december 30, 2015

Rendhagyó évértékelő...



A 2015-ös év nem a könyvekről szólt. Jóval több regényt olvastam el, mint amiről posztot írtam, így azt is mondhatnám, nem a blogolás éve volt... És nem volt a listázás éve sem, mert nem vezettem nyilvántartást a kiolvasott könyvekről, nem volt kívánságlistám, nem néztem az aktuális megjelenéseket. Úgy olvastam, mint régen, amikor még nem volt internetem. Még csak nem is harácsoltam a könyveket, összesen 4 db. könyvet vettem, és ajándékba sem kaptam sokkal többet.

A 2015-ös év, mondhatni a könyvtárazás éve volt. Még mindig szeretek a könyvtárban császkálni, kifejezetten szeretek másnak könyveket választani, vagy csak úgy olvasgatni a könyvtár új szerzeményeinek fülszövegét, még akkor is, ha messze  nem érdekel a könyv.

A 2015-ös év sok tekintetben a magamba fordulás éve volt. Meg persze a nyitás éve is, mert rengeteg olyan szituációval és emberrel ismerkedtem meg, amikről régebben még hátra hőköltem volna, ugyanakkor már nem éreztem kényszert arra, hogy minden olvasmányról jelentsek, hogy mindenképp meg akarjak felelni a régi és új ismerősöknek. A 2015 a tisztulás éve is volt, lomtalanítással, rendszerezéssel... Most már sokkal könnyebben válok meg a régi dolgaimtól, sokkal könnyebben hagyok félbe egy könyvet, az évek óta őrizgetett olvasatlan könyvek szigorú megmérettetés után maradnak csak nálam, elajándékozom vagy eladogatom őket.

Még mindig szeretek olvasni- ez sosem fog változni-, csak most azt a korszakomat élem, ahol a könyvek háttérbe szorultak. Leginkább este olvasgattam pár oldalt, és ez a pár perc is betöltötte azt az élményt, amit régen a hosszú órák adtak. Szeretem a 2015-ös évet. Nem tudok listát írni csodaszép nyarálásokról, hatalmas nagy élményekről, amiket kiposztolhatnék a közösségi hálóra, de így is rengeteg élményt és tapasztalatot adott.

Könyvek terén ott voltak természetesen a romantikus könyvek, leginkább a kisasszonyos könyvek formájában, és azokon belül is azokat a történeteket, írókat kerestem, ahol a jellem - vagy helyzetkomikum folytán sziporkázó párbeszédeket olvashattam. (Újabban ez a gyengém.)
Aztán újra nyitottam a chick-lit könyvek felé, itt viszont nem bíztam semmit sem a véletlenre, és csak a mások által nagyon ajánlott regényeket olvastam. Nem is csalódtam bennük.
Aztán olvastam komolyabb regényeket is - tudom ez így elég tág fogalom-, amikről leginkább azért nem írtam mert... elindítottak bennem valamit, egy gondolatot vagy csak gondolatfoszlányt, amiknek úgy éreztem még érnie kell. Régen írtam arról a moly-on, hogy olykor az olvasás egészen intim esemény lesz, ilyenkor nem is tudod megfogalmazni az érzéseket, amiket a könyv benned kelt, de tény, hogy veled együtt rezonál, és kicsit olyan írni ezekről a történetekről, mintha feltárnád a lelked egy részét. Viszont én nem igazán éreztem késztetést erre...
Nagyon örülök annak, hogy rátaláltam az útinaplókra és utazással kapcsolatos regényekre. Ehhez kapcsolódnak még a gasztro-regények, amikben nem csak egy csipet só vagy bors, hanem jó erős hangulatképek- és ha szerencsénk van- igazi gondolatok is társulnak. Olykor arra gondoltam, kiposztolom az összes kedves idézetet ezekből a regényekből, mert sokkal inkább visszaadná, mit szeretek bennük, mintha egy szikár könyves ismertetőt írnék, de letettem erről is. 
Ami pedig úgy tűnik egy újabb szerelem lesz- legalábbis reménykedem benne- az az életrajzok. Tudom, kicsit unalmasnak tűnnek, de egyáltalán nem. Még az életrajz sem fedi fel az emberek igazi arcát, de legalább közelebb kerülhetünk hozzájuk. 

A 2016-os évben leginkább írni szeretnék. Folytatom szerintem az útinaplók, életrajzok vonalat, természetesen nem fogom meghazudtolni magam, olvasok romantikus regényt is, és úgy fogok választani, mint idén, semmiféle kötelezettség nélkül. 

Ha valami figyelemre méltó könyvet láttok, vagy olvastok, szóljatok, mert most sem szándékozom az újdonságokat figyelni! 

Van pár dolog, amire viszont vágyni kezdtem, szóval arra számítok, hogy a következő évben 
- fogok scifi-t olvasni...
- fogok olvasni a csillagászatról
- egész sor szakácskönyvet fogok végig lapozni
- kifejezetten figyelni fogok a jól megírt útinaplókra
- összegyűjtöm a megjelent Julia Quinn könyveket
- fogok angolul olvasni. lásd Moning: Burned 
- fogok olvasni pár régi, klasszikus könyvet
- megpróbálkozom talán a Narnia krónikáival
- és összegyűjtök pár Grimm mesét. 

A blogolás kapcsán viszont egy dolgot észrevettem, kifejezetten kezdem unni a könyves bejegyzéseket/ ajánlókat. Már úgy értem, írni :). 

Mindenkinek boldog új évet!

december 13, 2015

Vajon mit jelent a " semmi extra" ?

Épp az imént olvastam ki Debbie Macomber Angyalhaj című könyvecskéjét. A könyv kedves, rendes, aranyos volt, az első 150 oldalát élveztem is, de sajnos ott volt a regény második fele, amit untam, és nem tudtam sok mindent kezdeni vele.

Nem tudom, írjak-e a történetről... A főszereplője Katherine, vagyis KO. ( micsoda név, nem? ), aki a Macomber regényekben elhíresült Orgona utcában lakik, és épp munkát keres, miközben -  hogy kiegészítse jövedelmét -  karácsonyi képeslapokat ír meg pénzért másoknak. Ez így elég utópisztikus nem?

/Kapcsolatunk titkos is és misztikus, kicsit utópisztikus/ :P 

Na jó, szóval KO. kedvenc szomszédnője épp egy tanfolyamon vesz részt, melyben oly mértékben kiterjeszti pszichikus képességeit, hogy a macska alomból megjósolja, hogy KO. élete párja az a
dr. Wynn Jeffries lesz, aki a Szabad gyermek című könyvével tönkre tette Katherine unokahúgainak jellemét. Tudni kell ugyanis, hogy a fent említett könyvben a férfi azt írja, a gyermek tudja, mi jó neki, és semmiképpen sem kell nevelni őket, és ami a legrosszabb:  Jeffiries szerint nem kell hazudni a gyerekeknek a Mikulásról, nem kellenek a gyerekeknek dajkamesék. KO. ettől elég KO lesz, gondolhatjátok, úgyhogy egy szép napon, amikor megtudja, hogy egy lakásban élnek, le is támadja szegény dr. Wynn Jeffriest.

Na ez volt a poszt kötelező része, úgyhogy haladjunk, leírom, milyen kérdések merültek fel bennem olvasás közben. Ha van kedvetek nyugodtan válaszoljatok.

Első kérdés, miért ad a kiadó " Angyalhaj" címet egy olyan könyvnek, melyben nem hogy angyalok, de azok frizurája sem kerül soha még csak említésre sem. A könyv eredeti címe Christmas letters, ami KO. foglalkozását és a lezárást tekintve- ami tök nyálas volt- , teljesen korrekt. Én sokkal inkább megvettem volna Karácsonyi levelek címmel a könyvet- mint az értelmezhetetlen " angyalhaj" címen. Ismertek még ilyen cím átkeresztelést?

Aztán amúgy mi az az angyalhaj? A google ezt dobta ki: "Az UFO-megjelenések helyén igen nagy gyakorisággal található egy furcsa anyag, az úgynevezett “angyalhaj ". Hát jó. 

Ja és:  Megírtátok már a karácsonyi képeslapokat? Hihetetlen, hogy még novemberben megvettem őket azzal, hogy én fogom legelőször elküldeni minden ismerősöm között, és még most sincsenek készen. 

Aztán: a könyv szerint a tengeren túl van egy olyan szokás, hogy a karácsonyi levelekben, képeslapokban mindenki eldicsekedik, mi történt vele az évben. Gondolom én, az utolsó sorba azért oda írják, hogy boldog karácsonyt. ( Nem tudom, hogy létezik-e még a szokás, bár azt tudom, hogy más országokban még tart a képeslapküldés hagyománya, és kitűzik őket egy táblára - ahogy mondjuk én-, vagy egy madzagra aggatják, stb. stb. ) De hogy fizetni egy levelezőlap megírásáért... Ez Mézga Gézáért kiált. ( Idős hölgyesen túl idealizált amúgy a regény világa)

És még van egy kérdésem. Megnéztem a könyvvel kapcsolatos véleményeket, és úgy igazából senki nem akarta bántani, de leginkább olyan véleményeket olvastam, hogy " semmi extra", " egynek elment", " kellemes, kis olvasmány". Nyilván ti is olvastatok már olyan könyvet, ami nem volt nagy szám, de hát nem is vártatok tőle olyan hatalmasat. Ezek a semmitmondó vélemények nálatok a pozitív vagy a negatív kategória? 
Mit jelent, ha egy könyv mindet összevetve olyan kis semmilyen, se nem jó, se nem rossz. Csalódottak vagytok ilyenkor? 

* A könyv egyébként az utolsó happolásom a rukkolán. ( Azóta töröltem magam. ) Egyrészről azért választottam ki, mert karácsony táján illik a karácsonyi témát olvasni - mit kezdtem volna vele, nyáron a negyven fok melegben? - másrészt meg kíváncsi voltam, vajon mennyire emlékeztet a saját sztorimra. Egyetlenegy párhuzamot találtam, ami egész jó átlag.  *

december 11, 2015

december 01, 2015

Karácsonyvárók klubja


Csíz Kata nem akármilyen dolgot vesz a fejébe, amikor a nyirkos Skóciába utazik. A terve nem más, minthogy részt vesz egy több mint kétszáz éves kastély felélesztésében, ha kell, hát takarít, vagy akár kisegítő lesz! A vendégek első nagy rohama karácsonykor várható, így Kata és társai, az angyalbolond Luca, a két orosz pincér, Jurij és Dolgopov, valamint pár lelkes karácsony rajongó skót attól tartva, hogy a Heart Hollow House és a vár morcos ura igazi Grincsként elrontja az ünnepet, megalapítja a KARÁCSONYVÁRÓK KLUBJÁT

Ahogy az ünnep egyre közeledik, Kata élete olyan gubancossá válik, mint a tükrén lógó fenyőfa imitáció, az előző lakótól örökölt, zöld boa. Meg tudják- e szervezni a nagy karácsonyi partit, s vajon Kata frizurája akklimatizálódik a folytonos ködhöz egyszer? Meg tudja-e valami dobogtatni Ewan Grincs Mackintosh szívét, s Luca angyalai valóban léteznek? Ki a kastélyban kísértő szürke ruhás hölgy? S egyáltalán: Kata meg tudja menteni az ünnepet? Ez mind olyan kérdés, amit csak a jövő válaszolhat meg. 

Kata nemcsak Skóciába, hanem annak nagy, büszke embereibe, és az ijesztően nagy bárányaiba is beleszeret,  miközben nappal suvickol, felszolgál, rendezvényt szervez, éjjel pedig a Csendes éjt dúdolászva építgeti az ellenállást. Márpedig Heart Hollow-ban igazi ünnep lesz!  ( De ha nem, az természetesen Mackintosh hibája. ) 

 A történet írója nem is tagadhatja le, hogy túl sok romantikus regényt olvasott, és túl sok karácsonyi filmet nézett, amikor úgy döntött, hogy a Karácsonyvárók klubját megírja. Valószínűleg az volt a mozgatórugója, hogy végre egy olyan karácsonyi történetet olvasson, aminek nem az a csúcspontja, hogy a jó öreg, fehér szakállas Mikulás lecsúszik a kéményen, és ajándékot csempész a karácsonyfa alá, miközben az aktuális szerelmesek gerlepárként turbékolnak a fagyöngy alatt
Igazi, - némiképp a földtől elrugaszkodott-, de életszerű történetet szeretett volna, ahol a karácsonyvárás nem lesz egyenlő a giccsel, ahol a romantika nem fullasztja a cselekményt nyáltengerbe, és ahol a tél és az adventi készülődés hangulata mosolyra készteti az olvasót, megmelengetve még a legfagyosabb Grincset is, és újabb tagot toboroz Csíz Kata klubjába. 

A sztori érdekessége ezen kívül, hogy egy írástechnikai kihívásra íródott. Csíz Kata története napról napra, blogbejegyzések formájában bontakozott ki, egy-egy fáradt nap utáni tíz-tizenöt percben íródott meg az aktuális rész, melyben egyrészről a karakterábrázolást, másrészről pedig a napi írásra való ösztökélést- mert hogy el lehet ám szokni a rendszeres írástól- gyakoroltam. 

Igen, lebuktam. Ez az én történetem, és arra gondoltam, megosztom veletek adventi ajándékként a fiktív fülszöveget, ami szerintem tök jóra sikerült. Bevallom, nagyon élveztem a történet írását, ami igaz, már több éves, és talán ma már másképp rendezném a sztorit, de volt egy főszabályom írás közben: nem akartam erőlködni, egyszerűen csak élvezni akartam,  hogy szabadon alkothatok, hogy nem kell figyelnem a részletekre, hogy nincsenek elvárások. Nem is volt más a cél, mint hogy élvezzem az írást, és ne görcsöljek rá a formai szabályokra, hanem csak írjak valamit

A Karácsonyvárók klubja először az nlcafe blog oldalán jelent meg, - utazás, karácsony és ego blog kategóriában - nézettség tekintetében közepesen jó volt, de volt egy sikerélményem: advent harmadik vasárnapján a Nők Lapja karácsonyi netes oldalának főlapjára került ki egy poszt, amit több mint ezren olvastak. A vicc az volt, hogy páran tényleg elhitték, hogy ez egy Skóciába szegődött lány blogja, és elkezdtek kérdezgetni, hogy melyik városban vagyok, stb, amitől nagyon megijedtem, mert bár a fiktív napló-regény egy jó ötlet volt, de nem akartam másoknak hazudni. Azt hiszem egy idő után nyilvánvaló volt egyébként, hogy egy fiktív történetről van szó, amiben annyi kanyar volt még, hogy az ihletet a velem történt, vagy általam hallott események adták. Jó poén volt, most is szívesen olvasgatom december táján. 

Nem tudom megállni a kérdést, a fülszöveget olvasva, gondoltátok volna, hogy ezt én írtam? :) 
Illetőleg kedves, romantikus lelkületű olvasóim, ha látnátok ilyen fülszövegű könyvet, elolvasnátok?

  Várom válaszotokat, és remélem, most jól megleptelek titeket! ;)

Szép hetet, békés, örömteli készülődést!

( Ha nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon kíváncsi vagy, mutatok egy linket:  http://katamennialbion.blogspot.hu/ )

november 28, 2015

Sarah Addison Allen: A barackfa titka

 Első mondat:
 Aznap, amikor Paxton Osgood átvitte a postára a dobozt, benne a vastag, cirkalmas betűkkel megcímzett, fóliával bélelt borítékokkal, akkora felhőszakadás tört ki, hogy a levegő fehér lett, mintha kihipózták volna...

Ez a harmadik Sarah Addison Allen könyv, amit olvasok- ne is keressétek, nem írtam a másik kettőről- , de ez volt az egyetlen regénye az írónőnek, ami valóban elvarázsolt. 
A barackfa titka  az egyik kedvenc regényem lett. Biztosan újra olvasós, és biztos, hogy meg is veszem magamnak, ezt a hangulatos, olykor kicsit borzongató, de mindenképpen a fényről, a barátságokról, a titkokról szóló könyvet. ( És itt most köszönetet mondok a blog szponzorának, a könyvtárnak - örök hála, hogy beszerezték, mert különben sosem olvastam volna el. )

A történet két, a harmincas éveiben járó lányról, a gazdag család sarjaként jótékonysági rendezvényekkel foglalatoskodó Paxton Osgoodról, és a kicsit álmos, szabályszerű életet élő Willa Jackson barátságáról szól. Willa egy romlásba dőlt régi, előkelő család sarja, ükapja hajdanán a hegy tetején hatalmas kúriát építtetett, s a pompás épületet Blue Ridge Madamnak nevezték el. A ház már lassan kísértet tanyává válik, amikor az Osgood család úgy dönt felújítja, és fogadót nyit benne. 
Paxton ugyanakkor gőzerővel szervezi a helyi nőegylet megalakulásának 75. évfordulóját, melyen a két lány nagyanyja a díszvendég, s épp ezért Willa is kap egyet a díszes meghívókból.  Hogy mi történt a múltban, miért szólal meg folyton magától a bolt csengője, miért érezni barack illatot, és miért viselkednek olyan furán a madarak, csak egy-egy apró részlete a titoknak, amelyet egy régi, görbe barackfa alól előbukkanó csontváz tetéz be. De a történet nem csak a múlt rejtélyeiről szól, hanem arról a folyamatról, ahogy Paxton, "a királylány", és Willa, az "iskola mókamestere" megismeri önmagát, és végre ki mer lépni a nagy világba.

Bevallom nektek, hogy három oldalt írtam piszkozatban arról anno, hogy mennyire nem jött be a Csodálatos Waverley-kert, és hogy mennyire nem értem, mit szeretnek Allen regényében, de úgy tűnik, hogy ez a könyv mégis csak rajongóvá tett. Persze itt is megvolt az a tipikus déli hangulat, de szerencsére nem éreztem azt a felemás érzést, mint a Waverley-kertben. Az ódon ház hangulata, a régi korok emlékei, a hatalmas tölgy elültetése ♥, és a románcok kibontakozása olyan klasszul voltak megírva, hogy mindenkinek, aki kedveli a családregényeket, a misztikát, a háztáji varázslatokat egy kis romantikával fűszerezve, csak ajánlani tudom. Ennek a történetnek volt ritmusa, mindig kaptam egy rakat új ingert, ami miatt tovább akartam olvasni, mindig felmerültek új kérdések, amikre választ akartam kapni.  A két főszereplő hiába különbözött egymástól annyira, mindkettőt megszerettem, és a szerelmi vonalon is kifejezetten tetszett, hogy végre nem machó, kockás hasú férfiakról volt szó, hanem hétköznapi emberekről, akik ugyan teljesen hétköznapi módon udvarolnak, de azt úgy írta le az írónő, hogy bele borzonghatunk akár egy pillantásba is.  Nagyon régen olvastam már ilyen hangulatos történetet, és nagyon rég szerettem ennyire az aktuális regény szereplőit.

Azt kell mondanom, nagyon jó volt olvasni, kifejezetten élveztem az információ adagolás dinamikáját, és volt a könyvben persze tagadhatatlanul jó sok vonás, amit még a Waverley-kert kapcsán sem tudtam volna vitatni Allentől. Az egyik a hangulat, a másik, a hús-vér karakterek, akiknek igazi és nem mondvacsinált életük és problémáik vannak, a harmadik pedig, hogy olyan jeleneteket szerkeszt meg az írónő, amiket az ember nem győz visszaolvasni.

Nem is írok többet, aki szereti a hasonló történeteket, mindenképp olvassa el. 

Sarah Addison Allen: A barackfa titka, 2014, KMK, Aranypöttyös regény

november 24, 2015

Karen Marie Moning: A felföld ködén túl

Nem tudom, tudjátok-e - de most, hogy szólok, nyilván megtudjátok-, hogy Karen Marie Moning, aki előtt már számtalanszor leborultam képzeletben a Tündérkrónikák sorozat miatt, kezdetben romantikus regényeket írt. Moning romantikus regénysorozata ráadásul a skót felföldön játszódik, és az első rész tapasztalatait levonva valószínű, minden rész egy csupa szép, csupa izmos- félmeztelen, tehát csak szoknyát, vagy még azt sem! hordó- pasi körül forog, akik kívülről ugyan morcak, de belül mind romantikus lélek, akik foggal-körömmel, turbadúrköltészettel vagy bármi más módon, de megszerzik az aktuális kisasszonykát. Orgazmus nélkül kérem itt nőszemély nem maradhat.

Hogy Barrons mit szólna ehhez a regényhez, inkább hagyjuk ezt, - egy pillanatra azért elképzeltem, hogy kikötözöm és felolvasom neki- de mint tudjuk, nincs az a kötél, ami bármitől visszatartaná, másrészről meg akarom én, hogy Barrons szenvedjen? Most komolyan, akarom? Nem, hogy is tehetnék ilyet. 

Tudjuk persze, hogy Barrons, nem kimondottan romantikus típus, de sosem tudhatjuk, miből lesz a cserebogár, hiszen - hiszitek vagy sem-, ha kellően nyitott szemmel olvassuk ezt a regényt, megtalálhatunk benne pár, a Tündérkrónikákra jellemző vonást. Előre szólok ugyanakkor, hogy ezek az apró szegmensek itt még csak kidolgozatlan, néha következetlen ötletmagok, ráadásul Moning nem is szentel nekik túl nagy figyelmet, így ahelyett, hogy kapnánk valami romantikus, de vagány sztorit, kapunk tőle egy nagy, habos-babos, kicsit sablonos, romantikus slamasztikát.

A felföld ködén túl egyébként biztosan több akart lenni kezdetben, merthogy Moning belecsempészett egy időutazós szálat, és egy tündéres kerettörténetet, amitől kezdetben számomra kicsit a Szent Iván éjjelre emlékeztetett, de aztán gyorsan átváltottunk minden romantikus mizéria tárgyára, minden férfi nagy-nagy dilemmájára: a mikor fekszel már le velem kérdésre. És higgyétek el, ez a kérdés ebben a könyvben vérre ment.



*HOGY LESZ EBBŐL SZERELEM?*
Most hétfő este van, és már megint megelőzött a BTK a posztolásban, - meg Nima is, csak mondom-,  szóval teljesen el vagyok szontyolodva, és most úgy döntöttem, hogy ahelyett, hogy leinnám magam teával a történetmesélésre koncentrálnék, inkább csak kivonatolom a jegyzeteimet. 
( Ha érdekel, hogy miből szoktam dolgozni, olvasd tovább, ha információkra van szükséged, ott van mondjuk a Nima poszt. )

Enyhe spoiler alarm, ha mindenképp óvni szeretnétek erkölcseiteket, vigyázkodjatok!

Szóval, történetünk főhőse bizonyos Hawk, egy morc, de belül érzékeny várúr,   akiről a regényben sokan és sokszor nyilatkoznak, és én nem általkodtam összegyűjteni róla pár dolgot. Itt van például az első információ, amit megtudunk róla a könyvből, egyenesen a tündér királynőtől:

"Azt mondják, a férfiassága még félárbocon is irigységet keltene a legnemesebb ménben is. Azt mondják, ha áll az árboc, kilopja a nők eszét a testükből, elorozza a lelküket." 



És higgyétek el, az ilyenféle hírnév senkinek nem hoz sok jót, történetünk főhősére például féltékeny lesz maga a tündérek királya is, aki két dolgot tesz, hogy szegény Hawk elbukjon. Egyrészről keres egy nőt neki, aki nem fog behódolni sem az árbocnak, sem a vitorlázásnak, másrészről meg küld egy legendásan fifikás ellenfelet, egyenesen a tündér világból. (Ajjaj, szegény Hawk.)

Maga az írónő, egyébként így mesél róla: Sidheach James Lyon Douglas, Dalkeith harmadik earlje áthágott a szobán. Nedves hajából széles mellkasára csorgott a víz. Hasizma kettős bordázata közt egyetlen folyócskába egyesült a sok vékony patakocska. Holdfény szivárgott be a nyitott ablakon, ezüstös derengésbe vonta bronzbarna bőrét, és az úgy ragyogott, mintha olvadt acélból öntötték volna.

Egyébként ilyen szempontból kedvelem Moningot. Mert legyen az egy délutáni lovaglás, vagy egy izzadság csepp útja, de akár a tücsökciripelés, vagy a bútorok elhelyezkedése, az írónőnek sikerül mindig egy kis adag spirituszt, egy kis hétköznapi romantikát, érzékiséget csenni a jelenetbe. Majd azért mutatok még  példákat. De térjünk vissza Hawkra.

A legjobb barátja például ezt mondja neki: Mi a fenét művelsz te az ágyban a lányokkal, Hawk? (Igen, mert hát a srác sportot űz a vitorlázásból.)

Aztán történik egyszer csak, hogy Grimm, az előbb említett legjobb barát lát egy hulló csillagot, és azt kívánja, hogy Hawk találjon egy lányt, akiért majd eleped, csak ez epekedés ne találjon fogadtatásra. (És tudjátok mit, igaza volt Grimmnek.) A tündérek is osztották ebbéli elképzelésemet, és kerestek is neki egy lányt, Adrienne-t, igaz a mi világunkból, akit át is repítettek téren és időn át, egyenesen az úr ezerötszáztizenharmadik évébe, Comyn várába, ahol arra kötelezték, hogy Hawk menyasszonyának dublőrje legyen. Azt, hogy Hawk miért köteles elvenni őt, és hogy miért van szüksége Comyn uraságnak, egy eladósorban lévő lányra, direkt nem árulom el. Csak szólok, ez nem egy informatív poszt lesz.

 A kandalló háromembernyi magas volt felágaskodott, hogy megcsókolja a mennyezetet és végignyújtózkodott a fal keleti felén. ( Ümmmf...)

Hawk persze az egészről semmit nem tud, és közben így dicséri magát:  az örök romantikus, aki seregeket kábított el a költészetével és a csáberejével.
Illetve később, miután azzal hencegett, hogy vagy ötezer csajjal lefeküdt: Csapodár, csaló, szabados, ó és van egy egészen szép jelző is: rosszéletű. Szóval ilyen véleménnyel volt magáról.

Történetünk másik főhőse: Adrienne de Simone kinek lába alól kikoptak a rózsaszín fellegek.
Csak ennyit mond Hawkról: - Hát ez csodálatos! Egy anyagias, hűtlen, csodaszép playboy, egy igazi önző, szívtelen gazember, rossz memóriával és csak az enyém. ( És még a felét sem tudod, Adrienne!)

Felmerül tehát gondolom nálatok is a kérdés: hogy lesz ebből szerelem...

Pedig a pasi egy idő után így néz rá:  Hatalmas éhes farkasként.  (Értitek...)

És később meg ilyeneket mond neki: Te lány, kitől tejszínt leső macskaként gyengül el a férfi, elvihetlek oda, mit másként álmodban tudsz csak elérni!


 (Akarunk mi ilyet hallani? Kérdezem én, akarunk mi ilyet???)  Adrienne nem akart.
- Rémálmomban- morogta Adrienne.

És még ott volt Adam Black is. A tündér rivális, aki meg ilyeneket mond magáról, válaszolván arra a kérdésre, hogy:
- Adam, ki vagy te? 
- Én vagyok az a férfi, akire egész életedben vágytál.
Ami azért elég tág fogalom, nem? ( De hogy őszinte legyek, akár még működhet is. )

Szóval lesz ebből szerelem???

Hawk természetesen szenvedett az elutasítástól, hiszen rájött, hogy Adrienne szenvedélyes, temperamentumos, csillogó, csupa selyem teremtmény. És az emberek általában megbecsülik, ha egy temperamentumos, csillogó, csupa selyem teremtménnyel van dolguk.

Aztán később persze megváltozott a helyzet. Ezek ketten elkezdenek cívódni, és ezeknek a szituációknak se eleje, se vége nincsen.
 - Ilyen megátalkodott némberrel még nem találkoztam.
- Nekem pedig nem volt még soha szerencsém nálad sekélyesebb, javíthatatlanabb ficsúrhoz! S mindezt Adrienne úgy mondja, hogy tudomással bír, gyakorlati tapasztalatokat is szerezve, Hawk  tökéletes ajkáról. (Mondom nektek!)

Mi fog még itt történni? Hogy jutunk odáig, hogy...
... Adrienne kétségbeesetten ezt susogja
De hát tetőtől talpig maga a tökély. Dávid és a görög istenek és a pán mind aránytalan gnómok hozzá képest. Maga a palackba zárt testiség, kidugaszolva.

Vagy eztÓ te jó ég, micsoda remek példány ez a férfi!, vagy ezt: Ez a gazfickó túl szép volt, hogy igaz legyen.

Még úgy is, hogy Hawk kedvenc mondása ez idő tájban, annyi, hogy : a kezemhez szoktatlak.
 ( De drága...)


Adrienne szunnyadó pszichéje igencsak megküzdött a kérdéssel, és ebben én is csatlakoztam hozzá.

Most akkor Hawk egy  túlméretezett, arrogáns, önhitt vadbarom... vagy egy arrogáns, galambagyú, nyamvadék, neandervölgyi marha?

És mit mond közben hősünk legjobb barátja Adrienne-ről, csak mert nem feküdt le férjurával? Asszonyom, igazi szívtelen vasszűz vagy! Nem okoztál neki mást csak fájdalmat.( Imádom a srácot, de azért ez kicsit tipikus, nem? )

Szóval ilyen szórakoztató párbeszédek után, mint:

-Te anyaszomorító! - sziszegte a lány
-Anyaszomorító - ismételte a férfi elgondolkozva. - Talán valami bajod van az anyámmal?

Kérdezem én, lesz ebből szerelem?

Előfordulhat, hogy a könyv végén Hawk felrepítette Adrienne-t egyenest a csillagos égbe, megpörgette a fénylő bolygók között, végigcsúsztatta a tejúton, átperdítette egy szupernóvává robbanó csillagon a naprendszer egyik végétől a másikig, hogy megcsodálja a teljes világmindenséget?

Szeretnéd tudni? Sajnos nem árulhatom el a végét, úgyhogy ha igen a válasz, akkor nosza, kezdd el a regényt olvasni ;)

Ezen a könyvön tagadhatatlanul látszik, hogy Moning első regénye, és bevallom nem teljesen az én világom, de ha egyszerre akartok szórakozni és nagyon romantikázni, akkor a ti könyvetek lehet, ráadásul tényleg érdekes látni, ahogy kezd kiforrni a Tündérkrónikák ötlete és világa a sorozatban. Hiszem, hogy lesz még jobb, és hogy nem ájultam el teljesen tőle, az szerintem azért van, mert már túl sok romantikus regényt láttam. Vagy ahogy Adrienne mondta a regény egyik során...

Hawk,
Te csodaszép férfi, miért is nem találkozhattam veled, mielőtt az utolsó illúzióm is szertefoszlott?


Hát így jártam gyerekek. De azért még engem is meg lehet győzni bármiről.  Tudjátok mit, a következő részt -ami állítólag a kedvenc szereplőmről, Grimmről szól - szunnyadó pszichém például egészen elkezdte várni. :P

- Hallgass, te leány!

 ( Ugyan már Hawk... )

november 05, 2015

Mércék

 PuPi, Nima, Bill és én picit témáztunk - nem is akármiről - , a mércékről. 
A csatlakozókat természetesen szívesen várjuk.


Általában a könyveket önmagukhoz mérem. Legalábbis olvasás közben. Minden könyv ígér valamit az első felütésben, az első pár fejezetben, vagy akár a témában, és ha nem kapom meg, amire számítottam, amit tehát ígért számomra a könyv, akkor bizony csalódott vagyok, és mindig arra gondolok, hogy " ugyan már, ez a könyv jobb LEHETETT volna".

Ilyenkor egyébként lelketlen kritikusnak érzem magam. Nemrég olvastam egy elég népszerű könyvet, amit szinte mindenki az egekig magasztalt, de én csak azt gondoltam olvasás közben, hogy " de ugye lesz benne valami extra?" Pedig kedves kis könyv volt, meglehet, csak el kellett volna engednem magam, mégsem lettünk jó barátok, mert én azt HITTEM, hogy jobb lesz. Karakteres sztorit ígért az alapsztori, mélységet, erősebb világkidolgozást, mint amit kaptam.

Szóval a könyv leginkább önmaga által okoz számomra csalódást. Nem szeretek colstokkal mérni, nem is szeretem versenyeztetni egymással témákat, könyveket, zsánereket, egyszerűen csak szeretném, ha az adott témát az adott műfajnak megfelelően igényesen bontaná ki az író.

Eszemben sincs összehasonlítani a Háború és békét a Gogo girl sorozattal, nyilvánvalóan vannak olyan élethelyzetek, amikor az egyikre vagy épp a másikra vágyom majd. Nem bonyolítom ezzel túl az életem.

Egy dolog egyébként felmerült bennem. Bizonyos regények között annyira érezhető a szinkronicitás - mondjuk ugyanaz az alaptéma, hasonlóak a szereplők, ugyanaz a regény célja, rendeltetése stb- , hogy óhatatlanul teszek olvasás közben egy megállapítást, melyik is a jobb. Melyik fejtette mondjuk ki jobban a témát. Szóval nyilvánvalóan hasonlót, a hasonlóhoz mérni, ebben van ráció, de még mindig azt gondolom, hogy a regények csak akkor hüppögnek a polcokon, ha nem tudták beváltani a hozzájuk fűződő reményünket, és ilyenkor bizony méltatlanul bánunk egyikkel-másikkal. Ilyenkor talán örökbe kellene adni a nem hozzánk passzoló történeteket. Hiszem, hogy minden könyvnek szüksége van jó gazdára. A kutyáknak, meg a macskáknak is, de ugyanígy van a könyvekkel... Hiszen a jó könyv felemel.

Mondjuk, most talán kicsit eltértem a témától?


október 12, 2015

JUNK READS - avagy belső kényszer a "rosszra"



Hogy miért van annyi könnyedebb olvasmány, vagy - kajára fordítva a kérdést- miért van annyi mirelit kaja a hűtőkben?

Szidhatjuk a kiadókat - vagy szidhatjuk a Mcdo-t is, akár- , de semmi más nem történik, mint hogy a szolgáltatók lefednek egy piaci rést.

Mert nekünk, embereknek igényünk van erre. 


Ó, lehet filozofálni a szellemi mélységről, ami leszedálja a könnyedebb irodalom párti embereket, de nem lenne mindez önhittség? Ki az Atya Úr Isten vagy te, hogy megítélj engem, amiért ezt olvasom vagy azt? Ki adott neked felhatalmazást, hogy az ízlés őrségem legyél? Nem, nem kell a hülyékre hallgatni. Véleményem szerint mindenki olvasson azt, ami jól esik. Minden más lényegtelen. Mindenki más lényegtelen.

Csak te légy, és a könyv.
Pinterest

Nem kell erőltetni semmit sem. Csak azt fogod élvezni, - márpedig a szórakozás csak úgy lehetséges, ha valóban élvezed - , ha azt olvasod, amire valóban vágysz. Ne dőlj be elitista sallangoknak, hogy muszáj elolvasnod ezt meg ezt, mert az irodalmi Nobelt kapott, kivéve ha érdekel, vagy netalán villogni akarsz vele. Ne dőlj be mások fújolásának, ha teszem azt most kezdtél a Twilightba. Ki a fenét izgat, ha a Szürke ötven árnyalatára izgulsz, most komolyan, ez a Te életed. Rendelkezz vele. És örülj az olvasásnak. Nálam akkor írod le magad, ha mások választják ki az aktuális olvasmányaidat. Sőt meg akkor sem. A te döntésed, ha drótszálon mozgatott bábuként akarsz élni, hát legyen. De ha már az olvasás a szórakozásod, a hobbid, legalább annyi szívességet tegyél meg magadnak, hogy élvezd. 

Tudom, hogy vannak rossz könyvek. Számomra azok. De ahogy a régiség vásáron szokás mondani, ami nekem szemét, még másnak kincs lehet. Nem becsülök le senkit, csak mert munka után teszem azt képregénnyel, vagy Úristen! egy szappanoperával akar lenyugodni. Amikor egy héten tízszer jártam a szegénytelepre jegyzőkönyvezni sem időm, sem energiám nem volt a komoly életről olvasni. Igen, én így nyitottam a szórakoztató - könnyedebb, másoknak olykor érthetetlen- irodalom felé. Mert amikor a hatodik szörnyű sztorit hallgatod az ügyfelektől, vagy leordítja a képedet egy ember, vagy amikor az emberi  nyomort magad látod bokáig süppedve a sárban a szaladgáló patkányok között, egyedül egy mappába, meg a golyóstolladba kapaszkodva, akkor a büdös életben nem lesz olyan vágyad, hogy a való élet - irodalmi köntösbe bújtatott- problémáival terheld a lelked. ( Nem kell sajnálni, szerettem azt a munkát, és már nem dolgozom ott. ) Az emberek ki akarnak kapcsolódni. Ha Lali izé-mizé kalauzával akarják, vagy ha egy pornószínésznő életrajzával, akkor tegyék. Nem török pálcát senki felett.

 Néha meglehet én is furán nézek másokra-, persze ember vagyok, nekem is vannak vesszőparipáim. Mi is szokott felháborítani? A szado-mazo romantikus ábrázolása, na az kiakaszt engem. A szerelmetes szóvirágoktól is menekülök. Nem szeretem az öncélú erőszakot a könyvekben. Nem szeretem, ha az író arra játszik, hogy olvasás közben elhasználjak egy százas csomag papírzsepit. Nem szeretem a bulvár könyveket, de hohó, a péntek reggeli teámhoz mindig bulvár magazint olvasok :).

Mi az én bűnös élvezetem? Az, hogy sosem érzek bűntudatot az élvezetek miatt.


Gondolom, hogy jelen témázás során mindenki fel fogja sorolni a saját kis guilty pleasure-jeit. Tőlem nem láthattok ilyet. Minden, ami voltam, amit szerettem, az emlék. Akkor szerettem. Nincs bűntudatom miatta, és le merem fogadni, hogy van és lesz is olyan, amit most szerettek és büszkék vagytok rá, aztán tíz év múlva majd azt fogjátok mondani, hogy "hát  izé... ez milyen volt már."

Engem a hideg kiráz a bűnös élvezet fogalmától. Mert nézzük csak a folyamatábrát. Valami tetszik, valami vonz, elolvasod, és élvezed. Élvezed, tehát örömet okoz. És aztán jön a mások előtti megfelelési vágy, és azt mondod magadnak, ez ciki, hogy szeretem. Magyarázkodni kezdesz, hogy háát igen, ez csak olyan ... kis izé. Gyakorlatilag magadat cikized. Háát igen, olyan kis izé vagyok, hogy ezt olvastam. Basszus és még szeretem is.  Olyan dolgot cikizel, amit szeretsz.

Nincs bűnös élvezet. Csak élvezet van. 

Amit aztán bűnössé teszünk, mert nem illik a saját magunkról alkotott, mások felé mutatott képhez. 

Szeretem, ciki, nem ciki, ez van. Ez vagyok én. Nem szégyellem magam a romantikus regények miatt, a mesék miatt, nem is tudom, mi lehet még ciki... A Szepesi Nikis szexmániás könyv mondjuk még nekem is fura, de azt egy full okos, nagyon komoly egyetemista lánytól kaptam. Soha nem lehet gyerekek tudni, hogy ki mit olvas a szobája magányában. Persze, mindig csak magasröptű irodalmat! - aztán mégis csak ott vannak a csontvázak a szekrénye mélyén ;). De visszatérve a magasröptű irodalomhoz, szerintem abban is van egy halom szemét.Van a szemétnek konstans, mindenki által elfogadott fogalma? Ja, persze, hogy nincs. Úgyhogy én azt mondom, olvassatok amit csak akartok, és ne szégyelljetek semmit. 

És apropó olvasás! Most Coco Chanel életrajzát olvasom, és gondoltátok volna, hogy ez a szigorú, szeszélyes, zseniális nőszemély egész életében olcsó ponyvaregényeket olvasott? Imádta őket, miközben írókat, költőket, festőket fogadott, kora egyik kiemelkedő mecénása volt, és a fél világ rajongott érte? 

Forrás: Pinterest






Idézek is könyvből: 

1922 júliusában a legtöbb újságban olvasható a következő hirdetés: " La Garconne" Victor Marguerite új könyve. Olvassák el ezt a regényt, mely bizonyosan rányomja majd a bélyegét a kortárs irodalomra. A szerző nem riadt vissza a merész jelenetektől és merész kifejezésektől... Ha elolvassák ezt a szenvedélyes, magával ragadó regényt ( egy kötetben hét frank), amely talán itt-ott megbotránkoztatja Önöket, rádöbbennek, hogy a sok alávalóság tiszta és lenyűgöző szépség forrása."

A regény főhősnője a tizenkilenc éves Monique Lerbier, az előkelő társaság tagja. Vőlegénye hűtlensége miatti csalódásában átadja magát a züllésnek, kipróbálja a legkülönfélébb kábítószereket, számtalan szerelmi kalandja, hagyományos és leszbikus kapcsolatai vannak, bordélyokban rendezett végeérhetetlen orgiákon vesz részt, míg végre találkozik a nagy Ő - vel egyik szeretője személyében, aki hisz a nemek egyenlőségében, kimenti őt a fertőből és feleségül veszi. Attól fogva együtt járnak feminista gyűlésekre. 

Hatalmas a botrány. Gustave Téry ezt írja a L'Oeuvre-ben: " Ez az állítólagos mestermű közönséges szennyirodalom." Victor Marguerite nevét törlik a Becsületrend lovagjai közül. A könyv azonban több mint 750.000 példányban kel el. 


A történelem folyton ismétli magát. 

Lefogadom, hogy a legnépszerűbb barlangrajzok is olyanok voltak, mint egy jó kis kalandregény. Az ókorban is imádták a szatírokat, Shakespeare is tudta jól, hogy szórakoztatni is kell a népet. 

Mindig lesznek szemétnek kikiáltott művek, amiket mindenki lebecsül majd, de persze mindenkinek lesz részletes véleménye róluk - amit természetesen csak valamilyen ismeretlen barátnő elmondásából ismernek. Az én nézőpontom szerint ez belefér még a hétköznapi életbe, persze hozzáteszem, nem ismerek olyat, aki csak is, és kizárólag " szemetet" olvasott volna. Lehet, hogy a túl sok szemét káros az egészségre? Megkockáztatom, hogy ilyen esetben az ember egy idő után megunná, és keverné az olvasmányait. 


Az olvasmányok palettája valóban olyasmi, mint az étlap. Én bizony nem szeretnék minden nap libamájat enni, megteszi olykor a zsíros kenyér. Fő a változatosság, de mindent csak a saját ízlésünk szerint.
 

/ Az idézet: Henry Gidel- Coco Chanel regényéből való, 216. oldal- Európa Kiadó/

Az aktuális témáról olvashattok másutt is :


 Titti, Nima, Andi, Ilweran, PuPilla

És persze szívesen várjuk a csatlakozókat. 

szeptember 27, 2015

Vasárnapi poszt: egy kis teremtősdi

Csütörtökön még szuper idő volt, és az egyik barátnőmmel eldöntöttük, hogy leülünk egy cukrászdában beszélgetni. Mivel közvetlenül munka után találkoztunk, baromi éhes voltam, és a régi szokásoktól eltérően olyan sütit választottam, ami nem túl drága, de nagyon laktatónak tűnik. Így esett a mézes krémesre a választásom.

A mézes krémes égetett cukorka illatú, hosszúkás, téglalap alakúra vágott csoda. A tetején karammellizált cukor, belül mézes-vaníliás krém, egy vékony réteg piskóta, karamell krém, rétestészta. Amikor a tetejébe beleharapsz roppan egyet a karamell réteg, aztán amikor a nyelvedhez ér a mézes-fűszeres vanília krém, na az egyenlő a kulináris orgazmussal.



 Hamar elfogyott a dupla adag sütemény, és én el is határoztam, hogy viszek haza a többieknek is mutatóba. Ámde amikor másnap beléptem a cukrászdába döbbenten tapasztaltam, hogy annyi tervezgetés dacára, elfogyott a mézes-krémes süti! Elég nagy csalódásként fogtam föl, bámultam a cukrászda pultja mögött pöffeszkedő színes marcipán halmokat, a tejszínhab hegyeket, meg a többi cukor-csodát, és egyik sem vonzott annyira, hogy lecseréljem az én álmaim netovábbját, a mézes-krémest .
Na de ha már sütit akartam venni, gondoltam, veszek valami mást, úgyhogy vettem négy szelet répatortát- marcipán répával a tetején. A répatortáról mindig is a nyuszikás viccek jutnak az eszembe, de egynek megteszi, biztos jó lesz, győzködtem magam. Na most, abban a pillanatban, ahogy a répatortáim felett összehajtogatták a vékony csomagolópapírt, az alábbiakra lettem figyelmes. Hátulról egy fiatal lány iszonyatosan illatozó, hatalmas nagy tálca mézes-krémes sütit egyensúlyozott a karján. Nem tudtam, mit tegyek? Mondjam, hogy bocs, tegyenek mindent vissza, én nem eszek répatortát, én a mézes-krémes sütit szeretem? Tátott szájjal bámultam, ahogy az utolsó simítást is elvégzik a csomagoláson, és a pénztárba beütik az árat.  Hát fizettem.

A tegnapi napon - a ramaty időre tekintettel- úgy döntöttem, házi-mozizok egy kicsit, de gondolom, mivel a szívem még mindig a mézes-krémesre vágyott, annyira kívántam valami tömény vaníliás édes ízt, hogy a zárás előtt pár perccel elszaladtam a sarki boltba, hogy vegyek egy vaníliás nápolyit. Nem szoktam amúgy ilyen kívánós lenni, de ha már az az ember... Élvezzük, amit van lehetőségünk élvezni. Szóval megmondom az őszintét, viaskodtam kicsit magammal, hogy nem kellene annyi pénzt költenem édességre, de már beindultak az ízlelőbimbóim és vanília ízért kiáltottak. Meg is vettem a vaníliás kekszet, a többiek megrendeléseivel együtt, amikor otthon a blokk elszámoláskor észrevettem, hogy a vaníliás kekszet nem húzta le az eladó csaj- vagyis lehúzta, mert láttam, hogy megteszi, csak nem vette az adást a gép. Először azt gondoltam, hogy " de hát én ki akartam fizetni", másodszor meg azt, hogy ... " hé, kaptam az Univerzumtól egy vaníliás kekszet ajándékba. " Szóval örültem egy kicsit neki.

Most azon vagyok, hogy egy piros Dell laptopot szeretnék, és várom a világmindenségtől a megfelelő akciót, hogy mellé legyen még pénzem venni egy menő mp3 lejátszót. Kíváncsi vagyok, sikerül-e. Igazából nem is a kíváncsiság mozgat, hanem a meggyőződés. Tudom, hogy megtalálom a vágyaimhoz a legjobb utat. Hogy is mondják? Meg fogom teremteni.

szeptember 21, 2015

Mindenütt csak az AJTÓÓK!

Azért nem szeretem a témázást, mert mindig az utolsó pillanatra hagyom, - mint ahogy most is -, és biztos vagyok benne, hogy mindenki más, már a vasárnap délutáni süti morzsáit szedegeti fel a pólójáról, amikor én még csak a második sort írom ebben a hideg szobában elmorzsátlanodva, mindenféle süti nélkül. 

De tény, hogy ez egy jó téma, és bár már nem emlékszem, hogy mit szerettem volna írni róla három héttel ezelőtt, arra gondoltam, esetleg mindenféle előzetes megfontolás nélkül bepróbálkozom ezen az ajtón.

KOP-KOP
De mi is az a témázás? Pár bloggal összefogtunk és eldöntöttük, hogy kicsit témázgatunk. Az ötlet lényege annyi egyszerűen, hogy közösen választunk egy témát, választunk egy közös időpontot, és a kijelölt pillanatban egyszerre publikáljuk a blogunkon a választ. Izgalmas dolog lesz körbe járni és megfigyelni, ki mit írt, a másiktól függetlenül.

Mostani témánk nem más, mint:
MELYIK AJTÓN MENJEK BE? - fantáziavilágok kapujában

Elmondom nektek, hogy az előbb megrántottam a nyakamat, és totál merev tartással pötyögök itt, de mivel nem szeretném kihagyni a témázást, gyorsan írok valamit, hátha közben elfelejtem, hogy mi történt fél órával ezelőtt. ( És hátha közben meggyógyítom magam. )

Szerintem jó páran azt hiszitek rólam, hogy legszívesebben egy régens- korabeli Austen könyv világába csöppennék bele, de bármennyire is vonzók számomra a karót nyelt gazdag földesurak, nemet mondok erre a lehetőségre. Még ha meg is kapnám magamnak álmaim netovábbját, úgy értem pasiját, elég hamar felmerülne a kérdés, hogy mi a fenét csináljak én itt? - Úgy értem, ott? - A magamfajta embert nem köti le a folytonos csacsogás, vagy a hímzés és egy idő után kifejezetten idegesítenek a felszínes társalgások, meg a folytonos megfelelési kényszer, ami ugye ezzel a korral együtt jár... De azért valljuk be, régimódi lány vagyok, tudnám élvezni ennek a világnak is a pozitív előnyeit, például a szigorú udvarlási szabályokat is- nemrég pl. kaptam egy levelet a facebookon, és három embertől kellett megkérdeznem, mit szeretne tőlem a srác, természetesen mindhárom ember mást mondott- szóval tele a hócipőm a kódfejtéssel, a miért nem hív fel, és az én miért vagyok képtelen felhívni kérdésekkel. Ebben a világban már az a tény, hogy valaki levelet küldött nekem, felhívás lenne keringőre. Értitek, keringőre... Hát mikor fogok én keringőzni a saját világomban?

De az én kalandos lelkem másra is vágyik, nemcsak daliás lovagokra. Elkelnek azok, jó ha vannak, sőt kifejezetten hiányoznak, ha még a háttérben sem lát egyet sem az ember. De ha tényleg fantázia világról beszélünk, akkor én igenis nagyot akarok. Harcolni akarok, vagány akarok lenni, érezni akarom a létezés és a kaland nagyszerűségét! ( És azt, hogy akadálytalan rugalmassággal mozognak a tagjaim.) Karom erős, szívem vidám,  a nyakam is egészséges, meg minden...

Vigyázz, kész...

Amit nagyon élveznék, az a tünde lét. Szuperlatívusz, a tündéknek nem fáj a nyakuk! A tündék ruganyosak, hangtalanok, olyan éteriek és okosak, átlátják a világ korszakainak titkait. A tündék fontos küldetéseket hajtanak végre. A tündéknek hegyes a fülük! Ha statiszta tünde lehetnék egy Gyűrűk ura filmben, én fizetnék a lehetőségért. Szóval tetszik a Gyűrűk ura világa. El tudnám képzelni magamat benne, mert ez egy olyan világ, ahol még létezett becsület, ahol az emberek eszmékért éltek - és haltak meg-, olyan világ, amiben benne van a veszély és a szépség, és kifejezetten tetszik, hogy bár mindent kidolgozott Tolkien, - mint tudjuk a nyelvet is- , de vannak olyan lyukak, amik magukban rejtik a szereplők kétségeit és bizonytalanságait. Itt hiába tudjuk, hogy jó és gonosz harcol, nem bizonyos, hogy melyik lesz a győztes. Hát apropó gonosz kisz orkok... Bár vonz a kaland, messze kerülnék minden uruk-hai-t... Úgyhogy lehet, ez a kényelmes megoldás, de én szívesen élnék mondjuk a nagy csatákat követő időszakban, amikor Arathorn fia, Aragorn a király. Igaz logikátlan, amiről írok, hisz az már az emberek korszaka, a tündék ekkorra már kivonultak a világból. De akkor is szeretem ezt a világot. És tündeként, semmitől sem félnék, úgyhogy akár még jó is lehet ez a tünde dolog...

Kicsit zsúfolt,de a miénk...

Sablonos lesz a poszt, de nem tudom mellőzni a Harry Pottert. Nagyon klassz a világ, természetesen szeretnék baglyot kapni, bár nem szívesen látogatnék el a Szent Mungóba... Van izomlazító varázslat? Mindenesetre vonz a boszorkányos-varázslós világ, ha nem is a Hary Potter-féle módban, de ez is egy nagyon klassz, játékos terep, ahol pl. a posztot megírhatná helyettem egy pulicer penna, és a talár viselet is kifejezetten tetszik. Mondjuk elég komor képet fest a világ Tudjuk-ki miatt. És miben lennék én tehetséges? Valljuk be, idős vagyok már ahhoz, hogy a Roxfortba járjak. Szóval klassz ez a világ, de akkor is kell még valami...

Nos, én vagyok az a személy, akit a Trónok harca hidegen hagy,  de persze azt én is tudom, hogy nem egy életbiztosítás még tíz percnyi séta sem ebben a világban, szóval köszönöm szépen, ez az ajtó zárva marad.

Próbálom erőltetni az agyam, hogy mi az, amibe még belesüppednék. Tudjátok, mit imádok még? Csak kár, hogy az nem egy fantáziavilág, semmiképp nem nevezhetném így. De A három testőr... Szívem csücske. Ez az, jó dolog lenne kardozni!



Mit szólnátok egy világhoz, ahol tünde fülem lenne, tudnék varázsolni, lenne egy talárom, de közben kardozhatnék egy kicsit? 

Két dolog jutott még az eszembe. Jól ellennék egy steam-punk világban. Ott meglenne a keménykalapos földesuram, és mondjuk valami fura kütyüvel kardozhatnék is egy kicsit. A feltornyozott hajam pedig elrejtené a tünde fülemet... Ja és mondjuk nézzünk bele egy kicsit az urban fantasyk világába. Én nagyon szeretem a Tündérkrónikákat, de hiába Barrons, hiába Dublin, valahogy nem vágyom a tündérekre... Fúj. Ennyit nem érne meg semmilyen rejtély, kaland vagy pasi.

Az a helyzet, hogy mivel nagyon jó a fantáziám, szoktam eleget ötletelni. Az írásban az egyik kedvenc dolgom a világ kidolgozása. Szinte minden részletét ki tudom dolgozni egy történet hátterének, nyelvet meg történelmet mondjuk azért még nem csináltam, de szeretek ezen időzni.

Az én fantáziavilágom kicsit gótikus hangulatú, mágikus képességei vannak az emberek egy részének, és a világ épp azt a korszakát éli, amikor felszabadul a régi minták alól. Hangulatilag talán kicsit szürke, de amint átcsap rajta a fény, a szivárvány minden fényében pompázik. Az én kedvenc világom, olyan mint amikor összekeverjük azt a világot, amit élünk a mesékkel és legendákkal. Nem úgy, mint az Egyszer volt, hol nem voltban - tudjátok, a sorozatban- , hanem rejtélyesebben, furfangosabban. Ebben a világban mondjuk varázslóként élni, netalán álruhás kardos boszorkányként, aki megmenti magának a keménykalapos, karót nyelt földesurát a sárkány elől, nos meglehet ez való nekem. Szóval vagy ez a világ, vagy a tünde lét. Csak semmi passzivitás.

Példakép
 Viszont hogy melyik a kettő közül? Ez annyira megválaszolhatatlan kérdés, hogy inkább megyek és bekenem a nyakam egy jó adag nyavalyaűző varázs ficerével... Mert hogy amilyen ez a világ, már a miénk, meglehet szükség lesz a teherbírásomra.

Tovább is van a többiek blogjain... 

Nimát, én egy sötét varázslatos világban, vagy egy harcos urban fantasy vagány hősnőjeként tudom elképzelni...
PuPilla hétvégenként a Roxfort express büfés boszorkánya, legnagyobb álma, hogy boltot nyisson az Abszol úton...
Bill esetleg egy Rejtő regény légiósa?
Reea kemény dió. El tudnám képzelni a Roxfort egyik tanáraként, de akár egy jó kis századfordulós krimi nyomozónőjeként is.
Ilweran... Minas Tirith loggisztikai vezetője- félnek is a kapuőrök a napi beosztástól!
Andi

A témázáshoz, - a korábbi körökhöz is!-, természetesen bárki csatlakozhat! 

Bubu is írt. Loki is. Theodora is.

szeptember 20, 2015

Vasárnap reggeli poszt - a magyar könyvekről, és a tanítható (blog)írásról...

Tudom, hogy most másféle posztot kellene írnom, és ezért PuPilla most biztos felszisszen, de a vasárnap reggeli kreatív energiáimat most ebbe az összevissza posztba fogom felhasználni, csak azért is. 

 Mint látjátok, sabloncsere volt a blogon, de lapozzunk. 

Vasárnap van, és hajnalban csattogós, ijesztően dörgős vihar vonult el felettünk, úgyhogy úgy gondoltam mindezért megérdemlem, hogy fél tízig az ágyban heverjek és olvasgassak. Hogy mit? Rejtélyes nőszemély leszek: ezt-azt. 

Tudjátok az ember, ha sok év óta blogol, akkor eljuthat arra a szintre, hogy akkor is blogol, amikor épp csukott szemmel az ágyban pihen. Szóval bár nem volt nagy élet a blogon, néhány poszt megszületett a fejemben, amit szépen elengedtem a nagy világmindenségbe, szóljon valaki, ha a poszt nála landolt... (Tudom, ez nem vigasztal senkit . )


Kép a Pinterestről

Tegnap este például a Beavatott második részéről filozofáltam egy sort, és rájöttem, hogy én sokkal-de sokkal elnézőbb vagyok a könyvekkel szemben, mint a filmekkel. Könyvnél nem éreztem még olyan fájdalmat, mint mondjuk tegnap, amikor a főhősnő egy darab életlen ollóval úgy levágta a haját a pajtában, mintha épp a fodrász stúdióból szambázott volna ki, ja és tökéletesen be is melírozta magának. Sikerült a forgatókönyvbe egy olyan mondatot is beleírni, hogy ő most erre vágyott. Nem tudom, milyen ez a Beavatott könyvben, a film első része még tetszett is, de ez most eléggé ledöbbentett és lehangolt. Sajnos, amikor már azt hittem vége lesz, rá kellett jönnöm, még csak a film közepénél járunk. De erről ennyit. 

A minap felmerült ez a kérdés a barátaim körében, hogy milyenek is a magyar írók könyvei. Ez nagyon kardinális kérdés egy magyar blogger életében, mert lassan az lesz a szokás, hogy a hazai íróról a csak jót vagy semmit elv az irányadó, és ezt én még megspékelem azzal, hogy van bennem egy vágy, hogy minden magyar írót a barátomnak nevezhessek, mert hát ők nagyban írnak, én meg kicsiben az asztalfióknak, szóval szeretnék mindegyikükért rajongani és szeretném mindegyiküket tisztelni. Szóval nehéz kérdés a magyar írók kérdése, mert nagyon érzékeny a határvonal, hogy mit tehetsz és mit nem. Megremeg a blogger keze, ha magyar íróról ír... Persze mondhatjuk, hogy nem minden magyar író viselkedik neccesen - csak nagyon icike-picike betűvel merem leírni, hogy akár hisztisen-, csak olyan fura ez az egész, mert ha jót írsz róluk, van hogy megbélyegeznek, hogy bértollnok vagy, ha meg nem írsz jót, hát az Isten irgalmazzon meg neked. És ez fura dolog. Már majdhogynem egészségtelen.

Mostanában nézegettem azokat a könyveket, amikről nem írtam a blogon, és elég sok regény hever itt, amiket hazai szerző írt. Vannak olyan könyvek, amiket olyan íróktól kaptam, akiket személyesen ismerek, és tudom, hogy talán illett volna rögtön posztot írnom a regényükről, de úgy éreztem kicsit jó lenne érzelmileg eltávolodni a könyvtől, hogy megpróbáljak kicsit objektívan írni róla. Mert hát egy ismerős könyve, az egy lesz azzal az örömmel, hogy vááóó, az ismerősnek KÖNYVE JELENT MEG! Én az ilyen dolgoknak teljes szívvel szoktam örülni, és a poszt nem lenne megfelelően informatív, ha folyton csak lelkendeznék róla. 
Aztán vannak azok a magyar könyvek, amelyekről tudom, hogy nem fognak tetszeni, és valahogy nem fűlik már hozzá a fogam, hogy cikizzem őket. Tudom, hogy tudjátok, hogy régen bármit szétcincáltam, de most már egyrészről nem olvasok olyan könyvet, amiben nem látok fantáziát vagy bármiféle reménysugarat, másrészről meg nem szeretnék öncélúan, vagy akár a népszerűség kedvéért bármit is kritizálni. És mivel nem ismerjük a magyar író reakcióját a legkisebb - de akár nagyobb- kritikára, ezért szerintem nem szoktuk teljes lelkesedéssel azokat elvállalni.

Egyébként én úgy hiszem, hogy a könyvtár változtatott meg. A könyvtár még mindig királyság a maga módján, olyan akár a könyves turkáló, az emberben benne van minden alkalommal a versenyszellem, amikor belép, hogy vajon, most mi a fenét fog ebből a nagy könyvhalomból megszerezni??? És természetesen a legnagyobb perverz örömöt az okozza, hogy tudjuk, hogy megszereztük ezt vagy azt a könyvet MÁSOK ELŐTT! Ahh, ez olyan doromboló érzés, ha értitek mire gondolok, így vasárnap reggel, nem is tudom másképp leírni. Na de elég az hozzá, hogy mikor könyvtárban van az ember, megfigyelhet másokat, olykor szóba elegyedhet idegenekkel, és én tudom, amit tudok - akik olyan könyveket olvasnak, amit én akár szeméthegynek is gondolok, általában ugyanolyan normális emberek, mint bárki más. Ezért is mondom mindig, hogy a büdös életben nem fogok senkit sem általánosítani semmiért sem, de azért, hogy mit olvas, azért meg pláne nem. Emlékeztek a Fejős Éva posztomra? Elbeszélgettem egy komoly, kontyos hölggyel, hogy ő mennyire szereti őket. "Én neem"- , mondtam hosszan, elnyújtottan, és elkezdtünk nevetni. Jó lenne ilyen könnyedén kezelni ezeket a dolgokat. ( Arról nem beszélve, hogy olyan nagy Go-go girl fan módban vagyok, hogy kezdem Fejős kiadóját egészen megkedvelni. ) 

Visszatérve a magyar írók könyvére, nekem abból a szempontból egészen könnyű dolgom volt, hogy nem vagy inkább a legritkább esetben vállaltam régen recenziókat, így megírhattam, hogy ez az oka, amiért nem vállalom a könyveiket. Most mivel ritkán írok, elég kevés recenziós felkérést kapok, szóval nem kell ezzel foglalkoznom. Apropó felkérések, ha nem válaszolnék rögtön kommentekre- levelekre, az azért van, mert általában csak a nap végén tudok felnézni a netre, és ha fáradt vagyok, csak megnézegetem őket, és igen, van, hogy elfelejtkezek válaszolni. Próbálom amúgy jobban beosztani az időmet...

Mit is akartam még mondani? ( Már a szobámban is illatozik a vasárnapi húsleves.) Ja igen... Nem is átlátszó, hogy a Sanoma októberben indít egy kreatív írós tanfolyamot, így a mostani Nők Lapja vezércikke a nőkről szól, akik ugyebár írnak. Megmondom őszintén, néha elnéző mosollyal olvasgatom a Nők Lapja cikkeit. Még nem jutottam odáig, hogy rájöjjek, mi a problémám velük, lehet csak nem nekem szólnak. Na de van ez a cikk arról, hogy a nők írnak... Egy mondatban az lenne a cikk lényege, hogy divatos dolog írni, sok nő akar írni, ami nagyon jó, de: nagyon sokan rosszul írnak, és hát az írást, azt tanulni kell. Mörk Leonóra szokott nyilatkozni általában a Nők Lapjában a kreatív írásról, és egyébként szimpatikus dolgokat mond, pl. - hogy a kedvenc témámból idézzek- lehet a csajos könyveket is jól írni, mert a csajos könyveknek nem feltétlenül csak arról kellene szólniuk, hogy a főszereplőnő két pasi között csapódik ide-oda. Aztán belefutottam egy ilyen nyilatkozatba, melyet ha jól értelmezem a cikket már Horváth Judit pszichológus mondott: 

" A gond az, hogy rettenetesen sokan írnak- rosszul. Blogol boldog-boldogtalan, büntetve vele a többi halandót. Aki írásra adja a fejét, annak felelőssége van, hogy tiszta gondolatokat adjon tovább nívósan. Sok az indulatos megnyilvánulás, a szélsőségesség, a közönséges stílus. Hozzáteszem, hogy aki nagy felületen használja a magyar nyelvet, attól elvárható, hogy ismerje a szabályait, a szavak jelentését. " 

Azért elég kardinális vélemény nem? Kicsit szerintem hiányos a nyilatkozó fogalma arról, mit jelent a blog, és mit jelent blogot írni. Szerintem, igenis blogoljon boldog és boldogtalan, és a nagyérdemű majd eldönti maga a kecses kis kacsójával, hogy milyen blogot fog olvasni. Senki nem áll pisztollyal a hátunk mögött, hogy ezt vagy azt kell olvasni. És a vicc az, hogy ha megnéztek jó pár internetes híroldalt, nem blogot, rengeteg az elírás, a helyesírási hiba, az alpári szövegkörnyezet, vagy akár rosszul értelmezett következtetést is lehet olvasni. Olykor még a címet is sikerül hibásan leírni.
A blog önkifejezés, fejleszti az embert, nem csak abba az irányba, hogy nívós legyen. Persze az is cél. Lehet, hogy egy szélsőséges vélemény poszt pont arra jó, hogy levezessük vele a szélsőséges érzéseinket. Persze nem mondom, hogy nem kell a jó helyesírás, hogy nem kell az igényes nyelvezet, de akkor is ellenszenvet váltott ki belőlem ez a nyilatkozat. Hiszek abban, hogy akinek nagy olvasó közönsége van, az meg is érdemli azt, és nagyon sok olyan bloggert ismerek, akik nívósan, szépen írnak, még sem ismertek. Ha valamit komolyan veszünk és örömet okoz, meg fogja hozni az eredményét. 
Persze lehet, hogy ez az egész nyilatkozott azért került így, és ilyen szövegkörnyezettel be a cikkbe, hogy jelentkezzünk a kreatív írás tanfolyamra... 

Ha már bloggerkedésről van szó, van még egy téma, amit szeretnék itt kicsit megpendíteni. Szerintetek ki az, aki másokat betaníthat bloggerkedni? Direkt ilyen nyakatekert kifejezést használtam. Manapság már komoly pénzeket elkérhetnek arra, hogy megtanítsanak mondjuk arra, hogy menő divatblogger legyél. Vagy hogy egyáltalán nívósan, szépen tudjál blogolni. Szükség van vajon erre? És ott a másik példa, amikor valaki ír mondjuk egy blogot egy, másfél éve, és elkezdi osztani az észt másoknak, hogyan is kell jó blogot vezetni. Normális dolog ez? Régen én is gondoltam rá, hogy indulatból írok pár posztot arról, hogy mennyire felháborított ez vagy az mások blogján, mostanában igyekszem ezeken túllépni. Hogy mondják? Mindenki seperjen először a saját portáján, és mivel tudom, hogy itt is van bőven sepregetni való, hát befogom a számat. Én mindig amondó voltam, hogy a jó bloggert a kitartás és a stílus emeli ki a többi közül, és blogot írni csak akkor kell, ha igazán vágysz rá. Szóval kell a blogolást ilyen formában tanulni? És ki predesztinálhatja magát arra, hogy tanítsa?

Azt hiszem, ahogy PuPillával kezdtem, vele is fejezem be: igen, rohanok azt a másik posztot is megírni. Hamarosan az is kikerül ide... Ha bármilyen gondolatotok, óhaj-sóhaj felmerült olvasás közben, csinos új kommentmező nyílt a poszt mögött, tágas kilátással.

/ Cikk forrása: Író nők és írónők- Önkifejezés, Terápia, Trend cikk- Nők Lapja 38. szám- 14-16 oldal- /