Elkezdtem egy posztot, aztán...

Egy ideje ilyen fura dolgokat csinálok, mint mezítláb járok a fűben. Néha kimerítő érzés. Úgy értem kimerít, hogy arra vigyázzak, nehogy rálépjek valami szúrós dologra, netalán egy élőlényre. Irtó rossz lehet egy létező, lélegző izére rálépni...

Néha hős vagyok, és nem gondolok semmi ilyesmire. Költői túlzás lenne, ha azt írnám a fűszálak boldogan csiklandozzák a talpamat, úgyhogy ezt a mondatot, most ennyiben hagyom. 

Viszont van úgy, hogy egy irtó hülye nap után sétálni a fűben olyan menő érzés, tudjátok...

Mintha hős lennék. Kiszabadulok a mókuskerékből. Nagy levegőt! Aztán kifúj.

Szokatlan dolgot teszek! Nem érdekel, kibeszélhet a szomszéd. 

 

Anti hős vagyok - nincs superman logós hacukám.

Letettem. Most szabin vagyok.

Bólogat a napsugár.

Én. Vagyok. Az.

Levegőt beszív, majd kifúj.

Néha könyv nélkül is. Akiről olvasok...

Read More

Két nem szeretem könyv

Tegnap elkezdtem szortírozni a könyveimet, és volt két könyv, ami még mindig az ágyam mellett hevert, márpedig semmi helyük nincs ott. Mutatom, milyen könyvekről is van szó:

A.J. Redmerski: A soha határa 

Ez az a könyv, amit mindenki imád, és igazából nekem csak rossz érzéseim lesznek tőle. Az első 50-100 oldalon még próbáltam lelkes lenni, de lapról-lapra egyre nagyobb viszolygással gondoltam a történetre, ami igazából nem annyira gáz, - nem is akarom annyira szétcincálni-, de amellett, hogy mindenkinek a szabadság jut az eszébe róla, nekem inkább a nyomasztó szó.

Kezdem ott, hogy Andrew engem végtelenül idegesített, kábé úgy éreztem magam olvasás közben,

mint mikor egy pasi rád nyomul, és te el akarod hajtani, de az még mindig ott van!, és ha már voltál ilyen szituációban, akkor tudhatod, hogy mennyire kellemetlen érzés. Valószínűleg Andrew bekapcsolt bennem valami bújtatott, régi emléket :), mást nem igazán tudok kitalálni, de konkrétan onnan tudtam, hogy a büdös életben nem fogom ezt a könyvet szeretni, amikor a srác el akart menni valami bárba, és a gyomrom görcsbe ugrott, és vészvillogók jelentek  meg a szemem előtt.  Bah, ilyen érzések mellett nyilvánvaló, hogy a könyvet nem olvastam végig, hanem átlapoztam.

A vicc az egészben, hogy a könyv 2012-ben jelent meg, a nagy szexuális abúzusos romantika idejében, és én előrendeltem, hogy mi hamarabb olvassam. Valószínű, ha akkor, és nem öt évvel később olvasom, nem zárkóztam volna annyira el előle, és nem okozott volna bennem kisebb - fél órás- krízist, hogy miért érzem magam emiatt a könyv miatt öregnek.

A következő könyv annyira jellegtelen volt, hogy az előbb rágugliztam a címére, és úgy sem sikerült megtalálni. Szóval jöjjön a kormány tíz botránya cikk helyett Sarah MacLean Tizenegy botrány egy herceg meghódításához könyv.  Ez egy sorozat harmadik része, ami megint csak fura élményt nyújtott. Eléggé odáig voltam a sorozat első részéért, ezért egyértelmű volt, hogy a többit is megveszem. Már figyelmeztető jelnek kellett volna lennie, hogy a második rész olyan lassú víz partot mos típus volt, de úgy gondoltam, egynek elmegy. A harmadik -tehát jelen- részről csak annyit, hogy február környékén elkezdtem olvasni- mi ez a könyv az ágyam mellett?, ja jó, akkor ha már itt van elolvasom indíttatásból-, és a harmadik fejezet táján kezdett rémleni, hogy egyszer már télen elolvastam. Megnéztem a fülszöveget, kisebb gondolkodás után rájöttem, hogy kész szenvedés volt az egész. A női főszereplő végtelenül idegesítő, a regény ötlettelen, a tizenegy botrányból tíz lapos volt, a férfi főszereplő vérszegény, ja és az egész regény során egyszer nevettem fel, amikor a férfi főszereplő, a herceg azt merte mondani a főszereplő lányról, hogy mennyire okos. Még jó indulattal sem volt semmi jel arra vonatkozóan, hogy ez igaz lett volna, rokonszenves, bögyös, gyermeki még igen, de hogy okos? Annyi bizonyos, hogy a leányzó szeretett ismételgetni, mert minden fejezetben, de még az utolsókban is elismételte, hogy őt senki sem fogadja be, és ő képtelen alkalmazkodni. Hát akkor így jártál! 

Nima szerint egyébként kinőttem az ilyen típusú regényekből, igaza lehet, de amikor fáradtan, úgy értem lelkileg fáradtan haza vánszorgok, még mindig az az első, hogy valami könnyed olvasmány felé fordulok. Irány a chik-lit regények :), azokon legalább tudok nevetni. ( Amúgy mást is szoktam olvasni, de érdekes módon ezekről a női regényekről sokkal nagyobb kedvvel blogolok.) 

Azt hiszem, hogy ezeket a könyveket oda fogom ajándékozni valakinek, vagy régen mindig azt gondoltam, hogy megőrzöm ezeket a szódával elmegy, vagy nem szeretem könyveket a jövendőbeli lányomnak, de van egy olyan érzésem, hogy húsz év múlva már monitorok segítségével, valami jó kis 4D-s technikával fog menni a szex is, és ha lesz is lányom, valami teljesen más módon fogja látni a romantikát, legyen az régens korabeli vagy de én azt akarom, hogy birtokolj típus, szóval amellett döntöttem, hogy jó pár könyvet kiszórok az amúgy is túlterhelt polcaimról.

Read More

Kérdezz- felelek! :)

Kaptam pár kérdést, amire eddig nem válaszoltam, de majd most!

1. Zenka, nem akarod olvasni a Sötét ötven árnyalatát?
Néha elgondolkodom rajta. Leginkább nem.

2. Azt bírom benned, hogy elgondolkodtató vagy... ( ugyanott később)... és amúgy annyiszor írsz az erekcióról... van ennek valamilyen oka?

Ha jól megfigyeled úgy általában nem írok az erekcióról. Csak akkor, ha az már zavaróan nagy -mértékben van jelen az olvasmányomban-. Egyébként vicces vagy :).

3. Mit hallgatsz mostanában?
Foo Fighterst és Hiperkarmát

4. Mi az a sor, amit mindig énekelsz a kedvenc dalodban? 
" Eleget ráztam az öklöm, eleget hallgattam olyat, aki tudja, hogy miről beszél, csak azt nem, hogy kinek." :)

5. Szívesen olvasnék tőled. Még mindig foglalkozol az írás gondolatával?
Még mindig foglalkozom vele, de legtöbbször bénának érzem magam.

6. Keveset írsz mostanában a blogra.
Sóhajt. Ez így van. De legyünk pozitívak, még mindig írok.

7. Mi az, ami felidegesít mások blogjában?
Amikor arról írnak, hogy hogyan kell blogolni.

8. Mi lesz a Mentás Málnával?
Jelenleg jegelem. Próbálok koncepciót találni rá, mert az eredeti elképzelésre nincs idő, és talán túl zárkózott vagyok hozzá.

9. Mi az, amit ezerszer is elolvasnál, és soha nem unnál meg?
Mesék. Imádom a meséket.

10. Új téma, amit igazán szeretsz?
Sci-fi. A tudományosabb fajta. ( Csillagászattal az élen.)

11. Regény típus, amit újra felfedezel?
Chik-lit. Nemrég elkezdtem egy jó chik-lit sorozatot, és azon tűnődöm, vajon a többi bejönne-e. Kétesélyes a dolog.

12. Könyv, amit nagyon régóta el szeretnél olvasni?
Jorge Amado: Gabriella - általános iskolás korom óta fixírozom a polcon

13. Hány könyvet olvasol el általában egy hónapban? 
2-3 az átlag

14. Mondj valami meglepő dolgot! 
 Nagyon kevés YA könyvet olvastam, és a múlt héten olvastam az első- és valószínű az utolsó- NA regényt az életemben.  

15.Mi érdekli Zenkát a nagyvilágban? 
Maga a nagyvilág :). Csillagászat, önfejlesztés, művészetek, utazás, gasztronómia. :) Tipikus ikrek jegyű ember vagyok, információból sosem elég.

16. Tudom, hogy régebben írtad, hogy utálod a "blogpolitikát", de kíváncsi vagyok, mit gondolsz most a blogos csoportokról?

Én is tagja vagyok egynek :) - de ez titok.
Nincs sok tapasztalatom velük, nemrég olvastam egy-két Prológus cikket, és tetszik az oldaluk.
A turné klubbot nem követem, de vannak bloggerei, akiket nagyon kedvelek. Semmi baj nincs a csoportokkal, azt hiszem előbb-utóbb mindenki megtalálja a helyét.

17. Mutass egy képet, amiben magadra ismersz!
Ezt nem rég találtam a pinteresten. Kicsit én vagyok :), de sajnos nem jelölték az alkotót...

Read More

Anne Tyler: Az ecetlány

Gyerekkoromban a Makrancos hölgy rendkívül mulatságosnak tűnt. Később, amikor női öntudatra ébredtem(??) izgalmas ellentéttel izzott a régi lelkesedés az újonnan érzett felháborodással együtt. Egyszerre szerettem és gyűlöltem a Makrancost, a történetet olvasva egyszerre éreztem a karakterekben, sőt magamban is a megszelídítés vágyát és a leigázottság kiábrándító erőtlenségét. Mert mi légyen az ember lányával, ha már nem makrancoskodhat, ha férje nem társa, hanem Ura, Parancsolója lesz, és akkor most tényleg, mire vágyik egy nő? Szabadságra, hogy legyenek önálló gondolatai, hogy legyen véleménye, hogy vállalhassa érzelmeit, vagy egy biztos támaszra, egy férfire, aki igazgathatja lépteit? 

Szóval jó kis kérdések ezek, amikkel felületes módon személelve Shakespeare talán nem is foglalkozott... Talán csak mulattatni akarta a Globe nézőseregét, azt akarta, hogy térdüket verve hahotázzanak az ott lévők, és a kornak megfelelően nem moralizált feminizmusról, meg női önrendelkezésről. Vígjáték lévén felnagyított két karaktert, belepakolt jó sok jellemkomikumot, és előidézett jó pár robbanást, ahogy ez a két konok, rátarti, de szerintem minden tekintetben szeretetre éhes ember egymásnak feszül. Később, amikor megpróbáltam a szereplők miértjeit megfejteni, amikor gondolatban motivációt és előtörténetet kerestem a döntéseikhez, és megpróbáltam kitölteni ezt a karikírozott szereplő gárdát, már láttam, hogy a történetben nem csak Petruchio győz, és Katherina nem egyértelműen a vesztes fél. Láttam, hogy ez a két "őrült" alak megérdemli, kiegészíti, kiválasztja egymást, és a történet minden sallang és vicc nélkül talán arról szól, ahogy egymáshoz csiszolódik két fél. Persze nem akarok idealizálni semmit, ez az én saját interpretációm. Viszont most már nem becsülöm le, és nem sajnálom Katherinat, mert biztos vagyok benne, hogy tud ő magára vigyázni, és elég okos ahhoz, hogy tudja a másikat befolyásolni. Szóval eljutottam idáig, a történet értelmezésében, és már újra él a szeretet és szerelem Shakespeare irányába.

Semmiképp sem hagyhattam ki ezt a könyvet tehát, ami a Hogarth Press Shakespeare- projektjének harmadik darabja- Jeanette Winterson Az időszakadék és Howard Jacobson Shylock a nevem című regényei után. ( Ez után a regény után mindkettő felkerült a várólistámra.)

A történet szerint Kate egy szórakozott tudós, Mr. Battista lánya, aki épp áttörést érhet el az autoimmun betegségek gyógyítása terén, de a kutatás veszélybe kerül: lejár Mr. Battista segítőtársa, Pjotr Cserbakov kutatói vízuma, és félő, hogy egy új asszisztenssel a kutatást már nem tudná időben befejezni. Dr. Battistának van is egy szuper ötlete, a zöld kártya érdekében, hozzáadja az oroszhoz makrancos (?) lányát, így végre őt is kihazásítja, és a kutatás is folytatódik. Ámde Kate kezdetben nem igazán rajong a házasság gondolatáért, ráadásul hamar kiderül, hogy Pjotrnak formabontó elképzelései vannak arról, hogy is fognak élni azután...

Na kérem szépen, ez a könyv egy kilúgozott Makarancos történet volt. Kezdem ott, hogy Kate nem is volt igazán makrancos. Antiszociális volt, ez tény, de korántsem őrjöngött, nem volt pimasz, nemhogy kezelhetetlen nem volt, hanem igazából simán hagyta, hogy az egész családja rajta élősködjön. A történet másik szereplője pedig Pjotr, nem egy provokatív, hetvenkedő hozományvadász, hanem egy kultúrájából kiszakadt, csak a tudománynak élő, kissé merev férfi. Alapvetően az írónő sokat elvett az eredeti, túlzó karakterekből, amitől kicsit megtévesztve éreztem magam, miközben olvastam, és vártam , hogy majd lesz valami, ami jobban emlékeztet az eredeti történetre.

De rá kellett jönnöm, hogy ennek a regénynek nem az a célja,  hogy megmutassa, ahogy ez a két ember összecsiszolódik: nincs tigrisbukfenc az ágyban, asztal borítgatás, vicsorgás, meg mindenféle provokáció. Ez a történet igazából arról szól, hogy mi lehet Shakespeare felnagyított, karikírozott karakterei mögött, hogy mi az a motiváció, ami miatt Kate amellett döntött, hogy családi nyomásra feladja önmagát, a szabadságát, és gyakorlatilag egy idegennel házasságot köt.
A stílus gördülékeny,  a humor kifejezetten jó,  a szereplők egyediek. Még a hangulata is tetszett a történetnek, noha volt bennem egy kis szocreál érzet az olvasása közben - valószínű Pjotr miatt. De be kell valljam, hogy akárhányszor visszagondolok erre a könyvre, annál jobban szeretem és értékelem, amit benne találtam. Kicsit olyan könyv, ami egyrészről könnyed olvasmánynak tűnik, és talán túl rövidnek is- elvártam volna több jelenetet a házasság utáni életről-, de miután elolvasta az ember, rengeteg dolgon elgondolkodik. Na jó, én elgondolkodtam.

Például lehet-e haragudni egy apára, aki csúnyán fogalmazva a tudomány érdekében áruba bocsátja a lányát? Mi mozgatja a férfit, amikor hümmög, és nem enged be senkit a gondolataiba? Mennyire lehet vonzó az, hogy kikerülsz egy kalitkából? Elegendő a vonzerő arra, hogy megkockáztass egy másikat? Lehetsz-e annyira magányos és kilátástalan, hogy mindent feladsz?

Ebben a könyvben én kifejezetten azt élveztem, hogy érezni a két főszereplő magányát és szeretet éhségét, hogy igazából hétköznapi embereket faragtak a kezelhetetlen Katából és Petruchióból, talán már túlontúl hétköznapit. De még ebben a regényben is ott a kérdés, hogy mit akar a nő valójában? Szolgálni? Vagy a szolgálat az nem is szolgálat? Mi késztethet egy nőt arra, hogy feladja korábbi elveit, és egy teljesen más értékrendnek behódoljon? És mit akar egy férfi igazán? Parancsolni? Vagy csak ott állni a kormánykerekénél a viharban? Mi van ha kicsit mindannyian Makrancos Katák vagyunk? Hisz mindannyiunkat meg kellett kicsit szelídíteni. Csak ugye kiválasztottuk, hogy ki az ehhez legmegfelelőbb személy. Nem kapunk ebben a regényben egyértelmű választ, Kate döntését illetően, és persze érezni lehet, ahogy a két főszereplő érzelmileg el kezd közeledni egymás felé, de nem látjuk itt sem tisztán a motivációkat.

Nem árulok el titkot, hogy a könyv happy enddel végződik. Mondtam is Szilvamagnak, hogy örülök, hogy azok ketten a regényben, ugyanolyan makacsak, konokak, mint a regényben végig, és mégis sikerült nekik. Kár, hogy keveset kaptunk abból, hogy hogyan is történt ez meg. De ettől függetlenül számomra ez egy nagyon kellemes, gondolatébresztő olvasmány volt, aminek elolvasása után kötelezőnek éreztem a klasszikus történet szinte összes filmes feldolgozását megnézni.

Anne Tyler: Az ecetlány
Kossuth Kiadó 2017
SHAKESPEARE ÚJRA sorozat
254. oldal 

Tízből nyolc kísérleti egér a laborban.

Read More

V.E. Schwab: Egy sötétebb mágia

Képzeld el...

Minden fantasy világ azon áll vagy bukik, hogy mi olvasók mennyire tudunk bekapcsolódni a történetbe, mennyire érezzük komfortosan magunkat benne. Nem kell jól éreznünk magunkat ott, ahol épp vagyunk, de el kell hinnünk, hogy amíg olvasunk, mi is ahhoz a világhoz tartozunk. Ha nincs ez az "ott vagyok érzés", ha nem furdal a kíváncsiság, hogy mi történhet ebben az idegen világban velünk, az egész történet veszett fejsze nyele.

V. E .Schwab ebből a szempontból varázsló. Vonzódik az ajtókhoz - ezt már az Archívumból is tudjuk-, és le merem fogadni, hogy az utóbbi időben túl sok Trónok harcát nézett. Semmiképp ne gondoljátok azt, hogy ez egy remake, de tény, hogy az eddig szuper ifjúsági regényeket író Schwab bedurvult. Nyissz-nyassz. Csöpög vér, és a feszültség az oldalszámokkal fokozatosan nő, a szereplők pedig úgy hullanak, hogy egyszer csak azon kaptam magam, hogy a nagy pislogások közepette, tényleg izgulok a főszereplőkért.

Tudjátok milyen, amikor olvasol egy regényt, és bármennyire agonizál a főszereplő, ti csak legyintetek egyet, mert a következő részben úgy is ott lesz. Na itt - legalábbis számomra- volt tétje a jeleneteknek. Tudjátok mit? Néha rendesen féltem, mi is fog történni a folytatásban...

Az egy sötétebb mágia világa magába szippantott. Már az első oldalakon tudtam, hogy jól fogom érezni magam benne, tetszett a világfelépítés, a négy részre, pontosabban négy dimenzióra szakadt világ, ahol mágikus falakat húztak, hogy elkülönítsék egymástól a mágiát és a káoszt. Tetszett, ahogy az írónő az információt adagolta: nem kaptunk hirtelen mindenre magyarázatot, de a főszereplővel a világok között utazva pontosan érezhettük, milyen elevenség és gazdagság van Vörös Londonban, milyen sivárság a Szürke világban, és milyen Kegyetlenség Fehér London falai között. Mindhárom világ mély benyomást tett rám. Éreztem a különbséget közöttük: amikor Vörös Londonban voltam- azt hittem- semmi gond nem érhet, nyugodtan lépkedtem a díszes palotában vagy a vásári forgatagban, és még az sem okozott gondot, hogy elhiggyem, mennyire gyönyörű a Temze, amikor vörös színű. Szürke London világa kicsit lehangolt, mindenütt érezni lehetett a kilátástalanságot, a korlátokat, na de Fehér London... Őszintén szólva volt pár jelenet, ami már-már túl sok volt nekem. El is gondolkodtam rajta, hogy Vörös Londonban mágikus bizgeréket árulnék, Szürkében valószínűleg régi mende-mondákat kutatnék, a messzi, elveszett mágiáról, a Fehér Londonban meg kinyiffanék két perc alatt. Na jó, lehet megélném a hatot is- ha nagy mázlim van.

Olyan jó, amikor az ember ilyeneken gondolkodik, nem? Úgy értem ilyen egy jó könyv, beszippant, és arra késztet, hogy elhelyezd magad benne ...

Forrás

A történet egyébként Kell-ről szól, aki Vörös Londonban él a királyi család fogadott fiaként, aki ebben a mágikus világban is kiemelkedő személyiség, vérmágus, azaz antari. Még ebben a burjánzó, mágikus világban is ritka kincs egy vérmágus, ugyanis ők az egyetlenek, akik képesek arra, hogy ajtókat nyissanak a világokat lezáró falakon, és így ők közvetítenek a különböző világok királyai között. Kell az egyik ilyen útja során bajba keveredik: azt a pusztító mágiát szabadítja ki, ami tönkretette az egykor virágzó Fekete Londont, s ezáltal egy kontrollálatlan, hatalmas erőt szabadít a világra. De nem egyedül harcol az egyre erősebb és rafináltabb ellenséggel, csatlakozik hozzá egy fiatal, tolvaj lány is, Lina, aki bármilyen kalandba belevág, csak menekülhessen Szürke London sivárságából.

Azt kell, hogy mondjam, nagyon-nagyon-nagyon jó volt ez a regény. Nekem Schwab egyébként is nagy kedvencem, mert mindig nagyon érdekes, ötletes világokat dolgoz ki, a karakterei pedig mindig összetettek és érdekesek, szóval már alig vártam, hogy rávethessem magam erre a történetre is. Korábban azt hiszem, utaltak a Harry Potterre a könyvvel kapcsolatban, amitől eléggé elzárkóztam, de bizonyos pontokon emlékeztetett a komor HP-re is, viszont igazából a párhuzamot én csak ott találom, hogy fiatalok, de semmiképpen sem gyerekek harcolnak a mágiával mindkét regényben.  Sokkal érettebb könyv ez, mint amire elsőre gondoltam volna, és sokkal összetettebb. Olykor döbbenetesen véres, mert itt valóban sötét a sötét mágia, nem finomkodik, egészen félelmetes. A történet ráadásul tele van érdekes, egyáltalán nem tucat karakterekkel, akik még így, a trilógia első részének végére sem fedték / fedezték fel titkaikat. 

Persze nem csak a világkép és a szereplők miatt szerettem olvasni, hanem azért is, mert nagyon szolid volt a romantikus szál benne, ( vagy talán nem is volt?), és ez most egyáltalán nem hiányzott. Ami pedig kifejezetten tetszett, hogy nem volt kiszámítható: persze hagytam is magam sodorni a történettel, de tényleg volt benne pár fordulat, ami egészen meglepett.  Schwab szerintem nagyon ötletes alkotó, és azt szeretem benne a legjobban, hogy  még a mellékszereplők is olyan klasszul vannak megformálva, mintha maguk is főszereplők lennének. A karakterek nem feketék és fehérek, történetük, múltjuk van, érdekesek, még akkor is, ha csak rövid ideig szerepelnek a történetben. Külön kiemelném Rhy herceget, akiben izgalmas kettősség, hogy élvhajhász de mégiscsak felelősségteljes, vagy Hollandot, a para - antarit ( tényleg féltem tőle), és persze a Fehér trón ikerpárját. Hát az ő karakterüket Martin is megirigyelhetné...

Egy szó mint száz ez a regény egy izgalmas, véres kalandot ígér egy sötétebb mágiáról, mint amit megszokhattunk. ( Vesszenek az unikornisok! ) Már csak az a kérdés, akartok-e kalandozni? :)

Főleg, hogy viszonylag új hír, de ezt a regényt is meg fogják filmesíteni és most izgulok, mert ez a történet az, amit vagy nagyon jól, vagy nagyon feledhetően lehet filmvászonra varázsolni.

A könyvet minden esetre én nagyon ajánlom, - trilógia ugyan, de önálló kötetként is megállja a helyét, ami újabb piros pont.  Ennek a történetnek a hatására újra kalóz szeretnék lenni, úgyhogy remélem, hamar jön a második rész. Újra fogom olvasni, és ha kicsit is ismertek engem, tudjátok, hogy ez nálam mekkora nagy szó. 

 V.E. Schwab: Egy sötétebb mágia

Ventus Libro Kiadó 2017

437 oldal

Értékelés: 10/10 vércsepp a hófehér kövön

Read More

Óh, Drágám!

Nem tudom, gondoltátok volna-e, de jelen pillanatban, ha utálnom kell egy könyvet, akkor a kiválasztott az Outlander harmadik része lesz, név szerint a Voyager. ( Magyar fordításban
Az utazó.)

A tavalyi év ősze azzal telt, hogy szenvelegtem ezzel a k. szott két téglával, megpróbáltam szeretni: hisz eddig imádtad!, megpróbáltam értelmezni: hiszen eddig haladt a történet valahová, és megpróbáltam elbujdokolni az elől a folyton visszatérő, egyáltalán nem szolid és nőies gondolattól, hogy: de hát ez annyira szar... 

Instant Jamie Fraser!!!

Komolyan küzdöttem Jamie Fraserrel. Képzeletemben fitos szeplős orra volt, a könyvben már nem emlékszem, milyen. A fara kerek. Azt tudom. A teste csodálatos- meglepően csodálatos, annyira, hogy a könyvben lenyűgöz mindenkit, legyen az férfi vagy nő, kiskorú, nagykorú, katona, özvegy, az összes létező nációból. És ez borzasztó. Megpróbáltam elképzelni ennek a férfinak a gyermeki mosolyát, de csak egy idiótát láttam magam előtt, akinek még az erekcióját is lohasztónak találtam, hiába próbálta az írónő nagyítani a dolgot. Gyerekek, ez a regény egyszerűen nem nyűgözött le. Nagyon nem.

Előkapartam a könyvet valahonnan az ágy alól, és így most pontos adattal szolgálhatok, miszerint 760 oldalon keresztül gyötrődtem. Még mindig van hátra kb. 380 oldal. De kész. Nem. Nem bírom. Én tudom, hogy ez nem túl elegáns itt leírva- márpedig megfogadtam, hogy érett nőszemélyként fogom megírni a posztot, de leginkább nyüszíteni szeretnék a kíntól, amit számomra ez a könyv okozott.

Ez a regény lassú, vontatott, nincs ritmusa, legtöbbször nincs is célja. Csak úgy van. Lehet élvezkedni, hogy Jamie Fraser, itt van, ragyog, lehet imádattal csüggeni rajta. Az egyértelmű, hogy Gabaldon totál bele van kattanva, de nem akarom hibáztatni: valószínűnek tartom, hogy minden írónő kicsit beleszeret a kedvenc karakterébe. De számomra már sokkoló dolog volt. Ez a pasi oly mértékben tökéletes és hamis, amilyen hamissá tehetnek egy férfit a való világtól elrugaszkodott rózsaszín női ideálok. Egy pasi, aki csak becsületből fekszik le a nőkkel, egy pasi, aki beugrik a cápákkal teli tengerbe, de még a cápák sem kapják be, és a hajón vizesen lihegve is csak a gyermeki naivitástól dadog! Egy pasi, aki önként kéri, hogy elfenekeljék! Egy pasi aki mindig tettre kész! Egy pasi, akiben ha gyarlóság is van, azt annyira bánja, hogy szegény női olvasók ahelyett, hogy haragudnának rá, inkább csak megsimogatják a buksiját!
Olyan lett számomra ez a karakter, mint a csillámot okádó egyszarvú. Szép, szép, de ha sokat hangsúlyozom, hogy mennyire földöntúli, utolérhetetlen és csillogó, már giccsessé válik. És mivel a regénynek nem igazán volt története, azon kívül, hogy Jamie és Claire elég banális módon egymásra találtak, és éltek, éldegéltek, meg hozták a szokásos formájukat, ezért csak annyit mondhatok, hogy így ez az egész számomra egy bosszantó és sovány szappanoperává vált, ahol nem az a lényeg, hogy meglássuk a szereplők igazi, úgy értem valós arcát, hanem hogy élvezkedjünk abban az oxigénmentes, áporodott állapotban, amit egyszerűen az az élmény nyújt, hogy pár kedves szereplő mellé szegődhetünk egy se füle, se farka cselekmény háromszázkilencvenhatodik részét bámulva. 

Ez a regény nem adott újat, nem volt friss, nem volt benne élet, teljesen leszívott engem. Minél tovább jutottam, egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, minél többet olvastam belőle, egyre kevesebb energiával tértem vissza a saját világomba. Gabaldon nem tudta megújítani a történetét. Elbagatelizálta a karakterei között fennálló feszültséget, az alapötletből ( időutazás, skót belpolitika, kettős élet) származó konfliktusokat pedig következetlenül citálta csak néha elő, de egy fejezet nem telt el anélkül, hogy a kicsit elnőiesedett, és olykor egészen hülye, de még mindig "hihetetlenül férfias" Jamie Frasert méltassa. 

Az egész regénnyel kapcsolatban két dolog rögzült bennem: az egyik a gyomor összeszorulás érzése, amikor már kicsit attól is émelyeg az ember, ha megszámolja, hány száz oldal vár még mindig rá. A másik meg egy brutális kép: Jamie Fraser minden tökéletességét, becsületességét, szépségét, összeszedve teszi nekem a szépet, én meg egyszerűen csak ránézek, sóhajtok, és lemondóan azt mondom neki: Óh, Drágám! Hagyjuk a francba az egészet!!!

Így történt, hogy Jamie Fraser elmorzsolt értem egy roppant férfiasnak tűnő könnycseppet - gondolom én, mert egy pillanatra sem néztem vissza-,  én meg becsuktam a könyvet ott, ahol éppen tartottam. Vége van. Lezárult egy ( regényes) v iszony... 

Csak tudnám feledni.  

Ezt a képet az Outlander rajongóknak küldöm, hátha így nem haragudnak meg rám...

Read More

Oké, akkor most definiáljuk már a vágyat, vagy inkább mégsem?

Van a Könyvmolyképzőnek most egy pályázati kiírása, ami szerint olyan novellákat várnak, ami a szerelemről és a vágyról szól, csúcsszuper módon kifejezve, és akik a legügyesebbek lesznek ebben, azok megjelennek egy antológiában.

Mondtam nektek, hogy én elméletileg írok is, de ez az utóbbi években tényleg csak képzeletbeli cselekmény volt, úgyhogy most idén arra gondoltam, hogy elkezdem csiszolni az - amúgy régen elmegy kategóriába tartozó- íráskészségem, és ami pályázat szembe jön velem, na arra írni fogok.

Első blikkre teljesen megörültem, mert milyen könnyű téma is ez, szerelem, meg vágy, a csapból is ez folyik... Aztán rájöttem, hogy pont ezért, kemény dió. Mondj a szerelemről valamit, ami még nem elcsépelt. Vágyakozz úgy, hogy az írásod közben ne fulladjon gejlbe... Próbálj úgy bemutatni egy kapcsolatot, hogy ne legyél hatásvadász, hogy ne forgasd ki sarkaiból ezt a mindenkit elérő érzést. Mutass úgy intimitást, hogy ne legyél túl szentimentális. Esetleg csempéssz az írásodba erotikát pornográfia nélkül. Ja, és legyen a történetednek cselekménye. Szóval kemény dió ez, de pont ezért mégis csak nagyon izgalmas és motiváló.

Nem tudom, milyen írások érkeznek majd a zsűrihez, megkockáztatom, hogy sok pályamű fog érkezni,és azt is megkockáztatom, hogy nehéz lesz választaniuk. Ja és persze azt sem tudom, hogy én mit fogok beküldeni, de kíváncsian várom, hogy milyen történetek kerülnek be majd az antológiába. Tudjátok, mert én vallom, hogy van olyan, amikor a romantika is minőségi. Csak keresni kell.

Nem vagyok egy novellázó alkat, mindig az a bajom, hogy nem tudom a cselekményt belesűríteni pár oldalba. Ami eszembe jutott a téma kapcsán, az minimum kisregény, és ilyenkor mindig az van a fejemben, hogy ezt az ötletet novellára nem pazarolhatom el. Azt hiszem, ez tipikus kezdő írós probléma.

De hogy azoknak is fel keltsem az érdeklődését, akiket nem érdekel írói pályafutásom - mehehe! :) - , azért szeretnék kicsit informatív lenni. Sokszor filozofáltam már a romantikus regényekről ezen az oldalon- és vegyetek most nagy levegőt- valószínűleg sokszor is fogok. Viszont most a pályázati kiírás óta azzal zaklatom a közeli ismerőseimet, hogy nyilatkozzanak a vágyról. Nem vagyok kispályás, bele a közepébe. Szóval van, aki rögtön rávágja, van aki szemérmesen várakozik akár egy hétig is, de azért tök jó beszélgetések születtek a témában. A vágyról vagy arra asszociálnak az emberek, hogy valami nincs, és belepusztulsz, mert annyira kell, vagy úgy, hogy valami naaagyon szexi dolgot szeretnél csinálni, és mmm, azt meg is fogod tenni, és az nagyon jó lesz. Na jó a szexi dolgot én vittem túlzásba, hisz nem csak szex után vágyakozhatsz, sőt. Vágyakozhatsz arra is, hogy valaki közelébe lehess, vagy mástól független dolgokra, pl. a szabadság élményére. Mit is akarok ezzel az egésszel mondani? 

Csak annyit, hogy ha valami nagyon hülye kérdést látsz a postafiókodban, az lehet, hogy én vagyok. :) Meg azt, hogy mindig rá csodálkozom az irodalomra, meg a lehetőségre, amik benne rejlik. A minden rejlik benne.

 Szóval valaki biztosan meg fogja fejteni a vágyat. Definiálni meg valószínű nem is kell a sikerhez, viszont beszélgetni meg tök jó róla. 

Te mire vágyakoztál a legjobban az életedben? Vagy nem leszek ennyire drasztikus: mire vágytál utoljára? Megmondom őszintén én egy utazásra Velencébe. Nem tudom, mennyire passzol az eredeti témához, de ez van...

Read More