június 27, 2016

Az élet nagy kérdései: meddig tartod magadnál kölcsönkapott könyvet?

Nem tudom, észrevettétek-e, de kezdek szépen lassan új rovatokat bevezetni! (Juhééé! Hát nem izgalmas???)
Na most az élet nagy kérdései rovat pontosan arról szól, mint ahogy elneveztem. Fontos kérdéseket teszek fel. Számomra fontos kérdéseket. 

Ha szeretnétek megnyugtatni, felhergelni, választ adni, nyomjatok egy kommentet a kérdés alá. 

Ha nem, vagyis ha azt szeretnétek, hogy örök bizonytalanságban szenvedjek, hát nyugodtan hallgassatok ;)

A mai dilemmám a következő:  a kölcsönkapott könyvek. 

Meddig tarthatod magadnál? Egy év, két év... Két év már ciki? Addig amíg vissza nem kérik? :) Addig, amíg elfelejtik? Van valami végső határ, amikor már muszáj visszaadni? Szabad olvasatlanul visszaadni?



Én egy elég renitens könyv kölcsönző vagyok. Teljesen örülök annak, ha kölcsönbe kapok könyveket, komolyan vigyázok is rájuk, de valahogy mindig hátrébb szorulnak az olvasmányi listámon. Félek, hogy van valami szabály, miszerint rögtön el kell olvasni az ilyen könyveket, és rögtön hosszú levelezést kell folytatni a könyv gazdájával arról, hogy ez mennyire nagyon jó. ( Vagy nem jó. ) 

Szóval, van valami etikett ezzel kapcsolatban, amit ti alkalmaztok? Van valami sorvezető? Nehogy azt mondjátok, Ti sosem kaptok kölcsön könyveket...

június 26, 2016

Borít-óó...

Az történt, hogy...



Nemrég egy netes beszélgetés közepette felvilágosítottak arról, hogy aki annyira szereti a történelmi romantikus regényeket, mint én, annak már rég hallania kellett volna Lisa Kleypasról. Hát most mit mondjak, én sosem hallottam róla. Viszont ha már szóba került, vettem a jelet, és előjegyeztem az írónő egyik könyvét a könyvtárból.

Tudni kell, bár brit tudósok nem foglalkoztak vele, hogy aki romantikus irodalmat olvas, az nem hülye. Ugyanakkor személyes tapasztalat, hogy ez a zsáner szinte a leghígabb, az ember többször húzza el a száját, mondván, hogy de béna, mint hogy szempillát lebegtetve örülne a szituációnak, hogy végre egy jó romantikus regényt olvashat. Nálam az arány körülbelül úgy alakul, hogy minden harmadik- esetleg negyedik regény, amit megszeretek, úgyhogy én úgy számítom, hogy saját ízlésvilágomnak a romantikus regények kb 30-35 %-a felel meg.

Finnyás vagyok.

És sajnos sok tekintetben sznob. Amikor Nima nemrég írta, hogy őt mennyire fel tudja húzni a borítók milyensége, akkor én azt gondoltam, hogy engem meg pont nem izgat annyira ez a téma. De aztán jött az ominózus pillanat, amikor letették elém Lisa Kleypas regényét, amikor kicsit elhatárolódtam. Vagyis nagyon. Vagyis majdnem azt mondtam a könyvtárosnak, miközben a hátam mögött állt jó pár ember, hogy neeem, ezt a könyvet nem én jegyeztem elő.

Mi a problémám ezzel? Egyrészről ha meglátok egy ilyen borítót, akkor azt érzem, nem én vagyok a célközönség. Ahogy minden regény típusnak, a romantikus regényeknek is van egy evolúciós folyamata. Emlékeztek, mennyire kiakadtam Moning romantikus könyvén- pedig Moningot imádom-, mert annyira giccsesen ódivatú volt? És ezek a borítók igenis azt jelzik, hogy a romantikus könyvek ugyanolyan bárgyún romantikusak, mint régen. Elhiszem persze, hogy csak azoknak a lányoknak valók, akik szeretnek a rózsaszín fellegekben úszni, tiszta sor, nem kell mindenkinek olvasnia őket. De ahogy letisztultak, humorosak és ( általában) giccs mentesek lettek ezek a regények, úgy kellene a borítóknak is fejlődni.

A sci-fi borítók miért nem ugyanolyan igénytelenek, mint régen? Miért nincsenek még most sem bögyös macák a fantasyk elején? Szóval kicsit pislogtam, meglepődtem - tényleg? ezt jegyeztettem elő???-, elhatárolódtam, aztán sóhajtottam egyet, és úgy vittem át a városon, hogy eltakartam a könyv elejét.

Miért nem tudok egy városon úgy keresztül menni, hogy takargatom ezeket a könyveket? Nyilvánvalóan komplexusom van. Nem tudok azonosulni rózsaszín lelkemmel... Vagy még inkább azzal nem tudok azonosulni, hogy ennyire leegyszerűsítik ezeket a könyveket, illetve a nőket, akik ezeket olvassák.

Amúgy azt is vállalom, hogy sznob vagyok. Én a Julia Quinn könyvek borítóit szeretem, ahol semmi nincs, csak valami stilizált háttér, meg a cím, vagy mondjuk a KMK iránya is tök jó, a régi korhű ruhák, vagy azokba bújt modellek képei.

Nekem nem kell olyan kép egy könyvre, amitől émelyegni kezdek, mert úgy érzem, lenyeltem egy pillanat alatt két kiló vattacukrot. Azért mert nem kell olyan regény, amiben a szereplők úgy beszélnek, hogy "kibomlott szenvedélyünk virága ajkaid rózsás halmain." És ez a könyvborító számomra ezt sugallta. Kicsit kibújt belőlem a gaz feminista, aki harcol azért, hogy a nőket akkor is számba vegyék, amikor épp álmodozni akarnak egy harcos marcona grófról. Vagy az abroncsos kényelmetlen ruhákról. Szabadítsuk ki a mellbimbókat! Olvassunk szégyen nélkül romantikus könyveket! Le a nőket sújtó előítéletekkel! ( Ámde, az a nagy büdös helyzet, hogy nem vagyok sem feminista, sem harcos. )

Visszatérve az előző körbeposztra- ha nem blogolnék, nem ismernék a blogom miatt olyan embereket, akik meg tudnának említeni egy-egy írót. Én a büdös életben nem olvasnék amúgy Kleypast vagy hasonló regényeket. Mert butának tűnnek. Mondjuk, hogy kevesebb lenne-e az életem, azt nem tudom, mert még bele sem olvastam, csak füstölögtem most egy kicsit. És pedig ez a borító nem is annyira botrányosan rossz, bizony mondom, vannak ennél jóval ízléstelenebbek is. 

A legtöbb ember számára a romantika egyenlő a giccsel, határozottan tiltakozom. Számomra egy jó romantikus regény tele van jó dialógusokkal, humorral, replikákkal és persze a boldog véggel. 

Amúgy meg, HAJRÁ MAGYAROK! :P

június 25, 2016

június 22, 2016

Egy kis személyes- változnak az idők...

Még emlékszem, ahogy megszületett a Zenka szerint a könyvek blog első posztja, ahogy botladoztam a freeblogon, senkit és semmit nem ismerve... Az első posztok között volt egy kép, könyvlapokból vágtak ki egy lányt, aki könyvlap-faleveleket sepert, és teljesen odáig voltam, azért a hangulatért, hogy " ez most tetszik nekem, és igen van egy könyvesblogom, amibe betehetem, és yeee! ", szóval a freeblogos korszak csupa örömködés és idealista romantika volt. Önmagamra találtam, és mások is rám találtak, és a találkozások kora tele volt információ cserével, könyvek ajánlgatásával, megbeszélésével - ami kapcsán eszembe jutott, hogy régen mennyire befolyásolható voltam, és hogy mennyire mellé lőttem pár könyvvel, vagy hogy mennyi minden volt, amik talán ma már másképp történnének, de ki tudja? Lehet ugyanúgy történne minden...

Az első dolog, ami eszembe jut, az a vámpíros könyvek. Nagy divatjuk volt régen, és én is megvettem jó pár sorozatot - pl. True blood-, amik csalódást nyújtottak. A Twilight sorozatot azért olvastam el, mert olyankor mindenki Twilightot olvasott, és az elején még tetszett, aztán a második résznél jött az elmegy kategória, majd a végére én is dühös trollként csaptam le Edwardot a képernyőre, és hát szegényt nem kímélték a blogposzt alatt kommentelők sem.

Aztán eszembe jutott most Zafón is, akiért totál odáig voltam- hidegrázósan, remegősen, párás tekintettel olvastam a sorait-, és mostanában egyre inkább úgy érzem, hogy a könyvei túl hatásvadász stílusban íródnak, eléggé koncepció nélküli lezárásuk van, és most kicsit elhatárolódom attól, hogy Zafónt olvassak, pedig ő ugye régebben "a mindenki felett" kategória volt. Újra biztos nem olvasom a könyveit, és az olvasatlan regényén sem gondolkodom.

Régen eléggé népszerű posztokat gyártottam a Fejős könyvekről, amikről lehet most sem gondolnék mást, de talán már nem vesézném ki ennyire őket- nemrég beleolvastam egy Fejős könyvbe, és hát... még mindig voltak problémáim, de inkább nem harcoltam vele, becsuktam, és a történetnek itt vége szakadt. ;)

Hatalmas számlákat okoztak a könyvvásárlásaim... Legtöbbször összegyűjtögettem a blogokról, hogy milyen könyveket szeretnék, aztán havi egyszer vásároltam SOKAT. Nagy részüket, még most sem olvastam ki, és jelenleg nagyon-nagyon-nagyon keveset költök könyvekre. Tavaly kb. tíz könyvet vettem, plusz mínusz egy-kettő.

Az évek során egyre lassabban olvasok :), és ezt élvezem. Régen csak úgy faltam a sorokat, megjegyzem nagy szerepe volt ebben a blognak is, de már akkor is tartottam magam ahhoz a belső szabályhoz, hogy attól, még hogy egy könyv most jelent meg, semmivel sem jobb, mint egy régi... Úgyhogy régen sem voltak népszerű - " én olvastam ki először ezt a könyvet, és most megmutatom nektek a tutit"- posztjaim, és nyilvánvalóan most sem lesznek. 

Apropó új könyvek- régen reciztem, aztán elkezdtem renitens módon nem recizni. Ó, emlékszem, volt olyan hét, amikor minden nap könyvet hozott a postás- kisebb konteó kör alakult az utcában, hogy mivel foglalkozhatom, netalán illegális piramisjátékkal? - , aztán véget vetettem ennek az áldatlan állapotnak. Ez saját vállalás volt, egyszerűen eljutottam odáig, hogy nem megtiszteltetésnek éreztem a felkérést, hanem feladatnak- irányított szándékkal- , és miután elkezdtem könyvekről más fórumon cikkeket írni, rájöttem, hogy a recizés nem az én asztalom. Mindig elveszve éreztem magam reci írás közben, olyankor eltűnt a játék, maradt az objektivitás és a feladat. ( Úgyhogy mindig döbbenten bámulom azokat, akik évek óta csak reciből blogolnak, le a kalappal előttük, én biztos nem bírnám. )

Öhm, régen sokkal inkább felhergeltek a blogvilág kétes ügyletei. Recikérdések, moly, blogturné, álompasi, mindenféle hülye - és korrupt- szavazások, hogy írhat ilyen posztot valaki???, de hülye!, de mégsem hülye!, most akkor ki a hülye?! típusú gondolatmeneteimmel volt tele a blog vagy a facebook chat,  amit most kicsit megmosolygok, de persze vállalom... Viszont most már nem szeretnék még egyszer belekeveredni egy hobbi által okozott érzelmi válságba - mert pl. sosem felejtem a nagy Outlander háborút, amikor azért nem tudtam élvezni az Upponyi szorosban tett kirándulást, mert folyton azon törtem a fejem, hogy mivel replikázzak az ellentétes tábornak.

Azt vettem észre, hogy idővel a blog, mint olyan háttérbe szorult, és egyébként eléggé görcsös lettem és mechanikus: mindig akartam valamit mutatni, csak hogy mit, azt annyira nem tudtam magamnak sem megmondani, nem hogy nektek - szóval igen, elkezdődött a vég, amikor egyre és egyre kevesebbet írtam.

Régen sokfélét olvastam, sajnos egyszerre többet is, és így nem tudtam teljes figyelemmel összekapcsolódni a könyvvel. Most sokkal kevesebbet olvasok, és azt vettem észre, hogy szeretem egy téma, helyszín, korszak köré gyűjteni az olvasmányaimat. Tavaly a napfényes Itália volt soron, télen India megrögzött szerelemese voltam, mostanában pedig besikerült több könyv, ami a huszadik század eleji Párizsról szól.

Egyre inkább értékelem azokat a könyveket, amiket régen unalmasnak tartottam. Olyasmiket, mint mondjuk Harris könyvei, amik leginkább hangulatokat, korszakokat örökítenek meg, valami olyasmit, hogy milyen lehetett akkor és ott élni, miket gondolhattak az akkor élők, milyen lehet itt és ott, meg amott a világ... 

Régen például ha nem is csíptem minden urban fantasyt, de elnevetgéltem rajtuk, mostanában kezdem felvenni azt az attitűdöt, amit korábban másokban kifejezetten utáltam, hogy most izé, most ez most komoly? Sikerült is eladni nagyon sok urban fantasyt, mert a büdös életben nem fogom újra elolvasni őket- remélem, hogy kivétel marad a Cassie Palmer sorozat és a Tündérkrónikák-, viszont ( színházakba illő,  teátrális sóhaj) jajj!!, nem vagyok benne biztos .

Régen annyira dühös voltam egy YA-kat szidó cikk miatt, hogy emlékszem könnybe lábadt a szemem :D - HAHHH! - , most meg mihelyt elolvasom, hogy tizenhat éves a főszereplő, messze elteszem a könyvet és még csak esélyt sem adok neki. Nem akarok tudni róla, nem akarom látni, és egyébként is minekkk??? Na ilyen gondolataim vannak, a tizenéves szereplőkről. Ambivalens dolog viszont, hogy még most sem adtam fel, hogy befejezem az egyik ötletemet, ahol elég ifjúságiak a szereplők :P ( Egyébként ez is, meg az urban fantasy-s dolog is rossz szokás, illene legalább a könyvek elejébe olvasnom. )

Régen szórakoztattak a tökéletes szépfiúk, kinevettem magamat és a nőket is, hogy ezt a sémát bepuszilják, de ma már kifejezetten bosszantanak a sematikus "szépfiú vagyok és minden helyzetben kemény, mint a cövek" szereplők. Már nevetni sem tudok rajta, egyszerűen szánalmasnak tartom. ( Talán ezzel párhuzamos az urban fantasy utálatom, mert ugye ott ált. ilyen pasik ugranak ki minden bokorból. )

Régen tudtam azonosulni a szürke karakterekkel, tetszett, ahogy látom a folyamatot, miközben lesz valaki belőlük- most a kiver a víz az ilyen regényektől.

Régen érdekelt, hogy mit olvasnak nagyon sokan, és én is el akartam olvasni az ilyen könyveket, hogy legyen véleményem- mostanában teljes mértékben hidegen hagy a hype. De ez azt jelenti, hogy VALÓBAN hidegen hagy. Nem azt, hogy ha valamit hype-olnak, akkor az már rossz és nem olvasom el, mert ez ugyanolyan káros, mintha csak azért olvasnád el, mert divat. Én inkább elolvasom a tartalmat, és eldöntöm magamban, hogy akarom-e vagy sem.

Határozottan kezd kialakulni bennem egy érdeklődési séma, és legtöbbször aszerint választok könyveket. Utazás, vagy legalább valami olyan történelmi regény, ahol gondot fordítanak a világra. Fantasy jól kiépített világgal. Történelmi romantikus - a humorosabb, vagy kicsit sötétebb fajtából. Családregény. Életrajz. Ilyesmik. A krimi még most sem a szívem csücske, viszont az idők során megbarátkoztam a scifivel.

Elég sok könyvről nem írtam a blogon, - amit régen el sem tudtam volna képzelni- , és igazából élvezem ezt a szabadságot, azt hogy nem jegyzetelek és nem fogalmazom a posztomat olvasás közben. Emlékszem a blog fénykorában még zuhanyzás közben is posztot fogalmaztam, és ez már kezdett frusztráló lenni :P - de sajnos ezzel az is jár, hogy most, ha bejegyzést írok, olyan, mintha megint felhúztam volna a tanuló cipőmet, és úgy érzem vissza kell szoknom.

Mióta nem írok blogot, sokkal bénábban fejezem ki a való életben a véleményemet. Amikor sokat blogoltam elég akkurátusan tudtam az egyik vagy a másik oldalra állni, most meg pár pillanatra leblokkolok. Vagy csak annyit mondok, hogy " aha az jó könyv", vagy hogy " aha, az nem"... Ez azért elég szomorú, higgyétek el. 

Régen izgattak, a " mi a kedvenc könyved, ki a kedvenc íród" típusú kérdések, most a falra mászom tőlük. 

Régen nagyon sok blogos barátom volt, most azt gondolom, sokan lemorzsolódtak, ami az élet része, de persze ez is szomorú dolog.

Régen sem tudtam blogsablont csinálni :). Most sem tudok.

Régen imádtam Pritkint és Barronst, és könnyedén szerelembe estem a főhősökkel, remélem, ez így is marad... Vannak pillanatnyi szenvedélyeim, de azért már őket is sokkal jobban megválogatom. 

Régen azt gondoltam, hogy az olvasás egy nagyon-nagyon-nagyon fontos dolog, most egyezzünk meg annyiban, hogy fontos dolog.

Régen sokkal nagyobb volt bennem a bizonyítási vágy, most már jóval kisebb...

Régen el sem tudtam volna képzelni, hogy ne csak a könyvekről írjak, most úgy érzem, egészen más dolgokról is írnék... 

Szóval alakulnak a mércék, és átterelődött a hangsúly. Mit is írhatnék még...

 Nálatok mi változott?

( Előbbi alapvetés a 2009. júliusától kezdődő könyves blogos időszakomról szól.) 

A témához csatlakozott:


Mint mindig, várjuk a csatlakozókat- akár kommentben is!!! 

A fagyira a vendégeim voltatok ;)
 

április 18, 2016

Valahol egy párhuzamos dimenzióban.... / ha én regényhős lennék


Valahol egy párhuzamos dimenzióban Zenka egy dombtetőn ücsörög és azon gondolkozik, most beverjen-e egy maflást a királyi fodrásznak, aki különösen idétlen kontyot tornyozott a feje búbjára. A ruhája elszakadt, a topánja sarka rég letörött, mert igazán, nagyon nem tehetett mást, minthogy elszökött az éjféli bálról, annyira megrémisztette a sok-sok hajbókoló vendég. Mit lehet most tenni, fújtat egy nagyot, hiszen már kinőtt a mesékből, rég feltörte már a lábát az a fránya üvegcipő, ráadásul nyomában a királyi testőrség, hogy visszavigyék a palota díszes falai közé. Nem, oda soha többet nem megy. 
Unalmasnak és üresnek tűnik az arannyal díszített szobája, a folytonos semmitmondó pomádé, a pacsuliillatú udvarlók, unalmasnak tűnik, hogy mindenki csak a nyafka királylányt látja benne, mellesleg bosszantó, hogy az ő szavát soha senki nem érti meg, hiába ült sokszor éjfélig is a királyi könyvtárban, hiába tanulmányozta a csillagokat, vagy hogy hogyan értekezett sok-sok filozófus. Kiábrándítóan okoskodó a világ, és az ő -üres? női? - okoskodása meg nem érdekel senkit sem. Hatalmas szélvihar éri el a dombot, és a hideg levegőhullám lebontja feltornyozott haját, aminek nagyon-nagyon örül, sőt - gondolja magában mosolyogva-,  még annál is jobban. Legalább a leomló hajkupac eltakarja a messzeségben porzó királyi testőrség lovainak apró foltját.
- Na jó, én most megyek- mondja teátrálisan az almafának, ami bosszantó módon nem válaszol az égvilágon semmit. De azért útra kel. Még csak a harmadik fordulónál jár az erdő közepén, melyről sokan azt rebesgetik, hogy mértanilag is, "de tényleg teljes mértékben kerek", amikor megérkezik egy páncélos lovas, korántsem olyan fénylő páncélban, amiről a mesék írnak, és korántsem udvarias módon elállja az útját. Hősnőnk mindig is vágyott a kardforgatásra, de sajnos nincs más fegyvere, mint a legyezője, és - milyen az élet-, azt sem tanulta meg illő módon kezelni. Mégiscsak- morfondírozik, miközben a páncélos hatalmas csattanással és egy igazán nem mesébe illő böffentés közepette leugrik lováról-, mégiscsak van ennél a lovagnál egy kard, amire nagyon fáj a foga. Jobban kell neki, mint a kedvenc krónikásának következő meséje, pedig azt is nagyon régóta várja már, és a kancellária csak a jövő évre ígéri... 

Volt idő, amikor Zenka a mókás kérdéseiről volt híres. Ha valaki tanácsot kért tőle, hát felvetett pár lehetőséget, ami közül választhattak a vállalkozó kedvű udvarnokok és udvarhölgyek, és a lehetetlenebbnél is lehetetlenebb lehetőségek közepette mindig rátaláltak a válaszra. Futhatna, ez lehetne a leglogikusabb lépés, ha épp nem érezné azt, hogy földbegyökerezett a lába, márpedig a földbe gyökerezett lábak nehezebben mozdíthatóak, mint a banyák parkolópályára állított seprűi. El is csábíthatná, ha értene az efféle mesterséghez, de a kastélybeli élet nem kedvez az ilyenféle praktikákhoz, még akkor sem, ha a lovag "csöppet" daliásnak tűnik. Jó hát, gondolkozik továbbra is, miközben a lovag kötelet fog a kezébe- még is mit akarhat egy kötéllel?-, mit tennének a hősök a mesékben? A kedvenc történeteiben lovagok küzdenek a sárkánnyal, vagy testőrök küzdenek a morcos ellenséggel, maszkos útonállók rabolják ki a gazdagokat, hogy szétosszák zsákmányukat a szegényeknek. Lehetne haramia, az igazán illene hozzá gondolja, miközben a lovag csomót köt a csuklójára, - mégis mit képzel?- és maga után rángatja- mégis hogy gondolja? És mégis miért térdel le elé, mindazután hogy megkötözte, ilyen ámulattal?
- Ez eredeti gyémánt? - kérdezi a  csöppet daliásnak tűnő a karperecére nézve. 
Na most hősnőnk már hallott a feminizmusról, sok mindenben egyet is ért vele, de abban nem, hogy egy nő bármire képes lehet. Nyilvánvalóan nem elvárás egy hercegnőtől a verekedés, de ahogy a tanítók tanították, minden csak a szerencsés csillagállás kérdése, és Zenka csillaga most a karkötőjén tündöklő gyémánt. Nagy levegőt vesz tehát, és egy harcos amazon tigrisugrásával az előtte térdepelő lovagnak ugrik- a kedvező kimenetelt rábízza a földben pihenő kövekre. Piff-puff. Coff-Kopp. Ezzel is megvolnánk.

Nem sokkal később, amikor Zenka a lovag trágyaillatú páncéljában lovagol a csodálatos és nehéz karddal a kezében, tovább gondolkozik. Mit is tehetne... nemrég arról olvasott könyvet, hogy egy űrhajóval a Marson felejtettek egy felfedezőt... lehetne akár felfedező is, vagy ha most már páncélja és lova is van, lehetne akár maszkos igazságharcos is, vagy maszkos női bandita, vagy akár testőrnek állhatna, vagy nyomozhatna akár a Sherlock Holmes nevű nyomozóval is... Ám de...

- Hé, te ló, merre vágtatsz?


Talán csak hagyni kellene, hogy a ló elvigye valamerre. Az is jóféle kalandnak tűnik, gondolja, aztán az üvegcipőt a lombok közé dobja, egyiket a másik után. A lényeg, hogy mostantól ő irányít. De legalábbis a nyeregben van.



Fenti szösszenetet a témázás keretein belül írtam, és mint tudjátok bárki csatlakozhat az adott témához úgyhogy írjatok! DE ha nincs is kedvetek csatlakozni, akkor még kommentben megírhatjátok, milyen karakter lennétek és milyen történetben, ha választhatnátok.Nagyon kíváncsi vagyok mindenkire! ;)

Aki még témázott - a témához méltatlanul kevesen, de semmi gond:

március 20, 2016

Pár dolog, amit a könyvekben találtam

Rigolyás posztot akartam írni, de tényleg, viszont közben elkalandoztam egy számomra sokkal izgalmasabb témára, úgyhogy most figyeljetek! 

Nem szeretem a túl apró betűket és kifejezetten utálom, ha a miniatűr betűket hajszálvékony lapokra nyomtatják- nem vagyok hülye, tudom, hogy azért van, hogy az ezer oldalas könyvek ne nyomjanak tíz kilót-, ettől függetlenül nem olvasok ilyen könyveket, csak mert NEM, és ugyanígy vagyok a nevetséges borítókkal is, hogy bár a tartalom engem sokkal jobban érdekel, de egy olyan könyv, amit egy izzadságtól csepegő felfújt, kigyúrt férfi testtel akarnak eladni, nem tud izgalomba hozni, és csak a legnagyobb rábeszélés mellett érintem meg a könyvet. Egyszerűen gáznak tartom, nem is akarok tovább magyarázkodni. Amit nem szeretek még, az kérem az az eset - :P- , amikor valamilyen felfoghatatlan módon sikerül szamárfület hajtania valakinek egy puhaborítós könyv borító lapjára! - na ezen ki szoktam akadni-, továbbá azon is, ha valaki leeszi a könyvet, és szerencsétlen telis tele van kajafolttal. Ez egy picit.. nem is tudom eldönteni, hogy undorító-e, vagy csak szimplán felháborító?

Kép az Eat-Pray-Love moziból

Ebből a témából kiindulva jött a következő, miszerint én is leettem egy könyvemet, mégpedig Elizabeth Gilbert Ízek, imák, szerelmek könyvét, de annyi fagyit evett az első etapban, hogy nekem is kellett belőle, és hát milyen lett a 42. oldal? Természetesen sikerült rápotyogtatni a fagyit, de bőven.

Na és akkor, emiatt az incidens miatt gondolkodtam el azon, mit találtam én ez idáig a könyvekben. Mit felejtettem  vagy mit felejtettek mások már ott? 

Nézzük csak találtam már: vonatjegyet, színházjegyet, listát, hogy milyen ruhát pakoljak a bőröndbe be, préselt margarétát, préselt ibolyát, használatlan papírzsebkendőt és préselt pipacsot, verset, amit egy másik könyvből másoltam ki, mert annyira tetszett, be nem fejezett levelet, amit a barátnőmnek írtam, levelet önmagamnak, hogy pár fontos dolgot sose felejtsek el, préselt rózsaszirmot- még mindig van illata-, madártollat, listát a kedvenc dolgaimról, pár évvel ezelőtti bevásárló listát- alig vettem meg róla valamit , a telefonom nagyon keresett pin kódját, fényképezőgép jótállását, elkallódott, nagy címletű papírpénzt, szentelt búzafűt- természetesen préselve, - agyonnyomott szúnyog kiszáradt múmiáját, halott katicát- nem én voltam!-, régi karácsonyok illatát a kisimított csillogó szaloncukorpapírral, kilapított mikulást, könyvjelzőt- ebből rengeteget, csoki fagyi elfogadhatatlan nyomát, pókot, ami rám ugrott, miután kinyitottam a könyvet, ötleteléseket blogbejegyzés/regény/novella témára, egyéb más olvasónaplószerű jegyzeteket, rajzokat, a tíz évvel ezelőtti kedvenc táblás csokim papírját, fekete hajszálat- az a gáz, hogy vörösesszőke vagyok- görrr, - az aktuális jó szám előadóját, címét, amit olvasás közben hallottam a rádióban, őszi falevelet, négylevelű lóherét- hogy a szerencséből maradjon az utókornak, egy teljesen más könyv kiesett oldalát, képeslapot/levelet, amit olvasás közben kaptam. Találtatok még valami mást? Írjátok le a poszt alatt. 
( És persze ne higgyétek, hogy az összes könyvemben van valami, azért nagy arányban üresek. )

Ma van egyébként a tavasz első napja! És a boldogság világnapja is az ENSZ jóvoltából. Jó alkalom ez arra, hogy új dolgokba kezdjünk, nem igaz? Én például úgy döntettem, többet fogok sportolni és megpróbálok többet mosolyogni- sőt mi több, nevetni! No meg elültetek pár fűszernövény magot...

Forrás:beatinglikeamothswings.tumblr.com

március 17, 2016

A végtelen történet


Hogy mit jelent gyereknek lenni? Mit jelent az, ha korlátok nélkül elmerülhetsz a fantáziában? Mivel gazdagabbak nálunk a gyerekek- például amikor olvasnak? És megmaradhat-e ez a gazdagság, miközben felnő valaki? Csak pár kérdés, amivel Michael Ende ebben a regényben foglalkozik.

A film más történet, nem adja át a könyv hangulatát, és ott ér véget, ahol a könyv úgy igazán elkezdődik. Gyerekkoromban egyenesen féltem tőle: a déli jósda szfinxei megrémítettek, ott volt az a gonosz sötét szörny, a vicsorgó fogaival,  nyomasztott az egész film, és Fuhur... nem tudom miért, de kifejezetten taszított a kedves szerencsesárkány.

Viszont ha van valami, amiért hálás lehet a világ, akkor azért, mert vannak még felnőttek, mint Ende, akik olyan varázslatot csempésznek az üres lapokra, ami nemcsak hogy működik, hanem teljes és egész, ami nemcsak a képi világában, hanem szimbolikájában is komplex; nemcsak szórakoztat, hanem igazi kulcsokat ad át az olvasónak, lehet az felnőtt vagy gyerek, és mindeközben úgy játszik a fantáziával, a legkisebb erőlködés nélkül, hogy a legapróbb mozaik darab is arra készteti az olvasót, hogy ne dobja el olyan hamar a képzeletet:  ne csak lássa a betűket, hanem érezze is a mesehősök történetei mögött megbúvó bölcsességet és csodát.

A könyv olvasása közben kisebb krízist is átéltem. Folyton írni szerettem volna nektek azokról a hatásokról, amik éppen érnek- szerencse, hogy nincs okostelefonom-, mert lenyűgözőnek és valóban korlátlannak éreztem azt a fantáziavilágot, amit az író elém tárt. Itt nem voltak korlátok, úgy mint más regényekben, tele volt játékossággal és képzelőerővel az egész történet. A képzelet valóban erő.  Tudom, hogy felnőtt korunkra megpróbálják ezt a hatalmat idealizmussá savanyítani, de nem, a mi kezünkben,  vagyis fejünkben van, hogy hogyan látjuk a világot, és a mi hatalmunkban áll, hogy mit választunk, milyen hősök/ szereplők szeretnék lenni.

 Még januárban olvastam egy cikket a televízió romboló hatásairól a gyermekekre nézve címmel,  most a német neuropszichológus, Gerald Hüther nyilatkozatából idézek: "Ha egy gyerek olvas, akkor közben agytechnikailag rengeteg dolog történik. A betűket szavakká rakja össze. A szavak és mondatok képekké alakulnak át, fantáziavilágokká. Amit a gyerek agya elolvasott, az megjelenik lelki szemei előtt. Piroska megy az erdőben. Itt egy gyerek sem a betűket látja. Ez hihetetlen fantáziateljesítmény: feketéből és fehérből egy képet megalkotni. Ezzel szemben egy Harry Potter-film semmit sem ér. Mielőtt bekapcsolhatná az az ember a fantáziáját, már ott is a következő kép. Csak az viszi valójában előrébb az embert, amiért saját maga megdolgozott."

A végtelen történet olvasása során megpróbáltam újra gyerekként megélni az olvasott szöveget. Volt valami szomorú abban, hogy a történet kezdetén nem tudtam lekapcsolódni a " felnőtt" olvasási szokásokról. Az agyam el volt zsibbadva, mindig a megszokott felnőtt impulzusokra várt, egyszerűen nem tudtam úgy használni a fantáziámat, mint annak idején. És ez kicsit kétségbe is ejtett.

"Azt szeretném tudni, mi van egy ilyen könyvben, amíg csukva van."


Akkoriban írtam nektek ezt a piszkozatot:

FANTÁZIA BAJBAN VAN!!! ( ez ugye a könyv egyik fejezetcíme)


Tudjátok-e még, hogy néz ki egy sziklaevő? Vagy hogyan néz ki a folyton nyüzsgő lidérc, aki mindig elvéti az utat? És biztos ismeritek a kis éji zenét, de el tudjátok még képzelni, milyen a kis éji manó? És milyen lények lehetnek a fikarcok? Gondolkozzatok kicsit, mielőtt elolvasnátok, mindjárt írom a választ!

" A második figura, aki a tűztől jobbra ült, kis éji manó volt. Legfeljebb kétszer akkorára nőtt, mint a lidérc, és egy felegyenesedett szurokfekete, szőrös hernyóra emlékeztetett. Beszéd közben két csöpp rózsaszín kezével hevesen gesztikulált, és onnan, ahol göndör fekete haja alatt az arca lehetett, két holdszerű nagy kerek szem parázslott elő. Éji manók, a legváltozatosabb alakban és nagyságban, mindenütt előfordultak Fantázia területén, így egyelőre nem lehetett eldönteni, hogy ez vajon közelről vagy messziről jött-e. Mindenesetre ő is úton volt, mert a háta mögött az éji manók szokásos hátasállata, egy denevér függött szárnyaiba burkolózva, összecsukott esernyőként, fejjel lefelé egy ágról. "

Jelentkezzen, akit a kis éji manó egy felegyenesedett, szurokfekete, szőrös hernyóra emlékeztetett, rögtön kap tőlem valami díjat ...Sajnos azt kell mondjam, hogy a manapság divatos ifjúsági fantasy regényekben összesen annyi kreativitás van, mint ebben az egy bekezdésben.

Fuhur és Átráskó
És higgyétek el, bár lassan olvastam a könyvet, mert valóban tréningeztem az agyam, hogy mindent el tudjak képzelni, és megpróbáltam a szimbolikát is átérezni, olykor baromi nehéz volt elképzelni mondjuk egy sereget, ami olyan hétköznapi mesehősökön kívül, mint boszorkány, óriás, bádogemberek, beszélő állatok, még kecskelábú faunokból, óriás éji manókból, embermagasságú kakasból - karimás csizmában nem akármiben!-, aranyagancsos, frakkot viselő szarvasból, sisakos rézhangyákból, vándorsziklákból, fuvolaállatokból- ezek a hosszú csőrükkel muzsikáltak- , vagy akár tócsásokból állt.

Hát mennyivel izgibb lenne, ha twilight bella nem egy hétköznapi anti vámpírral, hanem egy tócsással jött volna össze?



Van még pár piszkozat, amit beemelnék a posztba, miszerint:

AZ A JÓ KÖNYV, AMIT MÉG BE SEM FEJEZTÉL, DE MÁR MOST GONDOLKODOL AZ ÚJRAOLVASÁSÁN....  

Az a helyzet, hogy hiába olvastam nemrég, most ahogy föllapozom a jegyzeteimet, legszívesebben újra kezdeném az egészet. Kezdve onnan, hogy...

Megsimogatnám a piros keményfedeles borítót- végigsimítanám rajta az Aurint, az egymás farkába harapó kígyók jelvényét-, aztán a megcsodálnám, hogy felváltva kék és piros betűkkel írták a szöveget, no meg hogy a könyvjelző is kék, és hogy lidérces iniciáléval kezdődik az első igazi fejezet, ami csak úgy csattant, mert hát arról szól, hogy Fantázia bajban van, és ha Fantázia bajban van, akkor mindennel baj van  világon... És újra elolvasnám, ahogy a fenti lények, a sziklaevő, meg a piros cilinderes fikarc a sötét Zengerdőben megbeszéli, hogy el kell jutni az elefántcsonttoronyhoz, és együtt fagyoskodnék Bux Barnabás Boldizsárral a szertárban, mert szégyellném, hogy elloptam az antikváriustól a könyvet, és ugyanolyan meglepetten olvasnám, ahogy a történetből kiszólnak a szereplők, nekem olvasónak, hogy segítsek nekik, mint ő. Fantázia  bajban van, mert mire felnövünk, szinte már csak szex, meg az erőszak hoz lázba minket, de biztos vagyok benne, hogy mindannyiunknak van egy gyermeki énje, aki kalandra és játékra vár, és átrepülné a szerencsesárkány hátán az egész világot. ( Innen enyhe spoiler.)
Megkönnyezném, ahogy a Szomorúség Ingoványába vész Artax, aztán együtt rettegnék Átráskóval, mert nem találnám az utam, s egyre sürgetne az idő. Lélegzetemet visszatartva poroszkálnék csak a két Szfinx között, és azt hiszem én elárulnék pár titkot a tudós gnómnak, Szűkmóknak. És mikor minden szétesett, Barnabással együtt megmentenénk Fantáziát, és aztán? Aztán sem ülnék passzívan...

A könyv második fele arról szól, hogy Barnabás megkapja az Aurint, aminek hátoldalára az van írva, tedd, amit akarsz. És Barnabásnak ott Fantáziában kell szépen lassan felnőnie. Nem elbújni benne, nem illúziókat gyártani, hanem megérteni, hogy csak akkor tudod meg, mit is akarsz igazán, ha megismered magad, és ha hibázol, hát tedd, a tapasztalataid által válsz egésszé, de a tapasztalataidat a legtöbbször te magad teremted meg.

Annyi, annyi kedvenc részem van. Legkedvesebb részem, amikor Barnabás megteremti Perelin, az éjjeli őserdőt, ami minden éjszaka virágzik és burjánzik, de ahogy megjelenik a hajnal első sugara elsorvad és sivataggá lesz. És ott ugrál a hatalmas orchidea fák tetején, aztán megismeri Szörszörényt, aki sosem lel társra, mert egy pillantásával bárkit megöl, s amint a nap lenyugszik, meghal, hogy helyet adjon az őserdőnek. Talán a legnagyobb tanításokat ő adja Barnabásnak, ahogy harc nélkül megadja magát, s ahogy  elindítja Barnabást, hogy keresse meg az igazi vágyait.

Szőrszörény és Barnabás
- A Valódi Vágyamat? - ismételte Barnabás megilletődve.- Hát az mi?
- Az a saját legmélyebb titkod, amelyről nem tudsz.
- De hogy ismerek rá?
- Azáltal, hogy a kívánságaid útján haladsz, egyiktől a másikig és a legvégsőig. Ez az út vezet a valódi vágyadhoz.

Engem nagyon megérintett, hogy egy ilyen félelmetes vadállatban társat, tanítót talált egy kisfiú.

Aztán ott volt Amargant az ezüst város, ahol minden lakó történetmesélésből élt, de sajnos kevés történet maradt fenn Fantáziában, és nem voltak könyvtárak, nem tudott megújulni a képzelet világa Barnabás nélkül ( vagy mi nélkülünk?). És ott voltak még a kóbor lovagok, akik nem tudtak mit kezdeni magukkal, mert hát szörnyekre végtére is nagy szükség van, vagy ott volt Átráskó, aki bár a könyv első felének a hőse volt, mégis félre tudott állni Barnabás miatt, és megpróbálta megmenteni a fiút a vesztétől, még akkor is, ha ezáltal ellent kellett állnia a hatalma csúcsán veszteglő Barnabásnak.( Spoiler vége)

Rengeteg, rengeteg epizód mutatta meg, hogy fantáziában semmi sem lehetetlen, és az apró történetek rengeteget tudnak adni annak, aki figyel a mögöttes tartalomra is. És ha majd egyszer egy esős napon a kirakatban azt fogom olvasni, hogy MUIRÁVKITNA, biztos erre a könyvre fogok gondolni.

De ahogy Ende mondaná, - úgy mint a könyv szinte összes szereplőjénél-, az már egy másik történet lesz, és az elbeszélésre máskor kerül majd sor. ;)

Mert a történet ugye, - attól függetlenül, hogy bezártuk a könyvet-, folytatódik tovább. Fantázia valóban végtelen. Hagyod, hogy általad újra megújuljon? Nyiss ki egy könyvet, vagy csak csukd be a szemed. Vesd magad bele. Képes vagy rá.