november 24, 2019

2. Anna Gavalda: Édes életünk

Szerencsés ember vagyok, mert az idei évben sok jó könyvet olvastam. Ha statisztikailag nézzük, nem olvastam ugyan sokat, de azok majdnem mindegyike nyomott hagyott a lelkemben, vagy beburkolt, újra gyerekké változtatott, megnevetettet.

Kicsit szentimentális hangulatban vagyok, de várjatok, mindjárt elmúlik...

Én vállalom, hogy keveset olvasok, és nyilván lenne időm több könyvre is, de ahogy az idők változnak, mi is változunk, és mostanában eszembe jut, hogy ugyanaz az ember vagyok-e, mint aki mondjuk a blogolás kezdetén voltam, vagy ha nem, és legyünk optimisták, és mondjuk azt, hogy egy jobb, érettebb verziómat élem, vajon miben változtam.

Ha ugyanazt a könyvet olvasnám el, vajon ugyanazt gondolnám? Vagy a regény egy másik része nyűgözne le? Utálnám, unnám, csodálkoznék, hogy ennyire szerettem?

Muszáj mindig a régi énünkhöz ragaszkodnunk?

Olyan régóta nem blogolok, vagy legalábbis olyan messzinek tűnik az az idő, amikor hobbiként éltem meg a blogolást, hogy most hogy elolvastam ezt a könyvet, nem tudtam, hogy kezdjek hozzá...

Hogyan kell posztot írni? Annyi posztot olvastam már a blogolásról - én magam is sokat írtam róla- , és mindig legyintettem, azt nem lehet tanulni, gondoltam, csak írni kell, és majd életre kel minden mondat.

De most nem tudom, mi a lényeges.

A könyv tartalma? Az ott van a fülszövegben. Hogy mit jelentett nekem? Az lehet, hogy túl személyes. Meg akarom mutatni? Van értelme?

Én ezt a regényt, ezt a két kisregényt több mint egy hónapig olvastam. Nem vettem elő minden este, de ha elővettem, három oldal után becsukódott a szemem, visszacsúsztattam az éjjeli szekrényem fiókjába, és elgondolkoztam a saját életemen. Nem mindig nagy dolgokon, éppen csak a hétköznapi történéseken.

Tudjátok, amikor elkezdtem blogolni, mindenki Gavaldát olvasott. Én is akartam, becs szóra, mindenhol csak a szuperlatívuszokat olvastam róla, aztán ahogy szokott lenni, a Gavalda rajongás lecsengett, én meg elengedtem a benső kényszert, hogy olvasnom kellene tőle.

Az Édes életünk két kisregénye két húszas éveiben lévő főszereplő monológja. Néha nem érted, miért olvasod ezt, aztán néha egy-egy mondata arcon csap. Magadra ismersz, felismered önmagad, a világ, mások felületességét. Azt, hogy milyen felületesen tudjuk élni az életünk, és hogy ez megváltozhat, és végtére minden rajtunk múlik. A történet sodrása tovább visz, mintha te is gurulnál Mathilde -el a bringán, vagy hallgatnád Isaac történeteit. Nagyon mai ez két történet, főszereplői bármelyik szembe jövő ember lehetne.

Fogjuk rövidre, mondom már elszoktam a blogolástól. Kedvenc lett a könyv. Fogok még olvasni Gavaldát.

Szeretném egyébként azt hinni, hogy ha bele hallgathatnék az emberek fejébe, a sok-sok emberébe, akik fapofával, vagy a telefonba süppedve szembe jönnek, ilyen igazi monológokat hallhatnék, mint amiről ez a regény szól. Szeretném hinni, hogy vannak még igazi, saját magunkhoz, vagy másokhoz szóló gondolataink. Meg hogy van még mit mondanunk, nem zsibbadtunk teljesen bele a 21. század monotonságába, abba a szép, zsíros, cuppogós kollektív valóságba, amit készen kapunk, hozzá csatlakozunk, de nem önmagunknak teremtünk.

Ahogy mondtam, keveset olvasok. Esténként lefekszem, és megpróbálom megbeszélni magammal az életem. Próbálok őszinte lenni, felfedezni, hol hazudok, hol zsibbadtam bele az életbe, hol hiányzik a frissesség. Legtöbbször belealszom a gondolataimba, mint mikor elkezdtem olvasni ezt a regényt. Olykor keresem a saját hangomat, megpróbálom leválasztani a világ zaját, mert néha annyira hangos, hogy a hálószobába is betolakodik.

Azt szerettem ebben a könyvben, hogy két olyan emberről szól, akik szépen lassan rátaláltak a saját hangjukra.

Ennyi.

Anna Gavalda: Édes életünk / tíz per tíz csillag/

És azt hiszem ez a második könyv, amit az utóbbi időben - az újra blogolós kihívásom után - olvastam. ( Tíz könyvről akartam írni, ugye? Na....)

augusztus 24, 2019

A könyv, amit jobb lett volna nem is olvasni...

Nem témázás ugyan, de felteszem a kérdést, és ha kedvetek van válaszoljatok. Melyik az a könyv, amit végig szenvedtetek, pedig tudtátok, jobb lett volna az elején abbahagyni? Van még rajtam kívül olyan fakír, aki végig olvassa a rossz könyveket?

Nekem rendkívül sok pozitív élményem volt a rossz könyvek kapcsán. Sokszor olvastam már rossz könyvet, és írtam belőlük jó posztot. Aztán úgy éreztem, hogy felnőttem, és úgy voltam vele, jobb ha átadom a folyton elégedetlenkedő szerepet másnak.

Az emberek egyébként fogékonyak a paprikás posztokra, az egyik legnézettebb posztom most is a Szürke ötven árnyalata miatt írt kifakadásom, ami miatt most kicsit úgy érzem, elnézést kell kérnem, de hirtelen felindulásból elkövetett poszt írás következményeként született. Nem gondolkodtam, csak írtam, ami a begyemben volt. ( Csak statisztikai mutató, hogy a "szürke posztra a mai napig 7086 google találat érkezett, és nézettség tekintetében a 8000-hez közelít.)

De mielőtt elmerülnék a paprikás posztok népszerűségében- amelyről külön posztban szeretnék írni- íme a könyv, nyári vállalásom első darabja

#1: Sophie Kinsella: A boltkóros férjhez megy - avagy a könyv, amit jobb lett volna nem olvasni


Alapvetően azt érzem, hogy túl nőttem ezen a könyvön. A boltkóros sorozatot azért kezdtem el olvasni, mert megtetszett a film, aztán az első részt egy barátnős hét után a vonaton majdnem ki is olvastam. Érzelmileg tehát kötődtem a sorozathoz, sokat nevettem rajta, és ha nem is tetszett benne pár dolog, úgy hittem, fog ez még fejlődni. 

A harmadik részre több mint egy év múlva került sor, és annyit biztosan mondhatok, hogy részemről ez a sorozat mostantól kuka. 

Fél évig olvastam ezt a könyvet. Tényleg, fél éven át ott feküdt az éjjeli szekrényem fiókjában, és ha olvasni volt kedvem, ezt lapoztam fel, majd olyan 40 oldal után általában úgy felhúzott, hogy elment a kedvem úgy unblock az olvasástól. Aztán hetekkel később csak folytattam. 

Nincs kedvem belemenni a részletekbe, úgyhogy inkább csak kilistáznám mik voltak, amik leginkább nem tetszettek: 

1.) Zéró karakterfejlődés: a sorozat főhősnője egy csajszi, aki folyton vásárol, és mindamellett szerintem a világirodalom egyik leghülyébb hősnője. Ezt komolyan írom, de tényleg néha -sőt gyakran- annyira hülye Becky, hogy az már fizikailag fájt. 

Néha kínomban azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg ilyen hülyék vagyunk, mi nők, vagy ennyire nincs igény egy okos női szereplőre?

És nem is az volt a gond, hogy Becky gyakorlatilag olyan, mint egy bárgyú, kallódó próbababa, hanem az, hogy a sorozat harmadik részére sem fejlődött egy picit sem. 

2.) Ez az a könyv, amit elég nehezen fogad már be a gyomrom, tekintve hogy eléggé felháborít a hétköznapi életben is a buta, felesleges, cél nélküli vásárlás, és eléggé bicskanyitogató volt látni, ahogy Rebecca Bloomwod hülyeségekre költötte a pasija fizuját, csak mert egy árva értelmes gondolat nem fogalmazódott meg az agyában arra vonatkozóan, hogy bármi mást csináljon a shoppingoláson kívül. 

3.) Ez az a könyvsorozat, ami tényleg nem szól másról, mint a vásárlásról, és elég nagy bökkenő az, hogy én a főszereplőnővel ellentétben nem szeretek vásárolni. ( Plussz ugye kissé feldühít mások impulzus vásárlása.)

Kép a filmből, amiben legalább fejlődött valamit Rebecca

4.) Ha belemagyarázom mégis szól valamiről: egy munkamániás, szeretet hiányos sérült férfi, és egy rém egyszerű nő funkciótlan, működésképtelen kapcsolatáról, amit az írónő az utolsó fejezetben leönt egy rózsaszín cukormázzal. Nem kell belemenni a dolgok mélyébe,  a kapcsolatbeli repedéseket úgy is eltakarja a glitteres esküvői fátyol. 

A könyvben gyakorlatilag alig beszéltek egymással a szereplők, mindkettő kisebb válságon esett át, de megbeszélni nem tudták, és még csak hajlandóság sem volt rá, hogy elmondják a másiknak, gond van. Becky ellenben vagyonokat költött el a közös bankszámla kárára, az csak mellékes volt, hogy a pasija teljesen összeomlott - nyilván, mivel semmit nem tudott a menyasszonyáról- teljesen más okból. 

5.) Ez az a könyv, aminek főhősnője nem csinál mást a vásárláson kívül, mint hogy hazudik mindenkinek, de mindenkinek. A pasijának, a családjának, a legjobb barátnőjének... Mindenkinek. Végig. Hazudik. ( Hülyébbnél hülyébb módon, és persze nem bukik le. )

6.) Mindezek után csak annak tudtam szurkolni, hogy Becky esküvője elmaradjon, erre spoiler lett neki kettő is, egy luxus esküvő, meg egy vidéki. Csak mert hülye, mert hazudós, mert más pénzét költi, és mert megérdemli. 

7.) Végül ez az a könyv, ami szólhatott volna komoly témákról: elhidegült anya-fiú kapcsolatról, kiégésről, életközépi válságról, és valóban a vásárlás mániáról, de ahelyett, hogy bármelyiket is egy icipicit megfogta volna az írónő, inkább viccet - sem - csinált belőle. 

Néha felnevettem rajta, de sajnálom, számomra ez a könyv kínszenvedés volt. Soha, soha többet boltkórost. Soha soha többet egy ilyen bugyuta női főszereplőt. Soha, soha egy ilyen buta végtelenül felszínes történetet.

Szóval így kapott nálam a boltkorós sorozat harmadik része 10 csillagból 2-t.  

 Maga a könyv témája is - ha a mai világot nézzük, ahol azért már egyre inkább teret hódít a zero waste és a tudatos vásárlás- eléggé poros. Nem hinném, hogy 2020 táján nagy siker lenne egy csajról szóló sorozat, aki képtelen a gondolkodásra és csak vásárol. (Vagy csak én vagyok idealista. )

 Ideje a tovább lépésnek.

De előbb még olvasnék pár kommentet a ti szenvedős könyveitekről. Persze csak akkor, ha volt olyan...


július 29, 2019

E havi témánk: Korrekt-e a polkorrekt?

Jó-e, hogy egyre több az erős nő, a színes bőrű, a hispán, a meleg szereplő a feldolgozásokban, könyvekben? Átértelmezheti a jelen kor társadalmi nyomása a múltat? Rasszista, akiben felmerül, hogy korrekt-e a polkorrekt? Érdemes-e címkézni, van-e a történeteknek evolúciója, és egyáltalán Ariel miért is nem lett zöld az új filmfeldolgozásban? - Ebben a posztban ezekről a kérdésekről olvashatsz majd....-


Darázsfészekbe nyúlt a legújabb körben a témázás, aminek én kifejezetten azért örülök, mert gondolkodásra készteti az embereket. 

Gondolkodni nem bűn, bármennyire is arra felé tendál a világ, és én azon leszek, hogy feltegyek nektek minden egyes témában legalább egy kérdést, amit a posztokat elolvasva kicsit ízlelgethettek. Ha nem is találjuk az egy igaz választ - mert olyan nincs -, de legalább közelebb kerülünk önmagunkhoz. Az én világnézetem szerint gondolkodni nem azért kell, hogy majd a többiek előtt villogjunk, gondolkodni azért kell, hogy rájöjjünk kik is vagyunk a világban, vagy hogy rájöjjünk vagyunk valakik a világban, és nemcsak egy pont a névtelen tömegben.

Most, hogy az ars poetica megvan, félre is dobom, és előhívok pár esetet, ami fellibbentette a szemem elől a fátylat. Nem volt semmi megvilágosodás, de jellemzően ezeket a dolgokat látva az volt az első gondolatom, hogy " mi vaan?". Válogatásomat természetesen most a kulturális/irodalmi életre hegyezve osztom meg.

Kezdem az egyik nagy sokkhatással: a Magnum új feldolgozásában nincs senkinek bajusza. ( De tényleg. ) Higgins egy nő. Magnum szerepében egy mexikói felmenőkkel büszkélkedő színészt láthatunk. Elsa valószínűleg lezbikus főhős lesz az új Jégvarázs moziban. (Vagy ha nem is így lesz, sokan így szeretnék.) Ariel fekete bőrű lesz az új Disney feldolgozásban.
A Porgy és Besst echte magyar színészek játsszák, akik szívükben feketék. Bárhová nézek, beszivárogtok az erős,női karakterek. Egyre több filmben/regényben a férfi csak kallódó hős, a nő mutatja meg az utat, most már ő is menti meg a világot ( már a szuperhős filmekben is). Sorra jönnek a nyilatkozatok, hogy ki meleg a Harry Potter világban ( legutóbb Malfoyról hallottuk), Hermione Granger pedig a színházi előadás során fekete bőrű lett, el is lepték a netet a színes bőrű Hermione illusztrációk. Felrebbent a pletyka, hogy a világ legpasisabb filmje, benne az egyik leghíresebb hímsoviniszta ( egyébként általam imádott) karakter, a 007-es ügynök is egy nő lesz. Itt már elég a pletyka is! Az új Julia Quinn feldolgozásban a 19. század elején játszódó Birdgerton család történetében elég sok fekete bőrű színész lesz. A szépség és a szörnyeteg élő mozis verziójában az egyik mellékszereplő nyíltan meleg volt... Az irodalom terén pedig egyre nagyobb divat átírni polkorrekt formában a meséket.

Természetesen, aki most ezt a fenti bekezdést olvasta, rögtön arra a következtetésre juthat, hogy fajgyűlölő és homofób vagyok, pedig nem igaz egyik sem. Most persze tudom, mi a második gondolat, hogy valamilyen rejtett, látens módon vagyok fajgyűlölő, ami megint csak nem igaz. Leírom, mit is gondolok.

Ha lehetne vegyíteni a konzervatív és liberális gondolkodásmódot, valahol én ezekben határoznám magam meg, és hogy ez érthető legyen, inkább azt írom, én elfogadó vagyok, és próbálok lépést tartani a világgal, de úgy gondolom, hogy ha valami jó, azt csak indokkal változtassuk meg. Na de lehet-e indok a polkorrektség ezen esetekben? Valóban át kell-e alakítani a régi történeteket, azok feldolgozásait, aszerint, amit most látunk a világban? Kell-e alkalmazkodnia a feldolgozásoknak ahhoz, hogy most már nagyon sok ember felvállalja a szexualitását, ahhoz, hogy sokan másképp élik meg a szexualitásukat, mint ahogy sokáig képzelték? Kell-e a filmekben nemzetiségi kvótát alkalmazni? Le kell-e tükrözni a társadalmat, és abban azt, hogy mennyi fehér-fekete, bármilyen színű ember él? Tesz valamit egy karakterhez az, hogy milyen a neme, a bőre színe, a szexuális beállítottsága?
Azt mondják, csak a belső a fontos, az határozza meg, ki milyen ember. Ezzel egyetértek, de vajon nem határoz-e meg bennünket, az életünket az, hogy milyen neműek vagyunk, hogy mihez vonzódunk, vagy milyen a bőrünk színe? Igazi tükör-e az, ha azt mondjuk, nincs különbözőség? Nem lenne korrektebb, ha azt mondanánk, különbözők vagyunk, és ez így helyes, így kell elfogadni? És ha így van, akkor miért kell átalakítani egy karaktert? Átalakul általa? Ugyanaz marad? Most őszintén, nem hamis az egész, ha ugyanaz marad? 
 

Még emlékszem a felháborodásra, amikor újra forgatták a Büszkeség és balítéletet, és sokan elfordultak a mozifilm elől, mert a kicsit molett- szerintem egyébként teljesen normális testalkatú- Elizabeth Bennett szerepét a cérnaszál vékony Keira Knightley kapta meg. Én magam is fel voltam háborodva, végig püffögtem az egész filmet a moziban, aztán amikor másodjára megnéztem a DVD-n, és elengedtem a régi berögződéseket, jobban megszerettem - leginkább a hangulata és a zenéje miatt- , mint a sorozatot. De mind a mai napig vannak sokan, akik nem nézik meg - ezt a már szerintem - tíz éves filmet, vagy ha meg is nézték, képtelenek elengedni a bennük élő ideális főszereplő képét. Rájuk persze nem mondanánk egy szóval sem, hogy rasszisták.


Nyilván vannak homofóbok és kirekesztő emberek, akik ezért fakadnak ki az újítások ellen, de szerintem a méltatlankodók többsége igen is azért bosszankodik, mert volt egy történet, ami eddig is működött, a maga módján, a maga idejében, és ebbe belenyomni a politikát, olyan, mint beletenyerelni a házi krémesbe - mondván, hogy idejétmúlt. 

Tudom, többen is megteszik, éljeenek az új krémesek, csak azok már nem ugyanolyanok. 

És az emberben, amikor már megszületett az ideál, akkor nagyon nehéz meggyőzni, hogy valami újat akar. 

Például egy bajusz nélküli Magnumot. Hát nem borzasztó elképzelés? Gyerekkorom óta rajongok a bajuszos karakterekért, erre jön egy Magnum - egy teljesen átlagos sorozatban- , akinek alig van szőr az arcán. Hurrá! Ráadásul kedvelem őt. (Nem értem, mi van velem. )

Nem mondom, hogy nem lehet meggyőzni, a fentiekből láthatjátok. De én úgy vagyok vele, hogy akit fehérnek írtak meg, az legyen fehér, akit feketének, az legyen fekete, aki nem homoszexuális, ne legyen az, csak mert most ez van a porondon. 

De hogy még nehezebb legyen, eszembe jutott még egy dolog. Változóban van a világ, szerintem egy irtó izgalmas időszakot élünk minden téren. Csak gondoljátok el, mennyi minden változik, már azt sem tudjuk, hogy neveljük a gyerekeinket, mert már egy teljesen más világba születnek bele, mint amibe mi beleszoktunk.


A történeteknek meg kell változnia? Vannak a színházi darabok, amikben a hagyományos értelmezés szerint interpretálják a történetet, aztán vannak a modern feldolgozások, amik tovább árnyalják, a saját világunkra formálják például az ókori hellén világot. Tud-e mondani bármit nekünk, modern embereknek egy ókori dráma, vagy egy középkori királydárma? Kell hozzá módosítás, át kell-e alakítani őket, hogy eljussanak a szívünkhöz? 

A minap olvastam egy filmkritikát, ami azért húz le egy új mozifilmet, mert a nők benne csak nők. Szerelmesek, családot alapítanak, nincs benne semmi a mai élő feminizmusból. Igaz erős karakterek, de nincsenek igazából céljaik. Gondolkoztam ezen is jó pár napig. Ha egy Henry James regényt olvasok, akkor nyilván olyan karakterekről kell olvasnom, akik abban az időben éltek. Az akkori világot kell lássam benne. Nyilván önmagamban meg kell lennie az összehasonlításnak, hogy a mai világban ez nem így történne, a főszereplő nyilván nem ilyen lenne, nem ilyen sorsa lett volna. De helyes-e az, hogy átalakítják a történeteket a mai kor céljainak, eszméinek megfelelően. 

Van erre helyes válasz? Ha azt mondom, alakítsuk át, akkor kicsit fals képet látunk, és nem fejlődünk abban, hogy észrevegyük a társadalmi változásokat. Ha átalakítják, akkor lelkesebben nézzük a régi történeteket, jobban azonosulunk a szereplőkkel, jobban át tudjuk élni.

A történelem konzervál, bár minél jobban beleásod magad egy időszakban, annál árnyaltabbá válik a kép, és közel sem lesz olyan egyértelmű minden, mint az iskolás könyvekben. 

Egy történetnek vajon mi a szerepe? Hogy biztosítsa az időutazást, megadva a lehetőségét, hogy konzekvenciákat vonjunk le, vagy hogy kiszolgálja az aktuális időszak elvárásait? Lehet a kettőt együtt?

Úgy gondolom, ahogy az ember formálódik, és egyre több inger, élmény, találkozás éri, ahogy egyre több történetet vallja az övének, ahogy az ember a világhoz kapcsolódik... Minden hatással van erre a kérdésre. Ezért nem is tudok határozott választ mondani.

Én úgy gondolom, meg kell őrizni a történelem emlékeit, de nyilvánvaló, hogy bár a történetet az író meséli, a saját szemüvegünkön keresztül olvassuk őket. A szavakat mi töltjük meg érzelemmel, a fejünkben önkéntelenül is cikáznak a gondolatok, amik összekapcsolják a mondatokat az életünkkel. Valamilyen szinten mi magunk módosítjuk a történetet. Akkor meg miért ne lehetne alakítani rajtuk mondjuk a mozikban?

Szóval nehéz kérdés ez, ugye? Talán azt mondhatnák, vannak szerencsés és szerencsétlen feldolgozások. Lehet változtatni úgy is, hogy összességében megtartjuk az eredeti történetet. Talán ez kellene, hogy legyen a cél.

De visszatérek az eredeti kérdésre? Korrekt-e társadalmi politika folytán alakítani a feldolgozásokon?

Lényeges-e a nem, a bőrszín, a szexuális, vallási stb beállítottság? Persze, hogy lényeges. Egy élet, egy ember esszenciáját, karakterét ez adja meg. Nem jobb, nem rosszabb, másabb. Ebben mindenképp hiszek. Másképp élem az életem nőként, mint férfiként. Másképp ha identitás válságban vagyok, ha elveszítettem a hitem, ha aszexuális vagyok. Személyes tapasztalat, de nekem azt is meg kellet élnem, hogy vörösesszőke a hajam gyerekkoromban, és ezért sok-sok ( pozitív és negatív) hatás ért, hogy ne lenne meghatározó a bőr színe? És nem értékítéletet mondok, nem kevesebb a sötétbőrű Ariel vagy Hermione Granger a fehér színűnél, de mégis szerintem karakterében kicsit másabb kell hogy legyen. Ha nem másabb, akkor az egésznek semmi értelme. Akkor minek a változtatás? Maradhat minden ugyanolyan.

Tegyük a kezünket a szívünkre. Egy hableány - ha létezne - nyilván nem vörös hajú, fehér bőrű lény lenne, csodálatos hanggal, aki ugyanúgy beszéli a nyelvünket. A hableányok nyilván szépséges lények, zöld, nyálkás bőrrel, mert a víz alatt az a célszerű. De ez egy mese.  A mesékben minden lehet, még az is, hogy az a karakter, amin egy generáció felnőtt, és amit tovább adott a gyerekének megváltozott. A gyerekekben szerintem ez nem fog nagy konfliktust okozni - mint ahogy a Szépség és a szörnyeteg meleg szála sem - , az igazi konfliktus bennünk, felnőttekben fogalmazódik inkább meg. Ha jó lesz a feldolgozás - már ha megnézzük - , úgy is azt mondjuk majd, a régi jobb volt. Mert változott a világ, a rend, amit rendnek hittünk, átalakult. A gyerekünk meg max majd nem tudja, melyik babával játsszon. Picit identitás válságban lesz, a fehér és a fekete bőrű barbie-t látva, de legalább korán meg lehet majd tanítani neki, mi az, hogy polkorrekt. Vagy hogy épp mi nem...

Remélem sikerült egy icipicit elgondolkodtatni a poszttal, ami nem hergelni akar, csupán bemutatni pár álláspontot. Talán azt is meg akartam mutatni, hogy milyen vékony jégen járkálunk szinte minden nap a címkék, a korrektség, a régi és az új között.


Hogy megtaláljuk-e az utat? Mindenki a sajátját.
Aztán majd néha egymásba botlunk...

A témáról írt még PuPilla és Reea is, akinek van kedve nyugodtan csatlakozzon, illetve itt a lehetőség kommentelni. Természetesen a gondolatbeli csatlakozás, kézfelnyújtás is ér. Tudjátok, ahogy régen is volt...

Csatlakozók:

Dóri 

Czenema



július 19, 2019

Ez a rendbontás most olyan édes!

Képzeljétek az van, hogy pontosan egy éve nem írtam ebbe a blogba.

Kicsit elégedett vagyok magammal szemben: nem írtam, mert nem volt mondanivalóm...

Ki kell amúgy dolgoznom magamból az egyik blogger azon bejegyzését, hogy milyen szánalmas, aki nem tudja tisztességesen abbahagyni a dolgokat, de én ilyen vagyok, érzelmileg túlságosan ragaszkodom a régi korok romantikájához, és nekem tényleg nagyon nehéz továbblépnem.
A régi blogolások hangulata számomra olyan igazán giccses, majdnem rózsaszín, csillámos, pillangókkal röpködő, csiklandós érzés, nehéz szavakba foglalni, mit is jelent. Ja, de mégis: boldogsággal töltött el. 

Egy hobbi így jó, így kell csinálni.



Van pár dolog, amit egyébként észrevettem:

- amióta nem blogolok, rosszabb a helyesírásom.
- amióta nem blogolok, sokkal nehezebben fogalmazom meg a véleményem.
- amióta nem blogolok, úgy érzem magam, mint a vöröspöttyös könyvekben az átlagos lány.
- amióta nem blogolok, azóta kissé passzívabb lettem.


Most tehát, hogy ezzel a poszttal rendbontó módon azt ünneplem, hogy egy éve nem ütöttem le a billentyűzetet a Zenka olvas oldalán, arra gondoltam, kihívás elé állítom magam.

Írni fogok, a következő 12 olvasmányomról... A szabályok a következők: újraolvasás nem ér, félbehagyni nem lehet. Köntörfalazni TILOS, mind általában, ezen a blogon. 

Most kicsit játszom, vissza tér-e a régi érzés. Lehetséges-e az időutazás egy blogban? Vagy csak a regényekben történhet meg? Kedves Olvasó, mit gondolsz, eleve elvetélt ötlet az egész?

Tizenkét könyv erre a kihívásra szerintem pontosan elegendő lesz. Aztán továbblépek, valahová, valamerre, valami felé. Hű, de izgi lesz!

július 18, 2018

Amit még most sem tudok...

PuPilla szerint már körülbelül nyolc éve csinálom ezt a könyvesblogos dolgot- direkt nem szépen fogalmaztam - , és mivel úgy sem ünneplem az évfordulókat, gondoltam antitézis gyanánt összeszednék pár olyan kritikus pontot, amit még ilyen távlatból sem tudok.

Forrás

1. Nem tudom, hogy igazából jó dolog-e amit csinálok... 
Előre leszögezem, blogolni akkor jó, amikor ilyenekre nem gondol az ember. De néha úgy érzem, kevés amit adok. Nem vagyok túl választékos. Nem vagyok irodalmi. Nem tudom szépen és ildomosan megfogalmazni, amit mondani szeretnék. Zenkás vagyok... Jelentsen ez bármit.

2. Nem tudom normálisan leírni egy könyv tartalmát.
Komolyan, ez számomra a legnehezebb dolog. Néha még puskázni is szoktam, átmegyek más blogokhoz, hogy megnézzem ők hogyan írták le a fülszöveget, aztán látva, hogy másnak is ment, én is megírom nagy nehezen. A problémám az, hogy hol túl sokat akarok írni, hol keveset. Ráadásul fülszöveget szerkesztgetni olyan száraz dolog. Amint túl vagyok rajta, mondhatni szárnyra kapok én is. Sok hamarabb kész lesz a második rész.

3. Nem tudom, hogy egyes kifejezéseimtől nem dob-e hátast pár ember. 
Nemrég olvastam egy cikket a wmn, ahol már az is gond volt, ha szép napot kíván az ember, szóval fogalmam sincs, mit válthat ki, ha azt írom mondjuk, hogy" lövésem sincs", vagy ha azt írom egy cikkben, hogy " halljátok". Ciki azt írni, hogy ciki? Vagy ha olyan szavakat írok, amiket csak ezen a vidéken ismernek?

4. És mi van a szmájli jelekkel? 
Komoly ember nem tesz szmájli jeleket a blogjába, tudom jól. De olyan könnyedén megy, lebiggyeszteni a kettőspontot, aztán rá a zárójelet, és tessék, kész :), már vigyorgok is. Így könnyed és laza az írás. Tudom, hogy gyerekes dolog, mégis jó ezen a felületen így elengedni magam. De biztos vagyok abban, hogy ez másoknak elég furán jön ki.

5. Nem tudom kezelni a népszerűséget.
Ó, nem vagyok én népszerű, most is épp, hogy páran olvassák a posztokat... Soha nem voltam a bloggerek éllovasai között, amikor még kevés blog volt, akkor sem fértem be a legjobb húszba. De így vagy úgy, pont mikor épp szükségem van rá, visszakapom azt a pozitív energiát, amit a blogolásba fektetek. És ilyenkor, amikor kicsit is dicsértek, én nézek és pislogok, és nem mozognak az ujjaim a klaviatúrán, mert nem értem, hogy hogyan lehet ez... Ha szemközt lennénk pironkodva elbújnék egy sarokba, és onnan mondanám, hogy dehát... nem csináltam én semmi különöset...

6. Nem tudom kezelni a konfliktusokat. 
Szerencsére csak pár vita volt a blogon, ami nagyon izgi és szeretem őket, mert felrázzák az adott platform vérkeringését, de nem tudom, mit kezdjek ilyenkor a vitázó felekkel. Házigazdaként nem akarok egyik párt mellé sem állni, kicsit úgy érzem, mindenki vendég, aki ide jár, próbálok ide is, meg oda is közvetíteni, de úgy érzem, ilyenkor mindenki csalódik bennem.

7. Nem tudom, jó-e az, ha túlzottan lelkesedek.
Lelkesedni annyira jó, olyankor tisztára extázisba esik az ember. Mindemellett nyálas posztokat írni, olykor kínosan nyálasakat vagy túlzottan szentimentálisakat, nekem jó... Na de annak, aki ezt a blogot olvassa, illetve annak, aki nem részese ennek a delíriumnak, vajon milyen érzés lehet ilyet olvasni, na azt sohasem tudom...

8. Nem tudom, mire vágynak az olvasóim.
A irl világban sokszor sikerült úgy megbántanom embereket, hogy észre sem vettem. Sajnos nem tudatosan rá tudok taposni mások tyúkszemére, és hogy ez jó-e vagy sem, nem érdekel, vállalom. Viszont itt a blogon, amikor valamit, vagy valakit kritizálok, próbálok kedves maradni. Nem akarom, hogy rossz szájízzel menjenek el tőlem. Ami lehet, hogy nem túl szerencsés. Az ember nem akar midig pillecukrot enni, lehet hogy a kedves olvasó közönségem olykor igényel egy kis savanyú cukrot is. Vagy két kupica pálinkát, a legütősebb féléből.

9.+Nem tudom, hogy meggyőzzem-e Nimát a Tükörjáró sorozatról...
Ez most itt a legaktuálisabb kérdés... :))))




március 15, 2018

Kerstin Gier- Silber

Első mondat: " A kutya a bőröndömet szaglászta."

* figyelem, ez egy nem szeretem poszt* 

Épp az imént fejeztem be a regényt, és gondoltam jobb lesz hamarabb letudni a bejegyzést, nehogy túl sokáig bosszankodjak rajta. 

Kerstin Gier Időtlen szerelem trilógiája számomra  a No.1 az YA tingli-tangli, romantikus, kedves-vicces könyvek között, de az összesített YA regények között is kiemelkedő helyet foglal el. 

Annyi jót hallottam a Silber sorozatról, gondoltam ennyi év kihagyás után- itt úgy értem, hogy asszem kb 3-4 éve nem olvastam VP könyvet-  esélyt adok neki. 

Sajnos csalódnom kellett benne. A Silber sorozat első része olykor kifejezetten bosszantott, összességében pedig egy közepes YA regény lett, amit csak az mentett meg nálam, hogy Kerstin Gier még nem felejtette el, hogy lehet az embert megnevettetni. 

Liv Silber élete nem egyszerű, tekintve, hogy édesanyját követve folyton új suliba kell járnia. Ráadásul anyja összeszerelmesedik egy londoni ügyvéddel, így Liv hamarosan fejest ugrik a mozaikcsaládok problémáiba, és hogy még bonyolultabb legyen az élete, az álmai is egyre furábbak. Legújabb sulija a számomra kimondhatatlan nevű elit suli, ahol négy szőke és gyönyörű srác ejti rabul a lányok szívét. Lassított felvétel szerűen járnak, és nekem a fiúk körülötti hype olyan, mint amit régen láttam az első Twilight filmben, ami baromi elcsépelt. De lépjünk tovább, a lényeg az, hogy Liv valahogy bejut a mostohatestvére álmaiba, és a srácokkal is egyre furább szituációkban  találkozik. Természetesen megtörténik a nagy szerelem is, és a rejtély kulcsa valami olyan dolog, ami - szerintem- elcsépeltebb már nem is lehet. De ugyan már Zenka, nem kell fanyalogni! Hiszen a srácok álmukban titokzatos folyosókon járkálnak, ahol minden ember álmát egy ajtó védi, és Liv társaival kifürkészheti az óvatlan álmodók titkait, megnézheti ki kivel és miért álmodik, és a regény vége felé egyre zűrösebbé válik - a nem mondhatom el, de úgy szeretném- kalamajka is. 

Ah, kicsit kegyetlen vagyok ezzel a könyvvel, mert lehet, hogy nem is volt olyan rossz, de eléggé gyengének tartom az Időtlen szerelem után. Az eleje még ígéretes volt, de a közepétől folyton arra gondoltam, hogy oké, látni, hogy Kerstin Gier írta, de számomra így is kevés. A rajongók nyilván megköveznek érte, de a Gossip Girl vonal szerintem nem túl eredeti, és ha lehetett még elcsépelt dolgot beletenni, na az a démonos dolog volt. A karakterek eléggé rendben vannak- bár a főszereplő lány számomra olykor iszonyatosan butának tűnt-, a tesója viszont nagyon jó fej, és tetszettek a mellékszereplők, sőt néha még a pasik is.

Nagyon nem tudom, mit kezdjek ezzel a sorozattal, mert több olyan ember, akinek az ízlésében megbízok, ugyanezt írta, hogy az első rész gyengébb volt, de sokkal jobbnak tűnt a folytatás. Adjak neki esélyt, vagy fejezzem be itt? Mégiscsak Kerstin Gier sorozatról van szó... De ami itt volt, arra biztosan mondhatom, hogy összességében nem tudtam érte rajongani, és gyengének tűnt.

Na mindegy, fiúk-lányok, olvassunk jó könyveket, amik inspirálnak és tűzbe hoznak! Éljen a szenvedély, így március 15. napján! ( Remélem, mindenki vette, hogy nem a szerelmi szenvedélyre gondoltam ;) )

Kerstin Gier- Az álmok első könyve
2017. Vörös pöttyös Könyv- KMK
326. oldal
10/ 5.5  ( jól lehúztam.)

február 25, 2018

Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van

 Első mondat: "Amikor megkérdezik tőlem, mivel foglalkozom - taxisofőrök, fogorvosok -, azt felelem, hogy irodában dolgozom. "

Nagyon jó az idei év az olvasmányok szempontjából, és közülük is talán az Oliphant volt a legnagyobb meglepetés, amit csak magamnak köszönhetek.

Történt ugyanis, hogy december táján levélminta mániás lettem és a nagy év végi hajtásban túl lusta voltam utána nézni, miről is szól ez a könyv. Ott voltak a borítón a levelek, meg valami okos ember odaírta a könyvre a moly.hu-n, hogy ez egy chick lit regény, én meg azt hittem, hogy ez egy könnyed kis történet lesz, ahol a rózsaszín topános főhősnő majd utazik, lezuhan a repülőjével a dzsungel fölött, és beleszeret Tarzanba. Olyan intellektuel módon.
Magamnak köszönhetem tehát a meglepetést, amikor rögtön az első oldalon libabőrös lettem, pedig csak az előszót olvastam. Az idézet Olivia Laing: A magányos város című könyvéből való, és valahogy egyszerre steril és mégis szívsanyargatóan pontos definícióját adja a magány érzésének, hogy azon kaptam magam, újra és újra elolvasom.

" A magány arról ismerszik meg, hogy szeretnénk véget vetni ennek az állapotnak, ám ehhez nem elég a puszta akaraterő..."

Voltál már magányos? Emeltél már falakat magad köré? Történetünk főhőse Eleanor Oliphant egész életét a magányosság érzésével éli le. Fiatalkorában egyik nevelőszülőtől  a másikhoz kerül, sehol sem veti meg a lábát. Felnőttkorában egyedül él egy önkormányzati lakásban. Mivel kiemelkedően magas intelligenciája van, könnyedén lediplomázik, és a pénzügy területén munkahelyet szerez.  Senkivel nem beszélget, soha senkit nem szólít meg. Sehová nem jár,  már az is nagy esemény, ha egy mérőóra leolvasáshoz egy idegen ember belép a lakásába. Ha nem dolgozik, napok telnek el, anélkül, hogy egyáltalán megszólalna. Eleanor mégsem savanyodott be. Emberi kapcsolata csak anyukával van, akivel minden szerdán telefonon beszél, és az elejtett mondatokból már a könyv elején tudni, hogy anyuka azért van börtönben, amit Eleanorral tett. 

" Voltak idők, amikor úgy éreztem, belepusztulok a magányba. Néha mondják, hogy belehalok az unalomba, hogy meghalok egy csésze teáért, de a magányba való belepusztulás számomra nem hiperbola. Amikor elfog ez az érzés, a fejem lehanyatlik, vállam begörnyed, és fájdalom, fizikai fájdalom támad bennem valami emberi kapcsolat iránt; komolyan úgy érzem, összecsuklok, és elpusztulok, ha valaki nem fog át, nem érint meg."

Már a könyv elején érezhető, hogy valami nem oké, és nem csak azért, mert Eleanor ennyire ragaszkodik az anyukával folytatott szerda esti kegyetlen beszélgetésekhez. Olykor tényleg eléggé fura gondolatai vannak, de mégis egy-egy elejtett mondatával egyre rokonszenvesebbnek és viccesebbnek tűnik, ahogy kívülről vizsgálja a mai modern életet, az őt körülvevő - és be nem fogadó- társadalmat. 

"  Többször feltűnt már, hogy épp az állandóan sportruházatban járók hajlanak a legkevésbé a rendszeres sporttevékenységre. "

Tényleg, ahogy haladtam a regénnyel, egyre jobban megkedveltem a főszereplőt, nem nevettem, hanem szó szerint felröhögtem egy-egy gondolatmenetén, és persze olykor - amikor egy-egy eldugott mondattal, egyre többet tudtunk meg a múltjáról, és arról, hogy miért is lett ilyen - annyira összeszorult a gyomrom, hogy néha teljesen felháborodtam a még ki sem mondott történéseken. Nagyon ügyes az írónő, mert folyton azon gondolkodtam, mi történhetett a múltban, ugyanakkor szinte féltem kideríteni. És mégis mosolyogtam közben, és szurkoltam Eleanornak, hogy végre történjen vele is valami, ami kimozdítja, hogy ő is elkezdjen élni.

Szerencsére két dolog is történt a főhősnőnkkel. Az egyik, hogy egy elfuserált társas eseményen, ahol kötelező volt megjelenni, megtalálta magának " a férfit", akivel még anyuka is elégedett lehet, s hogy meg legyen a nagy találkozás, Eleanor végre elkezdett kimozdulni a komfortzónájából. 

A másik jó dolog pedig az, hogy Eleanor megismerkedett a munkahelyén -természetesen csak kényszerből - az informatikussal, Raymonddal, és ezután -nagy szerencséjére- Eleanor körül felgyorsulnak az események: megmenti Raymonddal egy idős ember életét, koncertekre jár, sőt szépségszalonokba is, és lassan-lassan leengedi a védelmet nyújtó falakat. Csakhogy ahhoz, hogy végre élni kezdjen, szembe kell nézni a múlt történéseivel is...

A könyv tulajdonképpen arról szól, hogy kerül ki a magány csapdájából Elanor. Annyira jó ez a regény! Nem szeretem különösebben családon belüli erőszakról szóló történeteket, de ez egy édes-bús, felkavaró és mégis nevetős regény, amit mindenkinek ajánlok. Nem chick lit regény. Nem arról szól, hogy Elanor szerelmes lesz. Arról szól, hogy egy ember, aki gyerekkorában épp, hogy túl élt, mennyire elszigetelheti magát minden jótól, ha nem tudja feldolgozni a történteket. Nagyon szeretem a másik főszereplőt is, Raymond, az egyik legnagyobb meglepetés a regényben, mert egy teljesen hétköznapi ember, és mégis ő teszi a legtöbbet Eleanorért, amikor különc viselkedése ellenére is a felszín alá néz, és a barátja lesz. Nekem nagyon-nagy élmény volt ez a regény, és hiszem, hogy mindenkinek nagy élmény lenne, ha belekezdenétek.
Engem egyébként hangulatában nagyon emlékeztet az  Amelie csodálatos életére, ott is egy magának való, de élni akaró, magányos, magának való nő tör ki a valóságba. Itt persze jóval nehezebb dolga van főhősnőnknek, de a történet végére tényleg eljutunk odáig, hogy nem kell többet aggódunk érte. Eleanor Oliphant köszöni, jól van! És milyen jó tudni ezt!

Ez Gail Honeyman első könyve, de ezek után figyelni fogom az írónőt, mert egy nagyon jó, okos, szórakoztató és elgondolkodtató könyvet írt. Igaz kedvenc lett, el fogom még olvasni.

Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van!
Ventus Libro Kiadó, 2017
400 oldal