez is sokszor előfordul. Nem tudom, mit kellene mondani, ha az ajánlott könyv egyáltalán nem jön be. Köszi a könyvet, rémesen rossz volt...? Vagy mondjak egy kétértelmű alig vártam, hogy kiolvashassam mondatot?

De talán a lényegen még a rossz élmény sem változtat. Hogy amikor ajánlok, vagy amikor ti ajánlotok valamit, az olyan, mintha megmutatnánk egy rejtett kis szegletünket. Hé, ez nekem nagyon bejött, és ajánlom, hogy neked is bejöjjön, különben... Nem, nem erről van szó... Amikor ajánlunk egy könyvet, egy cikket, egy regényt, akkor azt szeretnénk, hogy a másiknak is ugyanolyan jó legyen, ugyanolyan örömet, ugyanolyan élményt okozzon, mint amit mi éreztünk olvasás közben. Egy ajánlás, az nem csak egy vélemény. Véleményt bárhol olvashatsz, de egy ajánlás, az valami olyasmi, mintha azt mondanák neked: gondolok rád, fontos vagy számomra. És innentől kezdve, talán lényegtelen is, hogy mennyire jött be...Szerintem az sem fontos, hogy az ajánlást rögtön megfogadd. Én mostanában csak felírogatom őket. Biztos vagyok benne, hogy ha nem is most, egyszer majd jól fog jönni ez a lista. Ott lesznek, mint biztos receptek valamilyen különleges élményhez.

Nekem amúgy az a tapasztalatom, hogy amikor ajánlott könyvet olvasok, nem egyedül olvasom a könyvet. Sokat gondolok olvasás közben arra, aki a történetet az utamba irányította.

És olykor kifejezetten jó dolog közösen olvasni.

Ebben a körben részt vettek:


szeptember 24, 2016

Mi hír felétek? :)

Megfogadtam, hogy nem fogom ismételgetni magam, és mivel újabban mindig olyan dolgok jutottak az eszembe a blog kapcsán, amiről már regéltem, így önkényesen és visszafordíthatatlanul konok módon tartottam magam az elhatározásomhoz. Nyilvánvalóan magában rejti ez az elhatározás, hogy kéthavonta fogok írni egy posztot, de azt is magába foglalja, hogy akár hétszer egy héten. ( Utóbbi nem esélyes. ) 

Mint látjátok kissé változott a dizájn, ennek azért is volt fontos szerepe, mert ha véletlenül úgy esne, hogy nem írnék többet, szerettem volna, hogy valami normális sablonnal búcsúzzak el. Másrészről úgy voltam vele, hogy ha meg mégis tudnék időt szakítani erre a hobbimra, akkor olyan felület fogadjon, ami nem túl tolakodó, kicsit jellemző rám, és mégis otthonos, akár egy tengerpartra néző kis ház. 

Az ilyesféle idealizált képek miatt néha tucatembernek érzem magam. Például szerettem volna leírni, hogy ez a nap tökéletes a takaróba burkolózós filmnézős, könyvolvasós délutánra, meg hogy annyi teát vettem az őszre, hogy nincs hely már hová pakolni, de azt hiszem a legtöbb könyvesblog ezekkel a gondolatokkal van tele így október táján. Én viszont most szeretnék picit kitűnni. :P
Forrás: Pinterest

A blog címe megváltozott, és alapjában véve azért változtattam meg, mert mostanában van pár dolog, ami jobban érdekel, mint a könyvek, és ha írni fogok, akkor valószínűleg ezekről is szeretnék írni. Szóval, ha okos leszek és ügyes, majd lesz a fejléc alatt egy menüsor, ahol külön fogom választani a könyves és nem könyves tartalmakat, hogy könnyen eligazodhassatok, és ha mondjuk nem érdekelnek csak a könyvek, akkor elegendő lesz majd oda kattintani. Viszont előre szólok, hogy nagyon lassan változtatgatok, tanulom is ezt a sablonszerkesztős dolgot, meg mivel kevesebbet ülök a számítógép előtt, ezért talán majd az év végére ez is meglesz. 

Persze az az állítás, hogy minden könyvesblog a kockásplédről ír így az ősz elején nem akadályoz meg abban, hogy leírjam, imádom a fehér szőrös takaróm, ami most igen, itt csücsül a hátamon, és úgy nézek ki vele, mint egy jegesmedve, vagy mint ezerszőr, vagy mint valami medvebundában gubbasztó eszkimó asszony, és lassan előkerülnek a gyertyák és mécsesek, amik mellett olyan jó csak úgy lenni. Nem olvasni, nem beszélgetni, hanem csak úgy élvezni a pillanatot. 

Az ősz engem mindig aktivitásra késztet. Nem vagyok az a típus, aki siránkozik, mert nincs meleg, kifejezetten szeretem az őszi időjárást, még az esőt is, és ha nem tart sokáig a köd sem rossz, és annak is megvan a maga romantikája, hogy sötétben ér haza az ember. Ősszel szoktam írni. Ősszel, és mindig van egy tavaszi fellángolásom is, de most nagyon reménykedem benne, hogy kitartunk egymás mellett, a múzsám és én... 

Amiért pedig tollat ragadtam, az csupán annyi, hogy ... Sokszor kérdezitek tőlem, épp mit olvasok, és sokszor mondom azt, hogy jelenleg semmit. Tudom, hogy totál kiábrándító vagyok, de most épp a lassan vagy semmit olvasós időszakomat élem, és néha komolyan lelkiismeret fordalásom van, hogy nem azt mondom, hogy " figyi, egy olyan baromi jó könyvet olvasok, a címe... és az egész izgalmas és csodálatos, trátrá, trá... ", szóval néha teljesen cikinek éreztem ezt, de most kifejezetten élvezem, hogy ez van, hogy más is van, és hogy ilyen vagyok. Tisztára, mint valami renitens könyvesblogger :D.

Mi hír felétek? Hogy vagytok, kedves - még megmaradt olvasóim? Remélem, jól ment sorotok, míg nem találkoztunk. Néha úgy vagyok vele, hogy annyit beszélek, hogy nem bírom abbahagyni, néha meg csak ülök, hallgatok, és bámulom az embereket. Szívesen meghallgatnálak titeket is. Gyűjtöttetek már idén vadgesztenyét? Egyik nap épp munkából hazafelé menet majdnem fejbe kólintott egy gesztenye, azóta hordok a táskámban egyet. ( Jó lesz vele a szerelmespárokat megdobálni. ) Csak vicceltem ;).