szeptember 12, 2020

Diszlájk

Mivel az irányelvek a normális emberi kapcsolatok szabályaira épülnek, ezért becslésünk szerint a tagok 99,95%-ának soha nem lesz problémája vele. Ennek ellenére mindenkinek ajánljuk, hogy olvassa el egyszer.
Nemrég eszembe jutott pár régi dal, amit a 90-es években annyira szerettem, és rákerestem a youtube-on. Azóta folyton a 90-es évek zenéit ajánlgatja az oldal, és igazából nem is bánom: teljesen jó érzés belesüppedni azokba a dalokba, amik régen annyira sokat jelentettek nekem. Azokban az években én tini voltam, már kinőttem a fiú bandákból, és leginkább az angol pop-rock dalokat szerettem. Nekem ma is hiányzik az az idő, amikor az énekesnők nem öltöztek mindig ribinek, hanem a hangjuk miatt szerettük őket,  a pasik meg csak szimplán pasik voltak jó hanggal, a dalok meg... olyan dallamosak voltak.

A youtube-on még van dislike gomb... Bár általában nem bejelentkezve nézegetem a videókat, de megnyugtat a tudat, hogy ott még leírhatom, vagy egy gombnyomással jelezhetem, ha valami szerintem nem oké.

Most olvastam, hogy a facebook, meg instagram oldalakról valószínűleg lekerül a like gomb is - lehet a youtube-ról is? - , hogy a felhasználókat védjék. Megvan ennek az alapja is, hiszen bár sosem voltam like függő, de én is megéreztem már annak a dopping hatását, ha valamilyen tartalmamat sokan like-olták, és éreztem azt a gyomorszorító érzést is, amikor egy általam nagyon jónak vélt posztra a kutya sem volt kíváncsi.

Hát ilyen az élet, nyilván túltettem magam rajta.

Mostanában sokkal kevesebbet lógok a közösségi oldalakon, - kevesebbet is olvasok - , és újabban azt a szokást rendszeresítettem, hogy szombat vagy vasárnap délelőtt korzózok az általam ismert blogokon, kulturális, mindenféle oldalakon például a youtube-on is, mert ilyenkor nyugi van, semmi sem siettet.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem jól érezhető frusztrációt okoz, ha bizonyos oldalak még csak lehetőséget sem adnak arra, hogy leírjam a véleményemet. Jó, én nem vagyok troll, sosem voltam, és tudom, védekezni kell ellenük. De nézegetem az oldalakat, és viszketnek az ujjaim, hogy hol van ba meg a diszlájk gomb. 

Hogy csak a mai napot nézzük...



Facebook:

- ismerősöm kiposztol egy képet, amin négyen vannak, ebből az egyik lánynak csukva a szeme, a másiknak belelátunk a szájába, a harmadik csak simán bamba pofát vág, de a posztoló ott középen, valóban tök jól néz ki, hát uccu, nyomjuk ki a facebookra, és k-ra ne érdekeljen senkit sem, hogy a képen csak Te nézel ki jól, babám. Annyira szánalmas. Diszlájk.

- benne vagyok egy olyan csoportban, ahol le lehet fotózni a jól sikerült hétköznapi öltözékeket ( amiket nyugi, tudom, hogy manapság outfiteknek neveznek), erre a csajnak csak a fejét látom a képeken, illetve talán a felsőjének a színét. Jól néz ki ugyan, de a feje engem pont nem érdekel, diszlájk.

- ugyanazon az oldalon mínusz tíz fokos időben egy miniszoknyában áll körömcipővel és egy őszi kabáttal, mondván, ő sosem fázik- diszlájk :DD

- amikor az tízezredik cuki babás fotót osztják meg- igen baz meg, cukiiii, de akkor is diszlják.

- a hetvenedik idézetnél, ami csak üres frázisokról szól- lehet, hogy segít rajtad, de az én energiámon ne vámpírkodj- diszlájk

- amikor egymásnak esnek az elméletben világmegmentő - állatvédő- vegán-vega- mindenféle csoportok, pedig ők a legkörnyezettudatosabbak a világon ( csak az embereket nem szeretik) - hatalmas diszlájk

Ezt el is intéztük, jöjjenek a blogok.  A blogoknál egyébként nincs különösebben veszélyben az ember, mert nyilván azt olvassa, ami  közel áll hozzá, azokat sokkal egyszerűbb szűrni, még akkor is, ha bizonyos blogokat annyi helyen reklámoznak, hogy naponta hétszer jön szembe ugyanaz. 

A blogokon voltak régen diszlájk gombok? Olyan jó lenne néha benyomni egy-két helyen, ahol nem értek egyet az értékeléssel, de nincs kedvem vitázni, vagy olyan posztnál, ami szerintem színvonalon aluli. De minek nyúljak bele a blogger lelki világába, nincs is kedvem, meg most mivel lesz nekem azzal jobb?  Helyette csak benyomnám a diszlájkot, jelezvén, hogy teljes mértékben nem értek vele egyet, és kész.


Ahelyett, hogy ezen pörögne az agyam egy ideig, egy kattintással lezárnám a dolgot.


A fenti idézetet egyébként az előbb találtam a moly-on, ami csak azért került a blogba, mert ott is mindig viszketett az ujjam, hogy benyomkodjam pár bejegyzésre a diszlájkot, de sosem volt módomban. Nyilvánvalóan volt idő, amikor frusztrációt okozott, hogy az ember még így sem jelezheti, hogy 99,95%-ban nem ért egyet bizonyos dolgokkal, de nyilván ez nem a Belorusz választás, úgyhogy nem olyan fontos... -És most itt csak a jelenségre reflektálok, nem az oldalra, az ilyen szinten már régen nem érdekel. 

A kommentek tiltásának, és a lájkok, diszlájkok hiányának persze megvannak a maguk indokai. Hihetetlen, hogy mennyire én központúak vagyunk, ÉN, ÉN, ÉN - ez az ÉN véleményem, és az soha, semmilyen módon meg nem változhat. Ha valakinek más a véleménye, az nem beszélgetőtárs, hanem egyenesen ellenség. És ezt nemcsak az interneten látom, hanem a hétköznapi beszélgetésekben is érzem. Én szeretem nevén nevezni a dolgokat, nekem baromira sok energiámat emészti fel, hogy figyeljek arra, mindig jól fejezzem ki magam, és nehogy olyan módon jelezzem az egyet nem értésemet, ami másokat megsérthet. Szeretek együtt gondolkodni másokkal, de most ez nagyon nem divat. Nemrég olvastam egyébként, hogy a mai világban már sokan nem értik az iróniát sem. Ha keményen fogalmaznék, azt mondanám azért, mert ahhoz intelligencia kell, de biztos vagyok benne, hogy valamelyest az énközpontúság is megjelenik benne, valahogy úgy vannak vele az emberek, hogy őket, mindig szó szerint, és komolyan kell venni. 

Ezen a héten gondolkodtam el azon, hogy valószínű IRL azt gondolják rólam, hogy ez az a csaj, aki mindent valahogy másképp gondol, pedig szerintem nem is gondolom teljesen másképpen, csak figyelem, és látom a különböző nézőpontokat. Kilépni a buborékból nem gáz, lehet nem csilli-villi minden, de ha meghallgatunk más nézőpontokat, talán még fejlődhetünk is. Vagy nem? 

A híroldalaknál egyébként azokat szeretem, ahol lehet kommentelni - ha nem, felmegyek katasztrófa turistáskodni a facebook oldalukra... Jó, tudom, sok az idióta komment, de valahogy érdekes és mulatságos figyelni, hogy idegen emberek hogyan gondolkodnak, meg hogy hogyan esnek egymásnak a kanapé huszárok. 

Bevallom, néha ülök az asztalomnál, és arra gondolok basszus, nekem elég ebből az egész színjátékból. Nem köt le az instagramm művi világa, és simán látom, ha valaki csak szimpátia miatt rinyál az élete nehéz időszakairól. Az igazság az, hogy mindannyiunknak vannak rossz napjai, olyan rosszak hogy kiáltani sem tudunk, nem hogy példálózni vele a közösségi médiában.  

Néha, csak úgy, amikor azt gondolom, le ezzel az álszent, hazugságokkal teli világgal, viszketnek az ujjaim a diszlájk gombokért. Hogy ott díszelegjen a néma kisebbség helyett, hogy néha belőlük is többség legyen. 

Aztán veszek egy nagy levegőt, és azt mondom magamnak, foglalkozzon mindenki a saját dolgával. 
Például nálam sincs diszlájk gomb. És amúgy is kábé elvárom, hogy mindenben egyetértsetek velem. :P

Talán mert ezt a felület harcmentes övezet. Internetes napló, online kávézó, nem gyűjtő felület, hanem egy kisebb tér a hasonló gondolkodású embereknek. De ha lesz időm, meg kedvem gépészkedni, lehet beteszek egy diszlájk gombot, aztán benyomkodom, ha  visszaolvasva nem tetszenek a bejegyzéseim. ( Igen, van olyan.)
SHARE:

szeptember 05, 2020

Problémás eset...



Ebben a posztban szó lesz nagy fehér madarakról, üresfejű nőkről, és arról, hogy bár többször felhúzott Kinsella, de azért úgy hiszem, még nincs itt a világ vége. 

Bár mindig próbálom szeretni, de az igazság az, hogy nem kedvelem Sophie Kinsellát. ( Ugyanitt egyszer olvasott Sophie Kinsella könyvek olcsón eladók!) 

Tudom, hogy sok olvasómnak már a témái is túl felületesek, de én hajlandó vagyok a felületesség oltárán áldozni, ha jót nevethetek, ezért is próbálkoztam az utóbbi időben velük. ((Kedves Kinsella rajongók, még ezt a posztot bírjátok ki, esküszöm többször nem próbálkozom vele, és soha semmi rosszat nem fogok róla írni. De ezt az egy bejegyzést, még engedjétek meg nekem...))

Ami eszembe jut a Kinsella történetekről, hogy borzasztó buták a szereplői, felületesek a kapcsolatábrázolásai, és összességében üresek. Meg hogy remélem, a hülyeség nem ragadós. 

Az utóbbi időben egyébként sztoikus nyugalommal zárom be azokat a könyveket, amik nem tetszenek, és nem pazarolok időt arra, hogy leírjam, számomra miért nem jött be az adott történet. Azért is teszem ezt, mert tudom, hogy az ízlés változó, valakinek ez jön be, nekem meg az, és talán már elmondhatom, hogy nincs kedvem gonosz posztokat írni, mert az egész nem tölt el örömmel. 

Kinsellánál viszont most olyan dolgokra bukkantam, amik kissé felhúztak, és még objektíven, hónapok távlatában is viszolygásra késztettek. 

Az egyik - számomra - borzasztó dolog, hogy ezekben az állítólag romantikus regényekben a két főhős sosem beszélget egymással. A boltkóros naplójában tulajdonképpen két idegen él egymás mellett, soha nem mondják el egymásnak a problémáikat, főhősnőnk folyton hazudik, mint a vízfolyás, de tényleg, a regények 95 százaléka arról szól, hogy épp mit hazudjon a másiknak. A srác sem jobb, mert az meg annyira munkamániás és zárkózott, hogy az ágyán meg a pénzén kívül szinte semmit nem oszt meg a másikkal. Ez olyan szintre megy, hogy életük válságait is úgy élik meg, hogy egyszerűen nem is beszélgetnek. Van az a felületesség, ahol a jó szex, meg a pénzköltés elegendő, hogy eladjunk a női olvasóknak egy kapcsolatot, de remélem, sokan túl vannak már ezen a szinten. Azt hittem, hogy a Tudsz titkot tartani végre valami más lesz, de igazából a főhősnő titkai pont ugyanolyanok, mint a boltkórosé, gyakorlatilag jó sokat hazudik élete során, de tényleg ő is folyamatosan hazudik, és a könyv elején elárulja ezeket a hazugságokat. ( Aztán pedig megbánja, hogy megtette, majd mégsem bánja meg. ) 

A másik dolog, amit imádok ezekben a regényekben, hogy a főhősnőkkel hiába történnek hatalmas nagy krízisek, a karakterük sehogy sem fejlődik, vagy csak nagyon minimálisan. Külön imádom, hogy a hazugságok a regényekben így-vagy úgy, de meghozzák gyümölcseit. Követendő: hajrá, legyünk felületesek, költsünk sokat, és hazudjunk profi módon csajok! 

Amit pedig végképp nem értek, hogy Kinsella szerint tényleg ilyenek a nők? Kijegyzeteltem a Tudsz titkot tartani Emmájának néhány szokását, és most arra kérlek, hogy írjátok meg nekem, tényleg ilyen egy átlag nő? Ennyire ... ( a poszt végére mindenki válasszon ki egy szimpatikus jelzőt). És amúgy van pasi, aki tényleg erre bukik? ( Költői kérdés volt.) 

Tehát: tudsz titkot tartani Emma....

 Legnagyobb titka, hogy a márkás táskája hamisítvány! 
További titok, hogy gőze sincs arról, mi a NATO, vagy mi a célja. ( Ezen gondolom illik nevetni...)
Amikor azt mondják neki, hogy "logisztika", fogalma sincs, miről beszélnek.
Bár az egyetlen munkát is, amit rábíztak teljesen elbaltázza, de őszintén meglepődik, hogy nem léptették előre, pedig már a névjegykártyáját is megtervezte. 

* Itt említem meg a tipikus Kinsellás előrejutást: nem azért fog Emma előrejutni, mert mondjuk a regény során okosabb vagy bármi módon érettebb, talpra esettebb lett, vagy bármi módon megerőltette volna magát, hanem mert Emma kitalálja, hogy a nagypapának jó lenne pár kupon, hogy olcsóbban vegye a kedvenc csokiját ( ez a húzás pedig siker lesz.) Szóval a nagypapa miatt Emma marketinges lesz, zéró tudással. 

A csaj a könyvben sorozatosan keresztbe teszi az ujját a háta mögött, mikor hazudik. Ez kérem egy felnőtt ember, számomra teljesen nevetséges. ( Főleg hogy ez egy visszatérő motívum.)
A hattyúkat nagy fehér madaraknak, konkrétan ludaknak nézi. És nem érti, mi baj van ezzel. 
Az újságokat csak azért veszi meg, hogy a horoszkópot elolvassa - de még abban is válogatós. 
Ellenben a divatmárkákkal tökéletesen képben van. Hogy még milyen, azt nem igazán tudom. Bizonytalan. Mint látjuk, buta. Na jó, ne legyünk elfoglaltak, sokat mosolyog. A karakter ily mértékű mélységére nem jutunk el.

Szerintem nem tudtam jól érzékeltetni, hogy folyamatosan ilyen hülyeségeket olvasva mennyire fel mehet az emberben a pumpa. És nem azzal van baj, hogy önmagában véve szerintem ez nem vicces, hanem inkább szánalmas. Azzal van baj, hogy ez az üresfejűség megint csak jutalmazva van a könyvben. Mert a szuper okos és gazdag és jóképű pasi pont egy ilyen csajra vágyik, és igaz, hogy kábé semmiről nem tudnak beszélgetni, de a lényeg, hogy ez a csaj, ugyanúgy mint a boltkorós egyszerű és lehet, hogy hülye, de legalább kedves. Mert amúgy másokból biztos ennyire hiányzik a kedvesség. 

Én nem vagyok amúgy feminista, de ilyenkor kitör belőlem a harcos amazon, aki szeretné megrázni Emmát, Kinsellát és mindenkit, aki azt sugallja a nőknek, hogy ennyik vagytok, és ez teljesen elég. Szeretném azt látni, hogy a női karakterek, még ha épp gyengék is, de egyéniségek, és többre képesek néhány kedves locsi-fecsinél. Álmodom csak talán? Ennél már csak talán az rosszabb, ha egy regény úgy kezdődik, " csak átlagos lány volt".  Bárhol olvasok ilyet, bezárom a könyvet.

Mert szerintem nincs olyan, hogy átlagos. Csak a felületes emberek nem veszik a fáradtságot, hogy a dolgok mélyére nézzenek. 

SHARE:

augusztus 28, 2020

Nyugodtan romantikázzatok, lányok!

                                                                              Forrás

Szerintem nincs még egy olyan mostoha zsáner az irodalomban, mint a romantika. Már a kezdetek kezdetén elkezdődött a lejárató hadjárat, amikor megcímkézték a nőknek szóló irodalmat, mint valami harmadrangú, irodalom részét nem képző mostoha gyermeket, amit csak butuska nők olvasnak titokban. 

A romantikus irodalom általában nem szól másról, mint hogy egy férfi és egy nő érdeklődni kezd egymás iránt, aztán hosszabb-rövidebb huza-vona után összejönnek. Legtöbbször be is fejeződnek a nászéjszakával. 

Érdekes, hogy hiába szidják a zsánert, kirekeszteni nem tudják, mert hatalmas igény van rá. Magam is sok romantikus könyvet olvastam, a polcaimon is előkelő számban megtalálhatóak. Régen talán azt mondtam volna, hogy a kedvenc műfajom ez, manapság már visszaszorulnak a romantikus regények a listámon. De még most is szívesen nyúlok egy-egy romantikus regény után, ha nagyon elfáradtam, és a megszokott biztonságra vágyom. 

Romantikus regényből van nagyon sok bűn rossz. Én mindig csendes derűvel olvasom ezeket a szárnyaszegett lamúrokat, egy pont után bűntudat nélkül bezárom a könyvet is. Rengeteg romantikus könyvet hagytam már félbe. És ezen a ponton elmondhatom, hogy igen, megalapozottak a kritikák. 

A romantikus könyvek felületesen nézve olyanok, mintha egy kaptafára épülnének, mintha minden egyes elemük már előre elkészült szabásminta alapján készült volna. Nincsenek túl eredeti fordulatok- vagy ha vannak, inkább hagyjuk is őket - , és a karakterek is eléggé hasonlóak. 

Fura, hogy pont egy ilyen műfaj, ami tele van lelkizéssel és kvázi érzelmekkel, ennyire üres tud lenni. Hogy lehet ennyire elrontani? Miért van ennyi gyenge könyv? 

Valószínűleg mert erre ( is) van igény. Szerintem túl sokan hiszik, hogy könnyű egy ilyen történetet megírni. De az, hogy romantikus regényt írni könnyű, nem igaz! Semmilyen regényt sem lehet egyszerűen megalkotni. Felhígult a zsáner, de igenis létezik, és szükség van rá. 

Még egy észrevétel: manapság kínos dolog, ha valaki szereti a rózsaszínt. Ha valaki érzelmekre vágyik, ha valaki kedvtelve olvassa egy kapcsolat kialakulását. Mostanában kínos dolog női regényt olvasni, még nők között is. De itt az idő csajok, hogy vállaljátok, amire vágytok! Aki gyilkosságra vágyik, olvasson krimit. Persze hogy nem fogja lekötni a romantikus regény, amikor idegen tőle. 

Tudjátok mit imádok? Amikor valaki rühelli a témát, de mégis olvas egy ilyen könyvet, és oldalakat ír, milyen rossz. Mégis mire számított...  ( Ellenben én szeretem ezt a témát, és igyekszem csak egy oldalt írni a hiányosságokról...) És komolyan elhiszi valaki, hogy ha sok romantikus regényt olvasunk, akkor mi az életben is ugyanazt akarjuk? Szerintem igenis látjuk, ha a pasi hülye vagy erőszakos, ha a csaj nyafka vagy dilis, egy jó romantikus regényben ilyen nincs, vagy ha van, az normálisan kifejtik, miért. 

Aki viszont erre vágyik, az ne szégyellje! Hiszen a romantikus irodalom tele van vicces jelenettel, jó párbeszédekkel, szellemes vitákkal, bálokkal, ahová soha nem járhatunk, olyan pasikkal, akik nem is léteznek. Lehet ezredjére olvassuk el, ahogy a hercegnő összejön a kitagadott báróval, de igenis pár óra erejéig jó megint hercegnőnek lenni! Én egy olyan világban szeretnék élni, ahol nem dugjuk el a romantikus könyvünk borítóját, csak mert kínos nyilvánosan olvasni. Csajok! Miért rosszabb két ember érzelméről olvasni, mint bármi másról? Miért ciki a szerelemről olvasni, de elfogadott, hogy törpékről, orkokról, baltás gyilkosokról meg rajongva keressük az újabbnál újabb könyveket? És kiadók, vállalható borítót kérünk! Mert nem másodrangú az, amit szeretünk! Olvasni szeretünk! Nevetni szeretünk! Olykor hisztisek vagyunk! Olykor szentimentálisak. Tessék szépen elfogadni!

Szóval fiúk-lányok, ha ezt szeretitek, ne szégyelljétek! Nagyon sok okos nőt ismerek, akik ugyanúgy szeretik ezeket a regényeket, mint a száraz szakirodalmat. Ez is kell az életbe, kell a rózsaszín. Legyen a paletta színes, ne bántsunk más műfajokat! Így kerek a világ. 

Úgyhogy csak nyugodtan romantikázzatok! Én mellettetek állok! És ha véletlenül rosszat írnék kedvenc romantikus regényetekről, csak legyintsetek egyet. Biztos nem működött a kémia...

További témázós posztot olvashattok műfaj védnökség címén, az alábbi blogokon. 

PuPilla
SHARE:

augusztus 02, 2020

Pofára esés, duplán

Tavaly megfogadtam, hogy nem olvasok Sophie Kinsellát. Most mégis megtettem. Még könyvet is vettem hozzá. Mit nem tesz egy jól megvágott mozis előzetes, ami jókor rosszkor, a legrosszabb pillanatban raknak elénk?

Nyilvánvalóan a marketing hatalma ez, mert beleégett a retinámba a film kezdő jelenete, meg milyen poén már, hogy egy történet felütése pont az, hogy egy zuhanó repülőn eláruljuk minden titkunkat? És én akkor, pont akkor, arra vágytam, hogy eláruljam minden kis frusztrációmat, és ha ott elém tettek volna egy koszos csehót, ahol egy vadidegennel egész éjszaka vedelhettem volna a pálinkát, miközben elmeséltük volna egymásnak minden bajunkat, hát én bizisten megtettem volna. 

Az ivászat elmaradt, de a film utána vágy folyton a könyvesboltok felé hajtott. Szerencsére sokáig tartottam magam. Smucig voltam. 

Aztán jött a karantén és az akciók. 

jjjj
Forrás
Tudjátok, van az a pont, amikor döntésre kényszerülsz, nem kerülheted el. És én vásároltam. Kicsit később olvastam. Rögtön utána filmet néztem. 

Mivel a cím már sejteti, milyen volt a végeredmény, gondoltam, csak megkérdezem, 

neked mi volt az a perverz vágy, ami legutóbb vásárlásra késztetett? 

Mert én beszélgetni akartam. Őszintén, sallang mentesen, megjátszás nélkül. Olyan következmény nélkül, hogy valaki úgy nézne utána rád, hogy de kis nyomi vagy, esetleg úgy, hogy azta kurva, milyen elképzelései vannak,  s a többi, s a többi. Egy kezemen meg tudtam volna számolni, hogy az utóbbi időben hányszor beszélhettem valakivel teljesen őszintén. Van veled úgy, hogy valamit mondanál, de teljesen az ellenkezőjét mondod? Mert azt várják el, mert ha nem azt mondanád, megbántanád a másikat, vagy azt érezné, komolytalannak tartod a problémáját, vagy egyszerűen csak túl érzékenynek tűnnél egy probléma miatt, esetleg túl érzéketlennek? Sajnos a hazugságmérő szenzoraim az utóbbi időben nagyon élesen működnek, és nemcsak másokon jeleznek, hanem magamon is. 

Mindenesetre költöttem 2900 Ft-ot egy új, nem túl jó Kinsella könyvre, rendeltem egy farmer szoknyát, ami nem jön fel rám, egy papucsot, ami másfél óra után nyomja a lábam, egy rúzst, ami folyton összekoszolja a maszkom. Ja és megnéztem a nem túl jó Kinsella könyv elég borzasztó filmes változatát. 

De hogy valami pozitívat is írjak, megrendeltem Madeline Millertől a Kirkét. Borzasztóan vágytam arra a könyvre, és most  hogy megszereztem, nem olvasom. Bizony ez is felvet néhány kérdést. 

Na de addig is, várom a hozzászólásokat. Nektek sikerült az elmúlt egy-két hónapban a vásárlással igencsak pofára esni? És utána szoktatok nézni a mozgatórugóknak, miért is vásároltál, pont ott, pont azt, kompenzáltál-e valamit?
SHARE:

július 31, 2020

Karen Marie Moning: A felföld ködén túl

Nem tudom, tudjátok-e - de most, hogy szólok, nyilván megtudjátok-, hogy Karen Marie Moning, aki előtt már számtalanszor leborultam képzeletben a Tündérkrónikák sorozat miatt, kezdetben romantikus regényeket írt. Moning romantikus regénysorozata ráadásul a skót felföldön játszódik, és az első rész tapasztalatait levonva valószínű, minden rész egy csupa szép, csupa izmos- félmeztelen, tehát csak szoknyát, vagy még azt sem! hordó- pasi körül forog, akik kívülről ugyan morcak, de belül természetesen mind romantikus lélek. Jellemzőjük, hogy foggal-körömmel, akár turbadúr költészettel vagy bármi más módon, de megszerzik az kiválasztottat.  Nő orgazmus nélkül kérem itt nem maradhat.

Hogy Barrons mit szólna ehhez a regényhez, inkább hagyjuk ezt, - egy pillanatra azért elképzeltem, hogy kikötözöm és felolvasom neki- de mint tudjuk, nincs az a kötél, ami bármitől visszatartaná, másrészről meg akarom én, hogy Barrons szenvedjen? Nem, hogy is tehetnék ilyet. 

Tudjuk persze, hogy Barrons, nem kimondottan romantikus típus, de sosem tudhatjuk, miből lesz a cserebogár, hiszen - hiszitek vagy sem-, ha kellően nyitott szemmel olvassuk ezt a regényt, megtalálhatunk benne pár, a Tündérkrónikákra jellemző vonást. Előre szólok ugyanakkor, hogy ezek az apró szegmensek itt még csak kidolgozatlan, néha következetlen ötletmagok, ráadásul Moning nem is szentel nekik túl nagy figyelmet. Így ahelyett, hogy kapnánk valami romantikus, de vagány sztorit, kapunk tőle egy nagy, habos-babos, kicsit sablonos, romantikus slamasztikát.

A felföld ködén túl egyébként biztosan több akart lenni kezdetben, merthogy Moning belecsempészett egy időutazós szálat, és egy tündéres kerettörténetet, amitől kezdetben számomra kicsit a Szent Iván éjjelre emlékeztetett, de aztán gyorsan átváltottunk minden romantikus mizéria tárgyára, minden férfi nagy-nagy dilemmájára: a mikor fekszel már le velem kérdésre. És higgyétek el, ez a kérdés ebben a könyvben vérre ment.



*HOGY LESZ EBBŐL SZERELEM?*

Most hétfő este van, és már megint megelőzött a BTK a posztolásban, - meg Nima is, csak mondom-,  szóval teljesen el vagyok szontyolodva, és most úgy döntöttem, hogy ahelyett, hogy a történetmesélésre koncentrálnék, inkább csak kivonatolom a jegyzeteimet. 
( Ha érdekel, hogy miből szoktam dolgozni, olvasd tovább, ha információkra van szükséged, ott van mondjuk Nima posztja. )

Enyhe spoiler alarm, ha mindenképp óvni szeretnétek erkölcseiteket, vigyázkodjatok!

Szóval, történetünk főhőse bizonyos Hawk, egy morc, de belül érzékeny várúr, akiről a regényben  sokszor és sokan nyilatkoznak, és én nem átalkodtam összegyűjteni róla pár dolgot. Itt van például az első információ, amit megtudunk róla a könyvből, egyenesen a tündér királynőtől:

"Azt mondják, a férfiassága még félárbocon is irigységet keltene a legnemesebb ménben is. Azt mondják, ha áll az árboc, kilopja a nők eszét a testükből, elorozza a lelküket." 



És higgyétek el, az ilyenféle hírnév senkinek nem hoz sok jót, történetünk főhősére például féltékeny lesz maga a tündérek királya is, aki két dolgot tesz, hogy szegény Hawk elbukjon. Egyrészről keres egy nőt neki, aki nem fog behódolni sem az árbocnak, sem a vitorlázásnak, másrészről meg küld egy legendásan fifikás ellenfelet, egyenesen a tündér világból. (Ajjaj, szegény Hawk.)

Maga az írónő, egyébként így mesél róla: Sidheach James Lyon Douglas, Dalkeith harmadik earlje áthágott a szobán. Nedves hajából széles mellkasára csorgott a víz. Hasizma kettős bordázata közt egyetlen folyócskába egyesült a sok vékony patakocska. Holdfény szivárgott be a nyitott ablakon, ezüstös derengésbe vonta bronzbarna bőrét, és az úgy ragyogott, mintha olvadt acélból öntötték volna.

Egyébként ilyen szempontból kedvelem Moningot. Mert legyen az egy délutáni lovaglás, vagy egy izzadság csepp útja, de akár a tücsökciripelés, vagy a bútorok elhelyezkedése, az írónőnek sikerül mindig egy kis adag spirituszt, egy kis hétköznapi romantikát, érzékiséget csenni a jelenetbe. Majd azért mutatok még  példákat. De térjünk vissza Hawkra.

A legjobb barátja például ezt mondja neki: Mi a fenét művelsz te az ágyban a lányokkal, Hawk? (Igen, mert hát a srác sportot űz a vitorlázásból.) Ezen a ponton egyébként én úgy érzem, ez már túl sok, ha valakinek ennyire dicsérik az árbocát a fiúk-lányok, ott már valami gikszer lehet. De menjünk tovább. 

Történik egyszer csak, hogy Grimm, az előbb említett legjobb barát lát egy hulló csillagot, és azt kívánja, hogy Hawk találjon egy lányt, akiért majd eleped, csak ez epekedés ne találjon fogadtatásra. (Én mondjuk magamnak kívánnék valamit, de hát gondolom, mindene megvan ennek a Grimmnek, úgyhogy legyen így!) A tündérek is osztották ebbéli elképzelésemet, és kerestek is neki egy lányt, Adrienne-t, igaz a mi világunkból, akit át is repítettek téren és időn át, egyenesen az úr ezerötszáztizenharmadik évébe, Comyn várába, ahol arra kötelezték, hogy Hawk menyasszonyának dublőrje legyen. Azt, hogy Hawk miért köteles elvenni őt, és hogy miért van szüksége Comyn uraságnak, egy eladósorban lévő lányra, direkt nem árulom el. Csak szólok, ez nem egy informatív poszt.

 A kandalló háromembernyi magas volt felágaskodott, hogy megcsókolja a mennyezetet és végignyújtózkodott a fal keleti felén.

Hawk persze az egészről semmit nem tud, mert közben ő is csak magára koncentrál, ilyeneket mond magáról, hogy:  az örök romantikus, aki seregeket kábított el a költészetével és a csáberejével.

Illetve később, miután azzal hencegett, hogy vagy ötezer csajjal lefeküdt: Csapodár, csaló, szabados, ó és van egy egészen szép jelző is: rosszéletű.
Fantasztikus ez a pasi. 

Történetünk másik főhőse: Adrienne de Simone kinek lába alól kikoptak a rózsaszín fellegek.
Csak ennyit mond Hawkról: - Hát ez csodálatos! Egy anyagias, hűtlen, csodaszép playboy, egy igazi önző, szívtelen gazember, rossz! ( És még a felét sem tudod, Adrienne!)

Felmerül tehát gondolom nálatok is a kérdés: hogy lesz ebből szerelem...

Pedig a pasi egy idő után így néz a lányra:  Hatalmas éhes farkasként.  (Értitek...)

És később meg ilyeneket mond neki: Te lány, kitől tejszínt leső macskaként gyengül el a férfi, elvihetlek oda, mit másként álmodban tudsz csak elérni!


 (Akarunk mi ilyet hallani? Kérdezem én, akarunk mi ilyet???)  Adrienne nem akart.
- Rémálmomban- morogta Adrienne.

És még ott volt Adam Black is. A tündér rivális, aki meg ilyeneket mond magáról, válaszolván arra a kérdésre, hogy:
- Adam, ki vagy te? 
- Én vagyok az a férfi, akire egész életedben vágytál.
Ami azért elég tág fogalom, nem? ( De hogy őszinte legyek, akár még működhet is. )

Szóval lesz ebből szerelem???

Hawk természetesen szenvedett az elutasítástól, hiszen rájött, hogy Adrienne szenvedélyes, temperamentumos, csillogó, csupa selyem teremtmény. És az emberek általában megbecsülik, ha egy temperamentumos, csillogó, csupa selyem teremtménnyel van dolguk.

Aztán később persze megváltozott a helyzet. Ezek ketten elkezdtek cívódni, és ezeknek a szituációknak se eleje, se vége nincsen.
 -
- Nekem pedig nem volt még soha szerencsém nálad sekélyesebb, javíthatatlanabb ficsúrhoz! S mindezt Adrienne úgy mondja, hogy tudomással bír, gyakorlati tapasztalatokat is szerezve, Hawk  tökéletes ajkáról. (Mondom nektek!)

Mi fog még itt történni? Kérdezem én, hogy jutunk odáig, hogy...

... Adrienne kétségbeesetten ezt susogja:
De hát tetőtől talpig maga a tökély. Dávid és a görög istenek és a pán mind aránytalan gnómok hozzá képest. Maga a palackba zárt testiség, kidugaszolva.

Vagy eztÓ!

Még úgy is, hogy Hawk kedvenc mondása ez idő tájban, annyi, hogy : a kezemhez szoktatlak.
 ( De romantikus ...)


Adrienne szunnyadó pszichéje igencsak megküzdött a kérdéssel, és ebben én is csatlakoztam hozzá.

Most akkor Hawk egy  túlméretezett, arrogáns, önhitt vadbarom... vagy egy arrogáns, galambagyú, nyamvadék, neandervölgyi marha?

És mit mond közben hősünk legjobb barátja Adrienne-ről, csak mert nem feküdt le férjurával?

  Asszonyom, igazi szívtelen vasszűz vagy! Nem okoztál neki mást csak fájdalmat.

Szóval ilyen szórakoztató párbeszédek után, mint:

-Te anyaszomorító! - sziszegte a lány
-Anyaszomorító - ismételte a férfi elgondolkozva. - Talán valami bajod van az anyámmal?

Kérdezem én, lesz ebből szerelem?

Előfordulhat, hogy a könyv végén Hawk felrepítette Adrienne-t egyenest a csillagos égbe?

Szeretnéd tudni? Sajnos nem árulhatom el a végét, úgyhogy ha igen a válasz, akkor nosza, elérhető a könyv, olvasd el! ;)

Ezen a regényen tagadhatatlanul látszik, hogy Moning első könyve, és bevallom nem teljesen az én világom, de ha egyszerre akartok szórakozni és közben szenvedni nagyon romantikázni, akkor a ti könyvetek lehet. Ráadásul tényleg érdekes látni, ahogy kezd kiforrni a Tündérkrónikák ötlete és világa a sorozatban. Hiszem, hogy lesz még jobb, és az, hogy nem ájultam el teljesen tőle, az azért van, mert már túl sok romantikus regényt láttam.

 Vagy ahogy Adrienne mondta a regény egyik során...

Hawk,
Te csodaszép férfi, miért is nem találkozhattam veled, mielőtt az utolsó illúzióm is szertefoszlott?


Hát így jártam gyerekek. De azért még engem is meg lehet győzni bármiről.  Tudjátok mit, a következő részt -ami állítólag a kedvenc szereplőmről, Grimmről szól - szunnyadó pszichém például egészen elkezdte várni. :P

- Hallgass, te leány!

 ( Ugyan már Hawk... )

/ A poszt eredeti publikálásának ideje 2015.11.24., frissítésének apropója, hogy nemrég nagyot nevettem rajta, valamint hogy stílszerűen fogalmazva megágyaz a hamarosan megjelenő poszt(ok)nak./
SHARE:

július 27, 2020

Könyvekről blogolni...akkor és most


Pár bloggal összefogtunk és eldöntöttük, hogy kicsit témázgatunk. Az ötlet lényege egyszerűen annyi, hogy közösen választunk egy témát, megállapodunk egy közös időpontban, és a kijelölt pillanatban egyszerre publikáljuk a blogunkon a posztunkat. Izgalmas dolog lesz körbejárni és megfigyelni, ki mit írt a másiktól függetlenül.


Mostani témánk nem más, mint:

"Könyves posztok vs egyéb posztok – mit szeretünk írni, mit szeretnek olvasni"


Nos, ha végig nézzük a blogom működését, egyszerűen letudhatom a témát. Régen blogoltam, és most nem igazán blogolok. De mint minden kérdés, ez sem olyan egyszerű. 

Én azért kezdtem el blogolni, hogy közösséget találjak. Naplót akartam írni a könyvolvasásról, amiben nem csak könyves posztokat szántam, hanem olyan bejegyzéseket is, amikbe leírhatom minden kétségem, bánatom, csalódásom, de leírhatom azt is mindenféle finomkodás nélkül, ha rajongok valamiért. 

Ha végig gondolom, mi is történt ebben a sok-sok évben, örömmel nyugtázhatom, hogy sikerült a célkitűzésem, hiszen sokan itt voltatok, és páran még mindig itt tartotok velem. 

Forrás

 
A blog számomra nem egy elvont kategória, a blog nem egy virtuális füzet számomra, hanem egy közös tér, ahol együtt lehetek olyan emberekkel, akikkel hasonló az érdeklődési körünk. Magyarul ahol együtt lehetünk, ti és én. 

Ezzel párhuzamosan elmondhatom, hogy régen minden témát imádtam. Nemrég újra olvasgattam pár posztot, és azt kell mondjam, irtó jól csináltam. Jó, voltak elírások, és volt, amikor elszaladt velem a ló , de azt a mindenit, azért tudtam jó posztokat írni. Tűz volt bennem, és mondanivaló. 

Most, hogy kevesebb van fenti kettőből, kevesebbszer nyilvánulok meg. Sokszor gondoltam arról, hogy egyszerűen csak törlöm az egészet, mert azzal majd elősegítek valamilyen új irányt, de őszintén szólva ez nem egy nagy dolog, nem egy vállalkozás, nem népszerűségi vagy kattintásgyűjtő oldal, még csak recenziókat sem vállalok. Ez egy napló, az ember azt meg akkor írja, amikor épp akarja. 

A blogolási szokásom tehát úgy változott, ahogy az inspiráció az életben. Volt, hogy tartalék lángon élt, de ott lángolt bennem, vagy másban nyilvánult meg. 

Én nagyon sok- még egyszer kiemelem- nagyon sok nem klasszikusan könyves posztot írtam. És hát azért tettem ezt, mert ahogy fent írtam, nem a könyvekről, hanem az olvasásról, ha úgy tetszik az irodalom, a fantázia életemre tett hatásáról írtam. Most is így kívánok tenni. 

És igazából szerettétek olvasni is ezeket a posztokat, sokkal inkább, mint egy unalmas könyves kritikát. Mert ó igen, azokból is volt sok. De valahogy, mindig megéreztem, mi lesz rátok nagy hatással. Íme pár klasszikus a régi időkből, aminél már a poszt írása közben is bizsergett az összes ujjam: 

Hogy mi változott a nagy világban, és mi változott bennem? Sokkal több blog lett, és sokan akartak/akarnak valami nagyon professzionális dolgot csinálni... Jó pár blogon látom, hogy van, valamiféle verseny, nem linkelnek más blogokat, összezárnak és nem kommentelnek más tartalmaihoz. Régen megörültünk, ha láttunk valahol egy frappáns címet, most meg megőrülünk, annyira kattintásvadász címeket használnak. De persze nem általánosítok. 

Amit még észrevettem, hogy sokan aztán rájönnek, hogy a könyves téma a nagy népszerűségre nem ad lehetőséget, és tovább lépnek. Hát igen, elég uncsi éveken át írni csupán az olvasásról, ráadásul most mindent azonnal és rögtön akarunk olvasni, és ha aktuális témákról akar írni egy könyvesblogger, hát olvasnia kell éjjel-nappal. Ebbe sokan besokallnak, most mondanám, hogy én is, de én nem ebbe sokalltam be. 

Amit még észrevettem, hogy most már rövid posztokat kell írni, mert senki nem olvas végig egy hosszú posztot - gondolom ezt sem- , és sokan az instára költöztek, vagy a videózással próbálkoznak, pedig valljuk be, ez sem való mindenkinek. Őszinte szólva jóval kevesebbnek, mint amennyien ezt magukról hiszik. 

Most az a divat - amúgy - , hogy könyves insta fotókkal dobjuk fel a blogunkat. Ez akkor divathullám, mint amilyen régen a cicanadrág volt. ( Jó, nem találom a megfelelő hasonlatot, de tény, hogy rendkívül sok blog vette fel ezt az új irányt. ) Ennek persze megvan a kreatív értéke, mert higgyétek el, hogy k. nehéz megtalálni a hatszázezredik beállítást, amiben érdekes lehet egy könyv, meg egy bögre, a macskákról meg ne is beszéljünk, mert azok meg mindig bemozdulnak. Próbálkoztam vele, tapasztalatból mondom. És higgyétek el, jobban jártatok vele, hogy nem publikáltam azt a sok fotót, amin nagymamámtól kapott fakanalat helyeztem el művészien mindenféle könyvön, mert azt hittem, azzal biztos formabontó leszek.

 

Őszintén szólva, szerintem a klasszikus blog formája - ha a messzi jövőre gondolok- halálra van ítélve. Egyre másodlagos lesz, kiszorítja majd a többi, kevesebb energiával kezelhető platform, amin sokkal gyorsabban lehet közösséget építeni, és tartalmat gyártani. Az olvasók nagy része így is mobilról olvas, és senki sem vár már világmegváltó szövegekre.  Az emberek jobban vevők az instantra, a gyorsra, a vizuálisabb tartalmakra. Magamon is látom, mennyi hülyeséget elolvasok, csak nehogy véletlenül belekezdjek egy hosszabb szövegbe. 

 Összefoglalva a blogírás szerintem kissé már konzervatív - nem túl trendi - dolog, a könyves naplózás meg pláne. Őskövület vagyok. Nem igazán találom a helyem ebben az új világban, és annyi tehetséges ember hagyta már abba... ((Hé, figyi, ugye valahol másutt még mindig kreatívak vagytok??? ))

De mivel sosem követtem a trendeket, és fittyet hánytam a blogírással kapcsolatos marketing szentírásra -gondolok itt kereső optimalizálásra, nyereményjátékra, meg hasonló akármikre- nem hinném, hogy mérvadó lenne, mit gondolok. 

Ma a világ arról szól, hogy gyorsulj fel, és hogyan ragadd meg mások figyelmét. Érdekes ezt a folyamatot látni egy alapvetően olyan szektorban, ami szerintem a lelassulásról, a magunkba mélyedésről szól. 

Hogy milyen a jó könyves blog? Ugyanazt mondom, mint mindig: aminek hangulata van. Arra már viszont nem esküdnék meg, hogy pontosan erre van igény. Igazából csak abban reménykedem, hogy minden blog megtalálja a saját táborát. Olyankor nem hiszem, hogy vizsgálni kellene az olvasói igényeket, olyankor a blog írója és követői között harmónia van, amit nem zavar meg a marketing vagy az aktuális trendek. 

Várom természetesen a Te véleményed is posztban vagy kommentben. 

A többiek bejegyzéseit, akiknek sikerült teljes egészében a témáról írniuk,  itt olvashatod:
SHARE:

április 19, 2020

Könyvek, amik melegen tartanak...

Most, hogy már a kereskedelmi tévék szórakoztatás gyanánt sem találnak ki mást, mint hogy a karantént bámuld, szerintem igenis itt az ideje annak, hogy megosszuk egymással azokat a könyveket, amik kiragadnak a valóságból, amik feltöltenek, amik betakarnak, nehogy vacogj. 

Ezek azok a könyvek, amik kabátként betakarnak. Általában más világba kalauzolnak el, de nem mind játszódnak képzeletbeli világban. A kabátkönyvek számomra azok, amik megmelengetik a szívemet, legtöbbször összekapcsolnak a gyerekkorommal, vagy felidézik azt az érzést, hogy minden a helyén van/lesz/volt. Legtöbbször ezeket a történeteket olvasom újra, ha rossz kedvem van, már az is megnyugtat, ha csak a kezembe veszem őket, és elolvasok pár lapot. 

Itt egy kis ajánló a tavaszi kabát helyett, kint úgy is fúj a szél. Szíverősítőként is javallottak, olvassuk őket minden nap, ha melegsége vágyunk. 

Persze mindenkinek mást jelent a kabátkönyv, mint ahogy mindenkinek más a kedvenc étele, színe, kedvenc elfoglaltsága. Ezért is jó, hogy témázás körében írok erről, mindenképp olvassátok el a többiek posztját is, hátha ők ajánlanak valami jó kis olvasmányt. 



Kabátkönyvről jut eszembe, hogy bár régen nagyon szerettem a Jane Eyre-t, és a regény még most is a kedvenc könyveim között van, de nem sorolnám a kabátkönyvek közé. Elkezdtem újra olvasni angolul, és folyamatban van egy színházi közvetítés befejezése is. Hogy miért is írok róla akkor itt? Emlékeztek, ahogy Jane csak úgy tudta elviselni gyerekkorában a rokonai lelki kínzását, hogy elővett egy természetről szóló könyvet, és kinyílt előtte a világ? Biztos vagyok benne, hogy Charlotte Bronte is érezte ezt az érzést, és neki is volt egy olyan története, ahová elmenekülhetett. 

Részemről az utolsó, nem rég olvasott kabátkönyv, amit mindenkinek jó szívvel ajánlok, Christelle Dabos Tél jegyesei sorozata. Különleges világba kalauzol, jó hosszú, hogy elmerülhessünk benne, kalandos, színes, ízes, illatos könyv ez, itt-ott sablonos, és megvannak a maga gyengeségei, de maradéktalanul eléri azt, amiért íródott: úgy érzem magam olvasás közben, mintha egy külön kis világban járnék, és végtelenül jól érzem az ott tartózkodást. 

Ha valami könnyed dologra vágyom, és kritérium, hogy nevetni akarok, akkor Janet Evanovich Szingli fejvadász sorozatát olvasom. Nem fantasy, de abszurd jelenetei miatt, mókás karakterei miatt számomra felüdülés. Az egyetlen sorozat, amiből 25 részt elolvastam. Olyan kis gömbölyű ez a regény. Könnyen csúszik, jó lubickolni a sodrásában, jó nevetni a világon, és közben még bűnügyeket is oldunk meg. Számomra ez a tökéletes könyves vígjáték. 

Nem hagyhatom ki a két klasszikus kabát regényt, a Harry Pottert és a Gyűrűk urát sem. Míg a Harry Potter gyermeki énem ragadja meg, összekapcsol régi önmagammal, addig a Gyűrűk ura a kalandokat kárpótolja az életemben. Tolkien művét irodalmilag jóval többnek gondolom, mint a Harry Pottert. Libabőrrel a karomon olvastam a harmadik részt, sokszor eszembe jut, amikor szép helyeken járok. A Harry Potter viszont annyira játékos - még ha a végén veszít is a könnyedségéből... Nem lehet nem szeretni. Tipikusan téli olvasmány nálam, míg a hobbitok útját nyári kánikulákban szeretem olvasni az elsötétített, hűvös szobában. 

Másik kedvenc sorozatom az Időtlen szerelem trilógia Kerstin Giertől. A borítója miatt vettem meg az első részt, és ha rossz lett volna a tartalom, a borító miatt megvettem volna mindhármat is. Szerettem ennek a könyvnek a hangulatát, az időutazások izgalmát, a könnyed tini szerelmi vonalat is, az elbeszélés stílusát. Azt hittem, kedvenc írót avatok az írónő személyében, de a többi sorozata nem húzott úgy magába, félbe is hagytam őket. De ezt a három könyvet nagyon szeretem mind a mai napig olvasni. 

Blixen Volt egy farmom Afrikában regénye számomra egyenlő a melegen sütő narancssárga napfénnyel. Annyira benne jártam a könyv világában, hogy napig Afrikával álmodtam, miután befejeztem. Pedig igazából nincs is története a regénynek, de hát itt a kabát könyvek lényege, olvasás közben betakart Afrika pora, és feltöltött a fénye. 

Aztán eszembe jutott még gyerekkorom kedvenc könyve Selma Lagerlöf Nils Holgersonja. Gyerekkorom kedvenc története volt, kezdetben csak a mesét szerettem, aztán megkaptam könyvben is. Az első könyv volt, amibe leírtam a nevem, csupa ákombákom vonásokkal :). Pár éve meghallgattam hangoskönyvben is, és rá kellett jönnöm, a felnőtteknek is van mondanivalója, nem csupán egy habkönnyű történet, tele van értékkel és mondanivalóval. Mindeközben átjárja az állatok iránti szeretet és tisztelet, a természet csodálata. Örök kedvenc marad. 

Egy kis különlegesség, hogy Julianne Donaldson Edenbrooke-ját kifejezetten nem szerettem - mert egy egyszerű kis történetnek tartottam- mégis van benne valami, ami miatt már háromszor újra olvastam. Mondjuk minden olvasás után egyre jobban megkedvelem, de még most sem tudom, mi vonz hozzá. 

És egy másik könyv is eszembe jutott: Sarah Addison Alentől az Édes élet. Nekem ez a téli falatozásokat juttatja az eszembe, a sült almát, a gesztenyét, a tejszínes kakaót. Regények olvasását, miközben kint esik a hó, vagy fúj a szél. 

Cecelia Aherntől nagyon szerettem olvasni az Ahol a szivárvány véget ér regényét. Érdekes módon mégis a film az, ami annyira beragadt nálam, hogy ha rossz kedvem van, sokszor újra nézem. Szerintem nagyon jó hangulata van, jók a zenék, színészek, nagyon szeretem. 

És megint csak félig könyves élmény, de a Vándorló palotát minden évben többször is megnézem. Fantasztikus mindkettő, de az anime-t azért sokkal jobban szeretem. Többször gyógyír volt ez a mese a megsebzettnek hitt lelkemre. 

Bámulom a polcom, és tudom, hogy írhatnék még pár regényről, de most csak azokat írtam le, amikről tudom, hogy többször olvastam már, és hogy a jövőben is újra olvasom. 

Szívesen gyűjtöm az ilyen élményeket, ne legyetek rest, írjátok le Ti is, milyen történetekbe szerettek beburkolózni! 

A többiek posztja: 

SHARE:
BLOGGER TEMPLATE CREATED BY pipdig