Nincs remény.

 Olyan rég írtam már paprikás posztot, és ezt is csak azért írom le, mert az imént fejeztem be a Van remény a boldogságra ( My happy marriage) című netflixes animét, és olyan szinten felhúzott, mint már nagyon régóta semmi sem. 

Viszont elszoktam az indulatos posztok írásától, és most is azzal kezdem, hogy tudom, tudom, tudom, hogy a keleti kultúrák másképp működnek, mint a miénk, tudom, hogy konzervatívak, hogy a nők társadalomban betöltött szerepe is ( valószínű ) más, mint itt... 

De most tényleg?

A Van remény a boldogságra első ránézésre egy nagyon nyálas animének tűnik, és elég nagy előítélettel kezdtem bele, de mivel voltak benne azért izgalmas jelenetek is, és érdekes volt a társadalom, amit az anime bemutatott, még reménykedtem, a kezdeti pár rész csalódása után is. 

A történet lényegében annyi lenne, hogy női főhősünk Miyo elég cudarul van tartva apja villájában, míg mostoha testvérét tejben-vajban fürösztik, addig ő cselédként szolgálja ki a saját a családját. Elég sztereotíp nyitás, úgy értem láttunk már elégszer ilyet, de gondoltam én, hogy nem baj, innen lesz szép látni, ahogy főhősnőnk fejlődik. Egy minimális spoiler, hogy Miyo-ról azt hiszik, nincs semmilyen természetfeletti képessége, ezért tartják értéktelennek, de ahogy az lenni szokott a történetekben az ilyen emberekkel, kiderül, hogy mégis van, és nem is akármilyen. A képességei pedig szépen lassan előtörnek, ahogy csatlakozik, újdonsült jegyeséhez, a szívtipró Kudou Kiyokával. Hála az Istennek, a történetben vannak azért izgi részek is, mert hogy mindenféle démonok jelennek meg a fővárosban, ahol Miyo vőlegénye a démonellenes osztag vezetőjeként gyilkolássza a gonosz természetfelettit. Miközben Miyo mit csinál? Hát főz rá. Takarít. És minden dologért elnézést kér. 

Ha lehetne mintázni az életképtelen főhőst, hát az a szememben Miyo lenne. Egy katasztrófa ez a nő. Tudom, keleti kultúra meg minden, ha pofán vágják az embert, akkor is hason csúszva kell elnézését kérni, de ez a Miyo, értitek, ez ezt az egészet szereti. Az első évadban még úgy voltam vele, hogy igen, belenevelték, hogy semmit sem ért, nem mer kibontakozni, nem mer beszélni, nem mer gondolkodni. De nem, ennek szinte egy önálló gondolata sincsen. 

Nem segít ebben a történet narratívája sem. Míg minden szereplő képes a normális emberi kommunikációra, addig Miyo a két évad összesen 26 részében - szerintem- egy darab összetett mondatot nem nyögött ki. Félreértések elkerülése végett: az a Miyo sem, aki már tudatában van annak, hogy szeretik, hogy vannak barátai, hogy van egy menő képessége, hogy megtudta, a családja történetet, hogy a jegyese nem is tagadja, hogy odáig van érte. Mondjuk, hogy ez miért van, nem nagyon értem. 

Mindenesetre ott van Miyo, és amit mond egész két évadban az ennyi:

- Oh... ( Nincs tovább.)

- Értem... ( Közben amúgy nem érti. )

- Nagyon szépen köszönöm!
- Nagyon sajnálom!
- Kudo San...., ...., én.... ( nincs tovább.)  Ez rengetegszer. 

- Kudo San! ( Nincs tovább, de van helyette könnybe lábadt vizenyős tekintet. )

2025-t írunk, és basszus ez egy felfejlődött női főhős kommunikációja. Értem, hogy Miyo senkinek sem érezte magát, de ott van Jane Eyre, több száz évvel ezelőtt megírt karaktere. Ő is élhette volna úgy az életét, hogy mindenki lábtörlője, mégis fejlődött, és nem tette!

Egyik kedvenc jelenetem az első évadban - spoiler- amikor a főhősnőt majdnem agyonveri a mostohanővére meg a mostohája, megérkezik a jegyese, hogy megmentse, és az az első mondata Miyonak, miután levágták a kötélről: - Kudou San, köszönöm, hogy ilyen nagy utat tettél meg értem. 

Szóval ne mááár!

Az a vicc, hogy a második évadban valóban kifejlődik a képessége, de azt sem érti, állandóan vezető kell neki mindenhez, amikor sodródik az eseményekkel megtesz pár dolgot, de ez lényegében nem túl nagy dolog. Ezeket sem sosem magáért teszi, hanem meg akar valakit menteni, mert hogy ő kedves, és egy kedves ember az ilyen. Passzívan szenved, aztán valami majd csak lesz. Miyo a második évad végén még mindig életképtelen. Még egyszer mondom, ő egy női főszereplő. Aki odáig jut a történet végére - spolier-, hogy nem kíván foglalkozni a képességével, és megegyezzik az eddig morc és jó képességű katona jegyesével, hogy bizony ők egy másodpercet nem akarnak egymás nélkül élni, és az erdő közepén fogják életük végéig a cseresznyefa virágszirmait számlálni. Ennyi az igényük. Teázgatni naphosszat a tornácon, az időjárásról beszélgetve, az anime előzményei alapján valahogy így:

- Kudou San..., én...

- Miyooo. 

-Kudou San... 

- Igen, párás az idő. 

- Ah....

Na jó, befejezem, váltsunk optimistára. Gondolom én, hogy még lesz folytatás... Nem hinném, hogy ebben a démonokkal teli, nem túl barátságos világban el tudnak bújni mindenféle kötelesség, meg ártó szándék elől. Vagy ha ez tényleg a vége ennek a történetnek, egy katasztrófa az egész. Könnybe lábadt szemek, gyerekes güggyögés, toporgás, és egy jó történet ígérete, ami abszolút nem valósult meg. 

De hogy valami pozitívat is mondjak, egész jók a mellékszereplők, és gyönyörű a rajzolás. 

( Nem vagyok gyakorlott anime néző, szóval bocsánat, ha nem megfelelően fejeztem ki magam a poszt írása közben. ) 

Újra TÉMÁZUNK!, és ez elég is ahhoz, hogy elmondjam...

 

Pár bloggal újra összefogtunk és eldöntöttük, hogy kicsit témázgatunk. Az ötlet lényege egyszerűen annyi, hogy közösen választunk egy témát, és a kijelölt pillanatban egyszerre publikáljuk a blogunkon a posztokat. Izgalmas dolog lesz körbe járni és megfigyelni, ki mit írt a másiktól függetlenül ugyanarról a témáról. 

Mostani témánk nem más, mint:

Hello!, Szia! Mizu? - avagy mi történt velünk, mióta nem témáztunk...

És mivel a témázás lényege, hogy azonnal leírd, ami csak eszedbe jut az adott kérdésről, elérkezettnek láttam az időt, hogy beszéljünk a szerelemi válságról... 

Annyi romantikus regényt olvastam már, és sosem gondoltam, hogy a szerelem mint olyan, úgy fejbe kólint majd, hogy mozdulni nem bírok. De így volt, egy teljesen átlagos napon, egyszer csak betoppant az életembe a férfi ( nevezzük így), és hiába nem akartam, minden olyan filmszerűen romantikusnak tűnt. RÁADÁSUL ez egy olyan sztori volt, amiben én voltam a főszereplő, gondolhatjátok...

Nem akarok nyálasnak tűnni, csak annyit mondok, hogy megvolt a kezdeti összepillantás, a "hű, most ő jóképű?" révedezéstől, az "annyira édes, hogy elájulok" szakasz, átestem a "fapofát vágok, hogy nehogy lássa, hogy odáig vagyok érte" fázison, de a "Te jó Isten, most nem tudja, hogy odáig vagyok érte?" krízisen is, illetve megvolt ez az aranyos csetlünk-botlunk a másik előtt, zavarba jövünk,  vagy elakad a szavunk a másikra pillantva dolog is. Szóval kerülgettük egymást jó ideig, kicsit romantikázgattunk, és aztán a férfi - ellentétben a romantikus könyvekkel -, nem engem, hanem mást választott. 

BUMM. 

Forrás

Mivel a témázás engedi a gyors témaváltásokat, és ez itt egy (elvileg) könyvesblog, leírom, hogy mindez újra a könyvek felé fordított, azaz a szerelmi válságom megoldotta az évek óta fennálló olvasási válságomat. Mert hogy valahogy ki kellett gyógyulnom belőle, tudtam, hogy nem élhetek úgy, hogy mindent NEKI szeretnék elmesélni, és amúgy is annál többet, hogy a szobámban fekszem a takaró alatt és a plafont bámulom, nem is csináltam semmit. Úgyhogy úgy döntöttem, hogy lefedem a gondolataim egy képzeletbeli vasfedővel, és nem hagyom, hogy bármiféle gondolat berepüljön, ami a FÉRFI felé terelne. 

Acélfedő kellett, a vasfedő pár képzeletbeli romantikus pillantástól elkorrodálódott... 

Úgyhogy kezdetben sorozatokat néztem, de azok nem kötöttek úgy le, aztán elkezdtem OLVASNI. Én, aki volt olyan év, hogy EGY DARAB könyvet olvastam összesen, azt is kínkeservesen, és akkor is olyat választottam, ami szétmarja a lelkem. Szóval újra elkezdtem könyvet olvasni, mégpedig kalandosat. 

Forrás

Aztán a kalandos regényről kiderült, hogy FULL ROMANTIKUS. Ami bizony eléggé szétmarcangolt, de egyben nyomott is a sebre pár apró tapaszt. Merthogy ha Feyre-nek sikerül egy alakváltó szörnyetegbe beleszeretni, és utána kiállni egy gonosz tündér három próbáját, miközben egy másik sötét tündér is folyton kerülgeti, és mindjárt vége a világnak, és csak Feyre mentheti meg, szóval akkor mi a fenét kesergek én, itt a feudális Magyarországon, egyedülálló nőként, az egyre nyomasztóbb világválság küszöbén... Miért is panaszkodom? Körülbelül 6-7 éve nem is nagyon olvastam kifejezetten romantikust, mert untam őket, most meg romantaziztam, amely kifejezést ki is húzok, mert gyűlölöm, de ez van, kedves olvasóim, nincs mit tagadni. Gyenge voltam. Kiolvastam Sarah J. Maas-tól 5 jó vaskos könyvet egy huzamban. 

ÉS ANNYIRA JÓ VOLT. 

Nem untatott, nem húzott fel, nem éreztem, hogy felesleges időtöltés, régóta nem éreztem ilyet, hogy olvastam, és színtiszta élvezet volt. 

Persze ne áltassuk magunkat, menekülés is. Belesüppedés egy másik világ problémáiba. 

És ha már válság, és menekülés: olvastam egy cikket, miszerint a nők hajlamosak disztópiákba és fantasyba menekülni a világválságok idején. Megmondom őszintén, olyan elégedetten mosolyogtam, mikor végeztem, mert ezt látom magamon is. Ukrán válság, Trump vámpolitika, nagyurak zebrái, társadalmi morál süllyedése, látom ám én a jót is, de ma már végignézel egy híradót, és lejössz az életről... Viszont azt olvasni, hogy valahol még rosszabb, vagy arról olvasni, hogy valaki még kétségbeejtőbb helyzetből is kikeveredik, felszívja magát, és még szerelmes is lesz! Na az, van olyan nyugtató érzés, mint egy másfél órás jóga. 

Nem mintha csak ilyeneket olvasnék, egyre inkább szeretem a kortárs verseket, és a történelemről, társadalompolitikáról szóló nonfiction könyveket is. De a mesék örök kedvencek lesznek, így olvasok azokból is bőven, főleg meseterápiás gyűjteményekből. 

A tervem pedig az évre megírni 10 saját mesét vagy ha úgy tetszik mesés történetet, és év végén oda szeretném adni a barátaimnak, szeretteimnek, meg annak, aki kéri. Ha a terveim megvalósulnak, akár illusztrálva. 

Na de addig, ha már újra elkezdtem, olvasni fogok. Ha pedig olvasok, az is lehet, hogy ide is írni fogok. Meglátjuk, mit hoz a jövő. Régen nagyon rápörögtem a tervekre, most hagyom, hogy az élet vezessen. 

Ajánlom olvasásra a többiek posztjait is!  És természetesen várjuk, hogy ti is csatlakozzatok. Tudjátok, posztban vagy kommentben ;)! 

Dóri

Nima
Ilweran
Eszti

Pupilla

Zakkant

Andi

Csatlakozott hozzánk: 

Nita! 

Heloise!

...............

Két óra a Vígszínház Kastélyában - nem szeretnék K. lenni, de néha az vagyok...

Forrás

- Szerinted ez miről szólt? - Láthatóan kíváncsian kérdezgette egy jól öltözött, csokornyakkendős srác a barátnőjét, amikor a tömeggel együtt kisétáltunk a Vígszínházból, miután megnéztük a Kastélyt. A kezünkben esernyőt szorongattunk, mint valamiféle bizonyosságot, ami a jelenhez köt, és bár látszólag mindannyian arra koncentráltunk, hogy ne lépjünk bele a járda közepén terpeszkedő pocsolyába, gondolataink a színpadon látottak és talán leginkább az utolsó jelent körül forogtak. 

 

Létezik, hogy valamit érzel, de nem tudod rögtön megfogalmazni? Az elcsípett beszélgetésfoszlányokból az derült ki, hogy bizony létezik. 

Bevallom kifejezetten szeretem kihallgatni az embereket egy-egy mozi vagy színházi élmény után, de úgy látom, ez kölcsönös: már többször rajtakaptam másokat is, miközben engem hallgattak suttyomban, ahogyan egy buszon vagy valamilyen szórakozóhelyen hasonló témákról beszéltem, és szerencsére ilyenkor inkább cinkos csillogást látok a szemekben és nem döbbenetet. Azért nem tagadom, néha a döbbent arckifejezés is előfordult. 

Imádom hallgatni, vagy akár látni, ahogy az irodalom vagy bármi más, ami kreatív,  hatással lesz másokra, mert első kézből tudom, hogy mennyire jó dolog, ha a szűk vagy akár tág értelemben vett művészet megérint. 

Pár pillanat is elég. Az érintés ténye a lényeg.   

A Kastély Franz Kafka azonos című regényének színházi feldolgozása, amelyben Josef K., az új földmérő próbál értelmet találni a helyi szabályokban és bürokráciában, kezdve azzal, hogy szeretne találkozni a kastély urával és hivatalnokaival, hogy elismertesse megbízatását és az ott létének értelmét. Bárki, aki csak egy kicsit is ismeri Kafka műveit, már biztosan sejti, milyen lehetetlen küldetést vállal magára főhősünk, miközben az abszurd és a groteszk jelenetek átszövik az egész cselekményt, amit a színpad erős  képi világával, nyomasztó hangulatával még inkább felerősít. 

Soha nem írtam még színházi kritikát, és most sem fogok belekezdeni, mert valószínűleg mások sokkal jobban értenek hozzá, mint én. Viszont elmondhatom, hogy én ezt a darabot még akkor is nagyon élveztem, amikor úgy éreztem, hogy számomra már kicsit túl groteszk, túl sok, és az abszurd jelenetek engem is úgy behálóztak, mint a darab szereplőit. Bevallom volt pár jelenet, amikor nem is értettem, mit látok, de miután elengedtem a képzeletbeli gyeplőt, és nem akartam mindent a saját logikámmal levezetni, amikor már inkább nevettem azon, amin egyébként a való életben sírni tudtam volna, na ekkor érkezett el a pont, amikor mindenfelé mellékzönge nélkül tudtam a darabot élvezni. 

 A színpadkép szerintem fantasztikus. Nem szeretek nagy szavakat használni, de szinte második főszereplőjévé vált a színdarabnak, és annyira kreatívan felhasználták ahogy folyamatosan ide-oda szaladgáltak rajta, a figyelmet hol a tetejére, hol a mélyére csalták, kifejezetten élveztem figyelni az ötletes megoldásokat.  A több mint kétórás darabban Ifj. Vidnyánszky Attila egy pillanatra sem állt meg, - bárcsak nekem is ilyen fizikumom lenne-, és mint mondtam, nem vagyok nagy szakértő, de szerintem tökéletes volt ebben a szerepben. 

És hogy végül is miről szól a Kastély? A darab lezárása nem ad konkrét válaszokat, amit én kifejezetten imádok. S bár aznap este az esernyőmet szorongatva végig hallgattam jó pár értelmezést, és félig-meddig én is próbát tettem rendet rakni a gondolataim között, csak napokkal később tudtam megfogalmazni a saját konklúziómat. 

Engem több ponton is személyesen érintett a történet: mondhatni egy ideje magam is  Josef K. vagyok, aki látszólag folyton meddő köröket folytat a hivatali struktúra hol magasabb, hol alacsonyabb fokán. 

De most őszintén, ki nem Josef K. a maga kis világában, ki nem érzett már az életében olyan szintű megrekedtséget, amikor újra meg újra meg kellett fogalmaznia magát, hogy ki is ő, és miért is van ott, ahol van. És ki nem érezte már azt az életben, hogy a körülötte lévő emberek számára megfejthetetlen girbe-gurba logika szerint élik az életüket, amiben olykor muszáj részt venni, de megérteni sosem lehet...

Imádom Kafka műveiben a felnagyított, abszurd cselekményt, ami hiába túlzó és nyomasztó, néha már-már rémálomszerű, de mégis a maga torz kópiájában valós képet mutat a világ működéséről. Ha van valakiben egy cseppnyi kétség is, csak nézzen meg pár híradót, garantáltan érteni fogja, mire célzok. 

Kafka műveiben pont az a jó, hogy nem kell társadalompolitikai áthallásokat beemelni ahhoz, hogy aktuális tudjon maradni, és nem kell konkrét, személyes élményeket megidéznie ahhoz, hogy valamilyen személyre szabott üzenetet tudjon nyújtani, és végül is ezért magyarázható kinek így, kinek úgy. 

Legyen nekem mondjuk az úgy verzió...

Próbálok kikeveredni egy időhurokból...

 

A költészet napjára

 Szeretem azokat az embereket, akik versekből idéznek. Tudod, sétáltok, meglát egy macskaköves utat, egy sikátort, ókori vázát,  a szemétben kapirgáló varjút, aztán elversel pár sort. 

Nem sokat és nem dagályosan. Nem forgatod a szemed közben, hogy Te Jó Ég, hová kerültem, nem érzed azt, hogy menten elsüllyedsz, hanem csak elmosolyodsz, arra gondolva, hogy a költészet mindenütt ott van, mert ugye maga az élet is néha költészet. 

Szóval szeretem ezeket az embereket, mert kicsit furák, mert okosak és egyediek, és mert felvállalják azt. 

Én két verset szoktam nyilvánosan idézni, az egyik Juhász Gyula: Milyen volt költeménye, ami mindig eszembe jut, ha látok valahol egy aranyló búzamezőt, a másik meg Paul Verlaine: Őszi chansonja, ami mindig felidézi bennem a ködös, nyálkás, október végi időt, amikor már a leveleket tapossuk a talpunk alatt. 

Régen gyűlöltem Adyt, de mióta felnőtt vagyok, sokszor eszembe jut pár Ady verssor is, de azokkal nem kérkedek, és nem is tudnék kapásból mondani olyan szituációt, amikor megidézhetném őt. Persze nem is olyan rég, talán egy hónappal ezelőtt elmondogattam párszor a híreket olvasva A Magyar ugaron záró sorait, de csak suttogva, az nem számít...

A nagy húsvéti takarítás alatt pedig eszembe jutott, hogy anno általános iskolában kívülről fújtam Petőfi Pató Pál urát, és elő is kerestem a Halász Judit féle feldolgozást, hogy újra énekeljem a harmadik ablak pucolása előtt, hogy Ejj rá érünk arra még...

Vannak verssorok, amik beleégtek az emlékezetembe, olyanok, mint a márványtáblákra vésett betűk. Radnóti Mint a bikája mindig megborzongat, ha eszembe jut,  Szabó Lőrinc Semmiért egészen verse, felidézi bennem a szerelem sokszínűségét és mélységét, és gyakran eszembe jut, hogy szerettem egy levegővétellel hangosan felolvasni milyen is volt Babits korában Húsvét előtt. 

Kicsit kikoptak az életemből a költemények. 

Hiányoznak is. Bánom. 

Pedig vonzanak a kortárs versek, kíváncsi vagyok mennyire tudják megragadni a mát, kíváncsi vagyok, elragadnak-e úgy, mint a régiek. El is határoztam, hogy újra olvasgatni fogom a verseket. 

Neked van olyan versed, amit hangosan idézel mások előtt? Nem csak így, a költészet napján, hanem bármikor!

És ha másképp szeretnél segíteni rajtam, akkor ajánlj kérlek pár verseskötetet, ami a szívedhez nőtt. 

Kíváncsi vagyok a téged melyik költő szólított meg, és melyik az a vers, amire a lelked hallgatott. 

Kirké

 Körülbelül egy évig olvastam. 

Az elején nagyon tetszett. Lelkes voltam, és felolvastam belőle, mert tetszett hallani a szavakat, ahogy hangosan megtöltik a csendet, mintha én is az istenek hatalmas nagy termeiben ültem volna a sarokban, megbújva, hallgatózva, és gyűjtve a titkokat. 

Aztán felbosszantott, mert Kirké passzív lett, mert nem történt semmi, mert láttam, éreztem, hogy van ereje, csak nincs hite kitörni, és ez végtelenül lehúzott. Így gyakran félretettem a könyvet, és szinte csak kötelességből olvastam tovább. 

Az utolsó harmada izgalommal töltött el. A történet passzivitása lassan cselekvésbe váltott, és Kirké nem szunnyadt tovább, életre kelt. Emlékszem alig vártam, hogy este pár oldalt olvashassak belőle. Látni akartam, ahogy ez az erős női istenség végre megtalálja önmagát, a célját, az életét.  

A vége meglepett. Annyira kerek volt, annyira szép, annyira emberi, és valóban az utolsó pár oldal úgy érzem, annyit adott, hogy kezdtem átértékelni a passzív részeket is. Régen lepett meg ennyire egy könyv vége, csak ültem kezemben a könyvvel, és arra gondoltam, ez valóban szép. 

Kirké azóta is velem van. Sokszor eszembe jut, reflektálok rá, vágyakozva nézem a könyvet a polcon. 

Rákérdeztem magamban, hogy miért is bosszantott annyira, hogy a történet nagy részében passzívnak láttam, és miért zavart, hogy még akkor is rettegett, amikor ereje teljében volt. Aztán rájöttem, Kirké szigete, száműzetése, bezártsága, a saját képességeitől való félelme, mind rezonált azokkal a ki nem mondott, teljességében át nem érzett  félelmekkel, amik kicsit én is vagyok. 

Szeretek úgy gondolni Kirkére, hogy nem istennő, hanem egy erős nő, aki beteljesítette a sorsát. Szeretem azt gondolni, hogy mindezt mosollyal nyugtázná, ha ismerném őt. A könyvbeli Kirké biztosan így tenne. 

* A poszt Madeline Miller Kriké című könyvéről íródott. 
A képet én készítettem a múlt hónapban. Megtekinthető a Szépművészeti Múzeum ókori kiállításán. Egyébként Kirké nem volt ilyen szép.